Magdi és Bozsi a rakparton ültek. A srác kibontott egy doboz cigit, és mindketten rágyújtottak.

– Már rég le kellett volna szoknom – mondta.

– Jelenleg ez a legkevesebb. Nem igazán számít ez már.

– Magdi.

Elhallgattak. A dunai szél süvített, és hamar szétverte a szájaikból kifújt füstöt. Egy komp úszott előttük lassan, komótosan, és az éjszakában alig lehetett kivenni, milyen zászló leng a végében.

– Talán csak fel kéne pattannunk a következő hajóra, váltani egy jegyet a lehető legmesszebbre, és soha vissza sem térni.

– Berezeltél?

Az erős széltől hamar elégett a cigaretta, és Magdi újat kért. Csak ezután válaszolt.

– Ha azt hiszed, nem félek, akkor hülye vagy.

– Le akarod fújni a dolgot?

– Miért akarnám? Nem azt mondtam, hogy meg akarok hátrálni, hanem hogy félek. Azt viszont nagyon.

– Csak mert egy nap van hátra az egy hétből. Most még visszaléphetünk.

– Elképzeltem, milyen lehet hátra hagyni mindent, és soha a büdös életbe vissza se jönni.

– Oda is vinnéd magaddal.

– Pontosan mit is? – nézett rá a lány.

– Azt, aki vagy.

– Sokszor gondoltam már arra, hogy új életet kezdek valahol messze innen. Tiszta lappal. Ahol nem ismer senki, nem tudják a múltamat, és nem kellene szégyenkeznem, valahányszor leugrok tejért a közértbe.

– Hé, tudod, hogy nem kell szégyenkezned. Klassz csaj vagy, Magdi...

– Hagyd most ezt. Tudod, miről beszélek. Ez nem olyan, amit egy baráti beszélgetés meg egy üveg vodka rendbe hozhat. Túl régóta tart. Ez az egész kibaszott szenvedés.

– Máshol ugyanúgy szégyellnéd magadat.

– Ha nem ismernének, nem.

– De tudnák – mondta Bozsi lehajtott fejjel.

– Mégis honnan a francból? – a lány nem akart hinni a fülének.

– Tőled. Abból, ahogy nézel. Ahogy kéred azt a doboz tejet.

A csend és a sötét ette meg a ki nem mondott gondolatokat.

– Fura, hogy nem hoztunk sört, vagy bármit – szólalt meg végül Bozsi. Bűntudata volt azért, amit az előbb mondott.

– Még nincs vége az estének. Azt csinálunk, amit akarunk. Mennyi pénzed maradt még?

– Ami azt illeti, kezdünk kifogyni. Vagy el kell menned dolgozni, vagy ki kell találnunk valamit, mert anyámék nem adnak többet, amíg nincs meg a szakdogám. Sajnos tudják, hogy még bele se fogtam.

– Semmi baj. Úgysem tart már soká. Holnap letelik az egy hét, és írhatod tovább a szakdogádat.

Bozsi nyomorultul érezte magát. Nyomorultabbul, mint valaha, ami nagy szó volt az ő esetében.

– Talán tudnék kölcsönkérni Janitól...

– Nem érted? Holnap vége.

– Hogy érted, hogy vége?

– Te hülye vagy? Az összes nyomozó, rendőr és polgárőr utánam szaglászik már így is. Holnap pedig csak azt fogják várni, hol bukkanok fel a táskával a hátamon. Olyan lesz, mint Kongóban albínót keresni. A legjobb az lesz, ha egyedül csinálom.

– Eszedbe ne jusson!

– Ne cseszd el az életed miattam.

– Nem kell, hogy elkapjanak. Van élet ezen túl is, hidd el nekem. Meg tudom mutatni neked.

A lány a fiú szemébe nézett, és nem kételkedett abban, hogy úgy van minden, ahogy ő mondja.

– Valaki másnak majd megmutatod, milyen az igazi élet, Bodizsár. Valaki különlegesnek, aki megérdemel téged. Az én utam már ki van kövezve, és pontosan tudom, hová vezet. Jó volt tenni egy kis kitérőt veled, de hamarosan ismét folytatom az utamat.

– Ezt a hülyeséget – mordult fel Bozsi. – Még hogy kitérő! Azóta vagy benne ebben az egészben, mióta ismét találkoztunk!

– Azóta benne vagyok, amióta megszülettem.

A lány hangja most először csuklott el, szemébe könnyek szöktek. Egy ideig hallgattak.

– Most kérdezem meg utoljára tőled, mert holnap már mindegy lesz: szerinted meg kéne tennem?

Bozsi szemei kitágultak a kérdéstől. Magdi olyan esetlenül és tanácstalanul nézett rá, mintha tőle várta volna, hogy megmondja, mit tegyen. A helyzet felzaklatta.

– Nem értem, miért teszed – felelte. – Mi köze van ennek a Vezubszkynak bármihez is?

– Anya orvos volt. Imádta a munkáját, és én odáig voltam, amikor bemehettem hozzá a rendelőbe. Egyszerű háziorvos volt, de azóta se találkoztam nála okosabb, szellemesebb és ragyogóbb elmével. De éreztem rajta, hogy egy idő után kezdett kiégni. 

– Azt hiszed, ha magasabb fizetést kapott volna, nem halt volna meg? Hogy az apád...

– Azt hiszem, ha jobban megbecsülnék az orvosokat, több olyan ember választaná ezt pályájának, akinek ez a valódi álma.

Bozsi kivett még egy szál cigit, és csak miután meggyújtotta, azután felelt.

– És akkor több olyan ember lenne köztünk, aki hasonlít az édesanyádra.

Egy hajókürt messziről, tompán felelt. A Duna nyugodtan ringatta a rakparton kikötött hajókat és csónakokat. Magdiból hiába törtek elő a könnyek, Bozsi nem tudta rávenni magát, hogy kezdje el vigasztalni őt.

– Bármennyire is szeretnéd életben tartani az emlékét, ez a gyilkosság nem fogja őt visszahozni az életbe.

– Ha ismerted volna őt... talán te is megtennéd.

– Ő sem ezt várja tőled. Hanem hogy légy végre boldog. Tudom, hogy ezt mondaná, ha most itt ülne velünk. Hagyj fel ezzel az egésszel. Befejezem a szakdogát még áprilisban, aztán lehúzom a szüleimet, és elutazunk valamerre. Felülünk egy hajóra, és oda megyünk, ahová akarunk. Kiadom a lakást, abból a pénzből bőven elleszünk néhány hónapig.

– Ez már nem opció. Holnap letelik az egy hét.

– Azt hittem, érdekel, mit gondolok.

– Ha én nem teszem meg, akkor senki nem fogja, mert mindenki olyan, mint te. Bedugjátok a homokba a fejeteket, félrenéztek, és siránkoztok. Én tudom, hogy mit kell tennem. Ezek az emberek uralkodnak felettünk, de ami rosszabb, kiszipolyoznak bennünket. Rajtunk élősködnek, és egy fikarcnyi bűntudatot sem éreznek, míg mi lent dagonyázunk a szarban azért, hogy ők kiskirályként élhessenek.

– Te azt hiszed, hogy még mindig feudalizmus van.

– Nem, inkább azt, hogy nem volt valódi rendszerváltás.

– Azelőtt diktatúra volt. Nem volt véleményszabadság, nem tehetted azt, amit akartál, fentről mondták meg, hogy mi legyen, még akkor is, ha az káros volt. A legtöbb hasznos ötletet és kezdeményezést elfojtották, és a nép nevében hoztak meg minden... minden olyan intézkedést, amivel az ő... saját gyarapodásukat szolgálták.

Bozsi szeme tágra nyílt a csodálkozástól, Magdi tovább szipogott. Csak a fekete folyót nézték, mögötte a Gellért-hegyet, és a csúcsán magasló Szabadság-szobrot, oldalán a Citadellával. 

– Nem lenne szabad így élnünk – vetette fel Bozsi egy idő után.

– Hogy?

– Sokat álmodoztam arról, hogy mi ketten... összejövünk. Legalábbis hogy együtt leszünk, vagy együtt maradunk, mint barátok, vagy valami. Nem tudom. Vagy többek annál. De nem így.

– Hanem hogy? Kacsalábon forgó palotában?

– Azt is leszarnám, ha egy pesti lyukban, csak ne így. Az előbb azt kérdezted, hogy meg kéne-e tenned. A válaszom az, hogy nem.

– És a hangodból ítélve azt is elvárnád tőlem, hogy adjam fel magam a rendőrségen.

– Szerinted meddig mehetsz el?

– Szerintem inkább: mennyi időm maradt hátra, hogy megtegyem azt, amit megakarok?

– Úgy beszélsz, mintha halálos beteg lennél.

– Az is vagyok.

– Tényleg? És miben szenvedsz?

– Hülye kérdésektől. Megteszem, bármit gondolsz is. Nincs visszaút, ezért kezdtem el.

– És majd varázsolsz egy jobb világot Magyarországra. Sőt, az egész Európai Unióra és a világra!

– Hogy baszódnál meg. Azt hittem, te megértesz.

– Én is azt hittem. De neked már csak e körül forog minden, amiben én nem tudok részt venni. Azt hittem azzal, hogy mellettem leszel, minden rendben lesz, de elnézve téged, ahogy tönkreteszed magad... ebben nem akarok részt venni.

– Mit vársz tőlem, mit tegyek?

A férfi habozott.

– Csak aludj rá még egyet. Gondold át az én kedvemért, ha bármit is jelentek neked annál, hogy tetőt raktam a fejed felé meg kaját az asztalra. Egyáltalán nem tetszik az, amibe belekeveredtél. Ez így nincs rendben.

Magdi úgy érezte, szétreped a feje a sok cikázó gondolattól. Ha talált volna rá módot, egyesével felsorakoztatta volna őket a Duna hídjain, és öngyilkosságba küldte volna őket, hogy soha többé ne térjenek vissza.

– Átgondolom, ígérem – fordult végül Bozsihoz. Kifejezéstelen arca volt, amit Bozsi akkor sem tudna megfejteni, ha szoborba öntetné és élete végégi nézné.

Este Magdi az édesanyjáról álmodott. Mindketten orvosi köpenyben voltak, és játékból mérték az édesapja pulzusát. Súlyos szeretethiányban diagnosztizálták, amit gyorsan ölelésekkel és csókokkal orvosoltak.

Vezubszky telefonja állandóan csörgött. A sajtó munkatársai képtelenek voltak leszállni róla, egyszerűen megszállták őt. Mindenki vele akart beszélni, és mindenkit az érdekelt, hogy mit fog most lépni. Frissen kinevezett egészségügyi miniszterként nehéz lett volna mástól várni, hogy reagáljon az ügyre. A párttársait és a miniszterelnököt itt-ott a parlamentből kilépve próbálták szóra bírni a megvadult riporterek és újságírók, és míg a miniszterelnök csak bugyuta csínynek nevezte a dolgot, és egy hamis, de magabiztos mosollyal eltűnt, több politikus is a fejét vakarva válaszolt a kameráknak, amikor azt kérdezték tőlük, hogy ők vajon engednének-e a nyomásnak. Az egyik párttársa megjegyezte, hogy az eset óta őrök vigyáznak a miniszter családjára, és elképzelhetetlennek tartja, hogy olyan távolságból merényletet kövessenek el ellene, mint a legutóbb.

– Miért, távolabbról lehetséges? – kérdezte az újságíró.

– Embereink mindent megtesznek, hogy kinyomozzák a merénylő személyét, és azt is, hogy biztonságba helyezzenek egy becsületes embert, aki az általa képviselt emberek jövőjéért és jelenéért tevékenykedik lelkiismeretesen nap mint nap. Szégyennek és felháborítónak tartom, hogy ilyenek történnek ebben az országban.

Egy másik képviselő tréfásan annyit fűzött hozzá, hogy a maga részéről örül, hogy nem ő az egészségügyi miniszter.

– De tulajdonképpen nem az egészségügyi miniszternek kell meghoznia egy ilyen döntést – felelte a riporter.

– Nem, de az ő lelkén szárad innentől, és őt veszik célkeresztbe. Majd’ hogy nem ott a neve a Citadellán – hadarta a férfi, majd autóba pattant, és gázt adott.

A legtöbben hasonlóképpen vélekedtek. Egyedül Vezubszky nyakán volt fojtogató érzés a felirat óta, pedig nem az ő hatásköre megemelni az orvosok bérét. Az Orvosi Kamara elnöke nyilvánosan biztosította a miniszterelnököt, hogy az egészhez semmi közük nincs, és mélyen elítélik az effajta fenyegetést.

– Ez is a lábához dörgölődzik annak, aki rendszerint seggbe rúgja – jegyezte meg egy ismeretlen férfi a kocsmában a híradót nézve.

Vezubszkyt elképzelve azt gondolnánk, hogy fel-alá járkál az irodájában a tarkóját nyúzva, de ehelyett egy perc nyugta nem volt átgondolni a helyzetet. Az első dolga volt felhívni a belügyminisztert, hogy utasítson egy csapat embert, akik a családjára vigyáznak. A lehető legjobb embereket, akik a nap huszonnégy órájában megfigyelés alatt tartják a házukat és a környéket, ezen felül járőröket kért minden utcasarokra a háza egy kilométeres körzetén belül. Alap esetben egy ilyet kapásból elutasítottak volna a csökkenő rendőri létszámra hivatkozva, de most az első félórában megegyeztek a részletekről, és egy órán belül már úton is volt az első konvoj. Külön büfét állítottak fel kávéval és szendvicsekkel az arra járőröző rendőrök számára.

Vezubszky Gábor második telefonját a miniszterelnökkel folytatta, a harmadikat a pártelnökkel, a negyediket a honvédelmi miniszterrel, az ötödiket a feleségével, a nap hátralevő részében pedig váltogatva találkozott velük hol négyszemközt, hol csoportosan.

Bármennyire is megosztó volt a vélemény a graffiti hitelességét és a firkáló kötődését a merénylőhöz illetően, valamennyien egyetértettek abban, hogy az orvosok bérét semmi szín alatt nem fogják növelni. Sőt, a tervezett és a költségvetésbe beleszámított béremelést azért sem fogják napvilágra hozni, és amennyiben lehetséges, négy évvel eltolják az egészet.

– Ha már most az elején gyengeséget sugallunk, végünk. Ezek élve felfalnak bennünket. Nem kell hozzá semmilyen merénylő, hogy áldozatokká váljunk.

– A miniszterelnöknek igaza van – vette át a szót Vértesi külügyminiszter. – A béremelésre semmi hajlandóságot nem mutathatunk. Konrád beszélt a Kamara elnökével, tájékoztatta róla, hogy most biztosan nem fog menni a beígért emelés.

– És?

– Mi és?

– Mit mondott a Kamara elnöke?

– Ki a faszt érdekel? Ha most az elején megmutatjuk, hogy mennyire erős és kikezdhetetlen párt vagyunk, elkapjuk a merénylőket és belengetjük egy átfogó szociális támogatás ígéretét, akkor mi leszünk ennek az egész ügynek a legnagyobb nyertesei. Szinte már örülök neki, hogy így történt, mert ha csak egy kicsit is észnél vagyunk, kizárólag nyerhetünk az ügyön.

– És mi van, ha letelik az egy hét?

– Te komolyan veszed ezt a fenyegetőzést? Az is lehet, hogy kamaszok írták fel az egészet. Lufi. Beszélni fogok az ellenzéki pártok kabinetfőnökeivel, hogy rájuk ijesszek egy kicsit. Ha kiderül, hogy annak a szemét Osváthnak a keze benne van...

– Terroristákkal nem tárgyalunk.

– Szó sincs terroristákról! – legyintett könnyedén Konrád. – De csibészekkel és minket fenyegető merénylőkkel sem kell szóba állnunk. Majd meglátjátok, hogy mekkorát fogunk nyerni ezen az egészen. Vezubszky, te fogsz személyesen gondoskodni arról, hogy a TEK végre elkapja a merénylőt, és ha kiderül, hogy köze volt a felirathoz, a te dolgod lesz elintézni, hogy élete végéig hűvösre kerüljön. Olyan keményen kell fellépned, hogy a következő évtizedekben rólad formálják a férfit a filmekben és regényekben.

Vezubszky mindezidáig a székében ült a szoba végében, és a társait hallgatta.

– Miért ő? Ez nem a belügyminiszter dolga lenne? – vetette fel Vértesi.

– Van neki elég dolga. A közvélemény és a szakma biztosan megengedi a miniszterének, hogy egy hétig egy kicsit mással foglalkozzon most. Alig bírta behúzni a kerületét, most ezzel egy életre be fogja magát betonozni a belpolitikába.

A miniszterelnök kíváncsian figyelte Vezubszkyt.

– Mondd csak, Gábor, képes vagy megbirkózni ezzel a feladattal?

– Nem tudom, miniszterelnök úr.

– Az mindegy, nekem mondd azt, hogy tudod.

– Természetesen, miniszterelnök úr.

– Helyes. Megkapsz minden eszközt, a lehető legjobb embereket tudhatod magad mellett és ma reggeltől számítva van egy heted, hogy kiderítsd, ki szórakozik velünk. A családodról kezeskedünk, felőlük ne aggódj. Ma este elmegyek és beszélek a nejeddel, hogy megnyugtassam. Hallottam, milyen zaklatottá vált.

– Köszönöm, miniszterelnök úr.

– Te is folyamatos megfigyelés alatt fogsz állni, az embereink mindenhová veled fognak tartani, még akkor is, ha vécére mész. Megértetted? Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen ügybe belebukjunk már rögvest az elején.

– Igenis, miniszterelnök úr.

– Nagyon helyes. Akkor itt végeztünk is.

– Elnök úr.

– Igen, Vezubszky?

– Egy hetet mondott.

– Nem én mondtam. Hanem a merénylő.

– Ön szerint... van értelme komolyan venni ezt az egészet?

– Nem tudom, szerinted van? Nem engem fenyegettek meg. Az biztos, hogy ha velem ujjat húz valaki, az egy életre megemlegeti. Javaslom neked, hogy te is hasonlóképp járj el.

– Igenis, miniszterelnök úr.

– Jelentést kérek holnaptól kezdve minden tizenkét órában, hogy hogy áll az ügy. Addig mindenki menjen a dolgára. Bárki bármit hall, közvetlenül nekem és Vezubszkynak jelent. Márk, te beszélsz a sajtóval, és kiadsz egy közleményt arról, amit fél óra múlva átküld az asszisztensem. Senkitől nem akarok egy ijedt szót meghallani a kamerák előtt, világos? Aki napi három óránál többet alszik a következő százhatvannyolc órában, az utána kialhatja magát, mert többet ide nem kell bejönnie.

A férfiak engedelmesen bólintottak, majd egyesével távoztak. Vezubszky első útja a Nemzeti Nyomozó Irodába vezetett, hogy beleássa magát a kerületi ügyész ellen elkövetett merénylet legapróbb részleteibe.

31.

Kiss Sámuel a lámpákkal világított parkolóból figyelte, ahogy Vezubszky és a testőrei elhagyják a vendéglőt. Egyfajta mustrának szánták a nyilvános étkezést, hogy megmutassák, őt nem lehet megfélemlíteni.

A nyomozó épp tárcsázni akart, amikor egy gyanús férfit vett észre a sarkon ólálkodni. Görbe, szakállas fazon volt, maszk nélkül. Fel-alá járkálva, körmét rágva figyelte Vezubszkyt és az embereit. Aztán megindult a képviselő felé.

Vezubszkynak másodpercei voltak hátra, amikor hátulról, az őrök látómezejéből kikerülve meglódult, és egy kést rántott elő a kabátzsebéből. Sámuel betérő vendégnek álcázta magát, amikor rávetette magát a támadóra, és lenyomta a földre. Az őrök egy csapásra leteperték őket, ketten pedig azonnal az autóhoz cipelték Vezubszkyt, fegyverrel a kézben.

– Engedjenek! Nyomozó vagyok! Az istenit!

– Megdöglesz! Megdöglesz! Megöllek, te kutya! – hörögte a támadó. Sámuel alig bírta ki öklendezés nélkül azt a förtelmes bűzt, amit a rothadó szájából eregetett.

A két férfit szétszedték, és egyesével a földre teperték őket.

– Mondom, hogy nyomozó vagyok! Az igazolványom a zsebemben van, maguk idióták! A minisztert mentettem meg...

– Fogja be. Kutasd át – utasította egy társát az, amelyik a hátán térdepelt a maga százhúsz kilójával.

– Nem ott. A farzsebemben – segített Sámuel. – Ott bizony. Csak semmi tapi, ha kérhetem.

A másik férfi továbbra is vadul szitkozódott. Kétszer kellett beleverni a fejét a parkoló kemény betonrácsába, mire elhallgatott.

– Kiss Sámuel, nyomozó?

– Személyesen.

– Mit keres itt?

– Vacsorázni jöttem, amikor láttam, amint ez a férfi rá akarta vetni magát a miniszterre. Gondoltam, közbelépek.

– Bízza ezt ránk. Komolyabban is megsérülhetett volna.

– Azért így is megkaptam a magamét – sziszegett, továbbra is a földre teperve. A karja vérzett, ahol a támadó megvágta, és a gerincén pokoli nyomást érzett a férfi térdétől.

– Leszállna rólam?

– Először leellenőrizzük, hogy rendben van-e. Hívjatok erősítést és egy mentőt – fordult a társaihoz.

– Nyomozó vagyok, nem holmi csicskagyerek, akit csak úgy lenyomhat.

– Ó, nem? Akkor miért nem próbál meg felállni?

Sámuel meg se bírt mozdulni. Pár perc alatt lefuttatták az adatait, miközben a sérült karja úgy lüktetett, mintha ki akarna szakadni. A bámészkodó és vacsorázó tömeg még mindig a két letepert merénylőt figyelte.

– Verd be a fejét mindnek – követelte egy ősz férfi – verd bele a betonba, amelyik ilyeneket csinál!

– Nyugodjanak meg – felelte a nyomozó hátán térdeplő férfi. – Menjenek be vacsorázni, nincs itt semmi látnivaló.

– Maga hülye. Én csak ezért járok vacsorázni – méltatlankodott a férfi, és továbbra sem akart visszamenni az asztalához.

Miután megvolt a csekk, Sámuelt felsegítették, és levágták a kezét hátul összeszorító gyorskötözőt egy bicska segítségével. Mintha az élet folyása tért volna vissza az elszorított, zsibbadt kezekbe.

– Kösz. Most pedig szeretnék beszélni a miniszterrel.

– A miniszter úr már elment. Javaslom, hogy várja meg a mentőt, és nézesse meg a karját a sürgősségin.

– Nincs időm rá.

Sámuel arrébb állt, elővette a telefonját és tárcsázott. Két kicsöngés után vették fel.

– Ki az?

– Kiss Sámuel, nyomozó. Az előbb mentettem meg az életét. Beszélni akarok önnel.

– Honnan tudja a számomat?

– Pocsék egy nyomozó lennék, ha ez se menne, nem gondolja? A parkolóban várok. A merénylőről akarok beszélni.

– A ma estiről?

– Nem. A valódiról. Ez most még csak egy eszelős ürge volt, akinél betelt a pohár.

– Honnan tudja? Még ki se hallgatta.

– Maga nem egy bolond hajléktalan elől menekül, miniszter úr. Attól sokkal nagyobb bajban van.

Miután letették a telefont, a fekete autó tíz perc múlva begurult a parkolóba, jó száz méterre a tett helyszíntől. Eközben az étterem személyzete által hozott elsőssegély dobozból kivett kötszerrel bekötötték Sámuel karját, aki mindenkit megnyugtatott, hogy holnap első dolga lesz megnézetni egy orvossal.

Miután beszállt az autóba, igazolta magát és megnyugtatta Vezubszkyt is, hogy minden rendben lesz a karjával.

– Köszönöm, hogy közbelépett. Azt hittem, bízhatok az embereimben.

– Olyan sokat fizet nekik?

Vezubszky komoran kitekintett az ablakon.

– Erről szólna minden? A pénzről?

– Ebben az országban senki nem kap elég pénzt. Sem a tanárok, sem a nyomozók, sem az orvosok.

– Nem fogok engedni a követelésnek. Nem félek a merénylőtől.

– Nézze, még egy nap sem telt el, és máris önre támadtak. Az emberek ki vannak éhezve. Rengeteg feszültség gyűlt fel bennük a rendszerváltás óta. Kisemmizve, elhagyatva, mellőzve érzik magukat, míg azt látják, hogy a maguk fajtája dúskál a pénzben, és bármit megtesz, amit csak akar.

– Tehát az ő oldalukat fogja?

– Csak szeretném felkészíteni a legrosszabbra.

– És mi lenne az?

– Forradalom.

– Na ne vicceljen – horkantott Vezubszky idegesen.

– Utánanézett már, milyen fegyverrel lőtték le az ügyészt?

– Egy olyan összeszerelhető távcsöves puskával.

– Egy Remington CSR-rel. Tudja, hogy hányan birtokolnak ilyet az országban?

– Fogalmam sincs. Ez nem tartozik rám.

– Ó, nagyon is magára tartozik. Magukra haragították az embereket, akik most két kézzel kapaszkodnak a lehetőségbe. Verseny alakult ki a lecsúszott, ambícióval rendelkező polgárok körében, hogy ki fogja előbb elkapni a maga grabancát.

– Érdekes kifejezést használ a helyzetre.

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy segíthetek megoldani az ügyet, és elfojtani csírájában ezt az egész kellemetlenséget, ami után jó alaposan átgondolja majd mindenki, hogy vasvillát ragadjon ön vagy a pártja ellen.

Vezubszky érdeklődően fordult a nyomozóhoz.

– Miért ne bízzam ezt azokra, akiket az ügyre állítottak?

– Mert én nem válogatok az eszközökben.

– Nem fogok illegális eszközöket adni a maga kezébe.

– Én nem is kértem ilyesmit. Elég, ha jókor néznek félre, és amint meglesz az elkövető, a közvéleményt nem az fogja érdekelni, miként kapták el, hanem hogy mit teszünk vele a bíróságon.

– A bíróság egy független intézmény, amire nekünk nincs hatásunk.

– Ezzel majd a sajtót etesse. Épp annyira érdekel a jogállamiság állapota, mint az, hogy mi lesz ezzel a ma esti szerencsétlen támadóval.

A miniszter fejébe szöget ütött a gondolat.

– És maga mit nyer ezen?

– Sokkal többet, mint gondolná. Sokkal, de sokkal többet. Ha hagyja, hogy magának dolgozzak, mindketten győztesként fogunk kijönni az ügyből. Maga ismét felszabadultan járhat társasági estekre a nejével, én pedig visszakapom a régi munkámat a Nemzeti Nyomozó Irodánál.

– Nehezemre esik elhinni, hogy egy nyomozót nem érdekli a korrupció.

– Nem agyalom túl azokat a dolgokat, amiktől a hasznot remélem. Hamar megtanultam, hogy merről fúj a szél, és mikor érdemes kivetni a vitorlákat.

– Mit tud a merénylő fegyveréről?

– Csak néhány darab van belőle számon tartva. Elenyésző mennyiség. Könnyen ki lehet deríteni, ki tette, ha kihallgatjuk a lehetséges elkövetőket. Van azonban egy alvilági figura, a Gyűrűs, vagy ahogy mindenki hívja, ZT. Többször megpróbáltuk rács mögé dugni, de végül mindig megúszta. A vádak gyilkosság, emberkereskedelem, kábítószercsempészet, és minden ilyesféle finomság. Úgy tudom, egyszer épp jelen volt, amikor egy „kamionról leesett” néhány darab ilyen fegyver. Ha én vezetném a nyomozást, először nála kezdenék.

– Mit vár tőlem? – érdeklődött Vezubszky.

– Hozzon össze Kerekes belügyminiszterrel. Ő majd beavat a részletekbe, és egyfajta külsős nyomozóként fogom támogatni annak a nyomozócsoportnak a munkáját, amelyik rá van állítva az ügyre. Tudni akarom, hol áll az ügy, kik vannak a csoportban és hogy hogyan készülnek az egy hét leteltére.

Vezubszky komoran hallgatta Kiss Sámuelt, majd a telefonjáért nyúlt.

A fekete autó zajtalanul haladt végig a sugárúton a szürke, omladozó házfalak és berepedt redőnyök között. A város lüktetése mintha megszűnt volna ezen a részen, mintha soha nem is létezett volna. Az autó nem állt meg egyetlen pirosnál sem, amíg a miniszter házához nem értek.

Bozsi a kanapén feküdt nyújtott ülős pozícióban, Magdi szorosan rádőlve. Mostanában gyakran fordult elő, hogy egymáshoz értek beszéd közben, hogy Magdi Bozsi ölébe rakta a lábát, vagy hogy amikor ledőlt a kanapéra, Magdi egyszerűen odasimult hozzá. Furának találta, de sosem szólt érte. Kezdte megszokni.

A graffitis akciójuk visszhang nélkül maradt. Egész éjjel fent voltak, iszogattak és a lakásban cigizve várták, hogy végre szót ejtsenek valamelyik netes hírportálon vagy a tévében az akcióról. Kora reggelig ébren tartotta őket az adrenalin, csak valamikor világosodás után tudtak elaludni. Az ágyban is éppúgy lett, ahogy Bozsi előre megmondta Magdinak: együtt aludtak, egymás mellett, és a köztük lévő távolságok egyre rövidültek.

Három nap telt el anélkül, hogy bárki is szót ejtett volna a plakátról.

– Szerinted fel kéne adnom magamat?

Bozsit váratlanul érte a kérdés. Nem tudta elképzelni az életét Magdi nélkül. Nem volt igazán szerelmes, de vágyott rá, hogy mellette maradjon.

– Miért adnád? Megbántad, amit tettél?

– „Amit tettél.” Jézus! Nem bántam meg a gyilkosságokat. De félek, hogy túl nagy veszélyben vagy mellettem, és ha jobban belegondolok, nem akarok egész életemben menekülni.

– Még nem üldöz senki téged.

– Még. Amint kapnak egy tökös nyomozót, vagy valakit, aki átlátja a szálakat... úgy érzem, csak napok, vagy órák kérdése az, hogy valaki ránk rúgja az ajtót, és elvigyen innen.

– Nem fogom hagyni neki.

– Persze, mert majd szembe szállsz egy tucat TEKessel.

­– Ha tudnád, hogy milyen erős vagyok valójában!

Magdiból kibukott egy kisebbfajta nevetés. Felhúzta a szemöldökét, aztán ivott pár kortyot a söréből.

– Nem viccből mondom. Bármikor elvihetnek. Kötélen táncolok. Szerinted érdemes volt kettőnknek találkoznia? Ennek az egésznek megtörténnie?

– Miért kérdezed? – Bozsi rá akarta vágni, hogy ez élete kalandja, de valamiért mégsem tette.

– Csak elgondolkozom rajta, hogy amikor egy nap szétválnak az útjaink, vajon hová fog ez téged vezetni. Vajon mire fogsz emlékezni abból, hogy egyszer lakott veled egy őrült nő, aki embereket ölt, és éjjelente hozzád simul.

Bozsi néma maradt, ezért Magdi folytatta.

– Nem úgy kelek fel minden nap, hogy helyesnek találom azt, amit teszek. Azt hittem, hogy ha olyanokkal végzek, akik másoknak ártanak, majd jól fogom érezni magam tőle. De ezek pusztán pillanatnyi állapotok, és utána csak a kétely meg a szorongás marad.

– Nem tűnsz egy kétkedő típusnak.

– Én nem vagyok semmilyen típus. Ember vagyok, és kétkedem. Szeretném azt hinni, hogy tart ez az egész valahová, hogy amikor majd rám gondolsz, ne ez a förtelem jusson eszedbe, hanem valami egészen más. Nem szokott érdekelni a mások véleménye, de amikor belegondolok, hogy elköltözöm innen, tudni akarom, hogy mit fogsz erről gondolni. Mondd, te tudnál ölni?

Egész biztosan nem, gondolta Bozsi, de azt felelte, hogy nem tudja. A lány ezen eltűnődött.

– Tudnom kell, hogy megbízhatok-e benned.

– Ezt most miért mondod?

– Mert nem láttuk egymást vagy tizenöt éve, és hirtelen veled vagyok a nap huszonnégy órájában, ráadásul embereket ölök, amikről be is számolok neked. Rengetegen átbasztak már az évek alatt, nem te lennél az első.

– Sosem foglak elárulni. Nálam mindig biztonságban leszel, csinálj bármekkora őrültséget is.

– Szóval szerinted ez az egész őrültség?

– Igen, egy kicsit.

– Igen, egy kicsit talán valóban az. Vagy teljesen.

Bozsi szerette volna, ha ezt ő teszi hozzá. Valahogy mindig kihagy az agya, amikor a nyilvánvalót kéne kimondania.

– Mit tervezel következőnek?

A lány egycsapásra felélénkült. Felült a kanapén, és féloldalt fordult Bozsinak.

– Vissza kell mennünk, és egy még nagyobb graffitit kell festenünk. Ezt így le sem szarják. Valószínűleg másnap reggel jött egy plakátragasztó, vagy ki, és átragasztotta a következő samponmárka plakátjával.

Bozsiban megfogant a gondolat, hogy Magdi talán csak azért csinálja ezt az egészet, hogy valaki ne szarja le őt, és bármennyire is ostobaságnak és hülyeségnek tűnt fel előtte, nem tudott szabadulni a gondolattól. Furcsának talált egy nőt, aki azért öl, hogy figyeljenek oda rá, és ne szarják le. Egyszerre távolinak, idegennek tűnt fel előtte.

– Talán nem plakátra kéne festenünk, hanem valami egészen más helyre – folytatta Magdi. – Nincs valami ötleted?

– A belvárosban. Valami magas épületre. Vagy forgalmas helyre, mondjuk egy hídra.

– Vagy mondjuk a Citadella. Annak elég széles fala van, és rengetegen mennek oda fel nap mint nap.

– Ez nem hangzik rosszul. Ha para lenne, ott könnyen elfutunk és eltudunk bújni a fák között. Ha ott nem veszik észre a feliratot, akkor sehol.

– Nem azt akarom, hogy vegyék észre, hanem hogy vegyék komolyan.

A lány nagyot húzott a söréből, majd úgy a földhöz csapta az üres üveg alját, hogy majdnem eltört. Bozsi ijedten nyúlt oda.

– Mi van? Most akkor megyünk, vagy sem? – kérdezte Magdi.

– Te most akarsz menni? – kérdezte Bozsi, és elfogta a szorongás.

– Mire várjunk? Én holnap is munkanélküli leszek, és ugyanúgy ráérek, mint most. Vagy neked talán már ágyban  a helyed?

– Csak nem tudom veled tartani a tempót. Még a sörömet sem ittam meg.

– Mert azt is úgy iszod, mintha nem esne jól. Add ide.

Mielőtt Bozsi ellenkezhetett volna, Magdi kikapta a kezéből, és húzóra megitta a maradékot.

Átöltöztek, és elindultak. Kint hideg volt, hidegebb a megszokottnál. Csak egy kapucnis pulcsi volt mindkettejükön, amit hamar megbántak, de nem akartak visszafordulni. Egy céljuk volt, hogy úgy jussanak fel a Citadelláig, hogy ne keltsenek gyanút senkiben. Éppen ezért az útra vittek még egy-egy üveg sört, és igyekeztek olyan hangosan és vidáman társalogni, mint a körülöttük lévő, csapatokban járó fiatalok, akik kihasználva a korlátozások és a kijárási tilalom feloldását, ismét belevetették magukat az éjszakai életbe.

A Gellért-hegyre alig bírtak felmászni. Bozsinak még ment is, de Magdi majd’ kiköpte a tüdejét, mire felértek. Egy-két csövesen és bort ivó fiatal páron kívül senki nem volt fent. A város felett állva, a városi fényeket nézve csak arra vártak, hogy leoltsák a Vár és a Lánchíd kivilágítását, és munkához lássanak.

– Ha ezt most megtesszük, innen már tényleg nincs visszaút.

– Tudom – felelte a srác. – És én segíteni fogok neked.

– Nem kell. Elég, ha mellettem állsz, ha esténként átölelsz vagy ha menedéket nyújtasz. Jól hazudok, de nem fogják elhinni, hogy ezt az egészet egyedül csináltam. Valószínűleg több térfigyelő kamerán is rajta vagyunk ma este.

– Ezért van rajtunk a maszk. Amint kialszanak a fények, nekilátunk, és már itt sem vagyunk. Aztán meglátjuk, hogy észreveszik-e. Egy hetet kapnak.

– Tudod, mindig is irigyeltelek, amiért olyan jó életed volt.

Bozsi nem hitt a fülének. Ismét rájött a szorongás.

– Nem volt az olyan jó – legyintett zavartan.

­– Nem? – erősködött Magdi. Bozsi nem tudott rá őszintén felelni.

– Talán a tied sem annyira rossz, mint amennyire gondolod.

– Azért járok hobbiból emberekre vadászni. Tényleg, kurvára örülök neki, hogy így alakultak a dolgok!

– Nem kell ezt tenned. Nem csak úgy maguktól alakultak így a dolgok.  

– Nem kell. Ez benne a röhejes. Hogy nem kell. Azt az egyet leszámítva, akire ZT küldött. De ő is megérdemelte. Már rég meg kellett volna ölnie az apámat.

Mintha csak jelt adott volna ezzel, úgy aludtak ki a fények a Budai Vár körül. A pár egymásra nézett. Most, vagy soha. Ki nem találhatták volna ezer év alatt sem, hogy mire gondol a másik. Reménykedtek, hogy nem kapcsolják vissza a fényeket, mert ha most látnák egymás szemét, azt örökre megbánnák.

Elővették a festékszórót, és miután meggyőződtek róla, hogy nincs ott rajtuk kívül senki, fújni kezdtek.

Másnap a 444 címoldalán közölték a Citadellára írt üzenetet, összefüggésbe hozva a merénylettel. Terjedelmes cikk született, ami összefoglalta az ügy eddigi fejleményeit.

Bozsi fáradtan, csendben tért be a lakásba. Egész végig azon lelkendezett magában, hogy ki merte mondta, hogy a dolgok nem csak úgy maguktól alakultak így, hanem Magdinak vállalnia kell érte a felelősséget. Végre kimondta, amit ki akart. Magdi ruhástól bedőlt az ágyba, és arra gondolt, hogy az előtt kell elaludnia, hogy elsírná magát.

– Van egy ötletem.

– Ki vele.

Bozsi épp a kávét töltötte, amikor Magdi türelmetlenül megdöntötte a kávéfőző alját, majd a szinte teli adag kávésbögréért nyúlt. Bozsi felemelte a szemöldökét.

– Most mi van? Hobbiból embereket ölök, de nem ihatok meg egy erős feketét reggelire? Inkább ez vigyen el, mint egy golyó.

– Hát, ha így nézzük. Mi az ötleted?

– Tudom, hogy azt ígértem, befejezem, de...

– Ezt hallani se akarom...

– DE! Végig mondhatom? Köszönöm. Szóval. Khm. Van egy kurva jó ötletem. Nem kell hozzá más, csak egy festékszóró. Valami geci jó ötletem van, Bozsi! Úristen.

Magdi mohón belekortyolt a kávéba, majd felszisszent.

– Vigyázz, még meleg.

– Kösz, hogy mondod. Kösz, hogy mondod, baszkikám.

Bozsi látta, hogy jó kedvében van abból, hogy a lány ugratja. Imádta a lány mosolyát. Akármilyen mocskosan is beszélt, mintha egy üvegpalota lett volna a szája, ahonnan csak méregdrága, törékeny dolgok kerülnének ki. Üvegfasz, üvegpina, ilyenekre gondolt.

Miután meghallgatta a lány ötletét, sokáig nem szólalt meg, csak tűnődve nézett maga elé.

– Na? – kérdezte Magdi feszülten. – Na?!

– Ez őrültség – felelte végül. 

– Azt én is tudom.

– Nem fog menni. Ezt hagyd. Semmit nem fogsz elérni vele. Le fogsz bukni.

– Akarsz jönni, vagy sem? Úgyis megteszem.

– Ne tedd. El fognak kapni.

– Te nem akarsz változást? Egész életedben nettó kétszázötvenért akarsz gürizni valami istenverte, lelketlen cégnél?

– Ezzel semmit nem oldasz meg. Pláne nem a piaci viszonyokat meg a fizetés kérdését.

– Talán nem. De meg kell próbálnom ahhoz, hogy tudjam. Érzem, hogy muszáj megtennem, érted? Muszáj, különben nem nézhetek tükörbe többé. Eszembe jutott az ötlet, és gyávaság lenne kihátrálni mögüle. Szép lassan elburjánzik bennem, mint a rák.

Bozsi a padlót nézve csóválta a fejét, és nem értette, Magdi miért beszél ilyen teátrálisan.

– Szép hasonlat.

– Ismersz, tudod, mire vagyok képes. Nem ártatlan embereket akarok gyilkolni, az ég szerelmére! Ezek – már megbocsáss a régi szóhasználatomért – hétpróbás gazfickók. Ezek nem emberek, ezek robotok, akik uralkodnak felettünk. Láncra vernek minket, hogy aztán jachtokon bekokózva kurvázzanak, meg ilyen-olyan bulikban tolják a bogyót táskaszámra. Aztán röhögnek a markukba, mi hülyék meg vígan tapsikolunk a Nemzeti Dalt szavalva március 15-én, és nem értjük, miért ilyen szar még mindig minden. Itt ezer éve ez megy, érted, ezer éve! Ha olyan nagy hazafi vagy, akkor most mutasd meg, mit ér neked ez az egész. Vagy ha leszarod, akkor mondd azt, és akkor megcsinálom egyedül.

– De nagy hazafi lettél hirtelen.

– Nagy hazafinak kell lenni ahhoz, hogy tegyünk valamit a környezetünkért?

– Nem értelek.

– Te egy önző, rideg, öntörvényű nőnek tartasz engem, Bodizsár. Érzem, hogy így van. És talán igazad is van. Önző vagyok, mint mindenki más, és sosem akartam úgy tenni, mintha nem lennék az. Azért akarom ezt, hogy jobb életem legyen, mert én is itt élek. Itt a kezemben a változtatás lehetősége, és nem fogom elszalasztani.

– Semmi garancia nincs rá, hogy változást fogsz elérni.

– Ettől a szürke szartól minden jobb. Amikor az apám megjelent a tévében azzal a politikussal, az emberek szartak bele. Nem érdekli őket a korrupció, itt már mindenki csak legyint. Vagy szerinted itt olyan jó minden? Simán nézzünk át a dolgokon, fordítsuk el a fejünket, mint mikor a cigányok hangosan hallgatják a zenét a buszmegállóban?

– Te el szoktad fordítani a fejedet?

– Egyszer elfordítottam. A szégyent alig bírtam levakarni magamról aznap éjszaka. Megfogadtam, hogy soha többé nem fordul elő.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Ez a baj, hogy te már nem hiszel. Ha nem hinnék a változásban, én sem gondolkoznék ezen. Nekem ennyim maradt még abból a kevés időből, amit szabadon tölthetek, és ki akarom használni.

– Tudod, hogy el fognak kapni, igaz?

– Sokat ismételed magadat. A legutóbbi óta minden percben azt várom, hogy mikor rúgják ránk az ajtót. Hagytam nyomokat, ezt te is tudod.

Bozsi most először nézett a lány szemébe igazán mélyen. Ahogy Magdi kimondta e szavakat, Bozsiban megnőtt a fenyegetettség és a terror érzete, ami egyszerre elöntötte minden porcikáját. Űzött vadak voltak ők már, nem emberek.

– Te sosem akartál tenni semmit itthon? Csak olvasni a híreket, amíg elérsz arra a pontra, hogy inkább már meg se nyitod őket? Nem tudom, én nem egészen így képzeltem el, amikor tüntetni voltam. Hogy beletörődjek és beleragadjak a semmibe.

– Külföldre kell mennünk – vágta rá Bozsi, szinte eltökélten.

– Utána?

– Nem. Onnan kell beszereznünk a cuccokat.

– Miért?

– Mert ezek végig fogják nézni az összes bolt összes kamerafelvételét, és nem akarok rajtuk lenni, miközben épp vásárolok.

– Szlovákia nincs messze innen.

– Ugyan. A gyanú legkisebb szikráját sem kelthetjük. Van egy rokonom Kárpátalján, hozzá megyünk vendégségbe.

– Ne gondold ezt ennyire túl. Ez csak egy festékszóró.

– Te felfogod, mire készülünk?

A lány csak állt némán, és hagyta, hogy egész testét átjárja a bizsergés. A férfi – igen, már férfi volt – borostája egyre hosszabb volt. Magdinak csak most tűnt fel, hogy milyen helyes arca van.

*

Egy héttel később éjszaka egy hátizsákkal kimásztak az egyik belvárosi lakás tetejére, és felkapaszkodtak az óriásplakáthoz vezető létrán. Nem tudták minden idegesség nélkül csinálni, ugyanis hazafele túl alapos határőrt kaptak, és a rejtegetett cuccokat (festékszóró, lakatvágó) is gondosan megvizsgálta, sőt, annyira gyanúsnak találta őket, hogy le is fotózta őket, mielőtt engedte őket továbbmenni. Akkor arra gondoltak, hogy hagyják az egészet a francba, és már korántsem tűnt olyan jó ötletnek, mint az eset előtt. De Magdi hajthatatlan volt. Nem érdekelte az a nyomorult határőr, soha többet nem fog felőle hallani.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Bozsi a létrafokon kapaszkodva.

– Halálig. Na és te?

– Én csak benned bízom.

– Akkor jó. Mert én meg benned.

Egy rövid szünetig nézték egymás fekete szemeit.

– Mielőtt megkérnéd a kezemet, elő a festékszóróval.

Bozsi a táskába nyúlt, és elővette a fekete kannát. Így hívták egymás közt a haverokkal, amikor még tinédzserként az volt a menő, hogy kukákra firkáljanak.

Magdi felhelyezte a szórófejet, és fújni kezdett. Vastag, távolról is jól látható, óriási betűkkel írt, többször is megvastagítva a betűket, hogy biztosan jól lehessen látni odalentről. Az emberek másról se beszéltek az elmúlt hetekben, csak a kerületi ügyész esetéről. Az országos sajtóban legalább napi szinten lehoztak egy cikket az ügyről, és Magdi sóhajtva nyugtázta, amikor azt olvasta, hogy még mindig nincs semmi nyom, ami elvezethetné őket hozzá. Mégis, a közvélemény lázban égett, mindenki ezen csámcsogott, főleg a merénylet másnapján és az azt követő hetekben. A politikusok egymásra mutogattak, a TEK presztízse és megbecsültsége napról napra csökkent. Az egyik hangos újságíró olyan élesen kritizálta a Nemzeti Nyomozó Irodát és annak munkatársait, hogy a rendőrség bevitte kihallgatni negyvennyolc órára. Erre aztán ugrott az ellenzék, és az egész sajtó azt figyelte, mi lesz az ügy vége.

Botrány kell nektek? Most megkapjátok.

Miután végeztek a fújással, Magdiék közelről nézték az elkészült alkotást, itt-ott belejavítva, ha úgy érezték, nem elég jól olvasható a felirat. A város kék, sárga és vörös pöttyei a elmosódva pislogtak a két fekete sziluett mögött a távolban.

Hazafelé tartva egy nagy, zöld kukába dugták a lakatvágót a sok szemét közé, a festékszórótól pedig három sarokkal arrébb szabadultak meg egy kies, lepukkant parkoló törmelékei között, jó távol Bozsi lakásától.

Budapest másnap az alábbi feliratra ébredt:

            Béremelést az orvosoknak, vagy a miniszter a következő. Egy heted van.

26.

A nyugati szél szétfújta az utcára dobott újságokat a téglaházak falai között. Az éppen még belvárosi, lapos tetejű ház tűzlétráján egy fiatal lány csúszott le. Az utcákon végigsöpört a dörrenés hangja, ami ott csengett a fülében, és nem tudta volna megmondani, hogy csupán a visszhangot hallja, vagy a fülébe ragadt a lövés. Hiába várta őket, sziréna sehol nem bukkant fel. Sem a házfalak nem fürödtek sötétkékben, sem a fülsértő vinnyogás nem csipkedte a lakók idegeit. Nem volt nála más, csak egy bicska, meg a táskájában szétszedve a fegyvere, amit ZT-től kapott. Nem tudta, mi történhetett. A célpont nem volt tiszta, de akármennyit várt, nem lettek jobbak a viszonyok. Lőnie kellett. Most meg csak egyre csak a gyűrűt nézte az ujján, amit mindenképp az ujja nélkül akart visszaszolgáltatni ZT-nek.

– Nem kétlem, kicsilány, hogy egyben visszahozod ezt a gyűrűt. Hogy ez a féreg meghaljon, az a te érdeked is.

– Miért, ki ő?

– Azt majd elmondom, ha elvégezted a rád bízott munkát. Legyen elég annyi, hogy nyugodtabban fogsz aludni, miután meghúztad a ravaszt, és átküldted a túlvilágra ezt a rohadékot.

Magdi annyira izgult, hogy beleesett a szemétbe, mikor a létra alján csüngve megpróbált a konténer tetejére lépni. Gyorsan felállt. Öt perce van odaérni, hogy befejezze a munkát, különben az életének vége. Az egyezség szerint Magdi megkapta a fegyvert az első alkalomhoz, de mivel nem volt rá pénze, felajánlotta, hogy bármit elvállal, bárkit elintéz, legyen bármilyen nehéz is a feladat. ZT a kezébe nyomta a gyűrűt, és kijelölte a helyszínt meg az időpontot. 

– Aztán ha ügyes leszel, dolgozhatsz nekem. Tudod, hosszútávon.

ZT volt azon kevés emberek egyike, akiknek Magdi nem mert ellentmondani, így némán biccentett. Akkor nem hitt benne, hogy még viszont fogják látni egymást.

– És ha úgy alakulnának a dolgok, hogy elkapnak, engem sosem láttál, megértetted? Szeretném, ha ez járna a fejedben, mikor a nyomozók kihallgatnak.

Egy zacskó gyűrűt húzott elő a kisfiókjából, és az asztalra tette. Legalább a felük rozsdás volt és alvadt vér száradt majdnem minden darabon.

– Ezeket a gyűrűket nem magában hozták vissza nekem – mondta. – Az ujjakkal együtt érkeztek.

Magdi tudta, hogy a gyűrű szerződést jelent: aki egyszer felhúzta, az onnantól ZT embere lett, és többé nem vehette le. Aki mégis le merte venni, arról nem nagyon hallottak azután. Legfeljebb rémtörténeteket.

A kis utcák közt osonva rohant, míg végül be nem ért az utcába, ahová leadta a lövést. Kiabálást, veszekedést hallott kiszűrődni a házfalakon keresztül.

– Engem akartok megölni, basszátok meg?! Engem? – kiabált a férfi az egyik nyitott ablaknál. – Itt vagyok! – kiáltott, azzal kiállt az erkélyre, kitárva mindkét karját a magasba. – Azt hiszed, félek tőled?

– Szarok rá, csak dögölj meg végre – sziszegte Magdi.

Ledobta a táskáját, és egy kuka tetején elkezdte összeszerelni a puskáját. Nem érdekelte, hogy ki láthatja meg a sötétben, ZT bosszújától még a börtön is jobb. Ügyetlenül, remegő kézzel igyekezett összerakni a puskát, de rendre elvétette. Többször neki kellett futnia, nem tudta összepasszintani az egyes részeket. A férfi még mindig az erkélyen volt, az emberei és egy nő is kérlelték, hogy menjen be, de ő a fejébe vette, hogy kihívja maga ellen a merénylőit.

– Hát, erre nem kell sokat várnod – gondolta Magdi, mire végre bekattant a fegyver. Berakta a tárat, kibiztosított, és célzott. Sötét volt, a lámpák fénye homályosan, sárgán derengett, de még így is elállt a lélegzete, amikor a távcsövön keresztül meglátta a férfi sebhelyes arcát. T Y M, azaz Tetű Miska. Az Y-ról sose tudta, mit keres a nevében. Moslék egy alak volt, anno ZT-nek dolgozott, és amikor hűvösre került, az ő feladata lett volna, hogy elintézze Magdi apját. Valami azonban félre ment, és az a hír járta, hogy ők ketten lepaktáltak odabent, és miután szabadult (aminek már jó pár éve), minden kapcsolatot megszakított ZT-vel. A gyűrűjét azóta se adta vissza neki.

Magdi a torkában érezte a szívét. Ha jól csináltad volna a rád bízott munkát, most nem lennénk itt. Magdi célzott, amikor egy ajtó kivágódott tőle néhány méterre. Gyorsan függőleges helyzetbe rakta a puskát, nekitámasztotta a falnak, és nekidőlt, hogy takarja. Két fiatal srác robogott el mellette, az egyik még be is szólt neki valamit, de Magdi képtelen volt felfogni a szavak jelentését. Sokáig szarakodtak az utcán, megálltak rágyújtani, és közben nagyon sztoriztak valamiről.

Mire végre eltűntek, az erkély üres volt. A veszekedés és kiáltozás abba maradt. Aztán kivágódott egy másik ajtó az erkély alatt.

Tetű Miska lépett ki egy szál atlétában, cigivel a szájában, egyenesen Magdi felé tartva. Magdi nem tudta, hogy észrevette-e őt, vagy sem. Egyetlen feladata volt, és azt minél előbb el kellett végeznie. Felállította a puskáját, de a férfi túl gyorsan közeledett felé. Mögötte megjelent a nője is, aki egyre csak le akarta beszélni, hogy a férfi útnak induljon. Tetű Miska visszakézből pofán vágta őt.

Magdi csipogást hallott a háta mögött, olyat, amit az autók adnak zárfeloldáskor, amiből kitalálta, hogy Tetű Miska az autójáért jött. Túl közel volt hozzá. Magdi kilépett, és célzás nélkül a férfire fogva a fegyvert, és elsütötte a puskát.

Tetű Y Miska megállt egy pillanatig, majd folytatta útját.

– Ki a fasz vagy te? – üvöltötte.

Magdi töltött, megpróbált a célkereszt nélkül célozni, és ismét lőtt. A felszálló füstön keresztül csak az egyre közeledő férfi körvonalait látta. Miska nem jött szaporábban, mint a lövések előtt. Úgy tűnt, nem siet sehová. Magdi kapott egy ütést a homlokára, majd egyet a mellkasára, visszakézből pedig meglendítette a puskát, ami a koppanás után kiesett a kezéből, és ismét elsült. Mellettük megszólalt egy autóriasztó.

– Mit akarsz tőlem, te kurva? He?!

– Hogy baszódtál volna meg odabent a kóterben!

Magdi rávetette magát, és kikapott bicskájával döfni kezdett. Akárhogy erőlködött, a karja sehogy sem bírt tovább lendülni. Érezte, hogy erősen fogják, és félt, hogy kitörik. A férfi tartotta a kezét, majd miután észrevette a gyűrűt a lány ujján, ijedten felkiáltott.

– ZT küldött?

Magdi addig rángatta a kezét, amíg ki nem szabadította. Az arcát, vagy a nyakát vághatta össze Miskának vele. Rohanni kezdett. Befordult a sarkon egy kis utcába, és a zsebében kezdett kutatni. Megtalálta, amit keresett.

Miska a nyomában volt.

– Ne fuss el, mint valami gyáva kutya.

Magdi szembefordult vele, és megtorpant.

– Nem szokásom.

A férfi arcából patakzott a vér, de rá se bagózott.

– Na gyere, mutasd, mit tudsz.

– Vertek már szájba boxerrel?

A férfi hátrahőkölt.

– Ne félj, nincs rajtam. Valami egész mással készültem.

Magdi meglódult, és egy pillanat alatt lecsapott. A férfi a földre zuhant, és mielőtt felkelhetett volna, a lány lovaglóülésben feléje tornyosult, és megvillantotta az ujjai közé szorított hosszú puskatöltényt, aminek véres fény csillant a hegyén.

– Ezt az apámért kapod.

– Ki... kinek a lánya vagy? – kérdezte rémült hangon.

– Egy halott emberé.

A golyó a férfi szemébe fúródott, de nem veszítette el az eszméletét egyből. Magdinak fel kellett állnia, hogy addig tapossa az agyáig, míg végre befogja a száját, és nem sipít tovább. Az volt a legnehezebb, amikor ki kellett kaparnia. Már rég le kellett volna lépnie, amikor még a bicskával turkált a férfi szemében. Az autó riasztója még mindig vinnyogott, a kutyák megállás nélkül ugattak a környéken. Több környékbeli lakó is ki-kiáltott, hogy fogják már be a szájukat. Magdi visszaosont a fegyverért, felkapta a táskáját, és miután meggyőződött róla, hogy a kése is, és a véres tölténye is megvan, elnyelte a sötétség a házfalak között.

27.

– Ne kérdezz semmit – mondta Magdi, azzal beviharzott a fürdőszobába.

– Miért véresek a kezeid? Hallod?

Magdi nem felelt. Megengedte a vizet, és beállt a zuhany alá. A ruháján lévő vérfoltokról legalább annyira undorodott, mint saját magától. Bozsi dübögött az ajtón, Magdinak úgy tűnt, már soha nem fogja abbahagyni. A lövések még mindig a fülében csengtek. Magdinak kizuhant a tér, amit az idő töltött ki az érzékelésében, és nem tudta volna megmondani, két perce vagy fél órája áll a zuhany alatt. Ha ez a soha véget nem érő dörömbölés a végzet, akkor nagyon pontosan mutatja meg a valódi arcát.

Amikor kijött a fürdőszobából, Bozsi az erkélyen állt, talán cigizett. Magdi felment a galériára, átöltözött az ágyon ülve, és lement a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet. Valami erőset keresett, de semmilyen szeszt nem talált a konyhapolcokon.

– Nem maradt semmi pia? – kiabált ki lazán a még mindig dühöngő Bozsihoz.

Magdinak semmi kedve nem volt vele beszélgetni. Hazafele úton, ahogy kezét a tavaszi kabát zsebébe rejtette, még arra is gondolt, hogy lefekszik a fiúval. Talán még aznap éjszaka, egyfajta tisztító erejű tűzként, ami után gond nélkül el tudott volna aludni a karjaiban. Most viszont látni se bírta.

– Megint gyilkoltál? – fordult hátra Bozsi, még mindig az erkélyen állva. Magdi az erkélyajtóban állt, és bólintott.

– Megint valakit, akinek az apádhoz van köze?

– A gyilkosok már csak ilyen hagyománykövetők.

– Nem kéne ezzel viccelődnöd.

– Neked meg nem kéne az erkélyről ilyeneket mondani. Gyere be, még meghallják.

Magdi letelepedett a kanapéra, de Bozsi nem találta a helyét. Fel-alá járkált a szűk lakásban.

– Ennyi volt. Befejeztem. Nincs több gyilkosság, sem merénylet, semmi. A puskámat holnap visszaadom.

– Kitől szerezted?

– A mikulástól.

– Mivel fizettél?

–  A mai munkával.

– Ezt te munkának nevezed?

– Bocs, nem tudtam, hogy te külön definíciót használsz a munka fogalmára. Megtettem azt, amire kértek fizetségért cserébe. Mégis minek hívjam ezt?

– Bérgyilkosságnak.

– Ugyan már. Nem mintha ezek az emberek megérdemelnék, hogy éljenek.

– És azt majd Sotkovszki Magdi fogja eldönteni.

– Hát nem is Boros Bodizsár. Szeretném, ha innánk valamit.

Magdi szeme megakadt a polc tetején lévő whiskyn.

– Azzal mi van?

– Ballagásomra kaptam. Valami drága cucc.

–  Bontsuk ki. Azt hiszem, említenem is felesleges, mennyire ki vagyok.

– A múltkori után nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

– Miért, mi rossz történhet itt, a lakásban? Csak ketten vagyunk.

Bozsi elfordította az arcát, és a szekrény tetején akadt meg a szeme.

– Te elpirultál?

– Mi? Dehogy! Hagyjál már... hozok két poharat.

Magdi szórakoztatónak találta a helyzetet. A könyves polcot kezdte vizslatni, amíg várta, hogy Bozsi kitöltse az italt.

– Jeged van?

– Nincs.

– Nem gond. Melyik a kedvenc könyved?

– Az Anna Karenina. Neked?

– Én nem nagyon szoktam olvasni. Valahányszor belekezdtem, elkalandozott a figyelmem. Egyszerűen nem nekem valók.

– Nekem is el szokott, de ha jól meg van írva, viszi magát a szöveg.

– Biztosan jó lehet. Szeretem a könyveket, szeretném, ha szeretnék olvasni. Jó érzés belemászni valakinek a fejébe. Itt, ezt nézd – egy vastag, puhafedeles könyv gerincén húzta végig az ujját. – meg van törve, gyűrött, szinte már ráncosnak mondanám. Eltűnt az ártatlansága, de ebből tudod, hogy alaposan kiolvasták, és valakinek a hasznára vált.

Olyan elmerengve mondta, hogy Bozsi kihallotta a mögötte meghúzódó jelentést.

– Neked még nincs vége az életednek – mondta komolyan a lány szemébe nézve. 

– Jézusom! Nem is erre utaltam. Jézusom... inkább igyunk.

Leültek és csendesen beszélgettek tovább.

– És mi lesz, ha elkapnak? Gondolom, csak hagytál ujjlenyomatot, vagy kiesett egy hajszálad, vagy ilyesmi.

– Nem hagyom nekik.

– De ha mégis.

– Mondom nem hagyom, hogy elkapjanak. És ígérd meg nekem, hogy te sem fogod hagyni. Hogy mindig azon leszel, hogy együtt maradjunk.

Nem hangzott romantikusnak, ahogy ezt kimondta, inkább őszintének és harcosnak.

– Nem igazán fogom fel, hogy miben is vettél részt, és én ebben milyen szerepet játszom. Szóval... egy gyilkost, vagy bérgyilkost bújtatok.

– Egy olyan gyilkost, akinek kellemes a társasága. Mondd csak, most már mindig így fogsz nevezni? Én sem az alapján utalok rád, amiket tettél korábban.

Egyszerre Bozsi fejébe tódultak a legkínosabb jelenetek az életéből. Szörnyűbbek voltak a gyilkolásnál. Gyorsan elhessegette őket.

– Nem. De muszáj megkérdeznem valamit.

– Nem, többet nem fog előfordulni. Mondtam, befejeztem. Nincs senki más a listámon. A mait is kényszerből tettem. Van rá esély, hogy elkapjanak, talán voltak szemtanúk. Nem bújtunk el nagyon, ha érted, mire gondolok. De az téged nem érint.

– Nem ezt akartam kérdezni.

– Hát?

– Miért nálam laksz? Nem zavarsz, sőt, nagyon örülök neked, de tudod, furcsa, hogy...

– Hogy eleinte látni se bírtalak, aztán nálad dekkolok?

A srác lesütötte a szemeit.

– Bírlak téged, és valamiért azt érzem, meg tudok benned bízni. Aznap, amikor elküldtem azt a hangüzenetet, elküldtem még két másik embernek is rajtad kívül, de csak te jöttél értem. Nincs sok barátom, sose volt, ezért nem volt túl sok lehetőségem. Nem fogok hazudni, nagyon kevés helyen tudnám most meghúzni magam, vagy ahol meg tudnám, ott meg én nem akarom. A legtöbb ember úgyse értené, miért teszem ezt az egészet, és elítélnének érte. Csak egy kis időt kérek, amíg összeszedem magam, aztán lépek, nem zavarlak többé.

– Nem azért mondtam.

– Ezt én is tudom. Ahogy azt is, hogy nem maradhatok itt örökké. Hamarosan kitalálom, hogy merre tovább. Csak jelenleg azt sem tudom, mit fogok holnap csinálni.

– Milyen érzés? Megölni valakit.

Magdi maga elé nézett, és kivárt a válasszal.

– Elégtételt éreztem. Mintha az igazságérzetem helyrebillent volna, ami már naaagyon rég óta el volt dőlve. Mindig azért küzdöttem, hogy én is olyan legyek, mint mindenki más körülöttem, nem akartam, hogy szánjanak, vagy sajnálkozzanak, de azért fájt, mindig is fájt, hogy más esélyekkel indultunk az életben. Ez először általános iskolás koromban fogalmazódott meg bennem, amikor elmentek osztálykirándulásra, én meg nem mehettem, mert volt valami balhé otthon. Úgy tűnt, akkor senkit nem érdekelt, hogy nem mentem.

– De hogy lehet, hogy te így érezted magad?

– Úgy érted, hogy úgy, mint te?

Bozsi szinte összerezzent.

– Az lenne furcsa, ha nem így lenne. Ha azért tartottad magad különlegesnek, amiért titokban átszenvedted a kamasz éveket, el kell hogy keserítselek: sokan vagyunk, akik így éreztünk.

– De már felnőttünk.

Magdi a törött gerincű könyvet bámulta. Igen, már felnőttünk. És mi a büdös francot lehet ezzel kezdeni?

Magdi arra kelt, hogy csorog a nyál a szájából. Fájt a háta, mert az oldalán feküdve aludt el. Kisebb gerincferdülés kínozta. Káromkodott, majd dünnyögve letörölte a nyálát, és átfordult a másik oldalára. A kezét vízért nyújtotta, de az a semmibe veszett. A mozdulattól a fejében lévő golyó elmozdult, és lüktetni kezdett.

– Felébredtél?

– Fel. Adj egy kis vizet.

Bozsi a kezébe nyomott egy félliteres palackot. Magdinak nagy erőfeszítésébe telt letekerni a kupakját.

– Te normális vagy?

– Nem.

Bozsi órák óta várta, hogy Magdi felébredjen, hogy kiadja minden dühét.

– Idejössz este, és egy kurva visszapillantóval bevágod az ablakomat. Hogy aztán lemenjek, mielőtt az a perverz fickó hazaráncigál, és ki tudja, miket tesz veled.

Magdi dünnyögött, mire érdemben meg tudott volna szólalni.

– Mindketten tudjuk, mit tett volna, nem kell burkolni. Csak azt nem, hogy miként. Lefogadom, hogy te sokkal kísértetiesebbnek képzeled el, mint amilyen valójában lett volna, mert ilyen kemény szexben még nem volt részed.

Magdi ismét ivott. Bozsi alig hitt a fülének.

– Ne légy úgy oda. A te ablakodat törtem be, nem az övét. Ez olyan, mint amikor az ovisok annak a haját cibálják, aki tetszik nekik.

– Ja, csak őket nem üldözik sittes alakok.

– Hát, ilyen vagyok. Ez az életem. Állandóan valami sittes, ötvenes pali üldöz. Sajnos ez már örökre így marad. Majd amikor gyerekeim lesznek, együtt fogok velük menekülni az Astorián, így lehajolva a sittesek elől, nehogy valamelyik elkapjon és beakasszon hátulról.

– Nem vicces. Nem vagy vicces. Egyáltalan nem vagy vicces, bazdmeg.

– Én tutira nevettem volna, ha te mondod.

– De miért nem tudsz legalább bocsánatot kérni?

– Bocsánatot kérek. Most örülsz?

– Nem bazdmeg, mert az ablakomon még mindig szelel a szél.

– Szelel a szél? Mióta beszélsz te ilyen csúnyán különben? Ez nem az én szerepem lenne?

– Tehát neked ez egy szerep. Elmenni bebaszni, hogy aztán ilyen alakok elől menekülve kelljen az én lakásomba felrontanod.

– Ha ennyire nagy teher, akkor megyek is. Bocs az ablakért, majd egy nap kifizetem. Tudod, amint jön pénzem a nem létező munkahelyemről, meg ilyenek.

Magdi felkelt, és miután sikeresen felállt anélkül, hogy visszaszédült volna, lelépcsőzőtt a nappaliba.

– Még elmegyek hugyozni, jó? Vagy csak miután kifizettem a vízszámlát?

Bozsi a fejével intett, hogy menjen. A falépcső jobban recsegett a talpa alatt, mint valaha. Bozsi minden idegszála és receptora ki volt hegyezve. Magdi bő tíz percet bent volt, és ez az idő elég volt ahhoz Bozsinak, hogy megfogalmazza, amit mondani akar.

Miután Magdi kijött, és mondta, hogy megy, Bozsi kérte, hogy várjon egy picit.

– Van hová menned?

– Persze. Ha szerencsém van, az a tegnapi fickó – Sanyi, Józsi, vagy tudom is én, hogy hívták – ma is ott lesz. Bocsánatot kérek tőle, és felmegyek hozzá, hogy aztán boldogan éljünk, amíg agyon nem ver.

– Ha szeretnél, nálam maradhatsz. De csak miután tisztáztunk pár dolgot.

– Börtönbe akarsz zárni? Vagy zsarolni akarsz? Hiszen úgyis tudod, hogy nincs hová mennem. Tessék, legyünk túl rajta. Éjnek éjjelén beállítottam, hogy segítséget kérjek, és isten a tanúm, hogy nem így terveztem, de azt gondoltam, hogy bazdmeg, ez a faszi vagy megöl ma este, vagy felkeltelek álmodból. Sajnálom, hiba volt. Jobb lett volna, ha elcipel a sarokig, és agyonver egy kapualjban.

– Mit kerestél az ő társaságában?

– Kifizette a számlámat.

– Adtam volna pénzt.

– Nem engedett volna el a pultos. Én meg nem mentem volna vissza a pénzével, tudta ő jól, amikor rám nézett.

– Ezt nem folytathatod.

– Ezt nem is akarom folytatni. Egyszer fordult elő. Más egyéb?

– Ha maradni akarsz, tied lehet az ágy, de én is ott alszok. Nem fogok lemenni a kanapéra.

Magdit ismét meglepte Bozsi konoksága. Nem tudta hova tenni, amikor hirtelen ilyen határozottá vált.

– Rendben. Oviban is egymás mellett aludtunk, emlékszel?

– Tegnap este... hol is kezdjem. Amikor meglátok egy idősebb fazont valami részeg, fiatal csajjal, nekem az az első gondolatom, hogy le kell lépnem. És tegnap te ezt hozt...

– Istenem, lépjünk már túl rajta! Most komolyan ennyire kiakadtál?

– Igen, mert miután majdnem szétverte a fejemet az a gennyláda, feljöttünk és te rám másztál. Mintha mi sem történt volna!

– Megütött?

– Meg.

Magdi vizslatni kezdte a férfi arcát. Csak most vette észre a lila foltot.

– Sajnálom.

– Már lejegeltem éjszaka. Semmiség. Rosszabbul is járhattunk volna. Szerencse, hogy megszólalt a riasztó, különben hármasban alszunk el az ágyon. Csak szeretném, ha nem kevernéd magad ilyen helyzetekbe többet. Legalább amíg nálam laksz.

– De milyen helyzetekről beszélsz?

– A múltkori, az a kurva hangüzenet az éjszaka közepén! Hogy bazdmeg mindjárt kinyírnak a gecibe, ahogy fogalmaztál – nem tudom feltűnt-e, ha tényleg ezek lettek volna az utolsó szavaid, akkor az zavarna egyáltalán –, aztán meg a csöves karmai közül kellett kiszedjelek...

– A csöves karmai közül? Bazdmeg, az a geciláda már rakta volna belém a kankós faszát! Milyen hőstettről beszélsz? Szartól se mentettél meg, én ugrottam ki a negyedikről, én dögöltem majdnem bele az esésbe, én másztam ki a hátsókijáraton, és bazdmeg én vertem agyon azt az elmebeteg állatot. Én, a saját puszta kezeimmel! Igen bazmeg, én kértem hogy történjen mindez meg, én keverem magamat állandóan bajba! Hibáztatni az tudsz bazdmeg, mint mindenki más, mert kibaszottul könnyű a kis belvárosi lakásból szopogatni a chardonnayt meg nézni a híradót és elkékülve nézni, ha valakit megölnek benne, mert ti olyan kibaszott geci tökéletesek vagytok bazdmeg, hogy elképzelni se tudjátok, milyen az, ha folyton üldöznek titeket, mert amint bazdmeg a kasszás kibaszott nyomorult geci vénasszony egy kicsivel gorombább hangnemben beszél hozzátok, ti már írjátok is tele a panaszkönyvet. Faszért nem Budán van ez a lakás is!

*

– Szóval rád másztam.

– Rám.

– És megdugtál?

– Nem.

– Azt hittem, meg akartál.

– Az erőszak miatt.

– Milyen erőszak?

– A csöves.

– Ő nem dugott meg. Csak akart.

– Biztos?

– Te hülye vagy?

– Úristen! Ne tudd meg, mennyire örülök ennek! Én azt hittem...

– Hát nem. Ha engem kérdezel, már egy ideje próbálkozott, mire felkeltem, csak nem állt fel neki.

– Jesszusom.

– Miért, tegnap megdugtál volna, ha ezt tudod?

*

– Akarsz egy jó sztorit hallani?

– Na?

– Volt a giroszosnál egy ilyen gép, amivel felvettük a rendeléseket. És akkor beírtuk a vevő nevét, tudod, hogy ki kérte, Józsi, Laci stb. Meg néha az időpontot is, ha előrendelte. És ebben a gépben volt autókorrekt, amivel egy idő után elkezdtünk szórakozni. Mert amikor áll előtted a hosszú sor, akkor nincs idő külön felírni mindenki nevét szépen. Beírom, hogy Ádám, azt ha a gép átjavítja Áronra, úgy hagyom. Ebből voltak néha félreértések, de mindegy. A lényeg, hogy egy idő után direkt rájátszottunk.

– Hogy?

– Például. Mindjárt eszembe jut. Például volt egy fickó, valami Greszkó Imre, na annak a nevét mindig átírta a gép Grillsajt Imrére, de érted mindig, mert ugye árultunk grillsajtot. És ki kellett javítani, de egyszer direkt úgy hagytam. És a cetlit beleraktuk a szatyrába, szóval mindig látta, miután hazavitte, legalábbis gondolom, hogy azért ránézett néha.

– És szólt?

– Nem. És úgy képzeld el, hogy minden nap nálunk evett. Minden átkozott nap bazdmeg giroszt zabált. Volt, hogy napi kétszer bejött.

– Úristen.

– Már majdnem megmondtam neki, hogy tiszta csótányos a raktár, csak hát nem akartam, hogy kirúgjanak. Hagytam. És egy nap kifakadt. Érted, ki-fa-kadt.

­– A cetlire?

– Nem. Hanem hogy valahányszor bejött, mindig megkérdeztem, hogy mit kér, meg hogy hogy hívják. És kiakadt, hogy idejár két éve, és hogy hogy nem tudom megjegyezni, ha minden nap találkozunk és ugyanazt kéri. Érted, u-gya-nazt.

– És mit mondtál neki?

– Hogy mert leszarom.

Bozsiból kitört a nevetés.

– Ezután kezdtem el jóváhagyni az autókorrektet. Sőt, utána már áttértünk arra, hogy direkt mi írtunk be faszságokat. Mindenféle nevet írtunk a vendégeknek, amit csak kitalált az autó korrekt. Akkor vált igazán viccessé, amikor Faszláda Imrét írtam be neki, ennek a Grillsajtnak.

Bozsi ismét nevetett.

– És mit csinált?

– Semmit. Azóta is oda jár.

*

– Volt egy nő, akinek nem tudom pontosan, hogy mi baja volt, de  nehezen beszélt, meg nem tudta kontrollálni a testét. Amikor átadta a pénzt, mindig nagyon kellett figyelni, hogy nehogy mellé szórja, úgy szorította az aprót, én meg határozottan vettem el tőle. Nehezére esett járni, mindig leült, amíg készült az étel.

– Biztos nem könnyű az élete.

– És van két gyereke. Hallod, két kislánya, olyan tíz-tizenkét év körüliek, két év különbség van köztük max. Te olyat még nem láttál, amilyen tündéri, jófej, vagány, édes gyerekei, mint ennek a nőnek vannak. Olyanokat akarok majd én is, ha egyszer. Az első nap, amikor bejöttek, mondta, hogy most kérnek egy pitát, aztán mondta az egyik lánya, hogy ő is, mire mondta az anyjuk, hogy most csak egyet tudnak venni. Nem volt náluk több pénz, de tudod, nem épp akkor, hanem így sosem. A lányai meg éhesek voltak. A nő is éhesnek tűnt. És egy pitára volt pénze, azt meg megvette a lányainak, hogy osztozzanak meg rajta. Meghívtam őket, adtam mindenkinek egy pitát, meg krumplit, meg üdítőt. Ragaszkodtam hozzá, hogy az én béremből vonják le. Laci nem örült neki, mert nem akarta, hogy oda szokjanak, de akármikor bejöttek, én meghívtam őket. De ahogy rám nézett az anyjuk, azt sosem fogom elfelejteni. Valamit csak számít, hogy egy ilyen helyen dolgoztam.

Bozsi ült a kanapén, kezében egy sörrel, és most először életében hallotta, amint Magdi sztorizik. Sehol máshol nem lett volna ebben a pillanatban. Egész este fent voltak, és beszélgettek, amíg ki nem dőltek a fáradtságtól.

25.

– Szóval, most akkor mi lesz? – kérdezte Mimi. Nemrég jött haza Németországból.

– Bozsinál csövezek egy ideig, amíg fenn bír tartani két embert. Elég retek így, de jelenleg nincs jobb.

– A szüleim küldenek elég pénzt. A lakásomban meg tökéletesen elférünk ketten – mondta Bozsi.

– Tudom. Különben meg se fordulna a fejemben, hogy nálad dekkoljak. Na, gyerünk, te következel.

Kint voltak a lövészpályán, Magdi épp a pisztollyal és a távcsöves puskával ismertette meg a többieket.

– Klassz, hogy kijöttünk ide. Végre egy kis nyugalom, ahol kedvemre gyilkolászhatok. Legalább fejben.

– Képzeld azt, hogy valaki olyat lősz, akit ki nem állhatsz.

– Ó, bébi, ne félj te attól. Hosszabb a listám a tölténytártól.

Mimi vállához emelte a fegyvert, majd miután célzott, meghúzta a ravaszt.

– A faszom! Ez aztán visszaüt! A volt pasimra emlékeztet.

Bozsi elhűlt, Magdi felnevetett.

– Álmomban sem hittem volna, hogy ennyire nehéz tud lenni egy fegyver.

– Az olimpián könnyebbel lövünk, de azért hozzá kell szokni a súlyosabbakhoz is. Vagy hozzá lehet, nem kényszer ez. Annak, aki lőni akar, az cipelje a súlyát.

Bozsi és Mimi összenéztek. Furcsállták, hogy Magdi ilyesmiket mond. Egész nap egyfajta szakralitás szállta meg, mintha a fegyverek többet jelentenének számára minden másnál.

– És arra nem gondoltál sosem, hogy az apád ellen fogd a fegyvert?

– Másra se gondoltam. Csak ő javarészt bent rohadt a sitten, miközben én versenyeztem. Néha elképzeltem, hogy valamelyik szomszédos épület tetejéről kiszedem, de azt nem tudtam volna kideríteni észrevétlenül, hogy melyik az ő cellája, meg összességében az elég elképzelhetetlen volt.

– És egy civilt ki tudnál lőni az ablakából? Mondjuk egy budai utcában? – kérdezte Mimi.

Magdi elvette szemét a távcsőtől, és levette az ujját a ravaszról.

– Miért kérdezel ilyet?

– Nem is tudom. Bozsi, szerinted miért kérdezek ilyet?

Bozsi szótlanul állt, és ide-oda ingatta fejét a két lány arcáról.

– Persze, te nem értesz semmit. Én viszont nagyon is érteni vélek valamit. Mondd csak, mit is mondtál, mit hajtott Magdi, amikor felment hozzád taj részegen?

– Hogy... megöltem, megöltem őt...

– Biztos?

– Igen. Arra a csövesre értette, akit tudod...

– Tudom, hogy őt megölte. Azt kérdeztem, biztos, hogy így mondta? Nem azt, hogy lelőttem őt?

Bozsi elbizonytalanodva nézett maga elé. Összezavarodott.

– Elég – szólt közbe Magdi. – Mimi, ha van valami, akkor azt mondd ki. Mivel vádolsz?

– Miután szabadon engedik az apádat, és látszólag nincs semmi más célja az életednek, mint az, hogy menekülőre fogd, vagy szembe szállj, meglátogatod jó öreg cimborádat, ZT-t – itt Bozsi felé fordulva folytatta –, aki nem holmi mezei díler, hanem kemény adagokat és miegymásokat tart a kisfiókjában. És miután eljössz tőle, valószínűleg egy jó nagy hegedűtokkal, vagy túrazsákkal, napokkal később pont meggyilkolják azt a kerületi ügyészt, aki anno az apád peré...

– Hallgass. Fogd be a szádat.

– Csak az érdekelne, hogy mibe keverted magadat. ZT nem ad kölcsön ilyesmiket, és nem olyan alak, akinél egy laza pipával el lehetne intézni a dolgokat.

– Semmi közöd hozzá.

– Nem basztatni akarlak. Tudnom kell, mi folyik körülötted. Hogy biztonságos-e itt lennem. Hogy neked biztonságos-e itt lenned.

– Megegyeztem vele. Biztonságban vagy.

– Miben?

– Melóban. Ledolgozom neki. Soha többet ne hozd fel ezt a témát.

– Milyen témát? Most pontosan miről is van szó? – értetlenkedett Bozsi. Magdinak szinte már fizikálisan fájt, amikor a férfi kérdezett valamit.

– Milyen meló? – faggatta Mimi. 

– Nem mondhatom el. Hagyj gyakorolni. Nem beszélgetni jöttünk.

Szemét a távcsőhöz igazította, és miután várt egy keveset, lőtt.

– Úristen – suttogta Bozsi.

– Csakhogy közénk értél.

– Magdi...

– Bele se kezdj, ha nem akarsz bajt magadnak. Kérlek. Ne beszéljünk erről.

– Milyen munkát kell elvégezned annak a fickónak?

– Piszkosat. Olyat, amihez gyakorolnom kell a fegyveren.

– Nem lesz jó vége. Pontosan tudod, milyen a ZT. Ha nem kapja meg, amit akar, te a csillagokat is lehazudhatod neki. Vagy kész a meló, vagy nincs kész. Nem egy gyűrűsujj végezte már a külvárosi csatornák rácsai közt vergődve, amire a monogramos gyűrűt helyezték fel. Neked is adott gyűrűt?

Magdi célzott, töltött, majd lőtt.

– Na ná, hogy adott - válaszolt Mimi saját magának. – Mikorra kell elvégezned a melót?

– Ma éjfélig.

Magdi újratöltött, célzott, és lőtt. Mimi a férfihoz fordult.

– Bozsi, szerintem vagy húzz el a büdös francba ma estére otthonról, vagy szerezz be magadnak egy fegyvert. A legjobb az, ha elkezdesz új albérletek után keresni.

– Tessék – mondta Magdi, és a kezébe nyomott egy pisztolyt. – Gyakorolj.

Bozsi sokáig nézte a kis pisztolyt, mire beállt a saját mezőjébe, és elkezdett lőni. Így lőttek párhuzamosan mind a hárman, amíg el nem lőtték az összes lőszert, és elég puskaport nem nyeltek. Mimi aggódott. Bozsi félt. Magdi lőtt.

            BÉRGYILKOSOK VÉGEZTEK A XII. KERÜLETI ÜGYÉSSZEL

            MESTERLÖVÉSZEK KÖVETTEK EL MERÉNYLETET. AZ ÁLDOZAT A XII. KERÜLETI ÜGYÉSZ

            A XII. KERÜLETI ÜGYÉSZT AZ ÉJJEL MEGGYILKOLTÁK

Ilyen, és ehhez hasonló címekkel jelent meg valamennyi sajtóorgánum másnap reggel. Az emberek azon része, akiket érdekelt a közélet és a belpolitika úgy általánosságban, felkapta a fejét, és mind erről beszélt. Az emberek azon része pedig, akiket az sem zavart volna, ha az évszázad korrupciós botrányát leplezik le, ugyanúgy bementek dolgozni és más, érdekesebb dolgokról beszéltek. A XXI. kerületi ügyészség és a fővárosi ügyészség, valamint a főügyészség is ígéretet tett, hogy kiemelten fog foglalkozni az üggyel, és addig nem nyugszanak, míg elő nem kerítik a tetteseket. Hogy pontosan mik voltak a merénylet körülményei, milyen puskát használtak és mi lehetett az indíték, arról még mindig nem volt meg a hivatalos közlemény. A kerületi ügyészség azonnali megbeszélést hívott össze, ahová hivatalos volt a főügyész és a belügyminiszter is. De ez a nagy herce-hurca olyan távol állt Magditól és az ő elképzeléseitől, mintha egy külön dimenzióban történtek volna. Egészen a reggeli újságokig várnia kellett, hogy megtudja, halálos lövést adott-e le, azaz hogy még mindig tudja, merre van a szív, ha száz méterre is áll tőle. A lövészet volt tehetségének egyetlen kézzelfogható bizonyítéka, így amikor kézhez kapta az egyik kioszk újságját, a megelégedettség érzése fogta el. Fontosabb volt számára az, hogy tudja, még mindig profi lövő, mint az, hogy a kerületi ügyész meghalt-e vagy sem. Ő a merénylettel így is- úgy is elérte a célját. Hogy nem kapták el, az csak a szerencséjének és a ravaszságának köszönhető.

A lövés után egy előre kiásott gödörbe helyezte a puskát, ahol úgy vélte, soha senki nem fog rátalálni. A parfüméből jó sokat fújt rá, amit később hülyeségnek vélt, de adrenalinos állapotban ez tűnt a legjobb megoldásnak arra, hogy a nyomkereső kutyák elől elleplezze a puskapor szagát. Kertek alatt, fák között rohant és bujkált, először riadtan, mint egy veszett róka, akit farkasok üldöznek, aztán mikor látta, hogy milyen könnyedén tud beugrani a budai villák kertjébe, és ott a fák között milyen gondosan meg tud bújni a fel-alá vonagló, szirénázó rendőrautók elől, szinte szabályosan megnyugodott. Sem a büntetéstől, sem a lebukástól nem félt, úgy tervezte, hogy húzza egy kicsit az agyukat. Minden percben azt várta, hogy csukja fel valaki a lámpát, és ráüvöltsön, hogy ereszkedjen térdre, amit ő gond nélkül megtett volna. Ellenállás nélkül feladta volna magát. De a rendőrautók egyre csak gyűltek és gyűltek, ám őt mégsem vették észre a bozótosban. Egész a Normafáig feljutott, ahol már tudta, hogy biztonságban van. Ott kapta készhez az egyik kis kioszk újságját, amikor egy rendőrautó melléállt, és a járőrök kipattantak az autóból. Magdi úgy tett, mintha fogalma se lenne, mit akarhatnak.

– Személyigazolványt.

– What?

– Személyigazolványt kérünk. Most – rivallott rá a másik járőr.

– I’m sorry, but I don’t understand what you say.

Magdi amerikai akcentusa gondosan elfedte magyar kiejtését.

– Ájdí khárd – pergette a járőr tört angoljával.

– Ah, I see! I am so sorry, I must have left it at the hostel. I am staying at the Good Night Hostel at the seventh disctrict.

– Jó jó, hagyd meg a dumádat másnak. Get in di kár. Náó!

Magdi ereiben megfagyott a vér. Közel sem volt olyan szófogadó és engedelmes, mint amilyen hitte, hogy lesz, ha egyszer elkapják.

Az autó gyorsan, de szirénák nélkül haladt a város centruma felé. Magdi azt vette észre, hogy egyre jobban izgul és az agya jobbnál jobb ötletekkel állt elő, hogyan úszhatná meg  a lebukást. Ha valahogy megszerezné az egyik pisztolyt, akkor azzal simán meglóghatna, csak már rögzítette az autó belső kamerája az arcát. Onnan meg már csak egy lépés a sitt.

– Mit követtem el? – kérdezte angolul.

– Megöltek valakit.

– Jézus Krisztus... – mondta szájára tapasztott kezével.

A járőr betelefonált a központba, és tájékoztatta az operátort, hogy egy gyanús külföldi állampolgárral hajtanak a kapitányságra, ahová fél órán belül oda is értek. Magdi kiszállt a járőrökkel, és bement a kapitányságra, ahol olyan folyosókon vezették végig, amelyeknél siralmasabbakat korábban csak a kórházakban látott. El nem tudta képzelni, hogy lehet ilyen helyen dolgozni, ráadásul ilyen kevés fizetésért, amit ezek kapnak. Óvják a rendet, a közbiztonságot, felesküsznek a hazára meg minden szarra, közben hagyják, hogy a nagyhalak meglógjanak, és csak azokat merik csesztetni, akik felett hatalmuk van. Az ilyen ügyészeket eszük ágában sincs lecsukni, bármit is kövessenek azok el. Magdi félelme hamar utálattá és haraggá csapott át.

A kapitányságon óriási volt a káosz. Mindenki fel-alá rohangált, biztos mindenki el akarta hitetni a felettesével, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, és most előnnyel indult az, aki a középiskolai drámatagozaton elsajátította a színészet alapjait. Egyedül egy férfival találkozott Magdi, miközben vezették, aki nem tűnt sem feldúltnak, és nem is játszotta meg, hogy összedől a világ, ha nem kézbesít valami hivatalos iratot most rögtön a felettesének. Kopasz volt, borostás, és egész jól fel volt öltözve. Civilben volt. Elhaladva mellette csak őt bírta nézni, szinte incselkedve a pofájába vigyorgott.

– Hé! Állj! Ki ő? – kérdezte a kopasz a két járőrtől.

– Valami külföldi picsa, a Normafán szedtük össze, jó pár kilométerre a merénylet helyszínétől.

– Maguk szerint húszéves turista lányok követnek el merényletet az ügyész ellen?

– Az volt a parancs, hogy mindenkit be kell hoznunk, akit találunk.

– És ő minden bizonnyal gyanús volt. A kihallgatók tele vannak, minden jött-ment szerencsétlent behoztatok. Adjátok ide az útlevelét és gyorsan leellenőrzöm.

– Nincs nála. Ha jól értettem, a hostelben hagyta – vakarta a fejét a kövérebb járőr.

A férfi jó alaposan megnézte Magdit.

– Nem ismerlek én téged valahonnan? – kérdezte tőle, amire Magdi egy hajszál híján ösztönből rázni kezdte a fejét. Sikerült azonban úgy tenni, mintha nem értené őt.

– Elviszlek. Megvan a címe, hol lakik?

– Itt nem messze a hétben.

– Adjátok ide, átveszem. Úgyis arra megyek.

– És a főninek mit mondunk majd?

– Hogy a főni legjobb emberének adtátok át.

– De te már rég nem dolgozol itt...

– Visszatértem. Engem kértek fel az ügyre. Úgy táncoltok, ahogy én fütyülök, világos?

– Hát nem tom’, ezt így meg kéne kérdezni.

– Kérdezgessétek csak. Én megyek dolgozni.

Azzal karon ragadta Magdit, és szinte kivonszolta őt a folyosóról egész az autójáig, egy kis, civil, régi zöld Suzukiig.

A kulcsot bedugva alig akart beindulni az ócskavas.

– Gyerünk, gyerünk... gyerünk.

Magdi ijedten figyelte a férfi minden mozzanatát, már bánta, hogy úgy a képébe mászott, amikor elment mellette. Volt benne valami rémisztő, valami szilárdság, vagy eltökéltség, amitől tudta, hogy jobb távoltartania magát.

Mire az autó végül beindult, furcsa hangokat adott ki belül, mintha valaki egy szerszámosládát rázogatna.

– Address? – kérdezte a férfi.

– I don’t know.

– Come on. You do.

– Left or right?

Magdi hezitált, és úrrá lett rajta a pánik, de kibökte, hogy left. Elhajtottak balra, és onnantól kezdve minden sarkon megkérdezte őt a férfi, hogy merre tovább, ő pedig úgy tett, mintha igyekezne visszaemlékezni, ami valójában igaz is volt. Emlékezett, hogy volt egy hostel valahol a Kacinczy utca körül, plusz ott van egy csomó airbnb, valamelyikre biztos rá tudja fogni, hogy ott szállt meg.

A férfi egy szóval sem említette, hogy miért akarta elhozni őt. Az képtelenség, hogy valakinek ilyen jó legyen a szimata, hogy ránézésre kiszúrja, hogy ő tette. Az egyik piroslámpánál várakozva a szűk járda oldalán található tükrös kirakatban nézte magát, és jó ötméterről is simán látta, milyen ijedt arcot vág. Ettől még jobban beparázott, és most jött rá, hogy még csak meg se kérdezte, mit akarnak tőle, mintha pontosan tudná, pedig a szerepe szerint lövése sincs.

– Mit akarnak tőlem? – kérdezte félve.

– Fogd be. Pontosan tudod – felelte a férfi. – Megmutatod nekem az útleveledet, elmondod, hogy mit kerestél odafent a hegyen, és mindketten mehetünk is a dolgunkra. Hostel. Address. No talk. Left or right?

– Left. – mondta Magdi, és elkanyarodtak balra.

22.

– Mindig is rendőr akartál lenni? – kérdezte Magdi a nyomozót.

– Nem.

– Én igen.

– Te lőtted le azt a csókát?

– Kit? Akit megöltek?

A nyomozó sóhajtott, amire Magdi elnézést kért, és mondta, hogy nagyon izgul. Még sosem utazott rendőrautóban, hazudta.

– Ez nem rendőrautó – vágta rá a férfi, amire Magdinak lett volna válasza, csak túl körülményesnek találta, így elengedte.

A nyomozó nem hitte, hogy van ennek az egésznek értelme. A csaj vagy nagyon jó, vagy csak az idejét fecsérli vele. Rég máshol kéne lennie. Várják a templomfelújításnál, a lányáért is ő megy ma a suliba, ráadásul megígérte a volt feleségének, hogy segít a kislánya házifeladataiban is. Persze, most kell lelőni azt a korrupt szemétládát, nem tíz évvel ezelőtt, amikor igazán nagyot ment a közéletben. Ha Magdi hallotta volna a gondolatait, azzal érvelt volna, hogy ő tíz éve csak egy szomorú, tehetetlen kislány volt.

Hogy halált érdemelt-e az ügyész, azt Samu nem tudta megmondani, és nem is akarta. Az ő dolga az volt, hogy elkapja a tetteseket, és visszaszerezze az életét.

Azóta került parkoló pályára, mióta elvált, és egyre többször acetonos lehelettel jelent meg az irodában. A cigiket egymás után szívta, a haja nagy része kihullott, és a ruháin gyanús ételfoltok ékeskedtek napokon át. A főnökség elvárt az alkalmazottaktól egy bizonyos fokú rendszerezettséget a magánéletben, amiből következtetni lehetett a munkavégzés minőségére is. Ráadásul a nyomozójelöltek számára sem érdemes ilyen nyomozókat állítani példának, akik még a cipőfűzőjüket sem tudják rendesen bekötni. A baj csak az volt, hogy Samu így is kitűnően végezte a feladatait. Nem volt egy utolsó helyesírási hiba, vagy elírás, amit a jelentéseiben számon lehetett volna kérni rajta. Ennek ellenére félrerakták, és amíg „ismét rendbe nem hozza magát”, nem bíztak rá semmi fontosat. Piti tolvajok és csencselők között tengette a mindennapjait már közel másfél éve, amivel egyedül annyit értek el, hogy még többet ivott, és ha lehetett, még többet cigizett. Titkon mindig is sokkal alkalmazkodóbb volt, mint mint amennyit be mert volna ismerni a főnökének, aki határozott, kemény, szikár, érzelmektől mentes nyomozót akart faragni belőle. Így miután bekerült a lecsúszott, aljas prolik közé, és innen-onnan halászta ki és nyomta rács mögé az éppen lefülelt imposztorokat, alaposan átvette a szokásaikat és a mozgáskultúrájukat, és néha már önmaga előtt is félelmetesnek tűnt fel a helyzet. Kisebb pánikrohamot kapott, amikor a kocsmárostól „adj egy kis fröccsöt, dilóm” mondattal rendelt.

Most, hogy minden emberre szükség volt a gyilkosság miatt, úgy érezte, hogy eljött az ő nagy lehetősége a visszatérésre.

Magdi reménykedett, hogy mielőbb meg fogja látni azt a hostelt, amire emlékezett, hogy valahol itt van a környéken. Mikor már gyanúsan régóta autókáztak a hétker belső, szűk, részeg angolokkal megtömött utcácskáin, szinte égbe emelte a szemeit, amikor megpillantotta a sarkon.

Leparkoltak, kiszálltak, és bár Magdi fohászkodott, hogy egy perc az egész, Samu nyomozó (Kiss Sámuel, nyomozó) biztosította felőle, hogy ott lesz mindvégig mögötte.

Magdi az épületbe lépve elkezdett remegni. A recepciós üdvözölte őket, és megkérdezte tőlük, hogy milyen szobát szeretnének, és hány éjszakát terveznek maradni.

– Nem, nekem... én már vagyok itt – mondta zavartan, össze-vissza pakolgatva az angol szavakat, egyáltalán nem figyelve a szórendre. – Van szobám, a második emeleten.

– Ó, bocsi, menjetek csak – mosolygott a recepciós lány.

– Honnan tudod, hogy tényleg itt lakik? – kérdezte a férfi gyanúsan a recepciós lánytól.

– Váltott műszakban dolgozunk, egy nap akár négy recepciós is van, képtelenség észben tartani, melyik vendég érkezik először, és ki az, aki már becsekkolt. Plusz van most egy nagy külföldi társaság a korosztályában.

– És szerinted ő úgy néz ki, mint aki annak a társaságnak a tagja?

– Hát, nem is tudom – nézett a lány elbizonytalanodva. – Maguk nem ismerik egymást?

– Ez az első randevúnk. Merre vannak a lépcsők?

– Rögtön balra – mondta a lány, amiért Magdi kimondhatatlanul hálás volt, mert így úgy tudott tenni, mintha magától tudta volna.

Határozottan indult el rögtön balra, és mindenféle csacsisággal megpróbálta elvonni a nyomozó figyelmét, aki egy percre nem vette volna le ezt a komoly ábrázatot az arcáról. Magdi látta rajta, hogy tudja, hogy ártatlan, és hogy nagyon menni akar már, ezért igyekezett olyan ügyesen játszani a lapokat, amennyire csak tőle telt.

Egyre lassabban haladt a folyosón, ahogy közeledtek a vége felé.

– Melyik a te ajtód? – kérdezte a férfi.

– Az ott – mutatott Magdi egy hátsóra.

Az adrenalin ismét belé szökött, mint ami alig várja, hogy valami mesterművé transzformálódjon. Az ajtó elé lépve elszörnyedt, hogy nincs is nála semmiféle kulcs, azt se tudja, hogy milyen szobához jöttek, úgyhogy gyorsan megfordult, és közölte, hogy mosdóba kell mennie.

– Nincs mosdó a szobán belül?

– Nincs – felelte Magdi.

– Nézd, csak mutasd meg az útleveled, lefotózom, és már itt se vagyok. Ha mindent rendben találunk, soha többé nem látod az arcomat.

Ezt a tört angolságával valahogy így makogta el Samu: Look. Passport, click a photo, and I go.

– Kár, hogy máris mész – erőlködött Magdi, tettetett szégyenlőséggel. – Megjött, érzem egy órája, hogy tódul a vér, mindjárt kicsorog, ha nem megyek el mosdóba. Muszáj elmennem.

Samu felsóhajtott. Ekkor nyílt ki az ajtó, és egy kreol bőrű nő húzott el keresztben köztük, oda se figyelve rájuk. A nyitott ajtón át látni lehetett a szobából nyíló fürdőszobát, de azt csak Magdi látta onnan.

– Máris hozom – mondta, azzal bement, és bevágta maga mögött az ajtót. Csakhogy Samu kitette a lábát, még mielőtt becsapódott volna.

– Nem azt mondtad, hogy nincs fürdőszoba?

– Elfelejtettem, annyira izgulok.

Három férfi volt bent a hatágyas szobában, ketten őket nézték, egy a telefonjával volt elfoglalva. Köszöntek nekik, de nagyon furcsán néztek rájuk, Magdi meg azzal a hangnemmel köszönt vissza, mintha az utazótársait látná viszont.

A kérdő tekintetek elől bemenekült a fürdőszobába, de még utoljára egy amolyan „bocsi”-t nyögött ki némán a fiúk felé. Odabent az ablakkal pepecselt, amikor Samu bekiabált, hogy melyik az ő ágya.

– Nem emlékszem. Az ablaknál valamelyik – felelte.

Jó fél percbe telt, mire felnyílt az ablak, be volt ragadva rendesen. Már harmadjára mászik ki ilyen hátsó ablakokon az elmúlt hetekben. Csakhogy amikor végre kicsapódott az ablak, amivel közben beverte az ujjait, kihajolva egy pusztaságot látott maga előtt. Igazi belvárosi, romos rész, ahol ki tudja, mikor fognak újra házat építeni. Legalább nyolc méter magason voltak.

Néhány perc múlva kopogtak az ajtón. Magdi kiszólt, hogy máris megy, a férfi pedig türelmetlenül válaszolta, hogy erre nem ér rá. Random táskákba kezdett bekukkantani, amiért a bentlakók grimaszolni kezdtek rá. Felmutatta a jelvényét, mire az egyik srác az emeletes ágy fenti matracáról annyit mondott, hogy fuck you, majd befordult a fal felé.

Két perc múlva megkérte az egyik épp bejövő nőt, hogy menjen be a fürdőszobába, és nézze meg, mi történik odabent. A nő, miután jelezte, hogy nem tud behatolni a bezárt fürdőszobaajtón, Samu ismét bekopogott, de választ nem kapott.

Hirtelen nyílt ki az ajtó. Magdi elnézést kérve jött ki. Lassan, halkan beszélt. Végre megértette, amit sosem értett: hogyan kapják el olyan gyorsan és könnyen a tetteseket. Pedig olyan egyszerűnek tűnt elmenekülni, amikor kitervelte az egészet. El kellett volna tűnnie a hegyekben.

A szobába lépve majdnem elsírta magát. Tehetetlenül nézett körbe, míg nem megakadt a szeme a felső ágyon fekvő srácon.

– Martin – mondta. A férfi ránézett. – Hol vannak a cuccaim?

Martin öt-hat néma, hosszú másodperc után megköszörülte a torkát.

– A tanár ma reggel utánad akarta vinni, oda, tudod, ahova mentél. Nem találkoztál vele? Biztos nála maradt.

– Remek, és hol ez a tanár? – kérdezte Samu.

– Ember, nem látod, hogy ez egy osztálykirándulás? Angliából utaztunk ide, két nap múlva tovább megyünk.

– Szóval akkor veletek van ez a lány?

Rövid mentális kupaktanács.

– Na ná – bökte ki a srác.

– Nekem akkor is kell az útleveled – fordult Magdihoz.

– Az enyém nem jó? Mit követett el?

– Hamarosan mennünk kell – szólalt meg a visszatérő lány. – És még össze kell készülnünk, szóval...

Samu hirtelen kellemetlen nem kívánatos vendég benyomását keltette. Ezt ő is érezte, nem először ebben az életben. Megcsörrent a telefonja. A felesége volt az, és látta, hogy üzenete is jött a plébániáról. Hol vagy, Samu? – állt az SMS-ben.

Szitkozódott a fogai közt, majd kért egy papírt meg egy tollat, amire Magdi felírta az útlevélszámát és a nevét, majd Samu köszönés nélkül elsietett.

Magdi akkorát sóhajtott, mintha tényleg ledobott volna egy követ a szívéről. Nekidőlt a fali szekrénynek, és mélyeket lélegzett. Martinhoz fordult, akinek a nevét az előtte heverő táskáról olvasta le.

– Martin a csoporttársam, aki az alsó ágyon dekkol. Csak most épp nincs bent. Mázlid volt.

– Miért segítettél? – kérdezte Magdi.

– Az apám rendőr volt. Most tűnj el.

Magdi szeméből kibukott egy könnycsepp, és elviharzott. Az első emeleti ablakon kitekintett, és látta, hogy a nyomozó autója már nincs a helyén. Bement a szemközti kocsmába, és kikért egy vodkát.

23.

Magdit nem lehetett kirobbantani a pult melletti székéből. Egyre másra kérte ki a vodkáit, és egy szót sem szólt senkihez. Csak azt várta, mikor jelenik meg az egész rendőrségi egység, meg a nyomozók, hogy megszállják az épületet. Annyira átbámult a kinyitott ajtón át, hogy a pultos nő megkérdezte tőle, kire vár annyira.

– Senkire – felelte, és gyorsan elkapta a fejét.

A nő semmit nem sejtett, de Magdi a bűnös emberek azon megalapozott gyanújával fordult mindenki felé, mintha a homlokáról olvasnának. A legapróbb mozdulatairól is úgy hitte, hogy árulkodóak, sőt, ha kicsit korábban megy ki a mosdóba, mint egy normális vesével bíró lány tenné, valószínűleg a fent töltött két perc alatt a pultos nő titokban kihívja a rendőrséget, majd miután Magdi lejön, és visszaül a pulthoz, a nő továbbra is eljátssza, hogy ő csak csendben törölgeti a poharakat.

Remegett a keze, bárhogy igyekezett elmulasztani. Csak most jutott eszébe, hogy nem aludt egész este, és tiszta kosz a nadrágja meg a dzsekije, amire, amikor Samu rákérdezett, annyit felelt, hogy véletlen megbotlott egy fa gyökerében és elesett. Előző este kicsit ivott, toldotta meg, ami azt jelentette a tisztes állampolgárok szóhasználatában, hogy rengeteget ivott, csak azt nem szívesen ismerné be. Utólag most elkezdte bepótolni.

Minden megváltozott benne. Amikor azt a csövest agyonverte – amiről még mindig semmi hír, vagyis még nem törték rá az ajtót a helyszíni DNS nyomok alapján, bár igaz, hogy konkrétan otthagyta a lakását, minden cuccával együtt –, nem érzett sem katarzist, sem mást elégtételen és megnyugváson kívül. Nem is értette az egész helyzetet. Valószínűleg olyan szarul festett bugyi nélkül, véresen, hogy bármelyik nyomorult rátámadt volna egy gyors szexért. Igen, a csöves megérdemelte, hogy meghaljon, de ennél többet nem érzett. A megrázkódtatás elmúlt, az életét ugyanúgy képes lenne tovább élni, mint azelőtt. Tegnap este azonban egy kitervelt, előre megfontolt szándékból elkövetett (ahogy a tévében mondják) gyilkosságot kísérelt meg, sikerrel. És az adrenalin meg az érzelmi kitörések azóta úgy cikázott benne, mint alagútban a szél. Hol fel akart robbanni, hol rájött a sírás, hol el akart bújni az egész világ elől. Mindegy volt, mikor melyiket érezte, mert végül a pult mellett kötött ki, mint oly sokszor előtte. A széken úgy izgett-mozgott, mint egy elvonási tünetes, a fejét a legkisebb zajra ide-oda forgatta. Ha a vállára szállt volna egy légy, felsikoltott volna, abban a hiszemben, hogy a nyomozó ragadja vállon. Nem csak azért irtózott ennyire, mert megfosztanák a szabadságától, hanem mert nem tartaná igazságosnak. Ha a gyilkosságért börtön jár, akkor zárjanak be minden gyilkost. Nem kivétel ő, csak egy a sorban, aki felett nem ítélhet földi bíróság. Gondoskodni fog róla, hogy ne történjen meg, ahogy ők is gondoskodtak a saját dolgukról, amikor az apja agyonverte az anyját, majd elásta valami erdő mellett, ki tudja, merre. Mindenki tudott róla, éppen csak nem mondták ki a bíróságon, hogy „tudjuk, de ezt most elnézzük”. Csak így történhetett, hogy az apját ilyen hamar engedték ki. Minden másért elítélték, de az anyja gyilkosságát nem bizonyították rá, mert nem akarták rábizonyítani. Ekkor döntött úgy Magdi, hogy mégis beszél a rendőrökkel, majd a tárgyalásokon is, elárulva, hogy hol tartja apu a pisztolyt meg a készpénzt. Legalább plusz öt évet kapott miatta abból a tizenháromból, amit odabent töltött. És Magdi élvezte, nyugtatta a tudat, hogy ott fog megrohadni, hogy valami kibaszott erőszaktevő a csicskájává teszi ezt a nehézfiút, és móresre neveli őt. A jelek szerint azonban az apjával odabent sem bírtak, és az örökkévalóságnak tűnő tizenhárom év úgy elszállt, mint egy pillanat.

– Hogy hogy egy ilyen szép nő egyedül üldögél? – kérdezte egy őszszakállas, motoros férfi a kocsmában.

Magdi azóta nem tudott rendesen aludni, hogy az apja börtönbe került. A nevelőszülőknél azon parázott, hogy az apja egyik este megszökik a börtönből, és megöli őt. Ezt ígérte neki, mikor legutoljára találkoztak, és annyira megbilincselte az állandó paranoia, hogy a nevelőszülei végül nem bírtak vele. Nem szerette őket, bár akkoriban senkit nem szeretett. Az egész világ hirtelen az ellenségévé vált, és akkor megfogadta, hogy megfizetnek érte. Egy nap eljön, és behajtja az adósságait. Tegnap pedig beváltotta a szavát.

– Még egy kört a kisasszonynak – mondta a férfi, és leült mellé. – Hogy hívnak, bogaram?

Éveken keresztül járt pszichológushoz, egyiktől a másikig. Úgy adogatták neki a kilincset, mint a terápiás cukorkákat, amikor valami jót mondott. Leszedáltan, tompán ment el ezekre az alkalmakra, a kényszertől pedig, hogy járnia kell, csak még jobban feszengett. Képtelen volt elengedni magát, és valódi segítségként tekinteni ezekre az alkalmakra. Az ajtó előtt állva félt, hogy melyik titkát fogják ma leleplezni és kiboncolgatni, amitől kevesebbnek, sebezhetőbbnek és bizonytalanabbnak érezte magát.

– Én Feri vagyok. Valami nincs egészen rendben veled, azt veszem észre.

Tizenhatévesen kezdett el hazudni. Olyan dolgokat mondott, amire az aktuális pszichológusa súlyosakat, szembehunyósokat bólintott a fejével, egyre tolva és vezetve a kislányt olyan felismerések kimondásáig, amiket a folyosón talált ki odamenet. Könnyebb volt hazugságok miatt sírni, mint kimondani az igazat, amitől úgy rettegett, mint a tűztől. És az apja, minden titkának őrzője csak arra a napra várt, amikor kijut, és elintézi ezt az utolsó, elvarratlan családi szálat. Ha mázlija lesz, az anyja mellé temetik el.

– Egy nagy frászt – dünnyögte, amikor azon kapta magát, hogy érzelmes-részegre itta magát.

A motoros fickó felnevetett. Magdi csak most került vissza a jelenbe, egy kicsit össze is rezzent. Nem vette észre, amikor a férfi mellé ült. Elnézte ezt a motoros fazont, és valami megfoghatatlanra gondolt. A végletekig kell elmenni, mint mindig. Ott van az igazság, nem előbb.

A férfinak büdös cigaretta és alkohol szaga volt. Fogai sárgák voltak, nyakában napszemüveg csüngött.  

Kikért még egy vodkát, majd még egyet, és még mielőtt túl részegnek ítélnék meg, kért hozzájuk két sört, amit utólag szopogatott el.

– De szomjas vagy, kicsike – mondta Feri.

– Igen – felelte megszeppenve, és nem értette, miért nem küldte el a fenébe.

Remélte, hogy beájul, és akkor egyszerűen kilökik, mint egyszer a Toniban, ahová másnap vissza kellett mennie bocsánatot kérnie, de a pultos nem tudott az ügyről semmit, mert előző este nem ő dolgozott, így a megkönnyebbülés és a teher letétele elmaradt.

Magdi hónalja izzadt, fogán érezte a lepedéket, amit egyedül a sör erőszakos szénsava mart, a ruhája óráról órára foltosabbá vált, és be volt állva.

– Miért vagy így feldúlva, kislány? Tiszta kosz a ruhád, te magad meg remegsz, mint egy őzike, pedig a tekinteted valami keményről árulkodik odabent. Mit követtél el, aminek a terhét így nem tudod elviselni?

Magdi undorodott az ilyen kétszínű bájcsevejtől, kérni akarta a számlát, de csak most jött rá, hogy nincs nála egy árva fitying sem. A férfi szemébe nézett, és a sajátjai megteltek könnyekkel. Átkarolta őt a derekánál, és szorosan fogta.

– Ne aggódj, nem hagylak magadra ma éjszaka – mondta, és összenézett a többi fekete csizmás, Motörhead-es pólós haverjával, akik ujjongani meg fütyülni kezdtek. – Az biztos, hogy nem leszel magányos.

– Hozzád költözhetek? – nézett fel Magdi szinte a férfi derekától.

– De gyorsan változol. Ezt már szeretem, az ilyen szeszélyes, tűzről pattant menyecskéket.

– Csak még egy italt.

– Minek? Hogy még a farkamat se tudd rendesen a szádba venni? Most megyünk.

Magdi nem rendezhetett jelenetet. Meg kellett magát húznia. Mégse állhatta, hogy ne tegyen fel egy kérdést, ami mindennél jobban foglalkoztatta.

– Mit utálsz ennyire az életedben?

– A feleségemen kívül? A hideg kávét – vágta rá reflexből, a kis kocsma meg zengeni kezdett. – Kapsz egy utolsó vodkát, úgy látom, az eszed még túlságosan vág.

Ez az utolsó ital megtette a hatását. Magdi arra eszmélt, hogy karöltve sétálnak a belvárosi fák alatt, arra sem emlékezve, hogy mikor léptek le, vagy hogy végül miben maradtak a férfival. Arra emlékezett csak, hogy egy egész sereg ember bámulja őket és nevetnek rajtuk, mintha a színpadon volnának.

– Most már megyek. Kösz, hogy rendezted a számlám.

– Nem úgy megy az. Nekem beígértél egy kiadós dugást ezért a tízesért.

– Majd megadom. Most megyek. Várnak otthon.

– És merre laksz? Szívesen hazakísérlek. Apád örülne, ha ilyen derék fickó vinné haza a lányát.

– Engedj el – mondta Magdi, mikor a férfi már szinte ráncigálta maga mellett. – Engedj el, bazdmeg.

– Jó kislány leszel, vagy úgy beverem a kibaszott pofádat, hogy az anyád se ismer rád.

Egy rendőrautó tűnt fel előttük.

– Na mi az? Nem fogsz kiabálni? Nem fogsz segítséget kérni?

Magdi tétlenül nézte az elhaladó, lassú járőrt, és csoszogott tovább.

– Mindjárt gondoltam. Valami kurva nagy szarba kerülhettél, ha így leiszod magad, ilyen mocskos ruhákban jársz, és egész nap úgy izegsz-mozogsz, mint aki a díleréről szóló híreket várja, vajon megölték-e vagy csak sitre került. Mondd csak, narkó függő vagy te, kisbabám? Hogy még a rendőrnek se mersz szólni, az inkább arról árulkodik, hogy te elkövettél valamit, ami miatt bármit megtennél, még meg is baszatnád magadat egy magamfajtával, hogy ne kerülj a zsaruk kezei közé. Az első perctől fogva láttam rajtad, amikor leültem melléd, és elkezdtem bámulni a csöcseidet.

– Hagyj békén. Hagyj békén!

– Nézd csak, itt mindjárt a kapualjban jók is leszünk.

– Eressz el! Eressz el kérlek. Megadom a pénzt, csak hagyj elmenni!

Magdi beszélt, de nem bírt ellenkezni. Szét volt csúszva a piától. Szakadozva látott mindent, szédült, és hánynia kellett.

– Muszáj ennem valamit. Nem ettem vagy egy napja.

– Miért, merre jártál? Gyilkolni voltunk az éjszaka leple alatt? Lefogadom, jó lövő vagy.

Magdi kitépte magát a szorításból, és futni kezdett. Az utcán sorban parkoló autók mellett imbolyogva rohant, attól félve, hogy valamelyiknek nekicsapódik. Kiáltozni kezdett, ahogy csak bírt. Ismerős volt az utca. Mintha nemrég járt volna erre. Futott egészen addig, amíg a földre nem került, a mellkasán egy autó visszapillantó tükrével. Sajgott a dereka, de az alkohol tompított. A kezében tartott, letört tükörből nézte, ahogy közeledett a motoros férfi. Magdi dülöngélve feltápászkodott és megcélozta az első emeleti ablakot. Nagyot csattant az üveg, amikor betört. Az autó riasztója csak most szólalt meg. Riadalom, sziréna, süketség, könnyek. Kosz. Lepedék. Véres térd, szakadt nadrág. K.O.

Szélcsend volt. A budai fák között hűvösebb volt, mint a városban. A tavaszi esték tudnak kemények lenni, és úgy érezte, ez a kis dzseki, amije volt, nem elég. Madárhuhogást, néha egy-egy gally reccsenését hallotta. Olyankor fülelt, mint egy vad, és addig maradt mozdulatlan, amíg megbizonyosodott róla, hogy nincs ott senki. Tudta, hogy nem követhetik, mert ő már nem létezett. Mégis rettegett tőle, hogy a fűben egyszer csak valaki vállon ragadja.

            A táskáját levette, és miután alaposan összedörzsölte a tenyereit, mintha tüzet csiszolna, kipakolta szépen a puska egyes részeit. Körülményesen, szertartásszerűen tette ki a pokrócra a darabjait, és mielőtt elkezdte volna összeszerelni, egyfajta ima-szerűséget mormolt el a foga között. De nem volt ő vallásos, nem volt ő már senki, hogy ilyesmit cselekedjen. A lehető legrövidebb idő alatt rakta össze a fegyvert, olyan pontossággal, ahogy annak idején tanulta. Talán a mesterlövészet volt az egyetlen, amiben igazán kiemelkedően jó volt, és az egyetlen, amiben hitt. Valami olyasmi, amire az ember megáll, és fütyül egy nagyot. Nem olyan paraszt-munkás módon, hanem elismerően. Ez hajtotta egyedül a versenyekre, az elismerés, a szeretet egyfajta megnyilvánulása, amit más csatornákon nem kapott meg, amióta az anyja meghalt. Talán már akkor tudta, hogy egy nap gyilkos lesz belőle. Lehet, hogy gyilkosnak született. Olyasfajta érzés fogta el, mint akor valaki keményen iszik éveken át, aztán a családja, vagy az egészségi állapota, vagy valami egészen banális dolog miatt, mondjuk a megereszkedett bőre miatt mégis felhagy az ivással, de a rémült feleségének a férfi legjobb barátja azt mondja négyszemközt: lehet, hogy a férjed egy kortyot sem iszik ezentúl, de élete végéig alkoholista marad. Ilyennek érezte magát Magdi is, akinek nem kellett ölnie ahhoz, hogy gyilkosnak hívja magát.

            A puska készen volt. Miután rászerelte a távcsövet is, körbejáratta a házakon, kitapasztalva, hogy mennyit lát ilyen késő este a lámpák mesterséges sárgája alatt. A házakból kiszűrődő fény sokat segített. A város úgy terült el a lábánál alatta, mint zizegő szentjánosbogarak.

            Magdi nem akart tovább várni. Ha hezitál, ha méreget, ha kivár – meg fogja gondolni magát, és akkor feleslegesen jött el a városból, feleslegesen mondott fel és hagyta hátra egész addigi életét. Nem az életet volt nehéz hátrahagyni. A célt, a reményt, és a küzdelmet, valamint a hitet, hogy egy nap minden jobb lesz. Mindennek ellenére egy parányi része a szívének mindig remélte, hogy rendbe fognak jönni a dolgok. Ez valamikor akkor tűnt el és oldódott fel, amikor bevette a marék altatót. Akkor jött rá, hogy már semmi nem fog változni. A világ, úgy az ember, képtelen a változásra. A negatív spirál meg úgy mos le mindent, mint egy örvény, vagy egy vízi csúszda, aminek a végén csak a fulladás vár.

            A ravaszra helyezte az ujját. Meg mert volna esküdni, hogy bármerre is igyekezett terelni a gondolatait, egyedül az apját látta a tévén keresztül, amellett a politikus mellett ülve, akit épp most vett célba a puskájával. Volt néhány fenyőfa a ház előtt, és egy halszálvékony függöny is le volt eresztve, de ez nem tévesztette meg Magdit. Úgy száz méterre lehetett a célponttól. Remegni kezdett. Az a fajta reszketés fogta el, amikor egyszerre jön adrenalinos állapotba és erősödik fel a hidegérzet. Nem fázott jobban, mint korábban, de határozottan remegett a gyomra és a kezei. Le kellett eresztenie a puskát. A táskából egy üveget húzott elő, és nagyokat húzott belőle. Valahol pont akkor kell majd lőnie, amikor az alkohol megnyugtatja, felmelegíti, viszont még nem száll a fejébe. Gyakorlott ivóként ezzel nem lesz gondja, ha eléggé figyel. Csak kérdés, hogy meddig marad tisztán a célpont. Ha most szarik be valamelyik gyereke, vagy a felesége most kívánja meg őt, akkor véget ér az esti filmnézés. Épp ebben a pillanatban kapcsolta ki a tévét és oltotta le a villanyt a nappaliban. Magdi szitkozódott.

            Pár másodpercbe telt, míg újból meglátta őt. Az emeleti dolgozószoba ablaka kigyulladt, majd miután kotorászott valamit a fiókban, lecsukta a villanyt, és ismét eltűnt szem elől. Magdi öt percet adott magának. Körülbelül ennyi idő lesz, amíg odaér, benyit az ajtón, és az első késsel, amit megragad a konyhából, kérdezés nélkül elvágja a férfi torkát. Húzott még kettőt a vodkából, bár már elkezdte érezni a hatását, csakhogy a remegés nem múlt el. Itt, a dombon éppen egy vonalba került a ház emeletével. Magdi káromkodott, majd az oldalára fektette a puskát, amikor egy apró, pont nagyságú vörös fény izzott fel. A férfi az emeleti erkélyen szivarozott.

            A testének csak sziluettje látszódott, és az arca is csak azokra a pillanatokra villant fel, amikor megszívta a szivarját. Ez volt az egyetlen szerencséje, hogy a szivar vöröse széles sugarú volt. Nem hezitált többet. Remegés ide, vagy oda, ezt innen le kell tudnia szedni. Az edzője szerint nincs messzi célpont, csak bizonytalan lövő. A vállához emelte a puskát, míg a távcsövét a szeméhez illesztette. Szédülni kezdett. Az alak arca hol felfénylett, hogy elsötétült, mint egy távoli sziréna fényei, és Magdi próbálta ritmusba hozni a saját légzésével. Hosszú, elnyújtott légzést gyakorolt, a szíve azonban rég vert ilyen erősen és odaadódan. Mintha azért lüktetne, hogy durr, durr, durr... Még egyszer utoljára arra gondolt, amikor kiskorában... nem, most nem gondolhat erre. De aztán mégis. Amikor kiskorában leesett a fagyi a földre, ő viszont nem sírt, hanem megmondta a fagyisnak, hogy rosszul rakta rá a gombócot a tölcsérre, amin az annyira jól szórakozott, hogy vett egy új gömböt a dacos kislánynak. Magdi szülei hangosan nevettek, és össze-vissza csókolták az arcát örömükben.

            – Mindig állj ki az igazadért – mondta az anyja. – Egy nap nagy dolgokat fogsz véghezvinni.

            – Különben eltaposnak, mint egy cigicsikket – tolta meg az apja.

Kiállok, anya. Jövök, hamarosan találkozunk. A férfi arca vörös fényt kapott, és mintha egyenesen az ő szemébe nézett volna. Ekkor csapódott ki a terasz ajtaja, és a felesége dühösen magyarázott valamit. A férfi igyekezett úgy tenni, mintha nem szivarozott volna, de a nő feloltotta a kinti villanyt. Így már mindjárt más. Csak ne mozogna annyit. Csak ne mozogj annyit. Állj meg egy helyben. Szépen, úgy, erezd ki a gőzt. Fújd ki magad. Végy egy nagy levegőt, ez a te nagy napod. Ez a te nagy napod, te mocskos gazember, te utolsó szemétláda, te, aki sosem hallottad meg az emberek szavát, amikor azok szóltak, te, aki mindig elfordítottad a fejedet, amikor segítségül hívtalak. Te, családom nagy reménye, kiben úgy bíztunk, mint egy messiásban, akitől úgy vártuk, hogy hozza el az igazságot, megszabadítva bennünket a bűntől és a szennytől, hogy sokan az életüket áldozták volna érted. Te voltál életem legnagyobb csalódása, akinek minden lehetőség meg volt adva, hogy aszerint cselekedjen, ahogy akart, és nézd meg, mi lett belőled. Egy tolvaj, egy gyilkos, egy bohóc. Egy legyilkolt ember.

            Hangos dörrenés rázta fel a környéket. Az alvó madarak felreppentek, a kutyák mind ugatni kezdtek. A közelben megszólalt egy autó riasztója, és valaki torka szakadtából üvölteni kezdett. Több házban is felkapcsolódtak a villanyok szép lassan. Senki nem gyanakodott, hibás kipufogóra vagy ilyesmire gondoltak. Aztán jött a gyereksírás, az a női sikoly meg egyre hangosabb és kitartóbb lett. Az egész környéket bejárta a lárma, és összefogta a házakat, mint egy fenti csipesz. A szomszédoknak úgy tűnt, hogy már soha nem akar abbamaradni. Csak a szirénák hangja csapta el végül a sikoltozást, amitől több budai család is képtelen volt álomba merülni, így másnap kialvatlanul, mogorván indultak munkába. Magdi a fák között, a harmatos fűben úgy érezte, ő vált a világ közepévé.

A sziréna még reggel is szólt, mintha minden sarokra kitettek volna egyet. Megindult a hajtóvadászat.

Amint kilépett Bozsi ajtaján, Magdi két dologra jött rá. Először: ha ezzel a sráccal – legyen bármilyen fura is a párkapcsolat gondolata – nem lesz boldog, akkor mással se lesz az. Másodszor: soha többet nem fogja őt látni.

Az eső szemerkélt, de nem aggódott miatta. Vastag pulóver és egy félig tavaszi, félig téli kabát volt rajta, egy nagy címerrel a mellénél. Valami foci vagy kanadai hokicsapat címerére tippelt volna, de nem ismerte fel a vigyorgó indiánfejet. Volt rajta egy baseball sapka is, a táska belülről pedig alaposan le volt szigetelve. Egyedül arra vigyázott, hogy azt ne veszítse el, amíg rátalál az apjára.

A régi életének ezzel annyi. Úgy tekintett magára, mint egy vándorra, aki végre szakít a mindennapokkal, csak az volt a szörnyű az egészben, hogy egy ilyen erőszaknak kellett áldozatul esnie, hogy ezt megtegye. El akart tűnni örökre minden élő ember elől, akivel valaha kapcsolatba került, és valahol távol akart letelepedni egy tanyán, kint a francban, a saját szigetén, messze a világ zajától. Előtte azonban még volt két ember, akikhez el kellett mennie.

A kávézóban kért egy teát, és felment az emeletre. Pont oda, ahonnan Bozsi is leste őt. Még legalább két óra volt zárásig, és onnantól is van vagy fél óra, mire lezárják a kasszát, kitakarítanak és elhagyják a giroszost.

Magdi türelmesen várt, miközben azt tervezgette, hogy mit fog mondani az apjának az utolsó pillanatban, amikor a kést belenyomja a jobb szemébe, amivel annyit kacsintott rá régen.

Az anyja imádta az apja szemeit. Kékek, téliesek voltak, de nem hidegek. Meleg szemei voltak az apjának azelőtt, hogy elkezdte volna verni a feleségét.  Aztán kihűltek, és elérhetetlenné váltak. Mintha folyton be lettek volna csukva. A mai napig nem jött rá, hogy az anyja mit látott ebben a féregben, ebben az utálatos erőszaktevőben.

Mire a bolt bezárt, a kávézóban is felkerültek a székek. Magdi négy sört ivott meg, mire lelépett, és kibugizta, hogy ne kelljen most kifizetnie a számlát. Jól ismerték őt, Feri nem problémázott rajta.

Laci bezárta az ajtót kulcsra, és a lakatot is felrakta, amikor fordultában megpillantotta a rég nem látott lányt. Ijedtében a szívéhez kapott. Egy másodpercre azt hitte, fel akarják nyomni a boltot.

– Te meg hol a fenében voltál?! Vagy egy hete nem tudlak elérni.

– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam. Gondoltam rá, hogy csak úgy lelépek szó nélkül, de nem lett volna fair veled szemben.

– Mi a fene. Másik munkahelyet találtál?

– Dehogy. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. El kell mennem egy időre, és nem fogok tudni dolgozni.

– Hát, egy hete már amúgy is én járok be helyetted, alig látom az asszonyt meg a gyerekeket miattad. El kéne porolnom a seggedet rendesen.

Magdi mondani akarta, hogy „bocs”, de nem tudta őszintén kimondani. Laci végigmérte a lányt. Magdi lerakta a táskáját, és kihúzta belőle azt a csokor tulipánt, amit Bozsi adott neki. Laci ettől zavarba jött.

– Ezt neked hoztam. Találj neki egy jó helyet, valahol az ablakban. Érje sok nap. Ha még most vízbe teszed, felélénkülnek.

Átnyújtotta neki a kókadó tulipánfejeket, amit Laci óvatosan átvett. Még sohasem kapott virágot. 

– Szarul nézel ki. Ittál?

– Csak egy párat.

– Min töröd a fejed?

– Nem mondhatom el. Nem kerestek engem?

– Ki keresett volna?

– Pár rossz arc. Foghíjas, kalapos. Ilyenek.

– Annyi ember jár-kel itt. A felének hiányoznak a fogai, nem számolom már őket. De nem említettek név szerint.

– Ma este egy fickó háromszor is betért, láttam, hogy mutat neked valamit a telefonján. Idegesnek tűnt.      

– Te órák óta itt lebzselsz? Mi a szarba keverted magad?

– Mit akart a fickó?

– Csak egy bolond volt, aki valami internetes akciót látott, és azt hitte, mi hirdettük.

– Aznap, amikor te akciót hirdetsz az interneten, talán én is visszajövök dolgozni.

Nem állták meg, hogy ne mosolyodjanak el a gondolatra.

– Na igen – felelte a férfi enyhülten, mint a tanár, aki a ballagó, rosszcsont diákjával áll szemben. – Dühösnek kéne lennem rád, de most kérdezem meg tőled először és utoljára: kell pénz?

– Hagyd a fenébe.

– Bár kurvára nem érdemled meg, valami azt súgja, hogy nem ma kell veled smucignak lennem. A legutóbbi fizetésedet nem adtam még oda. Ha vársz egy percet, beugrok érte.

– Vedd meg belőle azt a jó üveg rumot, amelyikért úgy oda vagy. Ennyivel is kárpótollak, amiért eltűntem. 

– Á, nem pocséklok, jó nekem a szar is. Na várj csak.

Kinyitotta a zárat, és belépett a sötét étterembe. Magdi látta, hogy a csokrot a pulton lévő kancsóba rakja, és megtölti vízzel. Ezután jó pár széknek és asztalnak nekiment, mire szitkozódások közepette elnyelte a sötétség.

Két perccel később pénzzel a kezében tért vissza.

– Na, meg is van, itt a hetvenezer forint. Meg tettem mellé még egy húszast, csak mert...

A férfi felnézett, de az ajtóban már nem állt senki. Az eső kapkodva pergett a palatetőn, és Laci földbe gyökerezett lábakkal állt a bejárata előtt annak az étteremnek, amiért még tizenöt évvel a nyitása után is halálosan oda volt. Zsebre vágta a pénzt, bezárt, majd a késő estig nyitva tartó szeszbolt felé vette az irányt.

Magdi egy híd alatt talált menedéket. Mindig is ki akarta próbálni, milyen lehet hajléktalanként élni. Gyerekkorában többször hallotta, hogy a nagybátyja hajléktalanná vált, de valamiért nem tudták vagy nem akarták befogadni. Magdi szeretett volna több időt tölteni vele, de amikor egyszer, tizenévesen meglátta az utcán azt a férfit, akiről úgy hitte, hogy a nagybátyja, nem bírt odamenni hozzá. A koszos, rongyos férfi ráköszönt, de nem úgy, mint ahogy az ember az unokahúgára köszön. Azt mondta neki: jó napot kívánok. Alázatosan, szinte félve, mint a vajszívű, nyomorult csövesek, amit csak még szomorúbbá tesz az, ha egy tőlük húsz évvel fiatalabb kislánynak mondják. Az idős szolgák magázzák így a fiatal urukat. Magdi hazáig rohant, és az ajtót magára zárva egész este sírt. Soha többé nem járt azon az úton haza, és akárhányszor megkérdezte a nevelőszüleit (apja ekkor már sitten, anyja föld alatt), hogy lehet-e hajléktalanból tisztességes ember valaki, mindig nemleges választ kapott. Ez csak egyirányú utca, angyalom, visszafele nincs bejárat. Idelépni könnyű, visszajutni nehéz.

Egy tégladarabbal felvéste a koszos hídtalapzatra, hogy Zoli bácsi, és firkantott mellé egy keresztet. Nekidőlt a táskájának, és megpróbált olyan mélyen aludni, amennyire csak tudott ezen a szeles, esős éjszakán. Irtózott a gondolattól, hogy Zoli bácsi volt az a csöves, aki rámászott. Nem tudná felidézni, hogy nézett ki, mert hamar vörössé zúzódott az arca, amikor a téglával csapkodni kezdte.

Mire eljött a reggel, a lány felszívódott, csak egy pálcikacsalád rajza maradt a hídfőn, szintén téglával: apa, anya, középen kislány, óvodás korú. Egy-egy kereszt volt felettük is.

17.

Bozsi lerongyolt a helyi közértbe, hogy szerezzen kaját meg egy női tusfürdőt. Fogalma sem volt, milyet használna szívesen Magdi, de úgy vélte, bármelyik ezer forint körüli megteszi. Vett hat tábla csokit, meg két doboz fagylaltot. Azzal nem lőhet mellé.

            Az aluljáróba érve egy idős virágárus nőhöz lépett. Megkérdezte, hogy mennyibe kerülnek a tulipánok, és összeválogatta a számára legszebbeket. Úgy, a csokorral a kezében, és a csokival meg a mirelitkajákkal telepakolt táskával a hátán cammogott haza, jól elnyújtva a sétáját, nagyokat szippantva a tavaszi levegőből. Körbe-körbe járt a háztömbök körül, és csak akkor kezdett el hazaindulni, amikor a táskája nehézzé, az elnyújtott idő pedig akár kínossá is válhat. Nem akarta, hogy Magdi azt érezze, direkt maradt távol ennyi ideig. Biztosan megértené, bár azt is tudja, hogy most teljesen megváltozott minden ezzel az erőszakkal. Talán már a lány sem olyan megértő, mint eddig.  Érezte, hogy beszélnie kell vele. A háta fájni kezdett a táska súlyától, amikor rájött, hogy a rendszeres fotelben és kanapén alvás nem lesz jó hosszútávon.

            A lakás ki volt hűlve, amikor belépett. Az ajtóval szemközti ablak tárva-nyitva, a hőmérséklet alapján már legalább fél órája.

            – Megjöttem! – kiáltott Bozsi.

            Minden csendes volt. Feltűnően nagy volt a csend. Bozsi ereiben megfagyott a vér.

            – MAGDI! – kiáltott az ablakhoz rohanva.

            – Mi van? – kérdezte a lány, kilépve a fürdőből.

            Bozsi megkönnyebbülten sóhajtott.

            – Ó, basszameg, én már... én már azt hittem...

            – Mit? Hogy kiugrottam az ablakon? Az első emeleten laksz, tesa. Max a bokámat törném ki.

           Ez a "tesa" szíven ütötte. Bozsi végigmérte a lányt, akin az ő ruhái voltak, de nem tűnt fiúsabbnak bennük, mint alapból szokott. A ruhatáruk és a stílusuk elég hasonló volt.

            – Tetszem benne? – kérdezte a lány, és megperdült. – Majd visszakapod őket, ha hazaérek és átöltözök.

            Bozsi meg akarta kérdezni, hogy mégis mikor megy már haza, de végül nem merte. Itt az ideje, hogy ő is visszaadjon végre valamit neki, és kiérdemelje a bizalmát.

            – Hamarosan elmegyek.

            – Mégis hová? – kérdezte Bozsi, szinte riadtan.

            – Találkozom valakivel. Különben kösz, hogy befogadtál pár napra. Nem akarok a terhedre lenni.

            – Ne viccelj, örülök, hogy... azaz, semmiség. Igazán, maradhatsz, ameddig akarsz.

            – Hát, ha már így mondod... Beszéltem Mimivel, de ő most külföldön van egy ideig. Azt akarja, hogy menjek ki hozzá. Nincs senki más, akihez mehetnék. Az albérletét a tesója használja, így oda nem tudok menni.

            – És mikor mész külföldre?

            – Nem akarok külföldre menni. Olvastad a híreket?

            – Nem. Miért?

      – Az apámat látták egy politikussal egy luxusvillában. Valamelyik önkéntes újságíró kapta őket lencsevégre. Most elmegyek, hogy találkozzam valakivel, de arra gondoltam, ha nem bánnád, akkor visszajönnék este. Persze csak ha nem baj. Ki is vehetek egy szobát, van pénzem.

            Ez hazugság volt, mert egy árva forintja se volt, de inkább elmegy csövezni, mint hogy Bozsinak is csak nyűg legyen a nyakán. Eleget volt már abban a szerepben.

            – Szeretném, ha nálam maradnál. Legalább amíg lecsillapodnak a kedélyek, és újból visszaáll minden a régi kerékvágásba.

            Bozsi amint kimondta e szavakat, már meg is bánta.

           – Szeretném, ha tudnád, hogy soha, semmi nem áll vissza a rendes kerékvágásba. Te még nem vagy részese semminek, most még hagyhatsz elsétálni. Nem fogok haragudni rád, megérteném.

            Bozsiba ismét visszatért az élet. Ettől az egy mondattól ismét hálásnak érezte magát, amiért Magdi részese az életének. Azaz hogy ő részese lehet a lány életének. A kettő között megvolt a különbség, csak azt nem tudta volna megmondani, hogy mi az.

            – Miben tudok segíteni? – válaszolta a fiú.

            – Szeretnék egy kulcsot kérni a lakásodhoz. Ha itt maradok, akár csak rövid időre, nem akarok tőled függeni.

            Bozsi kihúzta a pult egyik fiókját, és rövid turkálás után megtalálta a pótkulcsot.

            – Kösz – felelte a lány. – Ígérem, nem fogsz házibulira hazajönni – mondta, és egy halvány mosoly megjelent az ajkán.

            – Rendben – mondta, és ő is mosolygott. Szép mosolya volt, szebb, mint a legtöbb embernek. – Csak a zárat ne cseréld le, mert nincs hová mennem – toldotta meg.

            – Nekem sincs.

            Most először néztek egymás szemébe. Bozsi a legszívesebben a nyakába ugrott volna. Csak sután bámult rá, és azon kapta magát, hogy úgy mosolyog, mintha tisztára szerelmes lenne. Vagy részeg. Az inkább szokott lenni, és többször rémlik neki, hogy olyankor épp így vigyorgott a lányokra.

            Magdi mosolya eltűnt, és elrobogott mellette, hogy töltsön magának egy pohár vizet.

            – Szóval az apád... mit mondtak róla? – kérdezte Bozsi.

          – Csupa jót. Ezt nem fogom hagyni, hogy megússza. Elég volt ebből. Megkeresem őt, és átsegítem a túlvilágra. De előbb valamit el kell intéznem.

            – Mit? – kérdezte Bozsi, szinte félve.

            – Én azt a politikust ismerem. Nem személyesen, de van egy ismerősöm, aki mesélt már róla.

            – Mit mesélt róla?

            – Csupa jót – azzal kiitta a poharát, felhúzta a cipőjét, és felöltötte Bozsi egyik dzsekijét. – Este jövök.

            – Ne menjek veled?

            – Jobb, ha ebből kimaradsz.

            Azzal lelépett, becsapva maga mögött az ajtót.

           Tehát akkor ezentúl így fognak együtt élni. A srác csak bámulta az ajtót és fogalma sem volt, vajon hová indult. Talán ezek az utolsó nyugodt órái egyedül. Gyorsan felrohant a galériára, és a kis éjjeliszekrény fiókból kiürített minden kompromittálót, majd takarítani kezdett. Kimosta a telesírt és teleizzadt ágyneműt, és újat húzott fel. A lepedő tiszta volt és fehér, szépen feszült a matracon. Lement, felmosott, és a nyitott ablaknál elolvasta az aznapi híreket, miközben a levendulás felmosó illata kéjesen simogatta a lakást. 

18.

            Magdi egy nagyobb hátizsákkal a hátán tért vissza. Beköszönt Bozsinak, aki épp olvasott valamit, és óvatosan lerakta a táskát a hűtő mellé, majd elment vécére. Mire visszajött, Bozsi méregette a barna táska alakját és méretét.

            – Mit gondolsz, mit hoztam?

            – Fogalmam sincs. Ruhákat?

            A lány horkantott.

            – A te ruháid már az én ruháim. Nézd, pont jók rám.

            A kicipzározott dzseki és az alatta lévő pulóver is lógott rajta, de jól állt neki, illett hozzá. Bozsit gyengédség töltötte el, hogy az ő ruháit hordja a lány.

            – Piát? – folytatta Bozsi.

            – Is. De csak egy üveg vodkám van. Mással készültem. Igazából híreket hoztam. Attól tartok, hogy itt a mi utunk elválik.

            Bozsi kezdett összezavarodni.

            – Nagyon köszönöm, hogy mellém álltál, és ezt az üveg vodkát is a hálám jeléül hoztam, azonban mégsem maradhatok nálad. 

            A táskából kivette az üveget, és Bozsi felé nyújtotta, mintha tombolán nyerte volna.

            – Szívesebben vettem volna pezsgőt, ha lenne mit ünnepelni.

            – De hiszen van.

            – Mégis micsodát?

            Bozsi minden bátorságát összeszedte.

            – Életben vagy.

            Ez a két szó igencsak elszürkítette Magdi fehér arcát.

            – Igen, nos, ennek általában nem szoktak örülni.

            Ettől meg Bozsi érezte úgy magát, mintha csapdába került volna.

            – Én igen – mondta volna, de a lány legyintett, és kivett két poharat a szekrényből, félig felöntve őket a szesszel.

            Nem mondtak tósztot. Koccintottak, és megitták.

            – Holnap elmegyek.

            – Hová? – kérdezte a fiú, szinte riadtan.

            – Nem maradhatok itt, ezt te is jól tudod. Ami történt velem...

            – Az nem a te hibád volt. Tudom, hogy nem akarsz rendőrségre menni, de ha most elkezdesz bujkálni, és később megtalálják a hajszáladat, vagy a véredet, vagy bármiféle hozzád köthető nyomot az izé... mellett.

            – A hulla mellett.

            – Akkor azt fogják gondolni, hogy szándékosan lapítottál, mert van...

            – Persze, mindjárt rögtön be is megyek a kapitányságra, hogy hé, az apám emberei majdnem megöltek, aztán valaki megakart erőszakolni, amire én addig ütöttem annak a rohadt állatnak a fejét, amíg el nem roppant, mint egy dinnye. Jé, képzelje, a belügyminiszter csicskásával lóg az apám, láttam a tévébe! Szeretnék is vele mielőbb összefutni, hogy simítsa el az ügyemet!

            – Csak van valaki, akihez fordulhatnál.

            – Van, és fordultam is.

            Nem néztek rá a táskára, de mintha percről percre egyre csak dagadt volna a hűtő mellett.

            – Mit hoztál haza?

            – Semmit. Nem akarlak belerángatni. Már így is túlságosan benne vagy.

            Bozsi legszívesebben azt mondta volna, hogy de hisz ő semennyire nincs benne, csak nem akart gyávának tűnni. Elfutotta a szégyen.

            – Akkor, holnap elmész?

            – Igen. Ma este zavarlak utoljára.

            – Engem nem zavarsz egyáltalán. Amiatt akarsz elmenni, ami a táskában van?

            – Tudom, hogy jót akarsz, de érzem, hogy a terhedre vagyok. Ezt az egyet mindig megérzem. Igyuk meg ezt a vodkát, különben ma sem alszom el.

            Töltöttek még egyet-egyet, és csöndesen ültek a kanapén.

            – Mi van a munkahelyeddel?

            – Laci biztosan hívott már, de a telefonom ott maradt.

            – És nem akarsz vi... akarod, hogy oda menjek?

            Magdi elgondolkozott.

            – Megtennéd? Én nem hiszem, hogy képes lennék rá.

            – Persze. Még holnap elmegyek, ha szeretnéd. Mielőtt elmész.

            – Rendben. A lakásba is be kéne menned...

            – A lakótársad?

            – Fogalmam sincs. A hírekben hallottál valamit?

            – Nem. Talán megúszta egy fejsérüléssel.

            – Akkor se értheti, hogy mi volt ez az egész, csak azt, hogy én miattam van. Tudja abból, hogy nem merek hazamenni.

            – Talán ha beszélnél vele, el tudnád magyarázni neki.

            – Őszintén szólva, remélem, hogy már nem él. A rendőröknek biztos bemártana, amekkora spicli fasz volt mindig is.

            – Megölnéd őt?

            – A lakótársamat? Miért érdekel ez téged?

            – Gyilkosságra készülsz?

            – Miből gondolod? Mi ütött beléd?

            – Mi van a táskádban?

            – Semmi. Ruha. Kaja. Hálózsák.

            – Akkor megengeded, hogy belenézzek?

            – Mi a franc bajod van?

            – Miért akarnád, hogy a lakótársad meghaljon? Mégis ki a franc mondana ilyet? – bukott ki Bozsiból.

            Magdi nem hitt a fülének.

            – Ha ismernéd őt úgy, mint én...

            – Akkor minek kellett vele laknod?

            – Mert nem volt hová mennem! Olcsó volt a szoba és nem volt erőm új helyre menni!

            – Ja, hogy te túl fáradt voltál költözni!

            – Képzeld, a depressziós embereket nem fogadják olyan meleg fogadtatással, mint a magadfajta kibaszott idiótákat!

            – Miért, te depressziós vagy? - lepődött meg Bozsi.

            Magdi agyvize felforrt. Nem maradt erre energiája.

            – Ezt megiszom és lefekszem.

            Bozsi dühösen ült a kanapén, egyre csak a táskát bámulta.

            – Eszedbe ne jusson – mondta Magdi, és beviharzott a mosdóba.

            Bozsi odament a táskához, és leguggolt mellé. Semmiféle hangot nem hallott a vécéből, pedig papírvékonyak voltak a falak.

            Kopogtak. Bozsi ereiben megfagyott a vér. A táskára nézett.

            – Nyisd ki haver, én vagyok!

            – Jani?

            – Ki más?

            – Most nem alkalmas.

            – Mi van veled? El vagy tűnve.

            – Figyi? Várj meg lent, jó? Két perc és megyek.

            Bozsi lent az utcán körbe-körbe járt, miközben azt próbálta el elmagyarázni – leginkább önmagát cenzúrázva – hogy mibe keveredett.

            – Tehát a kiscsaj fent van nálad? Akit a koncerten láttunk.

            – Igen.

            – Hát te totál kész vagy! És mi lesz? Lekúrod?

            – Nem. Csak barátok vagyunk. Védelemre van szüksége – mondta, de megbánta, hogy ezt a szót használta. – Sokat bántották – tette hozzá, egyfajta maszatolásként.

            Bozsi remélte, hogy a barátja ki fogja érteni a szavak súlyát, és végre mutat egy kis empátiát, de az csak annyi felelt, hogy:

            – Az szopás.

           Bozsi nem értette, miért lógnak együtt. Húsz perc múlva elköszönt tőle, és visszament a lakásba.

      Magdi a kanapén ült, a nyitott ablaknál. Bozsi pontosan tudta, hogy onnan simán hallani az utcai beszélgetéseket. A lábait felhúzta maga elé, mint aki sírt, vagy sírni készül. A haragja mintha teljesen eltűnt volna. Bozsi óvatosan közelített felé.

            – Ne haragudj rám a táska miatt. Nem akartam belemászni az életedbe.

            – Nem fontos – mondta Magdi szipogva anélkül, hogy felnézett volna.

            Bozsi aprókat, óvatosakat lépett, mintha egy riadt őz volna, akit nem akar elijeszteni.

            – Nem akarom, hogy az utolsó estéden rosszul érezd magad.

           – Egy este mi egy egész élethez képest? Nem kellett volna elmondanod neki, hogy itt vagyok. Hamarosan kiadhatják ellenem a körözést.

            – Nem volt szemtanú.

            – A taxis. Meg ki tudja még ki figyelt az ablakból.

            – Dehogy is! Ha látták volna mások, mi történik, biztosan lejönnek segíteni, vagy hívják a mentőket!

            – Szeretem benned, hogy ennyire ártatlan vagy – mondta a lány. – Nekem ez sose ment. Meg volt írva, hogy így végzem.

            Bozsi letérdelt mellé, és simogatni kezdte. A lány a vállára dőlt, remegett. Bozsi arcon csókolta, majd felvitte az ágyba, és lefeküdtek aludni. Átkarolta őt, és gyengéden, szinte észrevétlenül simogatta a lány puha bőrét, és mielőtt elálmosodott volna, nyomott egy utolsó csókot valahová a nyaka és a válla közti végtelen mély szakadékba.

            Hamar elnyomta őket a vodka. 

            Másnap Bozsi a pizzafutár szerkójában csengetett be a lakásba. A szemközti épületet már megjárta, de a nadrágot és a bugyit már nem találta a helyén.

            – Szia, mit akarsz? – kérdezte a srác, miután ajtót nyitott.

            – Meghoztam a pizzát, amit rendeltél.

            – Nem rendeltem semmilyen pizzát. 

            – Itt az áll, hogy Krisztián rendelése.

            – Ő már biztosan nem rendelt. Mégis milyen cégtől vagy?

            Bozsi elnézést kért, és ijedtében elszaladt. Magdinak persze ezt sosem ismerné be. Mikor leírta neki a férfit, a lány a főbérlőjükre ismert rá.

            – Tehát Krisztán meghalt.

            – Vagy elköltözött – mondta Bozsi.

            – Persze! Biztos elköltözött – vágta rá Magdi. – Az a költözős fajta volt mindig is.

            A lány tíz perc alatt elkészült, fogat mosott, megköszönte Bozsinak a segítségét, majd bármiféle érzelmes búcsú vagy ölelés nélkül kilépett az ajtón, gondosan becsukva azt maga mögött, nehogy utána menjen bárki. Bozsi egyszerre lélegzett fel és érezte a lány hiányát, amint megszabadult tőle.