Végre elindultam arra, amerre eddig nézni sem mertem. Azt mondtam, nem kell, vagy megyek inkább, iszok egy sört, vagy hatot, vagy rá is kenek, elnyomom egy viccel azt, ami vagyok, a többiek meg nevetnek, hogy ez hülye, míg én azt hiszem, ugyanazon nevetünk. Kedden és csütörtökön írás van végre, és azért fizetek, hogy olyanoktól tanuljak, akik már magukba szívták a tudást. És negyven ká sincs a  számlámon, azt se tudom, mennyit szabad még költenem a kocsmákban, mert nem tudom, mikor kapok pénzt bárkitől is a munkáért, amit elvégeztem, amit leszaroztak, hogy most nem jött össze, ez a fordítás fos lett, vagyis a fordítás jó, csak a külalak szar, csak a lektor azt nem tudja, hogy kilencedikben megbuktam félévkor nyelvtanból, és nekem az is csoda egyáltalán, hogy tudom, mit jelent a névmás, de a legtöbbször nem is tudom, csak példákon keresztül értem meg, pedig már ebből élek, és félek, hogy kóklernek néznek, nem akarok olyan munkát kiadni a kezem közül, ami nem forró, nem friss, nem üt szíven – akkor is, ha nem én írom a forgatókönyvet, csak lefordítom azt, de ezt most én írom, ezt, ami itt folyik, ami itt forog, csak rám néznek és mikor kiabálok, nevetnek, hogy ezzel a gyerekkel meg mi van? Nem nyom fel semmilyen boltot, nem erőszakos, nem nyomul csajokra, nem akarja többnek mutatni magát, nem akarja lenyomni a haverjait, nem akar kitűnni, nem akar jól öltözködni, nem érdekli a pénz sem, csak ül a gyertyafényél a Calgaryban, és mereng, néz a falra, néz Pötyire, a kutyára, meg a ketrecbe zárt papagájra, és nem érzi magát szabadabbnak, mert ma sem írt egy szót sem. Bólogat, nevet, fejben már máshol jár, nem a Calgaryban, hanem egy másik bolygón, és közben azt sem tudja, ezt a sok idegen fogalmat hogy fogja papírra ültetni, amit ott lát, a lebontott falakkal, más civilizációkkal, idegen lényekkel, olyan szívbemarkoló történettel, ami ezen a bolygón nem is foganhat, mert úgy érzi, rálépett az ösvényére, ami mindig is ott volt, de mondom, inkább elviccelte, vagy jobban mondva inkább elbliccelte, mert bérlete nem volt, jegyre se volt lóvé, anya már hátul áll, tesók kapaszkodnak, sírnak, üljek már fel, én meg kint állok a peronon, nem tudva, melyik az én járatom. És már most arról sír a Calgary bejárata előtt, ahol csöndben kell beszélni a lakók miatt, hogy nem érti, nem tudja, mihez kezdjen ezzel a tehetséggel, ezzel a hanggal, ami nem másé, egyedül az övé, egyedül ez repítheti fel a mennyekbe, a hegyeken át egyedül ezzel ismerheti meg a világot, ez döntheti romba, ezért fognak belészeretni, ezért fogják kinézni, ezért fognak emlékezni rá, és már tudja, hogy ez mekkora felelősség, ezért nem akarta magára venni ezt az igát, de többé már nincs hová menni, sarokba szorította saját magát abban a pillanatban, amikor kocsmázni kezdett, amikor a fővárosba költözött, amikor pinákba nyúlt, amikor érezte, hogy erről írnia kell, mert amit tapasztal, az nem leírható szavakkal, és csak azokba szeret bele, akik száján kijönnek efféle igazságok, gikszert okozva a mesterkélt világban, rácsodálkozva, hogy így is lehet élni, papírok, oldalak nélkül, felszabadultan, az elszabadult szavakkal, amelyek ott köröznek a szív és a fej körül, mint legyek a szaron, és a csaj egy nevetéssel elfújja őket messzire, amire én beleremegek, hogy nekem egy regény is kevés lenne, hogy felvezessek egy ilyen viccet, és csak akkor értem meg, hogy nincs trükk, nincs kiváltság, nincs igazságtalanság – a csaj egyedül azt kapja, amit ez a srác is kap már a Calgaryban bólogatva, hogy nem kell többé szégyellnie magát, hogy végre írósuliba jár, vannak tanárok, akik felfigyelhetnek rá, vannak társak, akik támogatják, aztán hazamegy, és még fél háromkor pötyög, mert nem tud lefeküdni aludni, és látott egy olyan csajt a kocsmában, hogy legszívesebben az összes leírt papírt elé helyezné, mint egy oltár elé, hogy egy pillanatra rá figyeljen, de mint minden kibaszott viccben, ez a csaj is egy pancserral ül a Calgary oldalsó asztalánál, ahová Viki néni száműzte őket, hogy ne foglaljanak el egy négy személyes asztalt, ahol anno tíz fiú várta Cseh Tamást. És talán az a pancser se csinált más, csak felfedte pancserságát, és eldobta a füzetet, de nekem ez már annyira a részemmé vált, hogy már nincs hová bújni, nincs hová dobni, ha elégne minden iratom, akkor újraírnám őket, mert csak ennek látom valami értelmét ezen a földön, ahová megszültek, csóróságba, piszokba, ami Viki néninél van, az semmi ahhoz képest, amikben fetrengtem kicsiként, vagy amiben fetrengek néha mai napig.

            Csak rajtam múlik, hogy megváltom-e a jegyet, vagy továbbra is bliccelek, mint akinek minden mindegy, az is, hogy elhagyják-e azok, akik szeretik, vagy hogy összejön-e, amire titokban vágyott kiskora óta. Jó játék volt, mert nem ütöttem meg magamat, de ideje – mert csak ezért érte meg félteni magamat, hogy felkészüljek a keményebb ütésekre –, ideje felvenni a kesztyűt, bemenni Viki nénihez, és tálalni neki, hogy könyvet akarok írni róla. Ami legalább annyira fog rólam szólni, mint róla. Legrosszabb esetben elszedem a pancsertól a csaját, amíg nem jön valaki, hogy az én kezemről is leüsse, és azon mélázunk Viki nénivel a gyertyafénynél, hogy miért nem viszik azt a kurva könyvet, amit közösen írtunk.

 

2022 ősze

Az előző részekben történt: Magdiék visszatértek Budapestre, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak a démonaiktól, és hogy aztán megleljék a békét külföldön. Magdi volt edzőjénél, Bencénél húzzák meg magukat.

 

46.

 

Bozsi és Magdi egy utasszállító hajó orrában foglaltak helyet. A széltől erősen kellett fogni a baseball sapkáikat, és a sál úgy csapódott ide-oda, mintha fel akarna repülni. A hajó lassan, lomhán szelte a Duna vizét a fővárosi partszakaszon.

– Ráharapott – mondta Magdi nyugodtan, elégedett hangnemben.

– Igen? Mit mondott?

– Még ma kirakja az interjút a netre.

– Szerinted tényleg megteszi?

– Miért ne tenné?

– Mi van, ha szól a rendőröknek?

– Egy ellenzéki újságíró? Ugyan! Ezek akkor sem adnának ki Vezubszkynak, ha azok bezúzatnák a szerkesztőségüket. Van valami keserédes ebben a nagy sajtóvegzálásban. Nagy, összetartó közösséggé gyúrta ezt a sok elkeseredett embert.

Magdi megnőtt, sapka alól kibújó hajával megállás nélkül táncolt a szél. Frissen mosott volt, ilyenkor különálló életet élt.

– Jó, hogy nem mindjárt rejteget minket.

– Szerintem bejöttem neki – vágott vissza Magdi.

– Jó, baszd meg. Akkor...

– Csak vicceltem!

Hetek óta most nevetett először, és a heg fájt a rázkódástól. Bencét meg kell kérnie, hogy szerezzen fájdalomcsillapítókat. Amíg járt hozzá, nem egyszer faképnél hagyta őt az edzésen, de volt, hogy el se ment. Kétszer előfordult, hogy Magdi nem jelent meg a tornán, amin győzelmi esélyekkel indult.

– És mit mondtál neki pontosan?

– Mi az, te nem olvasod a híreket? – kérdezte Magdi csintalanul, és Bozsinak úgy tűnt, hogy egészen megváltozott a hangulata. Hiányzott neki a lány ezen oldala. Meg tudott őrülni érte, amikor ilyen pimasz volt.

Nem sokkal naplemente előtt valósággal felrobbant az internet: az ellenzéki újságíró, Szakács Nóra közzétette a Magdival készített interjúját, és a hitelesség kedvéért még egy fényképet is készített a körözött lányról. Arcát fedetlenül, sapka és sál nélkül kapta lencsevégre, részben a bizonyíthatóság miatt, részben azért, hogy Magdinak ne kelljen újakat vennie, és ne úgy emlékezzenek rá, mint aki takargatja magát. Büszkén, kihívóan állt szemben a kamerával. De nem ez volt a legizgalmasabb: Magdi bemutat jobb kezével a kamerának, ami nem másnak, mint az egészségügyi miniszternek szól.

„Hány videót posztoljak még ki ahhoz, hogy leváltsanak?” állt alatta a szöveg. Hosszabb hajával Magdi úgy nézett ki a fotón, mint egy hipster Berlinből.

Bence majdnem felrobbant a dühtől, amikor elolvasta a cikket. Elfogta a rettegés, és közölte Magdival, hogy másnap reggel el kell tűnnie. Legszívesebben már most kirakta volna őket – Bozsit azóta utálta, hogy meglátta.

– Neked elment az eszed! Teljesen idióta vagy!

– Ne kiabálj, még meghallják a szomszédok. Még a végén kiderül, hogy egy gyilkost bújtatsz a lakásodon! – Magdi végig mosolygott.

– Neked ez az egész egy kibaszott játék, nem igaz? Hogy apucinak végre felhívd a figyelmét maga...

– Ennek semmi köze az apámhoz! Hálás vagyok, amiért megengeded, hogy maradjak, de ne üsd bele az orrod a dolgaimba!

– Mindig is nagy volt a szád. Akaratos voltál és indulatos. Ez volt az, ami úgy hajtott a lőtéren. Ez fog téged a sírba vinni. Sőt, lehet, hogy engem is!

– Előbb még berakok oda egy két szenny alakot. Ehhez mit szólsz?

– Fogalmam sincs, miért segítek neked. Fogalmam sincs. Rájuk csapta a szobaajtót, és átcsoszogott a saját cigiszagú szobájába.

– Nem kéne így összeveszned vele – figyelmeztette Bozsi. – Még a végén szól a rendőröknek?

– Túlságosan szeret ahhoz.

– Innen már csak előre van, vagy akár le is húzhatom magam a vécén. Ha sikerül a tervem, még akár meg is úszhatjuk, és soha többé nem kell bujkálva élnünk. Azaz bujkálni fogunk, de nem érezzük majd azt, hogy követnek minket. Szabadok lehetünk, Bozsi!

Nem látták a sötétben egymás arcát, de Bozsi tudta, hogy Magdinak ragyognak a szemei, és az arca kipirosodott.

Szabadok, ismételte el magában Bozsi. Azóta nem érezte az érzést, mióta Magdival van. Szerette őt, de nem volt szabad mellette. Megint Interlakenre gondolt, a svájci kis falura, ahol boldogan fognak élni.

Ha ez az egy mód van rá, hogy együtt maradjanak, és szabadok is legyenek, akkor tényleg végre kell hajtani, gondolta. Önzőnek kell lenni, mint mindenki más. Kicsináljuk Vezubszkyt, és hagyjuk, hogy belebukjon a kormány a tömeg haragjába.

 

47.

 

A fénykép és az interjú óriási botrányt kavart. Magdi olyan híressé vált egy csapásra, amit az internet korában többen is megtapasztaltak már – csak úgy a semmiből jöttek, és egész az égig mennek. Ki tudja, meddig? Amíg a wifi vagy a mobilnet elér. Sokak egyenesen úgy élték meg, mint a földönkívüli idegenek érkezését, ami minden másnál fontosabb az életükben. Minden másnál, de leginkább a szürke kis hétköznapjaiknál. Mert ezúttal valóban történik valami.

Az emberek hozzászoktak a botrányokhoz, csak ahhoz nem, hogy azokban ők maguk is részt vállaljanak. Ez a tett, ez a bátor húzás felért száz tüntetéssel, és egyszerre csapott az asztalra ezrek haragjával. Mert az interjúban harag az volt bőven. Vád, rágalom, és persze a beismerés. Sotkovszki Magdolnát emberölésért és szökésért körözik, ami mellé még egy sor bűncselekményt beismert – mindegyiket egytől egyig megtette. Így a magyar emberek egyszerre szimpatizáltak vele, és határolódtak el tőle. Jellemző, gondolták sokan, hogy jön egy Antikrisztus, valaki, aki végre helyén kezeli ezeket a gazembereket, és kiderül róla, hogy az sem jobb tőlük. Megoszlottak a vélemények, jobban, mint azt el lehetne itt szavakkal mondani. Egy azonban biztos volt: Magdi körül forgott minden, és míg a TEK nagy erőkkel nyomozott utána, az emberek egy része bizakodóbban tekintett a jövőbe.

– Te vagy az új Rózsa Sándor – mondta Bozsi.

– Igen? Akkor ideje, hogy megüljem a lovamat – felelte a nő, és ráült az ágyon fekvő férfira.

Bence tudta, hogy hozzá már nem jönnek a rendőrök. Elmondta nekik legutóbb, hogy öt éve nem hallott Magdi felől, és legutóbb veszekedve váltak el (ami nem volt egészen igaz), így a nyomozók biztosan kizárták annak a valószínűségét, hogy Magdi nála akarna menedéket keresni a jövőben. Reggelente ugratta Bencét, mint egy kislány – mintha az ő lánya volna. És Bence életéből egész sok minden hiányzott, köztük egy saját gyermek. Az örömöt mégis beárnyékolta az ügy, és a nyugdíjazott edzőnek állandóan fájt a feje, megállás nélkül szívta a cigit és itta a whisky-t. Elítélte Magdi azért, amit tett, össze is veszett vele. Az interjú után egyáltalán nem szólt hozzá. De nem rakta ki.

Bozsival továbbra is úgy bánt, mint egy menedéket kereső kóborkutyával.

Eközben a Magdi körül örvénylő botrány egyre szélesebbé nőtte ki magát. A kormány megszállta azt a szerkesztőséget, amelynek Szakács Nóra dolgozott, és magát az újságírót bevitték kihallgatásra. Ő biztosította a közvéleményt, hogy köti a titoktartási kötelezettség, de máskülönben erre semmi szükség nem volt: Magdi arcát és véleményét felvállalva ment el hozzá a lakására interjút készíteni, és nem volt semmi, amit az újságírónak titkolnia vagy tagadnia kéne a magyar hatóságok előtt. Ezzel biztosítva volt saját ártatlansága. A titkosszolgálat emberei azonban meg voltak győződve afelől, hogy az újságíró többet tud, mint amennyit nekik elmond és mint amit megírt. Az interjú magnófelvételét egymás után játszották le és hallgatták meg, hogy apró elemeire bontsák és szedjék szét. Magdi nagyon alapos volt, amikor kiválasztotta alanyát. Bence figyelmeztette rá, hogy nem léphet kapcsolatba egyik ismerősével sem, aki a sajtónak dolgozik, mert akkor vissza tudják vezetni őhozzá. Ehelyett egy neves ellenzéki szerkesztőséget választott, amelynek tagjai szívósan, évek óta dolgoznak azon, hogy a közvéleményt tájékoztassák a korrupciós ügyekről – még ha ezek nem is vontak semmiféle büntetőjogi felelősséget maguk után. Adományokból, támogatásokból tartották fent magukat.

– Hány embert öltél meg összesen?

– Kettőt. Nem, hármat.

– Nem szokták ezt csak úgy elfelejteni az emberek.

– Az egyik nem volt betervezett. Meg akartak erőszakolni, élet-halál közt lebegtem egy sikátorban. Egy emberi hulladékot intéztem el.

– Erre még később visszatérünk. A kerületi ügyész volt a másik?

– Igen.

– És miért pont őt ölted meg? Az gondolom, hogy tervezett volt, mert egy mesterlövész puskával adták le... adtad le a lövést.

– Az apám bűnöző. Börtönben ült sokáig, de így is sokkal hamarabb szabadult, mint kellett volna. Mindent el tudott intézni a kapcsolataival, odabent is kiskirályként viselkedett. A kerületi ügyész volt az egyik cinkosa, aki... majdhogynem felmentette őt, amikor megölte anyát.

– Nem semmi háttérsztorival rendelkezel...

– Ez nem háttérsztori. Ez az én sztorim. És hidd el, nagyon is előtérben van.

Az interjú másfél órásra sikeredett, aminek a hanganyaga kikerült a netre is. Egyetlen nap alatt közel hatszázezren hallgatták meg, és úgy tűnt, nincs jelenleg ettől semmi izgalmasabb Magyarországon. Amikor Nóra azt kérdezte Magditól, hogy miért eredt az egészségügyi miniszter nyomába, Magdi annyit felelt, hogy ő volt soron.

– Lopnak és kihasználnak mindenkit, akit csak tudnak. Aljas gazemberek, hogy így fogalmazzak. Paraziták, piócák, férgek. Amíg én élek, biztosíthatok mindenkit afelől, hogy nem fogom hagyni, hogy ilyen alakok irányítsák az országunkat.

– Ilyen nagy hazafi vagy? Erről szól ez az egész?

– Ez az igazságról és a tisztaságról szól. Régóta vágyunk arra, hogy jól éljünk, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy a

 

 

kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy ennek pont az ellenkezője történjen.

– Azt nem gondolod, igaz, hogy a kormány felelős azért, ami a családoddal történt?

– Ne légy nevetséges! Nem vagyok vak. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy nekem a családi helyzetem miatt nincs vesztenivalóm. Nincsenek szeretteim, se barátaim. Egyedül vagyok, készen rá, hogy meghaljak, ha kell. De ha te neked nem lenne veszteni valód, mondd, megtennéd?

Súlyos másodpercek peregtek néma csöndben.

– Én képzett lövész vagyok, talán emlékszel rám az olimpiáról. Minden adott volt hozzá, hogy megtegyem. Vallottam volna kudarcot csupán félelemből? Hagytam volna futni ezeket az embereket?

– Egyfajta kiválasztottnak érzed magad?

– Engem nem szokás választani. Csak azt teszem, amit a szívem mélyén helyesnek gondolok, még ha magát a gyilkolást személy szerint én sem találom helyes eszköznek.

– Mégis ezt használod.

– Miért, mi mást lehet tenni? Mondd csak, mi mást lehet itt tenni?

– Demokratikus választási rendszerünk van.

– Persze, mondja ezt az, akinek abból áll a megélhetése, hogy megpróbálja bizonyítani ennek az ellenkezőjét! Az én  tragédiám nem az, hogy gyilkos vagyok, hanem az, hogy nekem kellett magamra vállalnom azt a szerepet, amit már rég kiadott a rendező, csak idáig még nem volt senki, aki jelentkezett volna rá.

– Szerinted tényleg ez az egyetlen megoldás? Ennyire mélyen volnánk lent a szakadékban?

– Sok mindenben hittem már, ami nem úgy volt. Te vagy az, aki megszállottként veri az ajtókat, hogy azon nyíljanak ki.

Magdi nem próbált meg valótlant állítani. Arról beszélt, amit gondolt, és ettől csak még megnyerőbbé vált azok szemében, akik a rajongóivá váltak.

Érezve az emberek haragját, és a lehetséges kimenetelt, a kormányfő most először érezte úgy, hogy hatalma veszélyben van, sőt, élete veszélyben forog. Előbb az a kiszivárogtatott videó, és most ez. A nap minden percében azon hezitált, menessze-e Vezubszkyt, vagy azért is álljon bele, és tartsa maga mellett. A belügyminiszter eközben azonnali hatállyal elrendelte a Heti Krónikák hatósági megszüntetését és Szakács Nóra előzetes letartóztatásának megkezdését. Sotkovszki Magdolna fejére pedig öt millió forintos nyomravezetői díjat tűztek ki. A többszörösét annak, amit általában a körözés alatt álló személyek fejére tűznek ki.

– Egyetlen feltétellel adom fel magam – mondta Magdi az interjú végén.

– És mi lenne az?

– Le kell mondaniuk.

 

 

 A Heti Krónikák szerkesztőségét felforgatták a TEK emberei, az asztalok fiókjait kihúzták, a papírjait áttúrták. Drogkereső kutyákkal is átfuttatták az irodát a biztonság kedvéért. Egy húszéves gyakornok fiókjában találtak fél gramm marihuánát, más egyebet viszont nem. Már napközben arról tájékoztatott a közmédia, és a kormányhoz közel álló lapok, hogy drogra bukkantak az ellenzéki szerkesztőségben. A Heti Krónikák főszerkesztője azonban kiadott egy közleményt, amiben tisztázta, hogy csupán egy hete gyakornokoskodott náluk a srác, még egyetemista, és elhatárolódnak a kábítószerfogyasztástól. Ezzel párhuzamosan jogellenesnek nevezte, ami a szerkesztőségben zajlik, mert a hatóságok ellehetetlenítik a munka folytatását, és arról sem adnak tájékoztatást, hogy mikor fog megszűnni ez az egész hercehurca. A lakosságot és az olvasókat felkérte, hogy amennyiben tiltakoznak a lap hatósági megszüntetése ellen, vegyenek részt egy szimpátiatüntetésen a szerkesztőség melletti Jászai Mari téren.

Délután öt órára ezer ember gyűlt össze. Sokkal többen, mint ahány főre számított a főszerkesztő, és sokkal többen, mint ahányan kényelmesen elfértek volna a téren. Azonban nyomást nem igazán gyakoroltak a rendőrökre. Azok zavartalanul járták a szerkesztőséget, kordonozták el a bejáratot és hallgatták ki a munkatársakat. A magyar sajtó meghatározó lapjainak munkatársai élőben tudósítottak a helyszínről. Sokan diktatúrát kiáltottak, mások állami túlkapásról beszéltek. Este hat órára kétezresre, fél órával később négyezresre duzzadt a tömeg. A covid-19 miatt már jó két éve nem volt ennyi ember egyszerre tüntetni. A főszerkesztő, Iván Gáspár nem tudta, mit kezdjen ennyi emberrel, de mérhetetlen erőt érzett magában. Folyamatosan posztolt a közösségi médiában, azonban a szónoki képességei meghaladták a tömeg méretét és az ügy fontosságát.

Negyed hétkor, mire a tömeg lezárta az autósforgalmat az Margit-híd pesti hídfőjénél, a rendőrség lekapcsolta az épületben a wifit. Óriási füttyszó és káromkodások követték a tömeg részéről, amikor a napilap munkatársai hírt adtak a dologról. Fél hétre több tucat készenléti rendőr érkezett a szerkesztőség elé, elzárva a bejáratot az esetleges bejutást fontolgatók elől. Ezzel egyidejűleg meggátolták, hogy az újság munkatársai elhagyják az épületet, bár erre vonatkozólag nem adtak külön tájékoztatást.

Az intézkedést teljességgel elfogadhatatlannak minősítette a főszerkesztő, aki arra kérte a tömeget, hogy tartsanak ki, és maradjanak velük.

Hét órára meg is lett az eredménye a rendőrségi intézkedésenek: a tömeg vége egészen a Nyugati pályaudvarig elnyúlt, és úgy tűnt, hogy nem akarnak hazamenni. Egyre több anyuka, apuka, munkás és diplomás csatlakozott a tömeghez. Ám az igazi műsorra egészen háromnegyed nyolcig kellett várni, amikor is megérkeztek az ellentüntetők, egy magát Magyar Hazafi Motorosoknak nevező egyesület tagjai, akik főleg kopasz, bomberdzsekis férfiakból álltak. Ők baseball ütővel és tonfával a kézben igyekeztek rábírni az embereket arra, hogy menjenek haza. Némelyeket megráncigáltak, és lökdösődve törtek maguknak utat. Aki ellenkezett, azt kigáncsolták vagy arrébb nyomták. Legalább harmincan voltak, és a Margit-hídon a tömeg egy vékony sávban szétvált középen, hogy utat adjon nekik.

Magdi és Bozsi szapora szívveréssel figyelték az élő közvetítést, és majd’ megvesztek, hogy a lakásban kell maradniuk. Nem kockáztathatnak, és még az sem volt biztos, hogy a tömeg kifejezetten örülne annak, hogyha megjelennének.

– Beszélnem kell ZT-vel – mondta Magdi. Szinte önkívületi állapotba jött a tévében látottaktól.

Bozsit szorongás kerítette hatalmába.

– Mit akarsz tőle?

– Most vagy soha.

– Várjunk még egy pár napot.

– Nem tudok várni, hát nem látod? Három nap múlva ezt elfelejtik az emberek. De ha ma megteszem...

– Nem tudod ezt innen felmérni! Fogalmad sincs, mit fognak tenni ezek az emberek!

– És ők se tudják, én mit fogok tenni! Fogok egy puskát, és golyót röpítek végre annak a szarházinak a fejébe! Akkor majd végre látják, hogy velünk nem szarakodhatnak!

– Te teljesen megőrültél! Nézd meg, mit tettél és hová vezetett ez az egész!

– Igen, és pontosan erre vágytam! – vágta rá Magdi.

– Ó, igen? És tudod garantálni, hogy a tüntetésen résztvevő valamennyi ember épségben hazaérjen?

– Mi a... mi közöm van nekem ahhoz? Te most mit vagy úgy hirtelen megáldva azzal a sok tüntetővel?

– Tudod garantálni, vagy sem?

– Ezt hagyjuk most inkább. Megyek, vedd a kabátod.

– Nem megyek.

– Vedd fel a kabátod – parancsolta Magdi. Bozsi még nem látta őt ilyennek. Kezdett félni tőle, de igyekezett eltakarni előtte. A tekintetében volt valami őrült, ami egy távoli, idegen lélek tükre volt.

– Miért, mi lesz, ha nem? Ha kimegyünk, biztosan elkapnak! Az arcodat már egy hétéves kisfiú is felismerné az utcán!

– Maszkban megyünk. És úgyis olyan hűvös van, kabát, sapka, sál, kapucni. Csak a szemem lesz kint. Remélhetőleg ma nem lövik ki – tette hozzá fanyarul.

– És hová akarsz menni, miután megszerezted a fegyvert?

– Várj! – szólt Magdi, és Bozsit megkerülve ismét a tévé elé telepedett le. – Nézd!

A képernyő egy tudósítót mutatott, aki mögött egy férfi állt, kezében cigaretta és egy gőzölgő papírpohár.

A riporter semmi érdekeset nem tudott mondani ahhoz, amit már amúgy is tudtak.

– Most mi van? – kérdezte Bozsi.

– Az a férfi, ott a háttérben – Magdi megérintette a képernyőt. – Az ott az apám.

Bozsi túlságosan izgatottá vált. Tudta, hogy most már semmivel nem veheti rá Magdit, hogy a lakásban maradjon.

Bence majdnem kitépte az ajtót. Valósággal forrt a dühtől.

– Látod ezt? Látod, mit tettél?!

– Az emberek végre kiállnak azért, amiben hisznek – felelte Magdi.

– Adja az ég, hogy ne történjen semmi odakint! Ezek a huligánok bármire képesek. Ezek vadállatok! Ezt akartad? Mi?!

Magdi ezúttal nem felelt. Megvárta, hogy Bence kitombolja magát, majd visszadőlt az ágyára, és a kabátját magához szorította olyan erősen, ahogy csak bírta.

– Az apám megakart öletni – mondta keservesen.

– Itt neked többé nincs helyed.

– Ne csináld ezt, Bence! Nincs hová mennem!

– Takarodj a házamból – mondta fenyegető hangon, majd kiabálni kezdett. – Takarodj! Takarodj!

Magdi sok idő óta most először nem tudta, mit tegyen.

Akkor sem tudta, amikor Bozsit meg kellett volna ölnie, de aztán hamar döntött.

Azonban mindketten biztosan tudtak egy valamit: ha Magdi fegyvert akar szerezni ZT-től, ahhoz meg kell ölnie Bozsit. Nem állhat elé anélkül, hogy teljesítette volna a feladatát. Bozsi fejét belülről szétette a gondolat, mintha pusztító férget falnák fel.

– Két percet kaptok, különben hívom a rendőrséget – mondta Bence, és az ajtóban állva várta, hogy elhagyják a szobát, majd a lakást is.

 

 

A szerkesztőségen olyan nyomás volt, mintha valódi bulldózerek préselnék a falait. A motoros alakulat gondoskodott arról, hogy a nagyhangú tüntetők elhallgassanak, és velük szemben a rendőrség semmiféle megtorlást vagy igazoltatási eljárást nem alkalmazott. Sokan emlékeztek még a tüntetésre, ahol az elkapott egyetemistákat addig nem engedték el a rendőrök, amíg azok a videóba be nem mondták a nevüket és egyéb adataikat. Jogállam, prüszköltek az emberek, nesze neked! Iván Gáspár főszerkesztő egyre reménytelenebb állapotba került. A tömeg létszáma fokozatosan, apránként nagyobbra duzzadt, ám erejét továbbra is leszíjazta az a harminc-negyven fő, akik agresszív, erőszakos fellépéseikkel tartották markukban a körutat a Nyugati tértől a Jászai Mari térig.

Minden tüntetésen eljön a csúcspont és a holtpont is. Előbbi általában az a harminc-hatvan perc, amikor a kifáradt, türelmetlen, frusztrált tüntetők összecsapnak a komor, kimerült, fölbosszantott rendőrökkel. Utóbbi pedig az, amikor érzik az emberek, hogy elég volt mára, és a tömeg oszlani kezd. Általában marad egy kemény mag, aki kukákat gyújtogat vagy rúg fel, őket a kis utcákban vadásszák le a vérszemet kapó készenléti kopók.

Iván Gáspár félt, mert már rég el kellett volna érkeznie a csúcspontnak, és vészesen közeledett a holtpont ideje. A tömeg ugyan skandálni kezdte a jól megszokott jelszavakat, de ezek rendre előbb elhaltak, mint kellett volna. Olyan is előfordult, hogy a tömeg egyik szárnyában skandálni kezdték a „Mondjon le!”-t, a túlsó végében pedig a „Mocskos kormány!” zúgott, míg végül abba nem hagyták mindkettőt, azt várva, hogy a másikét folytassák.

A laptulajdonosnak huszonöt évébe telt felépíteni és működésre bírni a szerkesztőséget. Ha most a főszerkesztő keze alatt bedől – hiába tiszta az a kéz –, oda lesz minden, és Magyarországon egy kicsivel ismét nagyobb árnyék vetül a sajtószabadságra. A kormány eközben határozatlan ideig nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette a napilap működését, ami további indulatokat szított, viszont már inkább a tétlen beletörődés érzése ragadt meg a tömegben.

A dulakodás és a kötözködés állandó eleme maradt a tüntetésnek, főleg a Jászai Mari tér környékén. A durva kopaszok nem kíméltek senkit, és a jogállam és a közbiztonság nevében felléptek minden szerencsétlen ellen, aki méltatlankodni mert akciójukkal kapcsolatban. Egy szemüveges, barna sapkás fickónak odasuhintott az egyik a tonfájával, amitől úgy eleredt az orra vére, mintha csapból nyitották volna meg. A körülöttük állók annyira megijedtek, hogy egyre hátrébb szorultak, és ki-ki elkezdett hazacsúszni.

Negyed órán belül a téren szemmel láthatólag is megritkult a jelenlét, amiről a helyszíni tudósítók is beszámoltak, tovább erősítve a távolmaradók sejtését, miszerint felesleges már elindulni: maradjon mindenki otthon, és keseregjen.

– Hol vannak ma már a puczi bélák? – sóhajtott reménytelenül Iván Gáspár.

Ekkor harsantak fel a legelső dudák, amelyek elértek a pesti hídfőig. Valahol a Harminckettesek tere felől csatlakoztak be a tömegbe, széles, sűrű füstfelhőt hozva magukkal. A Fradi-Újpest rangadóról jöttek, és már nem voltak se szomjasak, se lankadtak. A focihuligánok ellepték a körutat, a forgalmat egészen a Rákóczi térig megbénították. A maradék tömeg épp úgy nyitott nekik utat, ahogyan a motorosoknak, ám most szinte örömujjongva köszöntötték őket. A sokszor lenézett, kétes megítélésű ultrák belepték a körutat, és egyre csak nyomultak előre a Jászai felé.

Amikor elsőízben találkoztak az ultrák a Motorosokkal, azt vizsgálták, hogy nem ismerősök-e nekik azok. Nehogy véletlen valamelyik cimborájuk cimborájára támadjanak. És ahogy ott álltak a fradisták, egy vonuló ötven fős újpesti magból annyit szóltak oda nekik – Mi van, beszartatok?

Azzal hozzá is fogtak a melónak. A motorosok egy ideig még helyt is álltak, ám amikor a fradisták úgy döntöttek – mintha csak a foci EB-re mennének közösen szurkolni a válogatottnak –, hogy besegítenek a liláknak, a Motorosoknak hamar végük lett.

– A román kurva anyádat! – hangzott fel középről.

– Én román, te román?! Hogy basznád meg anyádat!

És ahogy egyre gyepálták egymást a hazafiak, úgy sikoltoztak körülöttük a békés tüntetők.

A szemüveges, barnasapkás fickó, akinek mostanra két véres zsebkendőgalacsin lógott ki az orrlyukából, odalopózott az egyik szédelgő kopasz mögé, és aktatáskájával rámérte a kegyelemdöfést. Az megpördült és elájult.

Ekkor egy csapat készenléti rendőr vágott be közéjük, és mindenkit ott ütöttek, ahol értek. A szurkolók azonban nem adták könnyen magukat, eszük ágában sem volt hátrálni. Volt már ilyen balhéban részük. Látták, hogy ennél több rendőr nem tud ide érkezni ilyen rövid idő alatt, és egészen addig folytatták a harcot a rendőrséggel szemben, amíg fel nem tűntek jó kétszáz méterre a vágtázó, tömegben utat nyitó lovasrendőrök. Még utoljára mindenki oda-odacsapott, majd iszkoltak, amerre láttak. Hamar beolvadtak a tömegbe, így a lovasrendőrök találomra suhintottak egyet-egyet a tömeg szélén lévő alakokba. Kiáltások, csoportos felhördülések követték a gumibotok lesújtását. Ekkor már nem lehetett visszaterelni a mederbe a tüntetést. Felkapott macskaköveket hajítottak az elvágtázó lovasrendőrök után, de főleg akkor esett a kőzápor rájuk, amikor egy idős bácsikát találtak megsuhintani. Az emberek teli torokból fújoltak, és remélték, hogy egy-két kő célt talál. A párizsi tüntetőkhöz hasonlóan a tömeg felszívta magát, és két autót is felgyújtottak. Semmi és senki nem tudta őket bomlasztani immár. Az ellenséges táborban lévő, ám most mégis együtt harcoló ultrák különleges kovácsoló erővel bírtak a tömegre.

– Mit keres itt ennyi lila? – csodálkozott egy idősebb figura.

– Hát nem tudja? – válaszolt a mellette álló egyetemista. – Amikor az újpesti csapat címerét megváltoztatták a mostani vécédeszkára, ezek a fiúk szó szerint vérszemet kaptak. A fél B középnek a mellkasára vagy a vadlijára van tetoválva a régi címer.

– Na és?

– A Heti Krónikák találta meg, ki tervezte az új címert, és hogy hol lehet őt elérni egy baráti beszélgetésre. Úgy látszik, emlékeznek.  

– Megesztem a kalapom, ha focidrukkerek mentik meg a demokráciát – szólta el magát egy szövetkabátos férfi.

Ám ezt már aligha hallotta valaki. Az ultrák, miután a lovasrendőrök tovább vágtáztak, a szerkesztőség irányába nyomultak.

 

50.

 

Magdi sokat gondolt az álmára az előző éjszakáról. Olyan valóságosnak tűnt ott lenni a tóparton a szüleivel, mintha csak tegnap jártak volna ott. Nyolc éves volt, de az álmában a jelenlegi, felnőtt testével volt jelen.

– Te szoktál emlékezni, hogy mit álmodtál?

– Tényleg ez most a legfontosabb? – kérdezett vissza Bozsi.

A metrón ültek, maszkban, kapucnijukat felhajtva. Szinte csak a szemük volt kint. Magdi sokat küzdött a paranoiájával, és nem segített, hogy teleplakátozták arcával a metrómegállókat. 

– Én igen ritkán emlékszem – folytatta. – Ritkán van, hogy valós emlék villan be álmomban. De néha meg csak úgy rám törnek déjà vu érzések, és belém hasít a felismerés, hogy ezt már láttam valahol.

– Álmodban? Ne haragudj, de nem tudlak követni. Szerintem fókuszáljunk most arra, ami előttünk áll. Tudod már, mit fogsz tenni?

Magdi nézte a koszos cipőjét a padlón, és szeretett volna valami éleset, megrázót, vagy legalább vicceset felelni. Mégsem jött ki hang a torkán. A gyomra remegett, attól tartott, hogy bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot. Ami a maszkban nem volt túl fényes kilátás. Viszont azt a maszkot az élete árán sem veheti le. A gondolattól csak még inkább összement a gyomra, kilövésre készen.

ZT-hez már nem fog elmenni, tudta jól. Hogy az apját megtalálja, abban egyáltalán nem hitt. Mégis erősítette benne az akaratot, hogy jelen legyen a tömegben. Egy pillanatra elképzelte, hogy az egész tömeg a nevét skandálja, aztán megrázta magát, és előre dőlt, a hasát fogva, mintha hányni készülne.  Bozsi ezúttal nem tudta megvigasztalni őt. Idegesen pillantott körbe, vajon mikor fog valaki oda jönni hozzájuk, hogy levegye róla a maszkot, hogy levegőhöz juttassa.

A tömeg irdatlan erőt mutatott. Mire Magdiék megérkeztek, már kész showműsorrá vált a helyszín. Hol a rendőrök vágtak a tömegbe gumibotjaikkal, hol a felbuzdult fociultrák gyújtottak fel egy újabb kukát. A legfélelmetesebb az volt, hogy az ultrák elhatározták, hogy kimentik a sajtó képviselőit a szerkesztőség épületéből, és a rendőrök azt igyekezték megakadályozni. A sorfaluk legalább harminc készenléti rendőrből állt a bejárat előtt, ám az világosan látszott, hogy előbb vagy utóbb meg fognak roppanni a túlerővel szemben. Csak abban nem voltak biztosak az újságírók, hogy nem fogják-e megsínyleni a tüntetők behatolását.

– Meg kell akadályoznunk minden áron! – könyörgött a főszerkesztő-helyettes Iván Gáspárnak.

– De látod, hogy a rendőrség nem engedi, hogy beszéljünk velük! Mintha a saját vesztükért dolgoznának.   

Bárhogy is próbálkoztak, nem tudták elérni,  hogy szállíttassák el őket a számítógépeikkel, a telefonálással pedig semmire nem mentek. Hiába adtak ki közleményt, azt odalent már nem olvasta senki. Ezek a fiúk balhéért jöttek, és csak most szívták fel igazán magukat.

Miután az országháztól felértek a tüntetésre, Magdiék benyomultak a tömegbe és igyekeztek minél közelebb kerülni. Magdi ment elől, de egyfolytában hátra-hátra pillantott, hogy nem hagyják-e el egymást.

– Ne aggódj! Jövök! – kiáltott Bozsi.

Az emberek nem szerették a tolakodó tüntetőket, és többen rájuk mordultak, amikor őket arrébb nyomva mentek előre. Magdi félt, hogy fel fogják ismerni. Ő maga is elég messziről meg tudta ítélni, hogy a maszk mögött idősebb, vagy fiatalabb, szebb, vagy rondább arc van. Attól tartott, hogy ha felismerik, meg fogják lincselni, vagy a Dunába hajítják. Mégis intett Bozsinak, hogy csapjanak át balra a tömegen, és a rakpart felé eső részen az út peremére állva, az oszlopba kapaszkodva járatta körbe a szemét.

– Mi a francot keresünk itt?

– Csak hadd intézzem a dolgomat!

– És ahhoz én miért kellek?

– Miért, hol máshol van dolgod? Vissza akarsz menni Sopronba?

– Tudod, lehet, hogy azt kéne.

Magdi meg se hallotta, tovább pásztázta a tömeget.

– Magdi! Szállj le onnan!

– Ne kiáltsd a nevemet, te hülye!

– Ezer másik lányt hívnak így.

– Még nem látom őt.

– És mi a terved? Ha?

– Fogd már be!

– Nem, te fogd be! – kiáltott Bozsi.

Egy fickó meghallotta, és azt próbálta felmérni, hogy vajon egy elnyomó, bántalmazó kapcsolat veszekedésébe csöppent-e. A nézéséből ítélve nem szerette azokat a férfiakat, akik bántják a nőket.

Magdi lehuppant, és megindult előre. Bozsi karon ragadta őt.

– Engedj már! Most mi van?

De akárhogy ficánkolt, Bozsi két kézzel fogta, és nem engedte tovább.

– Menjünk haza, hallod? Menjünk el innen! Itt nem vár ránk semmi. Hülyeség volt ide jönni.

– Mégis miről beszélsz? Itt kell lennem, itt van valahol az apám is. És Vezubszky...

– Az bárki lehetett, akit a tévében láttál. Nekünk el kell mennünk. Nekünk el kell szöknünk!

 – Nem, ha már idáig eljöttem. Ha akarsz, menj, de én maradok.

– Mi bajod van neked? Együtt boldogok lehetünk! Csak te meg én, hátrahagyva mindent.

– A megfutamodás egyedül neked a kenyered.

– Ez nem megfutamodás, baszd meg! Ez a logikus lépés, ha nem akarjuk holtan vagy a börtönben végezni!

– Az apám megölte anyámat. És amiket tett vele... megerőszakolta őt, Bozsi.

– Nézd, én vágom, hogy para, ami nálatok ment, de ez nem fogja visszahozni őt. Azt akarná, hogy boldog légy...

– Vezubszky tudta.

– Tessék?

– Tudta, hogy mit tesz vele az apám, de nem csinált semmit.

Bozsi tanácstalanul állt Magdi előtt. A tüntetők folyamatosan haladtak el mellettük, volt, aki a Jászai Mari térre ment, volt, aki már onnan jött és haza tartott.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Bozsi.

– Egyszer átjött, még gyerekkoromban. Italoztak, szivaroztak meg beszélgettek. Anyával kedves volt, de amikor a garázsba mentek az apámmal, akkor hallottam, hogy miket beszélnek. Mindvégig tudta. És annyira megijedtem, hogy véletlen belerúgtam egy ott lévő vascsőbe, és észrevettek. Az apám később elvert érte, de a Vezubszky nem tett semmit, pedig látott engem. És látta az anyámat is.

Bozsi magatehetetlenül nézett a lány szemébe, és egyszerre sajnálta őt és átkozta magát, amiért egy ilyen nőbe szeretett bele. Most mintha elmúlt volna ez az érzés, és a kétely és a szabadulásvágy vette volna át a helyét.

– Tudod mit? Igazad van. Te ebben nőttél fel, ez az egész életed. Ez vagy te. Menj, találd meg az apád, és intézd el. Beszélj vele, vagy öld meg, amit akarsz. De nekem elég volt. Sajnálom, de nekem ez nem megy tovább.

– Ezt most nem mondod komolyan? Azok után, ami...

– Azok után, amin keresztül mentünk, valósággal szellemi fogyatékosnak kéne lennem, hogy továbbra is veled maradjak!

– Ezt most nem gondolod komolyan.

– Csak én maradtam neked, Magdi. Csak én! Eldöntheted, hogy itt maradsz, és örökre megnyomorítod magad, vagy jössz velem és megpróbálunk új életet kezdeni.

– Ez nem fair... Ez így nem igazságos! – fakadt ki Magdi.

– Az sem volt igazságos, ahogy te bántál velem! Vagy szerinted olyan kurva jó barátnő voltál?

– Nem hagyhatsz most cserben!

– Nem cserben hagylak, hanem segítek neked megtalálni a saját utad, hátrahagyva a múltadat! És segítek magamon is.

– Hát nem érted? – mondta Magdi, félig sírva. – Ha még a szüleim sem akartak, akkor mi a fenét keresek még itt?

– Nem kell, hogy ez határozzon meg! Segíteni fogok, itt leszek neked. Itt vagyok neked.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e túljutni ezen valaha. Próbáltam, de nem megy. Te nem tudod, miket tett az apám.

Bozsi nem tudta, mi ütött belé.

– Te nem tudod. Nem tudod – hajtogatta a lány.

Vajon most Magdi mit tenne, ha őt látná így? Mit mondana? A francba azzal, gondolta Bozsi. Úgy fogok cselekedni, ahogy én tenném.

– Új életet kezdhetünk.

– És milyen élet lenne az? Mondd csak, milyen élet!

– Unalmas, szürke, átlagos. Boldog.

Magdi szemét ellepték a könnyek. Le kellett ülnie az út szélére, és kézfejével egyfolytában az előtörő könnyeket törölte a szeméből. Bozsi még sosem látta őt ilyennek.

– El kell innen mennünk – hajolt felé Bozsi. – De ezt a döntést most neked kell meghoznod. Nem foglak erőszakkal magammal vinni, vagy zsarolni téged. De tudnod kell, hogy én megyek. Nekem mennem kell. Már nem vagy önmagad. Néha egészen megijedek tőled, és attól, amiket mondasz.

– Tudom – dünnyögte Magdi. – Néha már én is megijesztem magamat.

Bozsi leguggolt hozzá.

– Engedd, hogy segítsek! Itt vagyok neked.

Magdi felemelte a fejét, és egymás szemébe néztek. Vörös, kisírt szemei voltak, mint egy gyereknek. És akkor még jobban előtört belőle a sírás. Bozsi felsegítette őt, és a rakpartra leérve haladtak a tömeggel szemben. Lassan, egymást átkarolva sétáltak míg a tüntetők egyre virgoncabbul és hevesebben rohantak körülöttük.

 

 

Egy férfi mellett haladtak el, amikor Magdi megtorpant. Letépte magáról a takonnyal áztatott maszkot, és elkiáltotta magát:

– Apa! – A barna bőrkabát férfi lassan megfordult. Mintha átszabták volna arcát az évek kései, amin megvetés és undor ült ki némi elismeréssel.

– Apa! Itt a te lányod. Az olimpikon!

A férfi körbejáratta szemét a körülöttük lévő tömegen, majd azt mondta:

– Megkaptad a kis műsorod. Mi másra vágysz még?

És Magdi tudta, hogy nincs annyi csillag az égen, nincs annyi tüntető jelen, amennyi vágyáról mesélni akart már az apjának.

Ezerszer lejátszotta fejben, hogy miket fog a fejéhez vágni, ha végre találkoznak.

– Semmi másra nem vágyom. Megyek haza. De ne felejtsd el ma bezárni az ajtód éjszaka.

– Sajnálom – mondta az apja. – Nem lett volna szabad a Sanyit bevonnom ebbe. Magam kellett volna intéznem.

A Kalapos, ötlött Magdi eszébe.

­– Szégyellem, hogy te vagy a lányom.

Valaki hátulról meglökte. Magdi nem akart megfordulni, de szinte rángatták: Bozsi volt az.

– Menjünk már!

Egy nő örömujjongásban tört ki mellettük.

– Lemondott! Vezubszky lemondott!

A tömegből többen is fütyülni kezdtek, míg végül egy nagy ünneplő tapsviharrá fejlődött a hangjuk.

Bozsi Magdira nézett, és annyit mondott némán: te nyertél. Azonban Magdi csalódottnak tűnt. Visszafordult, de apja már sehol nem volt.

– Menjünk innen – mondta, de Bozsi nem hallotta.

Az ultrák mit sem törődve a katartikus bejelentéssel, betörtek a szerkesztőségbe, és egész az emeletig mentek, ahol előbb csak egy két széket meg egy íróasztalt, majd egy rendőrt is kihajítottak, hogy szörnyet haljon. Az erősítés egy perc alatt ott termet, és nem voltak restek egy-két vaktöltényt ellőni a tömeg felett, hogy oszolni kezdjenek az emberek.

Magdi karon ragadta Bozsit, és vonszolni kezdte ki a tömegből. De még ott lent, a rakparton is egyre mintha csak duzzad volna a sokaság.

Mielőtt tovább indultak volna, Magdi szorosan magához öltelte Bozsit, és azt mondta: – Köszönöm.

Félt, és Bozsi érezte. Egész testében remegett. Bozsi el sem tudta képzelni, milyen ocsmányságokat tett a férfi ezzel a szegény lánnyal. Magdi annyira a szemébe húzta a simlédert, amennyire tudta. Csak ennyi volt hát? Ennyit tudott mondani az apjának?

Ekkor hallották a lövéseket a Jászai Mari tér felől, amire mindenki felkapta a fejét. Elfogta őket a félelem, de már nem volt hová menni. Az emberek pánikoltak, és mindenki futni kezdett. Egy tucat lovasrendőr vágtázott végig az alsórakparton. Magdi egyre csak a barna bőrkabátot kereste. Épp akkor pillantotta meg a rohanó tömegben, amikor a lovasrendőrök melléjük értek és a járdáig vissza kellett szorulniuk anélkül, hogy belepotyognának a Dunába. Többeket is csak a mellettük álló tüntető tudta megtartani, egy nő lecsúszott, de megfogták, és épp mászott vissza. Bozsit arrébb lökte egy pánikoló tüntető, olyan erővel, hogy kikerült a lovasrendőrök elé. Magdi ösztönösen utána ugrott, és a földre lökte őt. Csupán méterek voltak közte és az első lovasrendőr között, és Magdi farkasszemet nézett velük. Nem mozdult semerre.

Nagy lökés rázta meg Akárhogy erősködött, lába nem érte a talajt. Valaki fogta őt. De miért rohan vele egyenesen a Duna felé? Szólni kéne neki, hogy rakja le. Bozsi hangját hallotta még, ahogy utána szól, majd lenézve látta, hogy a barna bőrkabát fogja át őt a derekánál. Érezte, hogy épp dobni készül, de Magdi olyan erősen kapaszkodott belé, ahogy csak bírt. A lendület vitte őket, és még éppen meg tudtak torpanni a szárazföld végén, amikor az utána kiáltozó Bozsira nézett az apja vállán át, amint tápászkodva rohan felé, majd a két lábával átkulcsolta az apja derekát, és hátravetette magát.

 

 

Eszébe jutott az álma, az a régi emlék a tóparton. Ahogy belecsobbant a vízbe, és ahogy most zuhan bele, apjának majdnem száz kilójával magán.

Magdi egy ideig még fogta a testet, majd ahogy elkezdett fogyni a levegője, a víz felszínét kereste. De hiába nyitotta ki a szemét a víz alatt, nem tudta, hogy merre kéne úsznia. Kinyitotta a száját, és figyelte, hová tart a buborék. Csak meg ne tudja apa meg anya, hogy megint tovább maradt lent a víz alatt, mert akkor többet nem jönnek vissza. Úgy kell kiúsznia és megküzdenie az életéért, hogy egy árva szót sem szólhat róla. A szétpukkanó buborék után ő maga is felért a felszínre, de annyira kevés ereje maradt a karjaiban, hogy alig bírt kivergődni a partra.

– Jól úsztál, kincsem? – kérdezte az apja. És Magdi látja a szemén, hogy tudja. Majdnem meghalt, és nem szól egy árva szót sem.

– Jót, apu – felelte.

– Gyere ide – azzal magához húzta és megölelte őt. Most mégsem hitte, hogy tudja. Egészen biztos, hogy ezt is csak képzelte.

Addig fogom ölelni apát, amíg van benne szusz!, gondolta, de aztán mégsem tette. Csak hagyta, hogy az apja ölelgesse, csókolgassa, mint egy bábut, aztán azt mondta magának, hogy majd legközelebb.

És Magdinak bevillant, hogy ez volt élete legboldogabb napja, de még ebben az idilli helyzetben, ebben a tiszta örömben is ott van az az érzés benne, hogy valami nem stimmel. Ha a boldogság csupán egy atom, akkor az most félrecsúszott, és többé már sosem áll össze egészében.

Az anyja a két fa között kihúzott függőágyban olvasott, a lombok alatt a forró napsugarak elől.

– Lassan ideje menni – kiáltott oda nekik a kalapja alól. – Csomagoljatok össze, hosszú út vár ránk.

– Igen, anyu! Csak még hadd kacsázzak kicsit – felelte Magdi.

– Rendben, még egy fél órát maradhatunk, ha apád is beleegyezik. De ne tovább, mert ránk fog esteledni, mire hazaérünk.

– Megmutatom neked, hogyan kell célozni – mondta az apja egy halom kaviccsal a kezében.

Lassan megtelik a tüdeje vízzel, és továbbra is csak a felfelé futkosó buborékokat figyelte. Az apja küzdött, és mindent megtett, hogy kiszabaduljon lánya fogásából. A víz alatt azonban nem jött ki úgy a fizikai különbség, mint máskor.

Az apja dobott, és olyan sokat pattogott a víz felszínén a kavics, mintha jég borítaná a tavat. Egy hajó szelte át a vizet, erős hullámokat vert a lábuknál. Magdi ügyesen a bal markába szedte a kavicsokat, és csak arra várt, hogy elüljenek a hullámok. A nap még tűzött, de már a hűvösebb szelek kísérték a hullámokat. A hegyek magasak voltak, erdő borította őket. Gyönyörű látvány volt. Az osztályban kevesen engedhetik meg maguknak, hogy külföldön nyaraljanak.

– Szép hajó – mondta az apja. – Csak ezek az átkozott hullámok ne lennének! Fogd a köveket, hallod! Ha egyet is elejtesz... Mindjárt visszajövök.

Ott hagyta a lányát, aki csak a távolodó hajót nézte, és mire a víz felszíne ismét sima lett, egyedül állt a tóparton. Erősen szorította a kavicsokat, már fáradt a karja a feszítéstől. Nem is biztos, hogy maradt benne elég erő a kacsázásra ennyi úszás után. De nem engedte őket kiesni a kezéből. Óvatosan kinyitotta annyira, hogy apró, jobb kezével ki tudjon emelni egyet közülük, aztán visszahajtotta a markát. Megnézte magának a célt, és hunyorított, hogy jobban lásson a hegyek mögött lemenő naptól. Hátranézett, az apja az anyja felé tartott sörrel a kezében.

A hullámok elültek.

Elkezdett kacsázni.

 Az előző részekben történt: Magdi és Bozsi egy családi nyaralóban húzzák meg magukat, mielőtt külföldre szöknének.

 

A harmadik napon hűvösebb volt az idő, mégis a teraszon ültek. A sörösdobozokat egy műanyag zacskóba szedték, mellette az üres whiskys üveg állt. Az asztalon két kávéscsésze és egy retro szódásüveg állt. A kiürült kávéscsészékből itták a fröccsöket.

– Két napja elküldtem a sajtónak egy videót.

– Azt hittem, nyomoznak utánad.

– Nem, nem az én telefonomról. Szereztem egyet ZT-től, amit nem tudnak lenyomozni.

Bozsi kezében megállt a pohár.

– Milyen videót?

– A Vezubszky látható rajta, amint egy fiatal nőre mászik rá az erkélyen. Még egy bugyit is ledobtak az utcára.

– De annak felesége van, vagy nem?

– Épp ez az! Ne kérdezd, hogy került hozzám a videó...

– Nem kérdezem.

Bozsi elgondolkozott, majd a szájához emelte a poharat, és kiitta.

– És azt hittem, hogy mostanra... hogy mit tudom én, felrobban a világűr vagy kitör a forradalom, vagy tudom is én!

– És?

– Semmi. Még csak le sem mondott az a faszfej.

– A neje biztos kibukott.

– Nem a házasságát akartam tönkretenni. Egyszerűen csak... nem értünk el semmit azzal, amit tettem, érted?

– Azt hittem, te megkönnyebbültél, vagy elégtételt éreztél. Miután megölted azt az ügyészt.

– Azt is éreztem, de akartam, hogy más is érezze. Hogy történjen valami nagy, hogy ne legyen még egy ilyen korrupt ügyész. De úgy tűnik, hogy ezeket vagy egyesével vadászod le, vagy ugyanott maradnak, ahol eddig. Tudod, nem is bánom, hogy megszökünk, mert semmi kedvem itt maradni egy ilyen országban. Lehangol, amint valaki bekapcsolja a tévét körülöttem vagy hallom a rádióból, hogy mi megy.

Bozsi kezét a lány combjárólé áttette a szék karfájára. Unta már, sőt, zavarta, hogy körülötte mindenki lesajnálóan és fennhéjázón beszél Magyarországról.

– Hát, akkor ő nyert. Vezubszky – mondta.

Magdi nem felelt, de Bozsi tudta, hogy bármi mást szívesebben hallott volna tőle. Szinte diadalittasnak érezte magát egy röpke percig, amikor zaj ütötte meg a fülét. A bevezető úton feltűnt egy autó.

Mindketten figyelni kezdték. A hétvégén több autó is eljött erre, ketten a nyaraló előtt is elmentek. Hátrább, az utca végén állt még néhány nyaralóvá alakított régi présház.

– Szerinted ide jön?

A lány nem felelt. Idegei megfeszültek, ébersége fokozódott. Az autó lassan, határozottan közeledett, és a kövesútról lefordulva rátért a bekötőútra.

– Vársz valakit?

– Senkit. A nagybátyámnak fehér Chevroletje van, ez nem ő lesz.

Kéz a kézben figyelték a feléjük tartó autót. Mint az óvodában, amikor várták, hogy értük jöjjenek a szüleik. Magdi sokszor megfogta Bozsi kezét, éppen így, és olyan erősen szorította, hogy a fiúnak már-már fájt, de sosem szólt érte. Talán ekkor tanulta meg, hogy ne mondja ki, mit érez. Akkor, ott nem gondolt bele abba, mi történik Magdival otthon. Nem látott túl önmagán és azon, hogy vele mi lesz majd, ha hazaér. Ez egészen így ment addig, amíg már nem bírt másra sem gondolni, csak Magdira. A nyári szünetek időtlen hosszúra nyúltak, mintha sosem akarnának véget érni. Egészen szeptemberig kellett várnia, hogy újra lássa őt! És bármerre mentek, bárhol ettek vagy vásároltak, bármilyen rendezvényen vettek részt a szüleivel, ő árgus szemekkel figyelte, hol fog felbukkanni Magdi, hátha meglátja, hátha odarohanhat hozzá, és adhat neki egy puszit, amit az óvoda falain belül sosem merne adni. Többször elképzelte, hogy az apja mellől el kéne rángatnia – mondjuk egy tömegrendezvényen a felnőttek lábai között –, hogy ne lássa, amint megcsókolja, bár még azt sem tudta, hogyan adják a csókot. A szüleit rajtakapta néha, de sehogy sem tudta kifundálni, hogy lehet az, hogy úgy érjen össze két ember ajka.

A lányhoz fordult, és megcsókolta őt. Nem sikerült jól, inkább sutának hatott. A lány félig az arcát, félig az autót nézte. Kiszabadította kezét a Bozsiéból, és összefonta két karját a mellkasa előtt. Hogy ő mire gondolt, arról Bozsinak lövése sem volt. Szerette volna, ha beleláthat a fejébe, hogy tudja, hogyan gondolkozik egy olyan ember, aki világéletében aszerint cselekedett, amit valójában gondolt. Még mindig félistennőnek tűnt fel előtte, a puszta halandó előtt.  

– Ne aggódj, biztosan csak valami ártalmatlan látogató. Nézd meg, semmi kíséret nincs vele.

Bozsi mondani készült valamit, de hirtelen megütközött valamiben.

– Várj, ezt idáig meg sem kérdeztem. Te honnan tudtad, hogy hová költöztem Budapestről?

– Szerinted? Ha valakit ki kell nyírnom, ahhoz kapok címet is.

– Úristen! – csattant fel Bozsi ijedten. – Ez végig nyomozta az egész ügyet! A lakáseladást Pesten, meg aztán a soproni lakásvásárlást! Hiszen jártak is ott az emberei...

Bozsi felpattant a székből, és fel-alá kezdett járkálni.

– Ülj vissza!

Bozsi meg se hallotta.

– Nem hallod! Ülj le! Csak rám hozod a parát.

A fiú visszaült.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Van fegyvered?

– Azt mondod, hogy nem lesz semmi baj, aztán megkérdezed, hogy van-e fegyverem?!

– Csak azt mondom, hogy a biztonság kedvéért, amíg ide nem ér az autó, talán jobb, ha...

– Nem hoztam semmit. Képzeld, mi nem vagyunk egy gyilkos család!

A vádaskodás előbb bukott ki Bozsiból, mint hitte volna.

Az autó mellett úgy csapott fel a por, mintha vízben hasító jetski volna. A kavicsok apró ropogása egyre hangosabbá vált a kerékgumi alatt. A második és harmadik kanyaron is befordult az autó, így már biztossá vált, hogy a nyaraló felé tart.

Magdi kést rejtett a lábszárához, Bozsi a kalapácsot markolta, igaz, elég idétlenül. Figyelték, hogyan közeledik feléjük a jármű, és nem szóltak egy árva szót sem.

– Boldog vagy?

– Tessék?

– Ha ma meghalunk, tudni akarom, hogy boldoggá tettelek-e. Nem értem el semmi mást ebben a tetű életben, de...

– Rendkívül boldoggá teszel.

A lány örült a válasznak, de nem tudott megnyugodni.

– Ne aggódj, minden rendben lesz.

– Nem, itt már semmi nem lesz rendben. Semmi értelme nem volt ennek. Meglátunk egy autót, és úgy teszünk, mintha a kivégzőosztag jönne értünk.

– Szerinted ez lesz most már mindig? 

– Jobb lett volna, ha bele se fogok, és elállok az ötlettől, amikor még el lehetett. Hiba volt lelőni az ügyészt.

– Jó tíz éve tervezted. Volt valaha olyan forgatókönyv, amiben nem teszed meg?

Magdi elképzelt ezer életutat, ezer forgatókönyvet, telegépelt lapok tízezreit. Az összes oldal egyetlen irányba mutatott, egy célkereszt irányába. Aztán összegyűrte a papírokat, és kihajította őket a fejéből. Nem volt burok, sem elhajlás, mindig is meg fogja tenni, ha ezer életet él is.

Hátradőlt a székében, a fejét egészen hátra vetette a háttámlán, úgy válaszolt:

– Csak tudod, szerettem volna, ha mindez nem velem történik. Volt egy nevelőszülőm, egy egyedülálló anya, akinél maradhattam volna, de megszöktem.

Az autó lassan közeledett, ide-oda imbolyogva a hepehupás földúton. Magdi úgy beszélt, hogy végig azt nézte.

– Szeretett engem, én viszont iszonyodtam tőle. Förtelmes volt belekerülni abba a magány-fészekbe, amit az évek alatt rakott. Tőlem várta el, hogy ismét boldog legyen, és ennek a terhét nem bírtam el. Néha álmodok róla. Rendesen bánt velem, és ha ott maradok, egy egész okés családdá válhattunk volna. Eleinte azt akartam, hogy ő mondjon le rólam, szóval elmondtam mindent, még azt is, hogy a lányokat szeretem. Nem érdekelte, azt mondta, szeret, legyek bármilyen is. Nem hittem neki. Ha mindegy, milyen vagyok, akkor az is mindegy, hogy én vagyok-e vele, vagy valaki más. Megszöktem, de abban a pillanatban, ahogy visszanéztem a kapujára, megbántam. Ismered azt az érzést, amikor tudod, hogy valamit úgyis megfogsz tenni, de már abban a pillanatban utálod magad érte, hogy eszedbe jutott? Épp így haladsz a megvalósítás felé, ahogyan ez az autó közelített felénk. Először csak távol tűnik fel, nem látod pontosan, ki ő, mi ő, vagy merre halad, vagy mekkora zajjal van. De aztán, ahogy egyre közelebb jön, látod, hogy mekkora, hogy milyen típusú és hogy merre tart. Mivel csak mi vagyunk a bekötőút után, tudod, hová fog megérkezni. Így voltam vele én is akkor, amikor gyerekként megfogadtam, hogy ölni fogok. El sem tudod képzelni, mit élhettem akkor át. Mert én nem csak kiterveltem a gyilkosságot, én megfogadtam magamnak, hogy ha beledöglök is, végrehajtom. És amikor elbizonytalanodtam, vagy mellőztem, akkor elővettem a régi fényképeket anyámról, és addig néztem őket, amíg ismét fel nem éledt bennem a harag eléggé ahhoz, hogy kimenjek a lőtérre és lőjjek.

– Közben meg bezsebeltél néhány olimpiai érmet.

A göröngyös út úgy dobálta az autót, mint ladikot a szeles tenger. Magdi menekülésre készen felpattant a székéből, és félig már a szőlős felé szökdelt.

– De tudod – mondta félig felé fordulva – sosem gondoltam volna, még a legszebb álmaimban sem, hogy találok egy ilyen hülyét, mint te.

Bozsi életében most jött el az a pillanat, amikor készen állt az ölésre.

Az autó egyre közeledett, majd elért a nyaraló kerítéséig, és lomhán vonszolta feljebb magát a domboldalon.   

Bozsiék kifújták magukat. Magdi a földbe állította a kést, és visszament a teraszra.

– Asszem, erre hozok még egy üveg whisky-t – mondta Bozsi megkönnyebbülten.

– Hagyd. Inkább csomagolj össze.

– Indulunk külföldre?

– Nem. Megyünk haza Budapestre.

 

 

45.

 

 

Mire felértek a fővárosba, sállal és baseball sapkával kellett eltakarni arcukat. Magdi arcképe kint lógott majdnem minden utcasarkon. Bekerült a nagyok közé, innen nincs visszaút.

– Ez nagyon nem volt jó döntés. Eddig is tudtam, hogy köröznek, de most, hogy látom is a szememmel, csak jobban rám hozza a parát!
– Hallgass! Az utolsó, amire szükségem van, az egy ilyen nyivákoló kisgyerek! – csitította a lány, miközben azt nézte, hogy osonhatnának el a járőrök mellett. A Déli Pályaudvar büféjénél álltak, azt várva, hogy a rend őrei arrébb álljanak.

– Vagy akár külön is mehetnénk.

– Te beszari! Menjél akkor.

– Csak egy ötlet volt! – védekezett Bozsi.

Tenyere izzadt, szíve hevesen vert. Egyfolytában a szülein járt az esze. Ha úgy adódik, elmegy hozzájuk és elbúcsúzik tőlük. Azt nem tudta, hogy tálalhatná nekik a dolgot, de azt tudta, hogy nem mehet csak úgy el szó nélkül. Magdinál más, az ő családja régóta szétesett, de az övé még egyben van. Még, gondolta, és hosszasan időzött ezen a szócskán.

– Most! – lökött rajta egyet Magdi, és megindultak a kijárat felé. Az egyik állomás melletti kis utcában egy vasajtón zörgetett, ami látszólag a társasház szuterén lakásához tartozott.

Bozontos, ősz hajú ember nyitott ajtót. Majdnem leesett az álla, amikor meglátta, ki jött el hozzá.

– Mi a fészkes fenét keresel itt?

– Szia! Bejöhetünk?

– Hát nem is tudom, izé... mibe keveredtél? – majd mintha csak most tűnt volna föl neki, hogy nincs egyedül – Keveredtetek.

­­– Később mindent elmagyarázok. Nincs egy cigid? Vagy bármid?

A férfi félve körbepillantott, majd idegesen berántotta a két fiatalt a lépcsőn. A vasajtót bentről hevederrel zárta vissza. Bence régóta ismerte Magdit, Bozsinak az az érzése támadt, hogy amolyan pótapa figura lehetett számára.

Egy kis, kerek asztalhoz ültek le. A férfi hozott a hűtőből három sört – három különböző márkájút. Porosak, enyhén ragacsosak voltak, de Bozsiék így is hálásak voltak érte. Bence meglehetősen ideges volt, de próbálta türtőztetni magát.

– Mi ez az egész? Igaz, amit a lapokban írtak?

– Tudod, hogy az.

– Mindig is irigyeltelek a merészségedért, de már nem vagyok benne biztos, hogy tudod, miről van szó. Tudod te, kit öltél meg?

– És te tudod? – kérdezett vissza a lány, szinte vádlón.

– Ez nem mentség akkor sem! Hát erre tanítottalak? Mi?

És ezzel el is szállt a férfi jómodora. Nagyot húzott a sörből.

Bozsi körbenézett a falakra helyezett díjakon, emléklapokon, érméken, trófeákon és okleveleken, és rögtön kitalálta, kinél vannak. Magdi edzője dühös szemekkel nézett egykori tanítványa szemébe. Érezni lehetett, csak ebből az egy pillantásból, hogy kettejük között megszakadt valami.

– Ő itt Bozsi, a barátom.

– Örvendek! – mondta Bozsi. Bence egy pillantással üdvözölte.

– És mit keresel itt? Rég börtönben lenne a helyed! Vagy lett volna annyi eszed, hogy itt hagyd ezt a kurva országot örökre! Mondd csak, mi van az apáddal?

– Tudja a franc. Meg akart öletni nemrég.

Magdi felhúzta a pólóját, és egy gyógyulóban lévő heget tárt fel. Bence nem akarta elhinni, amit lát.

– Ezt ő tette?

– Valamelyik embere. Leszúrt a trolin.

– Te jó ég! Én azt a cikket olvastam!

– Nagyon sok időd maradt olvasni. Miért nem mész ki gyakorolni a lőtérre inkább?

– Ezekkel a remegő kezekkel? – tette fel a kérdést, és kezeit kihelyezte maga elé, mint árus a portékáját. – Nem vagyok már se fiatal, se biztos kezű. Eljártak felettem az évek. Te viszont bebiztosítottad magadnak, hogy...

– Hagyd abba. Kérlek. – Bozsi most először látta, hogy Magdi felnézett volna valakire. – Csak meg szeretnénk húzni magunkat nálad pár napig.

– Pár napig, mi? És mi a tervetek? Várost néztek? Elmentek a libegőre, meg a kurva halászbástyára?

– Kérlek, Bence! Ha annyira olvastad a híreket, talán hallottál egy videóról is, amit kiszivárogtattak.

Bence a fejét vakarta. Nem ugrott be neki semmi.

– Vezubszky. Mondd neked valamit a név?

– A izé, az egészségügyi miniszter?

Magdi biccentett.

– Jaj, várjál! Azt is olvastam! Mi közöd van ahhoz neked?

– Nagyon is sok. Nagyon is sok. – ismételte el nyomatékosan, majd Bozsi kezébe helyezte a sajátját. Bozsi most először nem örült neki. Jobban örült volna, ha elmenekülnek az országból, amíg lehet. Hamarosan lezárják a határokat, ha megneszelik, hogy itt vannak a városban. Samu egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki csak úgy futni hagyná őket. Magdi leütötte őt. Egy olyan embert, akinek a teljes karrierje ezen az ügyön áll vagy bukik. Elfogta a félelem, és jó erősen rá kellett szorítani Magdi kezére.

– Hát a barátod mitől fél ennyire? – kérdezte Bence. Bozsinak csak ekkor tűnt fel, milyen keserves képet vágott.

– Mindent elveszíthetünk. De van egy tervem. Meg vannak még a sajtós kapcsolataid?

– Mit akarsz te velük? – csattant fel Bence, és felállt a székéből.

– Beszélni szeretnék az egyikőjükkel.

Bence rágyújtott, és amint ledobta az asztalra a doboz cigit, Bozsi mohón kapott utána. A sírás határán állt, de amikor ránézett Magdira, ő mintha... mintha mosolygott volna.

– Két éjszaka. Ennyit maradhattok. Világos? – figyelmeztette őket szigorúan Bence.

– A szíved még mindig vajból van.

– És te még mindig visszaélsz vele. Jártak nálam is a nyomozók, azt ne hidd, hogy nem! Benéztek még a leghátsó kisszobába is, nem ott bujkálsz-e! Tudd meg, Sotkovszki Magdolna, soha életemben nem volt ilyen kutyaütő tanítványom, mint te, és soha nem szégyelltem magam úgy senkiért, mint amikor itt volt az a két rendőr, aztán meg mikor láttalak a tévében...

– És soha nem is aggódtál senkiért ennyire. Én voltam a legjobb lövőd, ezt ne felejtsd el.

– Bárcsak valami jobbra használtad volna fel a tudásodat!

– A lövészetet? Mégis mi másra lehet ezt a tudást felhasználni? Ne légy álszent!

Bozsi harmadik cigijére gyújtott rá, Bence meg szitkozódva megjegyezte, hogy a cigi ára az egekben van. Bozsi söre kiürült, és afelől érdeklődött, hogy nincs-e valami erősebb.

 

 

Az előző részekben történt: Magdi meglátogatta Bozsit új, vidéki lakásában. Azzal ijesztett rá, hogy meg fogja ölni, amit végül nem tett meg. Megkérte, hogy szökjön meg vele, és utazzanak el külföldre. Mivel körözés van kiadva ellene, a biztonság kedvéért a hétvégét egy vidéki nyaralóban töltik el. 

 

42.

 

A vasútállomástól gyalog caplattak fel a meredek úton, egészen kifáradtak, mire odaértek. A nyaraló a szőlős közepén állt, távol a balatoni kisvárostól. Bozsi kivette a fal mellett fekvő kő alól a kulcsot, és miután beütötte a riasztó kódját, lecuccoltak a nappalinak nevezett kis helyiségben, ami egy ablakból és az alatta fekvő kanapéból állt. A hálószobában egy egyszemélyes ágy állt. Dohos volt a levegő, és mintha a kuka bűzlött volna valahol.

– A nagybátyám elvált. Vagyis sosem nősült meg, de már az élettársával is szakított – tolmácsolt Bozsi. A kulcsot lazán dobta le a kanapéra.

– Jó, majd összehúzzuk magunkat. Megígérem, hogy nem mászom rád az első hat sörig. Na, vedd elő a füvet, és tekerjük meg valamibe, mert már kivagyok!

Még mielőtt Bozsi szólhatott volna bármit is, azon kapta magát, hogy a bőröndben turkálva keresi a felemás zoknit, és a dohányzóasztalon teríti szét a benne talált alufóliából azt a kevés füvet, ami benne volt.

– Hát, ez is több, mint a semmi. Mondjuk a pénzből még vehetünk, biztos van valami ismerősöd, aki tud.

– Szerintem elég ennyi egyelőre. Mennyi időre akarsz itt maradni?

– Csak egy pár nap. Még megakarok valamit tenni, mielőtt lelépünk.

– Micsodát?

– Sosem váltottuk be az ígéretet.

– Mármint a falfirkát?

– Jól tudod.

– Magdi... szerintem azt engedjük el. Annak már nincs semmi jelentősége. Ráadásul az emberek nem is tudnák, hogy miért történik.

– Meg akarom tenni. Semmi más nem számít. Többen is üldöznek, én is üldözni akarok valakit.

– Túl nagy a kockázat.

– Az is nagy kockázat, hogy nem öltelek meg.

– Akkor talán itt abba is hagyhatnád a kockáztatást. Várjunk egy pár napot, szedjük össze Mimit és lépjünk le.

­– Mimi külföldön fog ránk várni. Nem utazhatunk együtt, és nekünk sem szerencsés egy autóval menni. Sőt, talán a legjobb az, ha egyikünk autózik, a másik pedig vonattal megy. Csak annyi cuccal menjünk, mintha egy hétvégére ruccannánk ki Bécsbe. Kint meg majd veszünk ruhákat, meg ami kell, ilyen turkálókból.

– Hová akarsz menni?

– Latin-Amerikába.

Bozsi kezében megállt a félig megcsavart cigi. Az apró, kihulló morzsákból látszott, hogy remeg a keze.

– Miért, szerinted Hollandiába vagy Belgiumba készültem? Túl közel lenne. Most egy életre fel fogunk szívódni, akár egy jó csík a vécépárkányon. Nem vakációzni megyünk, meg Erasmusra, ezt te is jól tudod. Ugye jól tudod? Amint kilépünk innen, többé nem nézünk vissza. Engem köröznek, és ez nem a GTA, hogy idővel elmúljon.

– És a szüleim?

– Mikor láttad őket utoljára?

– Úgy két hete. De azt elfelejtettem közölni velük, hogy örökre lelépek.

– Miért, azt talán elmondtad nekik, hogy mikbe keveredtél?

Bozsi elhallgatott, benyálazta a cigarettapapírt, és befejezte a műveletet. Csönd volt, nehéz csönd.

– Jobb lesz nem várni. Tessék – mondta Magdi, és átnyújtott a gyújtóját. – Tudod, irtó sokat tévedtem az életem során, de határozottan te vagy a legjobb hibám az összes közül.

Bozsi elmosolyodott.

– Ki vagy te, Frida Kahlo?

– Ő épp valami ellentétest mondott ezzel, te lökött!

– A szüleim halálra fogják aggódni magukat. Nem mehetek csak úgy el anélkül, hogy nem szólnék nekik.

Bozsi az asztalt nézte, kezeit leengedve.

– Írhatsz egy levelet is.

– Az nem ugyan az.

– Nem mondom, hogy ne menj. De nem fogják érteni. Ha pedig azt akarod, hogy értsék, el kell nekik mondanod, mibe keveredtél. Biztos, hogy ők készen állnak erre? Biztos, hogy te készen állsz erre?

Nem mintha lenne választásom.

– És veled meg a te apáddal mi van? – mondta Bozsi, miután rágyújtott. A füst kígyóként tekeredett a tetőablak felé.

– Nekem is el kell még mennem látogatóba hozzá indulás előtt. Megölöm abban a pillanatban, hogy meglátom. Erre megesküszöm.

– Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. Nagyot kockáztatsz vele indulás előtt, és az sem biztos, hogy túléled. Nem egy félnótás tolvajról beszélünk, hanem egy olyan férfiról, aki a börtönéletet igazgatta odabentről.

– Ezt meg honnan tudod?

– Egyszer elmondtad, amikor nagyon részeg voltál. Tudjuk jól, hogy az ő embere szúrt le a trolin. Örülhetünk, ha nem talál itt ránk.

– Örülhet, ha mi nem találunk rá. Kinyírom. Az első dolgom lesz, ha visszatérek a városba.

– Azt sem tudod, merre van.

– Én nem – felelte Magdi fejhangon, miközben jó mélyre szívta a füstöt. – De ZT igen.

– Akinek megtagadtad a parancsát.

– Tudja is ő! Szerinted le kell vágnom a kislábujjadat, hogy elhigyje, megöltelek? Sosem merném átverni, ezt ő is tudja.

– Akkor miért teszed?

– Vannak dolgok, amik felülírják a gyávaságot.

Szép lassan elkezdett hatni a fű, és mire megihatták volna az első kibontott sört, az ágyban találták magukat.

 

 

Magdinak reggelre megfájdult a háta, Bozsinak meg kicsorgott a nyála a párnára. Magdi oldalba bökte, amire Bozsi átfordult, miközben álmában megdörzsölte a szemeit. Magdi nem tudott visszaaludni. Nem tudta, hogy mit keres ebben az ágyban ezzel az emberrel, ebben a házban és ebben a korban. A reggeli első gondolatai a gyilkosságokról szóltak, gyakran az álmai is. Az apja, ZT meg a többi nagyágyú biztosan jól alszanak, lelkiismeret furdalás nélkül. Magdinak ez nem ment. Nem sajnálta azokat, akiket megölt, pusztán azt, hogy neki kellett őket megölnie. Hogy neki kellett ezt a szerepet elvállalnia, és neki kell reggelente úgy felkelni, hogy egy hang folyton azt üvölti a fejében, hogy gyilkos, gyilkos, gyilkos! Odabújt Bozsi forró, izzadt testéhez, hogy felszabaduljon benne annyi boldogsághormon, ami képes elnyomni a szorongását. Hirtelen, meglepetésszerűen érte a felismerés, hogy miért szeret annyira vele lenni.

Képes lett volna megölni őt. Tudta, hogy azért ment oda aznap. Nem volt fegyvere, de egy jó mozdulattal bármelyik konyhakés megtette volna. Ezt még egy amatőr is véghez tudja vinni, nem kell hozzá bérgyilkos diploma. És aztán lefotózta volna, hogy megmutathassa ZT-nek, hogy aztán széttörjék a telefont, kapjon egy újat, egy új megbízással, amíg bele nem rohad ebbe az egészbe, vagy el nem kapják, vagy meg nem ölik, és kilökik a testét egy szemétdombra. Talán már rég meg kellett volna történnie. Ha Bozsit megöli, biztosan megöli magát is. Ő volt Mimin kívül az egyetlen ember, akihez kötődött, akinek számított a véleménye, aki életben tartotta.

Reggelihez kiültek a teraszra, és a nyaraló körül eltespedő öreg, hajlotthátú szőlősből szedtek gyümölcsöt a kávé mellé.

– Jól aludtál? – kérdezte Magdi, akinek még mindig fájt a háta.

A fiú ébredés óta szótlan volt, azonban mintha semmi gond nem gyötörte volna. Többé nem azért hallgatott, mert nem bírta kimondani, amit gondolt.

– Nem igazán – felelte. – Gyakran felkeltem, amikor megmozdultál, és egyszer azt éreztem, hogy nem vagy velem, és hogy mindjárt ledöfsz egy késsel. Ez lehet, hogy többször is előfordult.

– Csak egyszer kimentem cigizni a teraszra, de annyi bogár volt, hogy gyorsan vissza is mentem. – a lány az ő kezébe rakta a sajátjait. – Nem fog megtörténni. Itt vagyok. Bíznod kell bennem.

– Tudom. De majdnem megtetted, és egy kicsit még mindig tartok tőled.

Magdi már értette, miért volt eddig csöndben. Jobb lett volna, ha így is marad.

– Hát, én jól aludtam. Ha nem feküdtél volna mellettem, valószínűleg becsavarodtam volna. Bár az oldalamon aludtam, amitől szétment a gerincem.

Miközben beszélt, már vette is elő a dohányt meg a papírt, hogy csináljon egy jointot.

– Kora reggel? – kérdezte Bozsi. – Még szédelgek a tegnapi óta.

– Mondtam, hogy nem fogom kibírni nélküle. Nem vicceltem.

­– Azt reméltem, hogy csak túlzol.

– Csak szeretném, ha ellazulnánk kicsit. Tegnap este is jól sült el. Nyaralunk, vagy mi. Élvezzük ki, amíg lehet. Friss házasok nászéjszakája. Mit szólsz?

Hogy Magdi kéri ki Bozsi véleményét? A fiú azt hitte, még mindig álmodik.

– Ahogy akarod, nincs ellenemre – enyhült meg. – És tudom, hogy nem tennéd meg.

Egymás szemébe néztek. A hegyi szelek hidegen fújtak, össze kellett húzni a takarót magukon.

– Magdi keze remegett, jobban, mint korábban.

– Minden rendben? – kérdezte Bozsi.

– Csak fázom. Hol a gyújtó?

Bozsi bement érte, és a lánnyal szembeni székben foglalt helyet. Csak egy ing volt rajta, de úgy tűnt, a szeles idő ellenére sem fázik. A lány az ölébe rakta meztelen, koszos lábát, hogy játsszon vele és simogassa. Kevesebbszer tették ezt meg, mint ahányszor szerették volna.

– Lenyűgözően szép lábaid vannak.

– Na hagyjál már! – nevetett fel a lány.

– Komolyan mondom! Még sosem voltak ilyen szép lábfejek a kezemben.

– Miért, voltak már egyáltalán egy rendes nő lábai a kezedben?

– Lányoké már igen – húzta fel a vállait a fiú. – Bár nem tudom mit értesz rendes nők alatt.

– Na, mesélj – vigyorgott a lány, miközben a füst kicsavarodott a szájából az erős szélben.

– Volt egy lány, Timinek hívták. Nem volt egy különösen szép lány...

– Na ne mondd!

– Az igen! – Emelte fel Bozsi a szemöldökét.

– Csak ugratlak! Na, folytasd! – a lány átnyújtotta a cigit.

– Tudod mit? Most, hogy belegondolok, nagyon is belevaló, szép lány volt. Talán szebb is, mint te. Nem annyira jött be nekem, de valamiért nagyon rám állt. És egyszer egy kolis buliba felhívott magához, de akkor már tudtam, hogy meg fog történni, mert kábé ki is mondta előre, én meg jól leittam magam. Félig azért, hogy ne izguljak, félig azért, mert úgy izgultam, hogy az is jobb ötletnek tűnt, hogy kiájulok a piától.

A lány nevetni kezdett.

– Ő is így nevetett, bármit mondtam. Fogalmam se volt, mit talál olyan viccesnek azon, amit mondok.

– Van az a pont meg helyzet...

– Ne, kérlek ne rontsd el. Meg kéne tanulnod hallgatni néha.

Magdit őszintén meglepte a fiú határozottsága.

– Igazad van, folytasd, kérlek.

– Semmi, nincs tovább. Lefeküdtünk és kész.

– És a szádba vetted a lábujjait, vagy mi?

– Akarta, de túl koszosak voltak. Majdnem lenyomta a torkomon az egész lábfejét.

Mindketten nevetni kezdtek. A két szék recsegett, ahogy előre-hátra dőltek benne.

– És mit mondtál neki?

– Hát, mivel tele volt a szám, nem igazán tudtam semmit se mondani.

A lány kiköpte a vizet, amiért az előbb nyúlt. Bozsi elpirult, de ő is nevetett.

A nagy nevetésben a lány lábfeje lekerült a terasz deszkáira. Mikor kinevették magukat, Bozsi lenyúlt értük, és ismét az ölébe helyezte őket.

– Hé, most szólok, hogy nekem nincs lábfétisem. Vagy ha le is nyomom a szádon ezeket a kis vaskos lábujjakat, biztos lehetsz felőle, hogy megmosom őket előtte.

– Felesleges. Így is csodaszépek. A tieid.

Végigsimította a csupasz bőrt a lábujja hegyétől, a körmöknél időzve fel a bokáig, olyan óvatosan, mintha egy újszülött babát tartana a kezében. A gondolattól dúdolni kezdte a jól ismert dalt.

– Te vagy az én terhes kisbabám/ma éjjel enyém vagy kisanyám./Apád is jöhet, jöjjön az öcséd is/de a kisbaba az enyém, nem baj ha kövér is.

Magdi felhördülve nevetett.

– Te beteg állat!

– Én vagyok a beteg állat?! Erre a számra találkoztunk először. Ismét, ovi óta.

– Remek szám, igazán romantikus! Főleg, hogy aznap este is be kellett pofáznotok.

– Nem tűnsz annak a romantikus típusnak. És nem én pofáztam, hanem Jani.

– És hol van azóta a te Janid? Tényleg vagytok akkora barátok?

– Nem vagyunk – ismerte el Bozsi a leleplezett férfi enyhült hangjával. – De ne játszd nekem a romantikust.

– Hát, te vagy az, aki ódákat zeng a lábamról. Erre ne érzékenyülnék el? Szinte megszállott fejet vágsz, látnod kéne magadat.

– Tényleg látnom kéne magamat. Ilyen lehet a boldog ábrázatom. Évek óta nem éreztem így magam. Ha valaha portrét készíttetnék magamról, az most lenne.

A lány elcsendesedett. Az alacsony hegyeket nézte.

– Csak a fű beszél belőled.

– Segít kimondani azt, amit érzek. De ezt érzem. Jobb lett volna, ha korábban is ki merem mondani, de már azt sem bánom. Veled azt érzem, hogy bármire képes vagyok. Boldog vagyok, és minden szarság ellenére veled akarok lenni. Itt akarok maradni veled örökre, hogy felépítsük közösen az életünket!

Magdi elbűvölten nézte, amilyen lelkesedéssel beszél a férfi. Betépett.

– Bármire képesnek érzem magamat – ismételte.

– Képesek is vagyunk rá.

Nagy kár, hogy ebbe beletartozik a gyilkolás is. Sosem kellett volna ezt az életet választanom. Sosem kellett volna így élnem.

A nap hátralevő részében hagyta, hogy a férfi kiélje boldogságát, és voltak pillanatok, amikor ő is hitt benne. Ha nem is erősen, de hitt benne. Szégyellte, hogy már nem tud boldog lenni, hogy nála már ez a csúcs. Tudta, hogy nem fog megváltozni ez már sosem. A férfi meg csak beszélt és beszélt, egészen addig, amíg el nem aludtak, vagy szeretkeztek, vagy új cigit csináltak.

Az előző részekben: Bozsi elköltözött Sopronba, és berendezkedett új életébe. Három hónappal később Magdi jött érte, hogy megölje, amiért felnyomta ZT-t. 

Kegyetlenek és könyörtelenek, ismételte magában Bozsi a vécé felett görnyedve. Egész arcát ellepték a könnyek, és nagyon nehezen tudott csak hányni. Egyfolytában a torkában matatott, ami után úgy húzta össze magát, mint egy szivacslabda, amit nyomkodnak. Érezte, ahogy száll ki belőle az élet. Szédült, nehezére esett még a térdepelés is, és az erek a halántékán erősebben lüktettek, mint valaha. Eddig összesen két nővel feküdt le. Két nyomorult nővel! Magdi szabadon aludhatott azzal, akivel csak akar, és ő is vágyott erre a szabadságra. Nem is arra, hogy megtegye, hanem hogy megtehesse. Sosem ejtőernyőzött, sosem volt nyaralni barátnővel és még sosem mondta senki szemébe gyöngéden, hogy szereti. Az élete egy kudarc, egy sivár szürkeség, ami azelőtt ér véget, hogy kiszínezhetné.

Valaki belépett a lakásba. Talán valamelyik lakótársam, gondolta.

– Segítség! SEGÍTSÉG! – kiáltotta torka szakadtából.

A fürdőszobaajtó kinyílt.

– Hoztam még sört, ha már elejtetted a tiedet. Meg egy üveg whiskyt is.

Magdi meglengette az üvegeket, majd Bozsi hallotta, ahogy kinyitja a hűtőt és elkezd bepakolni.

Nemsokára megjelent az ajtóban, míg Magdi egy újabb sört nyitott ki. Bozsi értetlenül, megtörten nézett rá. Szemei úsztak a sötét gyűlöletben.

– Nyugi, Bozsikám. Csak vicceltem. Gondoltam megleckéztetlek, amiért voltál annyira hülye, hogy feldobd ZT-t. Az az ember egy állat, nem mondtam még?

– Te...

– Ó, tudom, hogy most utálsz. De nézz rám: simán megölhetnélek, és én visszajöttem, hogy bulizzunk egyet. Na, nem is örülsz?

– Hihetetlen vagy... Azt hittem, én tényleg azt hittem...

– Egy ideig én is. Fogalmam sem volt, mit fogok veled tenni, amikor idejöttem. De támadt egy ötletem.

– El kell innen tűnnöd. Nem maradhatsz. Bármikor rajtakaphatnak minket!

– Tűnnöm? Tehát te egyedül elküldenél? Azok után, hogy most jöttem vissza? És még csak nem is hallottad a remek ötletem! Igaz nem most tervezel szakítani velem?

– Szakítani? Három hónappal azután, hogy egyfolytában rendőrök lihegnek körülöttem, meg mindenféle szarságba keveredtünk, idejössz, és azt kérdezed, hogy nem szakítok-e veled? Miért, mikor voltunk mi egyáltalán valami?

– Még lehetünk.

– Azt hittem, leszbi vagy.

– Hát, tudja a fasz. Veled más.

A szavak beszorultak a csempék fugái közé. Nehezen lehetett kiverni őket onnan.

– A legjobb az lenne, ha most elmennél.

– Az valóban jó lenne, csak nincs hová. Üldöznek.

– Téged mindig mindenki üldöz!

– Ez való igaz, bármennyire is próbálod elbagatellizálni. Viszont most tényleg van is okom arra, hogy meneküljek.

– Miért, mit csináltál?

– Hát, mondjuk úgy, hogy az a nyomozó, Samu, nem volt egészen hülye. Mondjuk nem is néztem annak, csak tudod, rendőr ő is. De az történt, hogy bevizsgáltatta a töltényeket, amiket az ügyésznél használtak, meg amit annál a csávónál, akinek már a nevére sem emlékszem. Amikor egyszer véres kézzel mentem haza, az megvan?

– Meg – mondta Bozsi.

– Látnod kellett volna! Beletapostam a fejébe a golyót a szemén át! Szóval izé... a két golyó ugyanolyan, ugyanahhoz a fegyverhez használták őket.

– Vagyis használtad.

– Eh, ki tudja? Az ügyvédem jelenlétében nem válaszolok semmire.

– És mit keresel itt? Miért nem vagy börtönben?

– Rátapintottál a lényegre! Leütöttem Samut. Fogtam egy vázát, és arcon vágtam. Jöttem volna korábban is, de nagyon meg kellett húznom magam.

– Neked teljesen elment az eszed!

– Miért, húzzam le az egész hátralevő életemet a sitten? Kurvára nem fogok odabent megrohadni!

– Itt nem te vagy az áldozat! – sziszegte Bozsi. A hányás még mindig kaparta a torkát. Innia kellett, hogy a gyomorégést csillapítsa.

– Csak arra kérlek, hogy segíts nekem meghúzni magam egy kis ideig. Aztán Mimivel elutazunk, ahogy már mondtam.

– És idejössz?! Bármikor felbukkanhat a nyomozó! Tudod, hányszor járt erre?

– Mondta, hogy engem keres?

– Nem, de tudtam. Csak azt nem, hogy miért.

– Nézd, tudom, hogy irtó sokkal lógok már neked. Tartozom neked. Olyannal, amit sosem tudnék visszafizetni. Nem is álmodom róla, hogy valaha megbocsáss nekem azért, amibe belerángattalak. Sokszor nem voltam veled őszinte, vagy ellepleztem azt, amik történtek velem, hogy védjelek és hogy magamat is védjem. Ez a Vezubszky azonban hajtóvadászatot indított ellenem. Érzem, hogy közel jár. Viszont van egy tervem. Vagyis egy utolsó jokerem.

– Micsoda?

– Van egy videóm róla.

– Meg tudod váltani magad vele?

– Azt kétlem, de nincs más ötletem arra az esetre, ha elkapna.

– Mennyi időről lenne szó?

– Ah, tudtam! Tudtam, istenem, köszönöm!

– Hagyd ezt abba – mondta Bozsi. Egyszerre ő lett a határozott kettejük közül.

– A nagybátyám nyaralójába megyünk. Hozd a cuccaid, és induljunk – szólalt meg Bozsi végül.

– Jó, itt az összes cuccom – mondta Magdi, és továbbra is egy helyben állt.

Elmosolyodott.

– Megöllek, bazdmeg – sziszegte Bozsi.

– Ez a beszéd! Végre te is a szarkadra állsz! Csak legyen a whisky az, ami megöl, ha ennyit kérhetek.

Bozsi összepakolt egy bőröndbe kettejüknek elegendő ruhát, míg a lány lent várta a fotelben ülve. Szeretett volna segíteni, de Bozsi ragaszkodott hozzá, hogy ne erőltesse meg magát. Mi a fenét csinálok? Elutazok azzal az emberrel, akinek parancsa van, hogy megöljön, hogy elmeneküljünk egy nyomozó elől, akinek parancsa van, hogy elkapja őt? Ki tudja, talán egy nap majd megírom napló formájában, és akkor jobban át fogom látni, hogy mi is volt ez az egész. Csak a lényeget, semmi körítés. Nem szeretem, amikor az írók az unalmas körítéseikkel halálra kínoznak.

– Kész vagy már? – kiabált fel Magdi. – Hagyj helyet a piának is. Füved nincs?

Bozsi lenyúlt a szekrény mélyébe, és előturkált egy felemás pár zoknit. Megtapogatta, még mindig benne volt.

– Maradt még valamennyi – kiáltott le.

– Remek. Nem hiszem, hogy kibírom ma józanul. Vagy utána bármelyik napot.

Miután összeszedték a holmijukat, és megpróbálták olyan színben otthagyni a lakást, mintha nem most rámoltak volna össze, hogy lelépjenek örökre (ha esetleg kijönne a rendőrség, vagy Samu nyomozó), az ajtóban megálltak, hogy egymás szemébe nézzenek. Amolyan: biztos vagy benne, hogy ezt akarod? dolog gyanánt.

– Kösz, hogy nem nyírtál ki.

– Mi értelme lett volna?

– Ó, szóval pusztán racionális megfontolásból teszed!

– Ne feszítsd túl a húrt. Még bármikor megölhetlek. Véletlen leesel a lépcsőn, és kitöröd a nyakad, vagy megbotlasz, és elbasz az autóbusz. Én nagyon odafigyelnék, hogy hova lépsz ma – mosolygott a lány incselkedve.

– Mennyi pénzt kaptál ZT-től?

– Eleget ahhoz, hogy elhúzzak külföldre. És most már te is jössz velem.

– Én? – lepődött meg Bozsi. – Nem azt mondtad, hogy...

– Az akkor volt, amikor még úgy volt, hogy megöllek.

– Várj, te tényleg megakartál ölni?

– Nem tudom. Meg kellene, hogy tegyem.

A felismerés megszédítette Bozsit. Magdi kivette tehetetlen kezéből a kulcsokat, és bezárta a bejárati ajtót, majd elindult a lépcső felé. – Na, nem jössz? – szólt hátra.

Az utca végén beszálltak az egyik ott állomásozó taxiba, és egymás kezét fogva nézték a mellettük elhaladó üzleteket és épületeket. Magdi kifejtette kezét a Bozsiéból és egészen nekidőlt. Bozsi átkarolta őt. Merevedése lett, ami keményen átütött a nadrágon, de nem próbálta meg leplezni. Magdi felnézett rá, és megcsókolta őt.

 

 Az előző részekben: Bozsi kieszelte, hogy lepatkál ZT-vel, ám amikor odalopódzott a csarnokban, kiderült, hogy ZT tudja, hogy felköpte, ezért most kitűzte rá is a vérdíjat. Bozsi annak a terepjárónak a csomagtartójában bújt meg, akit ZT megbízott a meggyilkolásával.

Bozsi próbálta fellökni a csomagtartót, de nem bírt vele. Átmászott a hátsóülésre, és az ablakon át kukucskált. Nem látta a két férfit. Próbálta kinyitni az ajtókat, de nem ment neki. Nem sokat totojázott. Úgy zúzta be az ablakot, ahogy a filmekben látta. A kezével nem ment, ezért végül addig taposta az üveget, míg ki nem tört. A lábszárát felvágták a szilánkok, a farmerja szétszakadt. A hideg szél és az eső érzékenyen vágtak a friss sebbe.

– Normális vagy? – rivallott rá egy építőmunkás a túloldalról.

– Az apám bent felejtett a kocsiban, de sürgősen el kell mennem – felelte.

Csak most vette észre, hol parkolt le a terepjáró: a lakása előtt. Felnézett az első emeletre, és a betört ablakot figyelte. Magdi dobta be egy letört visszapillantótükörrel még nem olyan régen.

– Honnan a fenéből volt ennyire ereje hozzá olyan részegen? – tűnődött. Az az ablak már úgy marad, ő nem fogja tudni beüvegeztetni. Az autó riasztója késve ugyan, de megszólalt. Bozsi bicegni kezdett, majd amennyire telt tőle, nekiiramodott, és a kis, belvárosi utcákban felszívódott.

 

HÁROM HÓNAPPAL KÉSŐBB

 

– Na mi van? Semmi jól nézel ki, hiányoztál, jó, hogy nem haltál meg a kórházban? Még mindig rád verem ki, vagy valami?

– Jó, hogy nem haltál meg – nyögte ki Bozsi. Nehezére esett a beszéd.

– Kicsit rájátszhatnál azért. Tudom, hogy nem én vagyok életed főnyereménye, de reméltem, hogy érdekel, mi történik velem.

– Persze, hogy... – akarta folytatni Bozsi, aztán megemberelte magát. – Mit keresel itt?

– Jöttem elbúcsúzni, azt hiszem.

– És hová mész ezután?

– Mimivel külföldre költözöm. Vannak kapcsolatai, akik tudnak útlevelet meg ilyesmit.

– Gondolom, jó pénzért.

– Jól gondolod – mondta Magdi, aki furcsának találta Bozsi viselkedését. Mi ez a számonkérő hangnem?

Bozsinak fájt, hogy a lány nélküle képzeli el az életét. Mindig is nélküle képzelte el.

– Most meg mi a baj? – kérdezte Magdi.

– Semmi.

– Mondjad már, bazdmeg! Ismerlek.

– Csak reméltem... csak... csak reméltem...

– Mit? Hogy együtt elutazunk külföldre, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Engem hamarosan gyilkosságért fognak elítélni, Bodizsár. Nem jöhetsz velem.

– És Mimi mehet?

– Mimi más, te is tudod. A te életed itt van.

– De mégis milyen életem lesz ezután?

– Na, csak ezt ne kezdd el! Pontosan tudtad, mit vállalsz azzal, hogy beengedtél magadhoz!

– Nem, ne haragudj. Nem erre gondoltam. Persze tudtam, hogy mit vállalok. Csak nem hittem volna, hogy ennyire fájni fog, ha eljön a vége. Igazán megszerettelek. Ezt jobb, ha még most mondom.

Magdi erőtlenül rámosolygott, és kiment a hűtőhöz. Az új lakás egészen más volt, mint az előző, még lakótársai is voltak Bozsinak, két egyetemista. Eladták a budapesti garzont, és vettek egy nagyobbat Sopronban, álnéven, hogy ne találják meg.

Bozsi szülei annyit tudtak, hogy a fiúk belekeveredett egy rendőrségi ügybe, mint tanú, ami után el kellett hagynia a várost.  

– Söröd nincs?

– Ott alul, a tejek mögött.

Magdi kivett kettőt, kinyitotta őket és egyet átadott a fiúnak.

– És mihez fogsz kezdeni külföldön?

– Azt még nem tudom. Először jussak át a határon. Utána már tök mindegy. Kerülni fogom a felhajtást, keresek magamnak egy rendes lányt, és ki tudja... előbb persze a nyelvet kell megtanulnom.

– Melyiket?

– Ravasz vagy, de nem mondhatok semmit. A te érdekedben.

– Ha beidéznének tanúnak?

– Ha lecsuknának.

Bozsit szíven ütötte a felismerés.

– Akkor ezzel inkább magadat véded, és nem engem – mondta.

– Engem soha senki más nem fog megvédeni.

– Én igen. Tudod, hogy én mindig azon voltam.

– Az más. Őszintén, sajnáltam is, hogy nem működhet köztünk a dolog, mert volt egy időszak, amikor azt éreztem, hogy kialakulhat közöttünk valami. Még a késelés előtt.

Minden szó egy erős csípés Bozsi mellkasában.

– És hogy vagy? Nem kellett megoperálni, meg ilyesmi?

– De, de nem volt vészes. Még egy ideig mankózok, meg szedem a gyógyszereimet, de kutya bajom. Elvileg teljesen rendbe fogok jönni. Majd el lehet kezdeni gyógytornászhoz járni, meg tudod, rehabra. Persze! Majd egy másik életben. Ez a legkisebb gondom.

– Én is sajnálom, hogy nem alakult ki köztünk semmi több. Én szerettem volna, hogy ha lehetek őszinte. Csak zavart, hogy nem veszel számításba, és úgy tekintesz rám, mint akivel képtelen vagy kapcsolatba lépni.

– Te viccelsz velem? Te vagy az egyetlen, akivel hosszú idő óta képes voltam kapcsolatot kialakítani. Te voltál a mindenem. Sosem lehetek elég hálás neked azért, amit értem tettél.

– Ezért hazudtál a nyomozónak? Hogy engem védj?

Magdi arca megfagyott egy pillanatra.

– Ennyivel tartoztam, azok után, amit értem tettél. Nem aludnék jól, hogy tudom, börtönbe kerültél miattam.

– A tetteimért vállalom a felelősséget.

– Tényleg? És bemész ma, és feladod magad?

Bozsi a cipője orrát nézte.

– Nekem sem kéne itt maradnom. Félek, hogy elkapnak.

– Ezt már neked kell megoldani – felelte Magdi tárgyilagosan.

Bozsi várta volna, hogy vigasztalja, hogy Úgysem találnak rád!, de Magdi nem fog kertelni az ő kedvéért, ezt már tudta jól.

– Mehetnék veletek – toldotta meg a fiú.

– Mondtam, hogy nem! Nem érted?

– De ha úgyis külföldre kell menekülnöm...

– Túl veszélyes. Talán egy pár év múlva, de most még biztosan nem. Milyen az élet Sopronban?

– Szar.

Nem volt olyan szar az, de abban a pillanatban annak tűnt minden Bozsi számára.

– Talán tényleg el kéne tűnnöd egy időre.

– És a nyomozónak mit mondok?

– Az igazat. Hogy félsz, és hogy veszélyben van az életed.

– Nem félek.

Ahogy ezt kimondta, a lánynak nem volt kétsége afelől, hogy igazat mond.

– Igazán rendes srác vagy, Bozsi. Kár lenne, ha ilyen fiatalon történne veled valami.

– Mehetnék veletek! Persze nem örökre, csak egy kis időre, amíg le nem ülnek a kedélyek.

– Ha ZT megtalál minket együtt, nekünk végünk, és Miminek is.

– Ugyan már! Mennyi esély van rá, hogy külföldön lenyomoztat, eljön, és még meg is tud ölni?

– Akkor is nagy kockázat. Még a rendőrségnél is van besúgója.

­– Hát, van egy besúgója a rendőrségen kívül is – mondta magára mutatva, de Magdi nem nevetett rajta.

– El sem tudod képzelni, mennyit jelentesz nekem, Bodizsár. Te vagy a mindenem. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, felhagynék a lányokkal, legalábbis egy időre, és tényleg összejönnék veled. Nem ismerek senkit, akivel ennyire biztonságban éreztem magamat, mint veled az elmúlt néhány hónapban. Amennyire elcseszett vagyok és elcseszett életet élek, olyannyira érzem magam kiegyensúlyozva veled.

A lány megérintette a fiú kezét. Egy pillanatra mindketten elképzelték azt az életet. De annak az életnek már mindegy – sosem fog megtörténni.

– És ZT-vel mi a terved? Csak úgy hagyni fogja, hogy megszökj?

– Azt akarja, hogy öljelek meg. Cserébe elvezet az apámhoz.

A lány szemében megjelent az a csillogás, amibe Bozsi beleszeretett. Senki más nem ragyogott így, amikor ránézett.

– Azt hitted, hogy megúszod, hogy beköpöd? Ez egy tömeggyilkos. Ha nem én, akkor valaki más.

Bozsi először nem hitt a fülének, majd egy pillanatnyi habozás után azt kérdezte:

– Szóval, mi van nálad? Kés, pisztoly? Biztos nem futhatok még el?

– Már késő.

Bozsi elképedt. A torkán akadt a szó. A sörösüveget hirtelen leejtette, és széttörve habzott fel a padlón, szétfröcskölve a maradék folyadékot.

– Úristen...

– Annyira sajnálom...

Bozsi lenyúlt a torkán, és hánytatni kezdte magát.

– Ne erőlködj, már felszívódott.

Még egyszer utoljára egymás szemébe néztek. Bozsié könnyes volt, Magdié száraz. Lerakta a sört a pultra, és kisétált a lakásból.

Hát tényleg igaz. Az önző embereknek semmi se szent. Átgázolnak mindenkin, hogy megkapják, amit akarnak.

Előző részek: Bozsi beköpte ZT-t Samu nyomozónál, majd elmegy Mimihez, hogy megtudja, hol van ZT. 

 

38.

 

A lenyugvó nap kísérte Bozsit az üres utcákon. Gyalog volt, hogy legyen ideje kigondolni, hogy mit mondjon, amikor végre elér ZT-hez. A külvárosi filmstúdió előtti poros járdán műanyagpoharak voltak eldobálva. A terve egyszerű volt: leszerződteti magát ZT-nek, kap egy fegyvert, és megöli Magdi apját. Ezzel egy életre magához köti a lányt, mert mindig abba szeretnek bele az emberek, akinek olyanja van, ami a másiknak hiányzik. 

Ahogy közeledett a kapu felé, egyre jobban lett úrrá rajta a szorongás. Attól félt, hogy annyira izgulni fog, hogy elfelejt beszélni is. Jellemző rá, hogy épp az ilyen helyzetekben tör ki rajta a para. Amikor Magdival volt, akkor is izgult, bár inkább csak az elején. Mostanra megtanulta kezelni az érzéseit. De alvilági figurákkal még sosem volt dolga, a blahás telefonlopásokat leszámítva (szájba verték, elsírta magát, a telóját vitték). Olyanokkal meg pláne nem, akiket feldobott a rendőrségen. Tulajdonképpen nem is tudta, mit akar mondani neki. Csak Magdival akart lenni, örökkön örökké. Kézenfogja, és elviszi őt Interlakenbe. Svájc csodálatos hely télen.

Amíg be nem fordult a zsákutcába, arról fantáziált, hogy a Genfi-tó partján állnak, és csókolóznak. Magdi vagy megtudja, hogy szereti, és eljön vele, vagy elhagyja. Eléggé benne vannak már a szarban ahhoz, hogy kimondatlan szavak leselkedjenek rájuk az úton, amik bármikor előugorhatnak szörnyeteg képében. Még egy utolsó nehézség, aztán szabadok végleg.

Séta közben kapott egy emailt az egyik egyetemi tanárától. Afelől érdeklődött, hogy miért nem látogatja az óráit. Bozsi félrehúzta az ujjával, hogy ne lássa az értesítések között.

A telepre érve még inkább elfogta a szorongás. Kietlen, szemetes hely volt poros, töredezett betonnal. Ökölbe szorította a kezét, hogy a földre húzza a súlya, különben elszáll, elszalad. Az épületek ablakai be voltak törve több helyen, volt, ahol kartonnal próbálták befoltozni, de legalább a felüknél nem volt semmi oda rakva. Bozsi egy lelket sem látott. Vasárnap este volt már, közeledett a sötétség, és bár nem tudta, milyen a gengszterek munkaideje, remélte, hogy nem ér véget délután négykor. Óvatosan, halkan lépkedve osont, minden sarkon először kipillantva, nehogy belerohanjon valakibe, vagy valaki meglássa. Magával hozta a pillangókését, bár remélte, hogy nem kell használnia. A cserkésztábor óta nem nyitotta ki.

Zaj ütötte meg a fülét, és a kapubejáróhoz fordult. Egy terepjáró gázolt át a homokos úton. Hirtelen fékezés után kivágódtak a barna autó ajtói, és Bozsi felismerte a férfit. Figyelte, hogy melyik ajtón hová mennek be, és óvatosan, kukák és faládák mögött bújkálva igyekezett közel jutni. Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem láthatja, nagyot kerülve átrohant az udvaron az épület távolabbi sarka felé, és létrát vagy valamilyen emelvényt keresett, amin keresztül felmászhat az ablakig.

Végül egy párkányra felkapaszkodva ragadta meg az egyik kinyíló ablak keretét, és azon keresztül húzta fel magát. Nem sokkal mellette volt egy betört ablak, amin be tudott mászni úgy, hogy ne vágja össze magát. A keret, amit fogott, majdnem leszakadt, de addig kibírta, amíg áttornászta magát az üres ablakkeretig, ahonnan már csak be kellett magát löknie úgy, hogy lehetőleg ne törje ki a nyakát és ne hallják meg. Üres zsákokra esett, ami letompította az esést. Egy ideg csendben fülelt, hogy hallja, nem vették-e észre és jönnek-e máris érte. 

Miután sikerült feltápászkodnia, az alacsony ládák, filmdíszletek és filmes felszerelések között megpróbált a lehető legközelebb kerülni hozzájuk. Mire végre hallótávolságba került, azt kívánta, bárcsak ne hallaná, mit mondanak.

– Ez volt az utolsó. Kész, végeztünk.

– Ötről egyeztünk meg. Még hátra van egy.

– Le kell állnunk, el fognak kapni. Még csak pár hete jöttem ki, tesó, és nem fog sok időbe telni, mire az a nyomozó újból elkap.

– A nyomozóról majd én gondoskodom. Inkább a kis barátod miatt aggódom. Látod, van nekem egy emberem a nyomozóknál.

ZT, vagyis a férfi, akiről Bozsi úgy hitte, hogy ZT, beszéd közben körbe-körbe járt egy másik férfi körül, aki egy helyben állt a mankójára támaszkodva.

– És?

– És ez az én emberem azt mondta, hogy a kis barátod köpött. Nem is kicsit. Azt mondta, hogy szereztek tőlem egy pisztolyt. Nevemen nevezett.

– ZT, esküszöm neked...

ZT felemelte a kezét, és a férfi azonnal elhallgatott.

– Azt mondtad, hogy elintézed. Már két hete megígérted, amikor figyelmeztettelek, hogy a Magdi valószínűleg beszél neki. Nem megmondtam?

– Még ma megteszem, esküszöm...

A mondat végét úgy felvitte, hogy már szinte sírt.

– Szeretnék hinni neked. Igazán szeretnék. De amikor úgy kezded a tárgyalást, hogy végeztünk, miközben nem ebben állapodtunk meg, akkor nagyon sok kétség merül fel bennem.

– Megölök bárkit. Utoljára megteszem, aztán kész! Csak felejtsd el a barátomat és engem is.

– Öld meg a fiút, és végeztünk. Megkapod a pénzt, és mehetsz. De csak fele annyit adok, amiért késel a melóval.

– ZT...

– Most menj. Nem akarok egy hétnél tovább várni. Aztán nem szeretném, ha a gyűrűd az ujjaddal együtt kerülne vissza hozzám.

Bozsi egész testében remegett, és szinte elájult, ahogy hallgatta a beszédet, de amit végképp nem tudott elhinni, az csak ezután hangzott el.

Miután ZT megkérte, hogy távozzon, a mankós férfi bicegve hagyta el a csarnokot. Bozsi visszabújt a díszlet mögé, és halkan, észrevétlenül az ablak felé lopakodott.

 

39.

 

Bozsi a terepjáró csomagtartójában kuksolt. Kinyitott kését mindaddig maga elé tartotta, amíg el nem indult az autó, hogy ha valaki felnyitná a csomagtartót, arra egyből döféssel válaszoljon.

Bozsi egyre csak arra gondolt, hogy mibe keveredett. Nem volt benne biztos, hogy tisztán értette azt, amiről azok ketten beszélgettek. De akárhogy próbálja csűrni-csavarni az emlékeit, nem tudja másként felidézni őket, mint ahogy történtek, legyenek bármilyen hihetetlenek is. Ha a szóban forgó Hevernya az, akire ő gondol, akkor...

Arra az egy sztorira gondolt, amit Magdi mesélt neki. Hogy amikor bekerült a börtönbe az apja, egész nap csak az ágyán heverészett. Egyszer valaki megunta, és rárontott. Kár volt, beletört a bicskája a dologba. Bozsi a csomagtartóban zötykölődve próbált visszaemlékezni rá, hogy ez volt-e az a név. Sosem hallott még ilyen fura becenevet, mint a Hevernya. És Magdi annyira keveset mesélt róla neki... De hiszen miért is mesélt volna? Soha nem is volt olyan, hogy mi. Volt Bodizsár, meg egy Magdi nevű lány, aki betért hozzá csövezni, miközben emberekre vadászott. És Bozsi eközben úgy hitte, hogy van köztük valami kapcsolat, intimitás, hogy összetartoznak. Amikor meccset néztek, sört iszogatva, a lábukat az asztalra felrakva. Az mind nem volt semmi, csupán egy rövid, unalmas epizód Sotkovszi Magdolna izgalmas és kalandokkal teli életében. Bodizsár örökké emlékezni fog rájuk, és már most sírhatnékja támadt a tehetetlen dühtől, amit érzett. Miért neki kell mindig a kisiskolást játszania? Miért mindig őt hagyják el a lányok, és nem fordítva? Miért adja ki mindig rossz helyen és rossz időben, de leginkább rossz eszközökkel a dühét? Miért van rajta a célkereszt egész életében?

Összekuporodott állapotában a teniszcipőjén állapodott meg a keze. Milyen rég is volt már. Talán nem is lesz több alkalom. Hiányzott neki a sport, bánta, hogy elhanyagolta az elmúlt hónapokban. Igyekezett a lehető legtöbbet a lánnyal lenni, hogy mindig elérhető legyen. Étel, ital, internet, ágy, szeretet – amit csak kért, megkapott. Ölelések, egymáshoz bújások még a kanapén is, közös filmezés. Persze. Közös hazugságok. Te a gyilkosságról, én pedig rólunk. Hónapokig együtt élnek, és nem jutnak el oda, hogy lefeküdjenek. Nevetséges.

– Ez kurvára nevetséges – sziszegte halkan, egyfajta tesztként, hogy nem őrült meg teljesen. Látta, ahogy a teremtő nevet rajta:

– Hé, Bozsi, elküldöm hozzád életed szerelmét, de jól vigyázz: leszbikus!

Aztán arra gondolt, vajon jobb lett volna, ha Magdi aszexuális. Akkor talán megpróbálta volna „visszavezetni az ösvényre”, vagy valami ilyen kamu szöveg alatt rábírni, hogy feküdjön le vele. Eltűnődött azon, hogy mi vezet odáig, hogy ne kedvelje valaki a szexet. Gyerekkori bántalmazásokhoz jutott ki mindig, de nem tudta, jogos-e a feltételezés. Egyszer olvasta a Lolitát. Nem volt rossz. Magdi is olvasta. Azt mondta, hogy neki kurvára bejött, mivel neki is apakomplexusa van. De nem kicsattanva, vagy örömtelien újságolta, hanem lesújtóan. Bozsinak fogalma sem volt, miért ezeken gondolkozik ahelyett, hogy arra gondolna, fixen meg fogják ölni. De ahogy az előző gondolatmenet közben is rendre ugyanoda lyukadt kis, úgy afelől sem volt kétsége, hogy biztonságban van. Lehet, hogy most rá vadásznak, de Magdival úgyis kieszelnek valamit, és lerázzák ezt az ürgét. Talán meg is öli Magdi, cserébe azért, amit érte tett Bozsi. Aztán teljesen elhűlt a gondolatra, hogy a fején van a váltságdíj. A célkereszt. Úristen. Mi van, ha... Mi van akkor, ha ZT akkor is megöleti, ha ez a pali nem fogja? Csak valaki mást küld. Hiszen egy spicli volt Bozsi, és ez örök érvényű státusz.

Hevesen kezdett verni a szíve. Az autó megállt. Két férfi szállt ki belőle, a csomagtartó felé tartottak a léptek. Hát ennyi, végre eljöttek, hogy megöljék. A pillangókés ernyedten kókadt a kezében. Nem maradt ereje, hogy maga elé tartsa. Egy kéz egymás után kétszer rávert a csomagtartó tetejére. Bozsi lehunyta a szemeit.

– Fasza kis verda, hogy szoptassam meg – mondta a hang, azzal egyre távolodó lépteket hallott, olyan élesen és tisztán, mintha csak erre teremtettek volna füleket számára, hogy ezt a két férfit hallja elsétálni a betonon.

 

Előző részekben történt: Magdi újabb merényletet tervezett elkövetni, ezúttal az egészségügyi miniszter ellen, de az apja emberei rátaláltak, és leszúrták. Kórházba került, állapota kritikus.

 

Minden, amit Bozsi valaha az életről gondolt, elevenné vált a fejében, akár egy kavargó madárraj. Rég elvetett ötletek és dilemmák örvénylettek benne, a tudatalattijában szunnyadó óceán erős hullámokat vert a parton – a tudat és a tudattalan találkozásánál.

– Bodizsár – szólította meg a férfi. Bozsi nem figyelt, a feje zúgott. A szíve a torkában dobogott.

– Bodizsár, figyeljen, kérem.

A hangra felkapta a fejét és a férfira nézett. Kopasz, negyvenes férfi volt, és Bozsinak az volt a benyomása, hogy sem az alkoholt, sem a cigarettát nem veti meg.

– Miért menekült el a helyszínről, hátrahagyva a barátnőjét? Meg kell hagyni, hogy ez a Magdolna nagyon ravasz kislány. Elég nehéz lehet kiismerni magának.

– Nem... a rőn...

– Tessék?

– Nem a...

Bodizsár torkán akadt a szó.

– Nem a rőn? – kérdezett vissza a férfi. – Tud magyarul?

– Ő nem a barátnőm – nyögte ki végül.

– Szóval csak barátok, értem. Ez igazán édes, de így sem világos, hogy miért rohant el, felkapva a táskát, ahogyan az a kamerafelvételen is jól látszik.

– Bepánikoltam.

Képtelennek érezte magát arra, hogy ne tőmondatokban válaszoljon. Azóta nem volt ilyen feszélyezett, hogy úgy ment el szigorlatozni, hogy egy betűt nem tanult. Az apja világossá tette számára, hogy ha megbukik, megvonja tőle a támogatást. Fél évet húzott le egy Mekiben, hogy megmaradjon az albérlete.

– Szóval bepánikoltál, mi? És vajon most mennyire vagy bepánikolva? Valószínűleg nem is tudod, mekkora szarban vagy.

– Az ügyvédemmel szeretnék beszélni.

– Ó, na ne mondd. Hogy hívják az ügyvédedet?

Bozsi megsemmisült. Úgy nézett le rá Samu, mint aki egész a múltjába lát, teljesen le a gyerekkoráig. Mély volt a kút volt odáig. Lesütötte a szemét.

– Mindjárt gondoltam. Ha szeretnéd, kijelölhetünk neked egy védőügyvédet, de garantálom, hogy szarul jársz vele. Egyezzünk meg abban, hogy kölcsönösen segítünk egymáson, és ha nem fogsz hülyeséget mondani vagy tenni, akkor békén hagylak. Nem te vagy a célpont, ezt jól tudod. Csak annyira vagy bajban, amennyire bele vagy vonva ebbe az egészbe.

De vajon mi az az egész? Mennyit tudhat ez a nyomozó?

– Szóval, mennyire vagy benne? – ismételte meg Samu, hátradőlve a székében. A sivár kihallgatószobában csak ők ketten voltak.

– Semennyire – felelte, de rögtön megbánta. Azt kellett volna kérdeznie, hogy mégis miről beszél a nyomozó.

– Mindjárt gondoltam. És Magdolna?

– Bármit is hisz, hogy tud, nem követtünk el semmit.

– Te biztos nem is, persze. Nem, de Magdi, ő csinált valamit, nem igaz? Mi volt a táskában, amivel elrohantál? Bocsáss meg, ha elragad a képzeletem, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy a táskával akartál meglépni, és nem a helyzettől pánikoltál be. Ugye tudod, hogy ha itt hazudsz nekem, az milyen súlyos következményekkel járhat a bíróságon később?

Bozsi elhűlt a bíróság és a súlyos következmények kifejezéseken. Samu azt várta, mikor kezd el pityeregeni.

– Na, nem akartam rád ijeszteni. Rossz végénél fogtam meg a dolgot. Ha együtt működsz velünk, természetesen semmi ilyesmi nem vár rád. Legfeljebb tanúként hallgatunk majd ki. Szóval, mi volt a táskában?

– Semmi. Csak véletlen fogtam meg és rohantam el vele.

– Épp az előbb mondtam, hogy ha hazudsz, annak meg lesz a maga böjtje. Gondold át a választ.

Bozsi szótlan maradt. Azok után, amin keresztülmentek Magdival, saját magát köpné szembe, ha spicli lenne.

– Nem mondta el, hogy mi volt benne. Csak azt, hogy fogjam és rohanjak el.

– Azt akarod mondani, hogy fogalmad sem volt róla, és most sincsen, hogy mit tartalmazott az a táska, amivel megléptél, és ami még mindig a birtokodban van?

– Így igaz – nyögte ki remegő hanggal.

– Tehát az a táska, ami már több napja nálad van, még mindig ismeretlen dolgokat rejt előled is, habár Magdi kifejezetten megkért rá, hogy rohanj el vele, amikor még az sem volt biztos, hogy túl fogja élni. Ezzel a logikával élve elég könnyen levezethető, hogy Magdi téged akart védeni, hiszen nem tudhatta, hogy megússza-e élve. Neki már mindegy volt, akár mondhatnám ezt is.

Bozsinak ez még nem jutott az eszébe. Kerül, amibe kerül, védeni fogja Magdit. A szerelmét. Igen, végre ezt is ki meri mondani maga előtt.

– Fegyver volt a táskában – mondta végül. Azt hitte, a nyomozó majd előredől és meglepetten jegyzetelni kezd. De csak még hátrább dőlt a székében, ha lehetett.

– Tudom.

Tehát Magdi már köpött. Bozsi egy másodperc alatt lefőtt, és érezte a gyöngyöket a homlokán és a hónaljában megjelenni.

– Akkor miért kérdezte?

– Hogy lássam, mennyi időbe telik, mire végre együtt tudunk működni egymással. Miféle fegyver?

– Nem tudom, nem értek hozzá. Kicsi.

– Mégis – erősködött határozottan a nyomozó. Bozsi érezte, hogy ilyen kitérőkkel nem fogja lerázni magáról. – Távcsöves puska, légpuska, pisztoly? Biztos láttál már ilyesmit a tévében.

Bozsi agya majd’ szétrobbant az egymásnak ütköző atomoktól. Jól tudta, hogy a most következő mondatok egész életét meghatározó szavakká alakulnak át. Mint egy kilőtt golyó, úgy szakít át mindent.

– Pisztoly.

– Miféle pisztoly?

– Ennyire azért tényleg nem értek hozzá. Kicsi, kézi.

– Szóval egy kicsi, kézi pisztoly.

Bozsi bólintott.

– És miért volt ez a kicsi, kézi pisztoly a táskában? Volt rá engedélyed?

Bozsi némán rázta a fejét. A nyomozón úrrá lett a cinizmus.

– Tehát egy engedély nélküli fegyverrel tartottatok a beszédre, mint minden normális huszonéves. Mi volt vele a célotok?

– Csak úgy... volt.

– Csak úgy volt nálatok egy kicsi, kézi pisztoly.

– Magdi sosem árulta el. Én pedig egy idő után már nem kérdeztem.

– Szóval nem kérdezted. Te afféle titkos hódolója vagy neki, ha jól látom. Felőled a halott apjának a feje is lehetett volna a táskában, azt is lenyelted volna, csak hogy együtt legyetek.

Bozsi csak most, ebben a pillanatban látta tisztán, hogy mennyi mindent nyelt le Magdi kedvéért, és azért, hogy vele lehessen. A felismeréstől megijedt. Mire lehetek még képes a szerelem nevében?

– És azt elmondta, hogy honnan szerezte a fegyvert?

– Nem.

– Persze, hogy nem. De csak érdekelt téged. Ugyan, csak volt egy részeg estétek, amikor kiöntötte a lelkét, vagy egy alkalom, amikor már te sem bírtad tovább?

– Nem.

– Persze, hiszen ti sosem isztok. Rendes állampolgárok vagytok. Ha viszont továbbra is az akarsz maradni, ajánlom, hogy kezdj el beszélni, különben többet fogsz ülni, mint Dzsudzsák a kispadon! 

Dzsudzsák be sincs már hívva a válogatott keretbe, hogy a padon üljön, gondolta Bozsi. Viszont megérkezett. Érezte, hogy nagy hatalom birtokába került. A golyó célt talált.

– Van egy fazon.

– Milyen fazon?

– Sosem találkoztam vele, de Magdi ismeri. Afféle gengszter, vagy maffia, ilyen alvilági figura.

– Van neve is ennek a fazonnak?

–A teljes nevét nem tudom, csak azt, hogy nagyon veszélyes, és ha kiderül, hogy köptem róla, szívesebben kerültem volna börtönbe.

– Ezt Magdi mondta?

Bozsi bólintott.

– Megbízhatsz bennem. Minden, ami most elhangzik, bizalmasan fogunk kezelni. Sosem fogják megtudni, ki köpte be őket. Ha olyan nagy kutya, aminek próbálod beállítani, valószínűleg több ügyhöz is köze lehet, amin dolgozunk. A te vallomásod csak egy lesz a sok közül, nem kell attól félned, hogy beidézünk a bíróságra, és vele szemben kell tanúskodnod. Erre a szavamat adom.

– Én nem egészem így tudom.

– Csak arra kérlek, hogy bízz bennem. Ígérem, nem esik bántódásod.

Bozsi számára eljött a lehetőség, hogy felmentse magát a bűnrészesség alól.

A két férfi egymás szemébe nézett. Két szempár, két teljesen különálló történet és háttér, teljesen más reményekkel és jövőképpel. Mégis, ezt a két ember két betű összekötötte szorosabban, mint bármi más, ami létezett ezen a világon. Két betű csupán, ami örökre megváltoztat mindent, miután elhangoztak.

- ZT.

Samu most pozíciót váltott a székében. Egészen hátradőlt, és a cigarettájáért nyúlt.

Könnyebb volt kimondani, mint Bozsi gondolta volna. Végül is, én csak egy spicli voltam mindig is. Ki lepődött volna meg, hogy így teszek?

 

37.

 

Beszélni akart Magdival. Kiagyalt egy tervet, hogy úszhatják meg mindketten a dolgot anélkül, hogy komolyabb bajba kerülnének. ZT olyan kemény bűntényekért lesz számon kérve, amihez képest a Magdi ügye jelentéktelennek fog tűnni. Néhány év börtönnel megússza, vagy talán a tanúvédelmi program elintézi, hogy eltűnjenek örökre. Nem volt messze az álom, a svájci kis falu, Interlaken. A vonatállomás előtt sétálva Bozsi megállt egy pillanatra, és úgy tett, mintha aznap indulnának, mintha csak arra várna, hogy Magdi végre felbukkanjon, késve, mint mindig, és szedett-vetett módon rohanjon felé, hogy aztán megtalálják a vágányt, ahonnan indul a vonatjuk. Átvonatoznának az egész Alpokon, csak ők ketten, és Bozsi kivasalt, babakék ingjében magához húzná Magdit, aki elpilledne a vállán. Igen, most már magához merné húzni, most már nem félne attól, hogy felsül a lány előtt. Hogy a lány a nőket szereti – nem számít. A szerelem mindent legyőz. Kivételek mindig vannak. Bozsi több olyan embert ismert, akik nem voltak melegek, mégis egy ideig meleg párkapcsolatban éltek. Az eksztázis, amit a képtelen ábrándozások nyújtottak, tűzijátékként robbant fel a mellkasában. Meg kellett ráznia a fejét, mielőtt tovább indult.

Most, hogy beszélt a nyomozóval, már nem kell attól tartania, hogy meglátják a kórteremben. Elmegy Magdihoz, és elmesél neki mindent. Jobban hiányzott neki, mint korábban bármikor.

A sarkon befordulva laposan terült el előtte a fehér épület. A mentőautók úgy szunnyadtak az esőben, mint alvó gyerekek a kánikulában. Épp amikor a bejárathoz ért, akkor kapcsolta fel kettő a szirénáját és távoztak el két külön irányba. Vagánynak, lazának akart tűnni mindig is, és ezúttal úgy hozta a sors, hogy ha nem szúrja el, meg is teszi az első lépést. Igen, ez az első lépés afelé, hogy Magdi végre észrevegye őt, mint férfit. A kezében egy csokor virágot szorongatott, ahogy azt a filmekből, és egyszer az apukájától látta. Csak egyetlen egyszer, gondolt bele. Ha Magdival összeköltöznek, minden nap virágot visz majd neki.

Az épületbe érve még mindig a vasútállomáson képzelt utazásról merengett, és hallotta, ahogy Interlakenben kicsorog a kis hajó, körülötte meg csiripelnek a madarak, és ha elég figyelmesen koncentrált, még Magdi kacagását is hallotta.

­– Álljon félre az útból – lökte meg egy sietős rendőr. – Minden kijárathoz kérek egy biztonsági őrt, és azonnal kezdjék el átfésülni a környéket – mondta be a rádiójába.

Bozsi utánafordult, rossz előérzete támadt. A betegirányítóhoz lépett, ahol Magdi szobája felől érdeklődött.

– Kicsoda maga?

– A vőlegénye – mondta, és egy kicsit meglendítette a csokrot. Úgy látszik, bejött, mert a recepciós hölgy feljebb tolta a szemüvegét, és görgetni kezdett az egérrel.

A telefon megszólalt, a nő pedig némi várakozás után felvette. Intett Bozsinak, hogy máris megvan. Aztán csak hallgatta a vonal másik végén lévő hangot, és egyre mélyebbre sülyesztette szemeit Bozsi védtelen bőrébe.

– Értem – mondta végül, és lerakta a kagylót. Bozsihoz fordult. – Sajnálom uram, de meg kell kérnem, hogy adja ide a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját.

– Azt meg mégis miért?

– A menyasszonya eltűnt, gyaníthatóan megszökött.

Bozsi próbált meglepődést színlelni, de valójában csak ostobának érezte magát. Amióta ismeri Magdit, ez történik.

– A személyit és a lakcímkártyát, ha kérhetem – ismételte a nő erélyesen.

– Mennem kell – mondta Bozsi, és sarkon fordult.

Még látta, ahogy a nő a telefonhoz nyúl, miközben őt követi szemével. A bejárati ajtó melletti kukába dobta a virágokat, és sietve távozott. Az utcán kocogni kezdett, és ide-oda forgatta a fejét, nehogy elkapja őt valamelyik rendőr vagy biztonsági őr. Bozsi haragudott Magdira, amiért ismét ilyen helyzetbe hozta őt. Mintha hülye lenne, hogy folyton csak azt lesi, mivel tehet jót a lánynak, hogy hogy hozhatja rendbe a lelki állapotát, hogy hogyan lehetne hasznára, míg a lány annyit sem képes tenni érte, hogy elterelje róla a gyanút vagy hogy annyit mondjon, hogy kösz. A maga módján mondja, de az Bozsinak már nem volt elég. Itt volt az ideje, hogy egyenrangú félként tekintsen rá, de amíg ő jön el látogatni egy olyan kórházba, ahonnan Magdi szó nélkül megszökik, addig nincs értelme ilyesmiről beszélni. Tudta, hogy hülyeség, amire gondolt, mert Magdi nem várhat itt ő rá, amíg be nem viszik a börtönbe. Mennie kellett, de épp ez az, ami bosszantó volt benne. Hogy neki folyton mennie kell, neki folyton bajban kell lennie és folyton önző, gátlástalan dolgokat kell tennie. Mintha ezek égetnék belülről, mintha csak ez hajtaná, mint egy régi mozdonyt, aminek kályhájába csak úgy lapátolják az önzőséget. Két dolgot tehet Bozsi. Vagy lenyeli, elmond mindent a rendőrségen, amit tud erről a ZT-ről, és örökre elfelejti Magdit (ő már valószínűleg megtette), vagy a sarkára áll, és előkeríti őt, ha ehhez az is kell, hogy kockáztasson. Bozsi sosem volt egy kockáztató típus. Ha veszni látta a dolgokat, hagyta őket, és nem küzdött értük. Magdi volt mindig is az, aki nem érte be kevesebbel, aki akkor is kockáztatott, ha szinte biztos volt a veszte.

– Hát nem tanultál semmit, Bozsi? – kérdezte magától. – Mindig is ilyen szerettél volna lenni, de te azt hitted, ez nem választás kérdése. Azt hitted, vannak olyanok, akik szeretnek kockáztatni, de te nem tartozol közéjük. Pedig ez csak egy döntés. Egy döntés, amit most neked kell meghoznod.

Azt nem tudta, hogy Magdi hol lehet, de ismert valakit, aki tudhatta. Végigvillamosozott a körúton, és az egyik kisutcába érve egy kocsma előtt találta magát. Kutyacsont – állt a homlokzaton. Odabent a poros levegő úgy ránehezedett, mintha víz alatt sétálna. Emberi izzadtság és vécészag terjengett mindenfelé. A pulthoz érve körbenézett a vendégeken: magányos, öreg, meggyötört arcok.

– Kérsz valamit? – kérdezte a pultos nem túl barátságos hangnemben.

Amíg a sörét csapolták, Bozsi egyre idegesebbé vált a terem csendjétől.

– Szokott ide járni egy lány...vagyis két lány.

– Zsaru vagy? Elég fiatalnak tűnsz ahhoz.

– Nem, a barátjuk vagyok.

– Gondolom azért rejtőzködnek előled.

– Nem rejtőzködnek, csak egy ideje már nem láttam őket, és szeretnék velük beszélni. Azt mondták, itt mindig megtalálom őket.

– Nőt keresel?

– Mi?! Nem! A barátaimmal szeretnék beszélni.

– Hát persze. Én nem ítéllek el téged, fiam. Hogy hívják a te kis barátnőidet?

– Magdi és Mimi.

A nőből kifutott egy kisebb kacaj.

– Mindjárt kitaláltam. Mindenki őt keresi.

Bozsi nem értette.

– Ott ül hátul a sarokban.

Hátrafordult, de nem látott senkit. Megfogta a sört, és elindult arra felé.

– Akkor gondolom, majd később fizeted ki – motyogta a pultos, de Bozsi már nem akart visszafordulni. Követte a terem folyosóját, amíg meg nem érkezett egy kis zugba. A lány háttal ült neki, de meghallotta őt.

– Remélem fürödtél – szólalt meg, még mindig háttal ülve. – És remélem, hogy hoztál óvszert. Mert ha azt hiszed, hogy benne van...

Ahogy megfordult, elakadt a szava egy pillanatra. Aztán bágyadtan mosolygott.

– Azt hittem, hogy hűséges típus vagy.

– Nem izélni jöttem. Te mióta vagy kurva?

– És te mióta vagy az apám, hogy ilyeneket kérdezz?

– Izélni? – húzta fel a szemöldökét. – Persze, mind ezt mondja.

– Magdit keresem. Meg kell találnom.

– A kórházban megtalálod.  

– Voltam ott, de megszökött.

– Hogy a francba szökött volna meg egy szúrt sebbel az oldalán? Te olyan kis buta vagy, Bozsikám.

– A recepción azt mondták, hogy eltűnt – erősködött a férfi.

– Engem meg fel is hívott. Az első lépcsőn nem tudott felmászni. Épp akkor vezették vissza, amikor azt akarta tudni, hogy hogy tudnék segíteni rajta.

Bozsi elsápadt, és leült a kanapéra végre.

– Mi az, fáj, hogy nem téged hívott? – incselkedett Mimi. Bozsi nem bírt válaszolni.

– Miért is hívott volna, amikor beköpted őt?

Bozsi ijedten rántotta oda a fejét.

– Tessék? Erről meg honnan tudsz?

– Magdi mondta. A nyomozó nagyon rászállt. És hála neked, hamarosan ZT-nél fognak kopogtatni. Én mondom neked, ha ez a tag megtudja, hogy feldobtad, kibelez.

– Tudnom kell, hogy hol van ZT – mondta Bozsi, bár eléggé remegett a hangja. Tudta, hogy veszélyes vízre evezett. A lány arckifejezése pedig csak ráerősített a félelmére.

– Kerüld el azt az embert olyan messzire, amilyen messzi csak tudod. Örülj neki, hogy eddig nem láttad.

– Van egy tervem, de ahhoz szükségem van rá is.

– Őrültség oda menned. Az az ember elevenen megnyúz, amint megérzi, hogy félsz tőle.

– Nem érdekel, mi történik, nem érdekel, ha megnyúz is, nem fogok többé meghátrálni. Biztonságban akarom tudni Magdit.

Mimit meglepte Bozsi konoksága. Egy papírfecnire felírta a címet, és átadta neki.

– De aztán ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek. És ha elmered pofázni, hogy tőlem van az infó, kiheréllek.

– Kösz – mondta Bozsi, és sarkon fordult. Aztán megállt, és a lány szemébe nézett.

– Tudod, nem kéne ilyen lepra helyeken lenned, ilyen munkákat végezned. Sokkal többre vagy képes, és nem vagy való kurvának.

– Kösz bazdmeg, kösz, hogy még erre sem találsz méltónak.

– Ettől sokkal nagyobbra tartalak. Más lányok ölnének azért az önbizalomért, ami neked van. Férfiak is.

Azzal kifordult, magára hagyva Mimit a saját gondolataival és a maga külön világával. Az órájára nézett. Még hat órája hátra volt az aznapi műszakjából.

Az előző részekben történt:  Magdi eltökélte, hogy végez az egészségügyi miniszterrel. Bozsi megpróbálta őt lebeszélni, de hiába. A citadella oldalát összegraffitizve fenyegették meg a minisztert. A fegyverrel a táskájukban elindultak, hogy a miniszter nyilvános beszédjén végezzenek vele. A trolin azonban megtámadták őket Magdi apjának az emberei, és leszúrták a lányt. 

*

Samu az alvó lány légzését figyelte. Az elején meg sem ismerte őt a bekötött csövektől és a beesett szemgödrei miatt. A haja lenőtt, és néhány pattanás borította az arcát, amik korábban nem serkentek ki. Nem érdekelte, hogy a lány életben marad-e, vagy lesz-e maradandó károsodása. A nyomozót egyedül a srác érdekelte, és az, hogy mi volt a táskában, amivel elszaladt.

– Nem gondolod komolyan, hogy köze van a merénylethez – mondta a mellette álló társa. A nő is, Samu is civil ruhában voltak.

– Mégis mi a fenéért ne gondolnám. Egy okot mondj, hogy ne maradjak itt azt várva, hogy felébredjen.

– Szinte még kamasz. Egy fiatal nő, ráadásul külföldi. Mégis milyen indoka lenne?

– Ez a lány nem külföldi. Sosem volt külföldi, az se biztos, hogy elhagyta valaha az országot. Engem beugratott, de csak mert ostoba voltam.

– A kerületi ügyész elleni merénylet másnap reggelén.

– Látom, a memóriád rendben van. És a logikád mit súg?

– Nem tudom elképzelni, hogy igaz, amit feltételezel. Hogy ez a lány egyedül...

– Nem volt egyedül. Vele volt a szeretője, vagy a kis haverja. A szemtanúk szerint magyarul beszélgettek. Egyikőjük meg merne rá esküdni, hogy az egyik svájci város nevét hallotta, mielőtt fogta a táskát, és elfutott. Utána kell néznem, kik vásároltak mostanában repülő-vagy vonatjegyeket Svájcba.

– Érdemes lehet átnézned a francia osztrák, német és olasz járatokat is. Valószínűleg átszállnak, hogy nehezebben találjuk meg őket. Ha olyan agyafúrt, mint gondolod, nem lesz ilyen egyszerű lenyomozni őket. Az életed is rámegy, mire megtalálod.

– De ha nem tér magához a lány, nincs semmink.

– A hostelben voltál már?

– Tegnap reggel. Előkerestem azt a papírt, amire felírta a nevét, mikor legutóbb láttam. Nem volt ilyen nevű vendég regisztrálva aznapra a hostelbe, pedig a recepciós esküszik, hogy mindenki nevét beszokta írni.

A nyomozó telefonja megszólalt.

– Reni? – szólt bele. A társa érdeklődve figyelte. – Köszönöm, hogy szóltál. Még bent vagyok, várom, hogy felébredjen.

Lerakta a telefont.

– Visszanézték a hostel kamerafelvételeit. Egyesével megszámolták az aznap beérkező vendégeket és a listába írt személyek számát.

– Gondolom, egyezik.

Samu bólintott.

– A mi kis turistánk akkor járt először ott, amikor én odavittem.

Ostobának érezte magát. Nem csoda, hogy nyugdíjba akarják küldeni, ha még egy ilyen fiatal lány is könnyűszerrel túljár az eszén.

– Iratok?

– Semmi. Nem tudunk róla az égvilágon semmit. A kerületi ügyész halálával kapcsolatban is elkezdtünk vizsgálódni, de semmi nem utal rá, hogy érdekében állt volna... hacsak...

– Hacsak mi? – fordult felé a munkatársa.

– Hacsak nem egy mostani, hanem korábbi ügy miatt történt a leszámolás.

– Nem hiszed, hogy kislány kora óta merényletre készül!

Samu eltökélten nézte az alvó lányt.

– De, pont ezt hiszem.

Felírt néhány mondatot a telefonjába, és visszacsúsztatta a zsebébe.

­– Intézd el, hogy az elmúlt félév összes lőpályáján gyakorlatozó mesterlövész adatait megkapjuk. Ha van, kérd el a kamerafelvételeket is.

– Tudod te, mennyi időbe telik az?! Lehet, hogy addigra felébred!

– Lehet, hogy nem. Elfelejted, hogy kinek dolgozunk. Ez a lány az ország egyik legbefolyásosabb emberét készült megtámadni.

– Ez csak feltételezés.

– A merénylet napján leszúrnak egy lányt egy budapesti trolin, méghozzá azt a lányt, akit a legutóbbi merénylet helyszínétől nem messze találtak meg...

– A merénylet öt kilométeres körzetében találták meg...

– ...A legutóbbi merénylet közelében találták meg. Hagy emlékeztesselek, hogy a budai kerületekben nagyon ritka az ilyen ténfergő külföldi turista, ráadásul olyan piszkos ruhákban, iratok nélkül, a kora reggeli órákban... átkozott legyek, ha nem ő az.

A nő végigmérte a férfit és szinte beleborzongott a határozottságába. Elképzelni sem tudta, hogy ez az ember olyan lecsúszott és hitehagyott, ahogy beszélnek róla.

– Ezt nézd – kapta elő a nő a telefonját. Egy fiatal férfiről készült fantomrajz volt a képernyőn. – Most kaptam. Megvan a táskás srác.

– Elég hiteles?

– A trolibusz kamerafelvételei és az utasok beszámolója alapján rakták össze.

– Nekem elég. Győződj meg róla, hogy kiplakátozzák vele a várost. Ha tehetném, akkora méretben raknám ki, amekkorában ezek felfújták a Citadella oldalára a feliratot.

A férfit elfogta az örömmel vegyített harag. Mindig haragot érzett, ha elkapta azt, akinek éppen a nyomában jár. Viszont örült, hogy visszakapja a régi életét, és előléptetik különleges nyomozóvá. Hamarosan véget ér ez a rémálom.

Samu tizenkilenc órán át volt bent a kórházban. Épp a lelkésszel beszélt, amikor észrevette, hogy a lány őt figyeli. Letette a telefont.

– Szervusz, angyalom. Akkor, kezdjük a legkönnyebbel. Tudsz beszélni?

A lány zavartan nézett körbe a szobán.

– Persze, angolul kellett volna kérdeznem. What is your name, sweetheart?

Magdi szeme megakadt a férfin.

– Én várok, ameddig kell. Még pár óra ide vagy oda nem számít. Hozok is egy kávét, azt hiszem, van miről beszélgetnünk. Ne menj sehová. Ígérem, egy perc, és visszajövök.

A férfi vigyora betelítette az egész szobát. Magdi vissza akart zuhanni a kómába, el akart tűnni a kórházszagú, fehér falakkal körbezárt, zöld padlós szobából. Egy könnycsepp csordult ki a szeme sarkából. Hallotta a kórház zaját, de mindennél erősebben a férfi lépteit, annak a férfiét, akinek legutóbb azt mondta, hogy külföldi turista. A nyikorgó gumipadló mint az eltaposott csikkeken táncoló cipőtalp. Magdi hányt.

 

 

Egyedül annak tudott örülni, hogy nem az oldalán feküdt, mint ahogy szokott, így nem fájt a háta. Gyűlölte, amikor arra ébred, hogy fáj a háta, és legszívesebben kivenné a gerincét, vagy kivetetné, kitépetné Sub Zeroval, és kiegyenesítené végre a kemény porcelánoszlopot, hogy soha ne görbüljön vissza. Most a hasa fájt. Megtapogatta, be volt kötve. Ő maga le volt szedálva, sok fájdalomcsillapítót kapott az orvosoktól. Meglepődött, hogy vele még így törődnek. Az anyja jutott eszébe. Talán ismerték őt az itteni orvosok közül. Nem túl gyakori név a Sotkovszki.

Samu visszatért, közelhúzta a széket hozzá, és leült a fejéhez közel. Magdi álláról kis hányásdarabkákat söpört félre, mielőtt jó erősen rászorított volna.

– Hoztam volna kávét neked is, de kétlem, hogy tudnál most inni. Azt mondják, hogy kritikus pontokat ért a kés, és hogy csoda, ha felépülsz rendben. Én nem várnék semmit a helyedben. A felépülésedre alsó hangon is heteket kell várnod. Köszönd meg annak a manusnak majd, aki elállította a vérzésedet a trolin. Küldött virágot.

A férfi kivárt, a lány arcát fürkészte. Semmilyen érzelmi reakciót nem váltott ki belőle. Nem néztek rá a csokorra.

– Érted, amit mondok?

A lány kivárt, majd pislogott.

– Ezek szerint csak nem érdekel, hogy felépülsz-e. Ez is hasznos infó. Tudod, hogy miért vagyok itt? Emlékszel valamire abból, ami történt? Nyugodtan beszélhetsz, csak mi vagyunk.

– Bozsi... – mondta ernyedten.

– Kicsoda?

Magdi túl kába volt még. Kár volt a nevén neveznie.

– Bocsi – javította ki magát – a múltkori miatt.

– Mit kerestél aznap reggel a budai utcákon, amikor megölték a kerületi ügyészt?

– Nincs... hol aludnom.

– Hajléktalan vagy?

– A lakásomat kirabolták és... a lakótársammal végeztek.

– Mit hiszel, hol élsz te, Bronxban?

– Nézd meg a rendszeretekben. Mostanra eltűnt személyként fogsz megtalálni.

Magdi halkan, erőtlenül beszélt, és még ez is nagy erőfeszítésébe került, de Samut ez nem hatotta meg.

– Miért hazudtál arról, hogy külföldi vagy?

– Nem bíztam benned.

– Mitől féltél?

– Az apám... az apám az ügyésszel volt a tévében. Tudtam, hogy rám kennék. Kapcsolatai... erős befolyása van. Ha bevittél volna, megtalál, és meg... megöl.

– Figyelmeztetlek, hogy ha most azt hiszed, hogy kitalált mende-mondákkal megúszhatod, akkor nagyot tévedsz. Amint rést találok a meséiden, úgy beidézlek a bíróságra, hogy a következő, ahol fel fogsz ébredni, nem a kórházi ágyad, hanem a cella ágya lesz. Az alsó ágyon, ami a csicskáké.

Magdi viszolygott ettől a szótól. Férfiakra már hallotta, hogy mondták, de nőkre még sosem. Valahogy természetellenesnek hatott.

– Hogy hívnak? Mi a valódi neved? – kérdezte Samu.

Magdi élesen a szemébe nézett, majd akadozva, de válaszolt. Sosem volt még ekkora súlya a nevének.

– Sotkovszki Magdi. Az apám emberei rám törték az ajtót, a lakótársamat megölték, és engem majdnem megerőszakoltak, éppen csak el tudtam menekülni előlük.

– Gondoskodom róla, hogy utánanézzen valaki mindannak, amit mondasz. Most viszont volna még néhány kérdésem hozzád. Amit most mondasz, az később felhasználható lesz ellened a bíróságon, szóval jól gondold meg, mit felelsz. Hallod?

Magdi pislogott.

– Ki volt az a srác veled a trolin, és mi volt a táskában?

Magdiba most döfték bele a második kést. Vége van. Minél tovább húzza a válasszal, annál nyilvánvalóbb lesz, hogy valamit rejteget. Remélte, hogy beállít egy orvos, aki elküldi a nyomozót, aki felszólítja, hogy távozzon, hiszen még nincs beszámítható állapotban, hogy még szédül, bódult, ki van merülve, tele van gyógyszerezve. Az ajtóra pillantott. Fel-alá rohangáló nővérek és orvosok fehér sziluettjét látta. Hiszen még nincs vége teljesen a járványnak. A kórházak továbbra is max kapacitáson működnek. Senki nem fog betérni, hogy megmentse őt, ahogy azt nem tették korábban sem. Csak magára számíthat. A szíve gyorsabban kopogott a falióra tiktakos mutatójánál.

– Csak egy ismerős.

– Milyen ismerős?

– Előbb halok meg, minthogy eláruljam.

– Előbb-utóbb be fogjuk azonosítani a videófelvételek alapján. A környéken több bolt és szórakozóhely működik felszerelt kamerákkal, nem utolsó sorban pedig a város tele van térfigyelő kamerákkal. Újabban már a villamosok is.

– Nem fogok.... nem vagyok vamzer.

– Ha segítesz, én segíthetek elkapni az apádat és az embereit.

– Nem tudsz. Túl nagy hatalma van annak az embernek.

– Azt az embert megölték. Talán elfelejtetted? Hamar változnak a dolgok, ha akarjuk. Ha valóban ártatlanok vagytok, nincs mielől védened a barátodat. Halljam, hogy hívják!

– Nem fogod kiszedni belőlem.

– Ha nem árulod el, azt kell feltételeznem az eddigi információk alapján, hogy te voltál a merénylő, és hogy aznap a táskában rejtett puskával akartátok megölni az egészségügyi minisztert, ahogyan arra felirattal figyelmeztettétek őt előre. Elképzelni sem tudod, milyen kegyetlen az életfogytig tartó szabadságvesztés. Pedig pontosan olyan, amilyennek hallatszik: elfogy az életed.

Magdi szeme ide-oda járt, mint egy ketrecbe zárt kutya, aki keresi a kiutat, de bárhová néz a menhelyen, csak tömegével ketrecbe zárt kutyákat lát. Végül vett egy mély levegőt, és egész testében megfeszült, hiszen most először fordult vele elő, hogy vamzerkodjon.

– A neve Bodizsár.

Samu felkapta a fejét.

– Milyen Boldizsár?

Magdi nagyot nyelt. Félt.

– Bodizsár... Bo... Boros.

A nyomozó gondosan jegyzetelt.

– És a táska?

– Fegyver...

– Miféle fegyver?

Magdi torkába gombóc gyűlt. A nyomozó keresztbe tett lábakkal egyre közelebb hajolt hozzá. Egészen közel érezte magához. Hallhatta a lány szívverését.

– Az apám... megfogadta, hogy elkap. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, ezért szereztem egy fegyvert.

– Miféle fegyvert? Gázsprét, meg kést? Ilyeneket?

A lány óvatosan jobbra-balra ingatta fejét a puha párnán.

– Akkor? Lőfegyvert?

Magdi bólintott.

– Kitől szereztél olyat?

– Voltál már zsibvásáron?

– De kinyílt a csipád. Majd meglátjuk, mekkora szád lesz, amikor megtudod, mennyit kapsz illegális lőfegyver birtoklásáért.

– Ha elmondom, kitől van, megúszom?

– Ne olyan hevesen. Van még előtte néhány kérdésem. Azt, hogy kitől volt pisztolyod, te önként és dalolva fogod nekem beismerni végül, majd meglátod.

Magdi rettegni kezdett az egyre határozottabbá és magabiztosabbá, gonoszabbá váló férfitól. A hatalma növekedett felette, és nem tehetett ellene semmit.

– Te ölted meg a kerületi ügyészt?

– Nem.

– Te írtad fel a citadellára az üzenetet?

– Nem.

– Te terveztél merényletet elkövetni az egészségügyi miniszter ellen?

– Nem.

– Hát persze. Merre tartottál, amikor a trolin leszúrtak?

– Csak a beszédet akartuk meghallgatni.

– Egy fegyverrel a táskátokban?

– Az nem arra volt.

– Azt majd meglátjuk. Betelefonálok a központba kideríteni, hogy mennyi igaz abból, amit mondtál nekem. Azután felhívjuk ezt a te Bodizsárodat, és külön kihallgatásra hívom be. Meglátjuk, olyan fegyver van-e nála, amit te mondtál. Most pedig pihenj. Szükséged lesz rá, hogy visszanyerd az erődet. Akinek ilyen mozgalmas az élete, mint a tied, bizony nem engedheti meg magának, hogy rossz passzban legyen. Még a végén elkapnak.

Magdi ereiben megfagyott a vér. Évek óta most félt először, úgy igazán. Ez az ember nem akarta őt megdugni, mint a többiek. El akarta őt pusztítani. A felismeréstől majdnem bepisilt. Halálfélelme volt.

– Ja, és még valami – fordult vissza Samu az ajtóban. – Nem bűzlöttél, és nem voltál koszos sem, amikor behoztak, így feltételezem, hogy mégsem vagy hajléktalan. Kíváncsi vagyok, vajon hol van a ti kis szerelmi fészketek Bodizsárral.

A férfi szinte kuncogni kezdett, ahogy ezt kimondta. Magdi szemei tágra nyíltak a dühtől és a félelemtől.

– Ne aggódj, nem kell elárulnod. Két perc alatt kiderítem.

 

A troliból kiefelé bámulva vette észre a kordonokat. Előzetesen nem olvasott híreket, nem tudta, mi történik, azonban rögtön megértette. Rendőrök és biztonsági őrök álltak a kordonok körül. Az egyik folyamatosan körözött a karjával, sípjával a szájában, amíg egyszercsak megállt a körözés, és kilépett a jármű elé. Olyankor a szomszédos sávból indulhattak el az autók.

A gyanúsnak vélt sofőröket igazoltatták és autóikat átvizsgálták. Magdi elképedve nézte a káoszt. Reményt és elégtételt akart sugározni cselekedetével, mert a félelem rossz döntéseket szül. Elképzelte Vezubszkyt, ahogy fel-alá járkál az irodájában, miközben tőle retteg, és a gondolatra elmosolyodott.

– Azt nézd – mutatott Bozsi egy rendőrségi konvojra, ami a troli mellett száguldott el. Legalább harmincat számolt.

– Kevés – jelentette ki Magdi magabiztosan.

Ma Budapest minden rendőre kevés lenne. Senki nem állíthatja meg. Míg a belügyminiszter mozgósított minden létező járőrt és tartalékost – gondolta Magdi –, egy valamivel nem számolt: hogy egy olyan ember készül ma merényletet elkövetni, akinek nincsen veszíteni valója. Magdi az ablakra lehelt, és a párára felírta, hogy Anya. Bozsi látta, és ahelyett, hogy zavarában elnézett volna, megfogta a lány másik kezét.  

A táska szinte pattanásig feszült a lába között. Magdi alig bírta levenni róla a szemét. Minden készen állt. Vezubszky annyira megakarta mutatni, hogy nem rettent meg, hogy nyilvános beszédet jelentett be mára. Magdi biztos volt benne, hogy a környező összes tetőn mesterlövészek fogják figyelni a helyszínt. Csak még izgalmasabbnak tűnt fel előtte a kihívás.

– Biztosan hülye vagyok – gondolta magában –, mert még így sem félek eléggé.

Magdi napok óta feljárt egy háztetőre, durván ötszáz méterre onnan, ahol a beszédet fogja tartani a miniszter. Megnézte magának nappal, hogy milyen színe van a tetőnek, majd azt is, hogy az eggyel alatta lévő erkélyen milyen színek dominálnak. Teljesen be kell olvadnia a környezetébe arra az egyetlen percre. A többi nem számít, utána olyan színes és látványos lehet, akár a tűzijáték. Ezekben a percben ő maga is szét bírt volna robbanni. A mellkasában mintha szüntelenül perzselt volna a görögtűz. Ünnepnap a mai, gondolta.

Kezdetben úgy volt, hogy a tetőről fog az erkélyre lemászni, de tudta, hogy észre fogják venni. Emiatt belógott az épületbe, és olcsó szövegekkel meg pár apró hazugsággal kinyomozta, melyik lakás erkélye néz a térre, ahol a beszédet tartják. Senkit nem fog bántani, de fegyverrel fog belépni a lakásba. Bozsinak úgy mondta, hogy nem számít, ha elkapják, de volt egy olyan gondolata, hogy a merénylet után megpattan, és további merényletekbe kezd. Kinyírni ezt-azt, ahogy ő nevezte. Sepregetni kicsit, megtisztítani a parlamentet az élősködőktől. De be kellett látnia maga előtt is, hogy ez mind csak ábránd. A mai napot vagy hullaházban, vagy börtönben fogja nyugtázni.

Bozsi nyugtalan volt. Minden zajra odafigyelt, abból pedig volt bőven a trolin. Minden kátyú és ajtónyitás gyanús volt neki. Csak azt leste, mikor pattannak fel a kommandósok, és gyűrik le őket a földre. Figyelte az utasokat is, hátha téglák és csak az alkalmat lesik, hogy felfedjék magukat stukkerrel a kezükben. Az lett volna a legrosszabb. Bozsi tudta, hogy Magdi előbb rendez vérfürdőt, mintsem hogy megadja magát. Ki tudja, hány ártatlan utas veszítené el az életét a lövöldözésben. Ki tudja, hogy ő maga még ártatlan-e.

– Ne izgulj, minden rendben lesz – szorította meg Magdi Bozsi kezét.

– Könnyű azt mondani – Bozsi homloka verejtékezett, lélegeznie egyre nehezebb volt. Magdi észrevette.

– Ha így folytatod, még lebuktatsz. Relax.

Kezét a combjára helyezte. Számított rá, hogy ez olyasvalami, amire a srác régóta vágyott, és hogy megnyugtatja. Ehelyett Bozsi csak még izgatottabbá vált. Szinte lecsapta onnan Magdi kezét, és idegesen forgatta a fejét ide-oda. Kerülte a lány tekintetét.

– És az a fickó ki? – kérdezte.

– Melyik?

– Amelyik mindjárt megöl a szemével.

Bozsi és Magdi egy középkorú férfivel nézett farkasszemet, aki szembe ült velük jó pár üléssel előrébb.

– Csak egy senki. Hagyd. Tele van velük a város.

– Csak egy senki – ismételte Bozsi. Mégsem vette le róla a szemét. A troli zötyögött, ami végül elterelte a figyelmét, és mire két megállóval később oda nézett, a férfi már nem volt a járaton.

– Minden rendben lesz – ígérte Magdi.

Bozsi elképzelni se tudta, honnan a lány magabiztossága egy ilyen merénylet napján.

– Ha megússzuk...

– Ne kezdd – intette le a lány.

– Ha megússzuk, szeretném, ha elutaznánk. Ezúttal tényleg. Csak te meg én. Kinéztem Svájcban egy tökéletes helyet, fent a hegyekben. Senki nem zavarna bennünket.

– Ne is ábrándozz ilyenről. Nem lesz.

– Épp ezért ábrándozok róla. Azt még csak szabad, nem?

– De – adott igazat a lány megengedően. Fesztelenül, nyugodtan beszélt. – Hová akarsz menni?

– Van egy Interlaken nevű kis falu. Csodaszép képeket mutogatnak róla az interneten. Nem a hegy tetején van, hanem lent, a völgyben, de biztosan megtaláljuk a nyugalmunkat.

– Nagyváros?

– Egy kis, ötezres város. 

– Ezt el tudom fogadni – mosolygott. – Két külön szobát bérelnénk?

– Te hülyéskedsz? Nincs az az isten – vágta rá dacosan a férfi. Magdi jól szórakozott a válaszon, bár nevetni nem tudott.

A troli megállt, kinyitotta az ajtóit, és legalább egy tucat ember szállt fel. Mire észbe kaptak volna, egyszerre ott állt előttük a Fogatlan, és megindult feléjük.

– Faszom! Hoztál kést?

– Kést?! Miért hoztam volna kést? – felelte bepánikolva Bozsi.

A következő pillanatban a férfi belevágta Magdi fejét a korlátba.

– Mi a fasz, ember?! – kiáltotta Bozsi.

A férfi a földre lökte Bozsit, és mielőtt bármelyik utas közbeléphetett volna, egy második, alacsony, fürge férfi a semmiből előteremve beledöfte a kését a feltápászkodó Magdi hasába. A vér gyorsan terjedt. Mire a sofőr megállította a trolit és a sikoltozó utasok lerohantak, már csak Bozsi maradt ott Magdival. Csak ők ketten, mintha ez a troli lett volna az élet, ami nekik volt szánva. Magdi pedig most elhagyja ezt a járatot.

A fiú a fekvő lány fölé hajolt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz.

– Ne aggódj, ne aggódj! Megcsinálom. Elviszlek egy orvoshoz gyorsan! Csak tarts ki!

A vérzés megállíthatatlannak tűnt. Bozsi levette a dzsekijét és a lány hasára szorította. A nyomástól Magdi felnyögött.

– Azonnal hívjon mentőt! – kiáltotta a sofőrnek Bozsi.

– Már úton vannak. Úristen. Úristen!

A sofőr fel-alá járkálva dörzsölte kezével az arcát, mintha ő követett volna el valami fatális baklövést. A leszállt utasok és a járókelők kis csoportban figyelték Magdit. Többen sokkos állapotba kerültek. Fogatlanék messze jártak.

– Az apám... az apám...

– Shhhhh! Hallgass! Most ne beszélj – csitította a fiú.

– A táska... a tás...

Magdi nem tudta befejezni a mondatot, de remegő, lassú kezével kinyúlt a táska irányába. Bozsi nem törődött vele. Magdi kigúvadt szemekkel nézett hol őrá, hol a táskára, mire megértette.

– Nem hagylak itt! Nem hagylak itt, Magdi!

– Menj... fogd a táskát és... – szájából vért köhögött fel. A maszk hamar átvérzett. – Találkozunk Interlakenben.

Bozsi habozott egy pillanatig, majd a lány kezébe adta a hasán tartott dzsekit. Egy rövid ideig fogta a kezeit, majd elengedte őket, és hagyta, hogy a lány magának szorítsa. Felkapta a táskát, és lerohant a trolibuszról. Lefelé jövet elvágódott, az arcával megkongatta a járdát. Többen is kellettek, hogy felsegítsék. Le akarták ültetni, de Bozsi lerázta őket, és szédelegve futni kezdett.

– Hé! Mégis hová a fenébe rohan? – kiáltott utána egy nő, de Bozsi elkezdett futni és meg sem állt, amíg el nem érte a következő sarkot.

– Álljon meg! – kiáltották többen is utána.

A megrémült utasoknak kellett ellátni a vérző lányt, és tartani benne a lelket, hogy életben maradjon, míg kiér a mentő.