BÉRGYILKOSOK VÉGEZTEK A XII. KERÜLETI ÜGYÉSSZEL

            MESTERLÖVÉSZEK KÖVETTEK EL MERÉNYLETET. AZ ÁLDOZAT A XII. KERÜLETI ÜGYÉSZ

            A XII. KERÜLETI ÜGYÉSZT AZ ÉJJEL MEGGYILKOLTÁK

Ilyen, és ehhez hasonló címekkel jelent meg valamennyi sajtóorgánum másnap reggel. Az emberek azon része, akiket érdekelt a közélet és a belpolitika úgy általánosságban, felkapta a fejét, és mind erről beszélt. Az emberek azon része pedig, akiket az sem zavart volna, ha az évszázad korrupciós botrányát leplezik le, ugyanúgy bementek dolgozni és más, érdekesebb dolgokról beszéltek. A XXI. kerületi ügyészség és a fővárosi ügyészség, valamint a főügyészség is ígéretet tett, hogy kiemelten fog foglalkozni az üggyel, és addig nem nyugszanak, míg elő nem kerítik a tetteseket. Hogy pontosan mik voltak a merénylet körülményei, milyen puskát használtak és mi lehetett az indíték, arról még mindig nem volt meg a hivatalos közlemény. A kerületi ügyészség azonnali megbeszélést hívott össze, ahová hivatalos volt a főügyész és a belügyminiszter is. De ez a nagy herce-hurca olyan távol állt Magditól és az ő elképzeléseitől, mintha egy külön dimenzióban történtek volna. Egészen a reggeli újságokig várnia kellett, hogy megtudja, halálos lövést adott-e le, azaz hogy még mindig tudja, merre van a szív, ha száz méterre is áll tőle. A lövészet volt tehetségének egyetlen kézzelfogható bizonyítéka, így amikor kézhez kapta az egyik kioszk újságját, a megelégedettség érzése fogta el. Fontosabb volt számára az, hogy tudja, még mindig profi lövő, mint az, hogy a kerületi ügyész meghalt-e vagy sem. Ő a merénylettel így is- úgy is elérte a célját. Hogy nem kapták el, az csak a szerencséjének és a ravaszságának köszönhető.

A lövés után egy előre kiásott gödörbe helyezte a puskát, ahol úgy vélte, soha senki nem fog rátalálni. A parfüméből jó sokat fújt rá, amit később hülyeségnek vélt, de adrenalinos állapotban ez tűnt a legjobb megoldásnak arra, hogy a nyomkereső kutyák elől elleplezze a puskapor szagát. Kertek alatt, fák között rohant és bujkált, először riadtan, mint egy veszett róka, akit farkasok üldöznek, aztán mikor látta, hogy milyen könnyedén tud beugrani a budai villák kertjébe, és ott a fák között milyen gondosan meg tud bújni a fel-alá vonagló, szirénázó rendőrautók elől, szinte szabályosan megnyugodott. Sem a büntetéstől, sem a lebukástól nem félt, úgy tervezte, hogy húzza egy kicsit az agyukat. Minden percben azt várta, hogy csukja fel valaki a lámpát, és ráüvöltsön, hogy ereszkedjen térdre, amit ő gond nélkül megtett volna. Ellenállás nélkül feladta volna magát. De a rendőrautók egyre csak gyűltek és gyűltek, ám őt mégsem vették észre a bozótosban. Egész a Normafáig feljutott, ahol már tudta, hogy biztonságban van. Ott kapta készhez az egyik kis kioszk újságját, amikor egy rendőrautó melléállt, és a járőrök kipattantak az autóból. Magdi úgy tett, mintha fogalma se lenne, mit akarhatnak.

– Személyigazolványt.

– What?

– Személyigazolványt kérünk. Most – rivallott rá a másik járőr.

– I’m sorry, but I don’t understand what you say.

Magdi amerikai akcentusa gondosan elfedte magyar kiejtését.

– Ájdí khárd – pergette a járőr tört angoljával.

– Ah, I see! I am so sorry, I must have left it at the hostel. I am staying at the Good Night Hostel at the seventh disctrict.

– Jó jó, hagyd meg a dumádat másnak. Get in di kár. Náó!

Magdi ereiben megfagyott a vér. Közel sem volt olyan szófogadó és engedelmes, mint amilyen hitte, hogy lesz, ha egyszer elkapják.

Az autó gyorsan, de szirénák nélkül haladt a város centruma felé. Magdi azt vette észre, hogy egyre jobban izgul és az agya jobbnál jobb ötletekkel állt elő, hogyan úszhatná meg  a lebukást. Ha valahogy megszerezné az egyik pisztolyt, akkor azzal simán meglóghatna, csak már rögzítette az autó belső kamerája az arcát. Onnan meg már csak egy lépés a sitt.

– Mit követtem el? – kérdezte angolul.

– Megöltek valakit.

– Jézus Krisztus... – mondta szájára tapasztott kezével.

A járőr betelefonált a központba, és tájékoztatta az operátort, hogy egy gyanús külföldi állampolgárral hajtanak a kapitányságra, ahová fél órán belül oda is értek. Magdi kiszállt a járőrökkel, és bement a kapitányságra, ahol olyan folyosókon vezették végig, amelyeknél siralmasabbakat korábban csak a kórházakban látott. El nem tudta képzelni, hogy lehet ilyen helyen dolgozni, ráadásul ilyen kevés fizetésért, amit ezek kapnak. Óvják a rendet, a közbiztonságot, felesküsznek a hazára meg minden szarra, közben hagyják, hogy a nagyhalak meglógjanak, és csak azokat merik csesztetni, akik felett hatalmuk van. Az ilyen ügyészeket eszük ágában sincs lecsukni, bármit is kövessenek azok el. Magdi félelme hamar utálattá és haraggá csapott át.

A kapitányságon óriási volt a káosz. Mindenki fel-alá rohangált, biztos mindenki el akarta hitetni a felettesével, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, és most előnnyel indult az, aki a középiskolai drámatagozaton elsajátította a színészet alapjait. Egyedül egy férfival találkozott Magdi, miközben vezették, aki nem tűnt sem feldúltnak, és nem is játszotta meg, hogy összedől a világ, ha nem kézbesít valami hivatalos iratot most rögtön a felettesének. Kopasz volt, borostás, és egész jól fel volt öltözve. Civilben volt. Elhaladva mellette csak őt bírta nézni, szinte incselkedve a pofájába vigyorgott.

– Hé! Állj! Ki ő? – kérdezte a kopasz a két járőrtől.

– Valami külföldi picsa, a Normafán szedtük össze, jó pár kilométerre a merénylet helyszínétől.

– Maguk szerint húszéves turista lányok követnek el merényletet az ügyész ellen?

– Az volt a parancs, hogy mindenkit be kell hoznunk, akit találunk.

– És ő minden bizonnyal gyanús volt. A kihallgatók tele vannak, minden jött-ment szerencsétlent behoztatok. Adjátok ide az útlevelét és gyorsan leellenőrzöm.

– Nincs nála. Ha jól értettem, a hostelben hagyta – vakarta a fejét a kövérebb járőr.

A férfi jó alaposan megnézte Magdit.

– Nem ismerlek én téged valahonnan? – kérdezte tőle, amire Magdi egy hajszál híján ösztönből rázni kezdte a fejét. Sikerült azonban úgy tenni, mintha nem értené őt.

– Elviszlek. Megvan a címe, hol lakik?

– Itt nem messze a hétben.

– Adjátok ide, átveszem. Úgyis arra megyek.

– És a főninek mit mondunk majd?

– Hogy a főni legjobb emberének adtátok át.

– De te már rég nem dolgozol itt...

– Visszatértem. Engem kértek fel az ügyre. Úgy táncoltok, ahogy én fütyülök, világos?

– Hát nem tom’, ezt így meg kéne kérdezni.

– Kérdezgessétek csak. Én megyek dolgozni.

Azzal karon ragadta Magdit, és szinte kivonszolta őt a folyosóról egész az autójáig, egy kis, civil, régi zöld Suzukiig.

A kulcsot bedugva alig akart beindulni az ócskavas.

– Gyerünk, gyerünk... gyerünk.

Magdi ijedten figyelte a férfi minden mozzanatát, már bánta, hogy úgy a képébe mászott, amikor elment mellette. Volt benne valami rémisztő, valami szilárdság, vagy eltökéltség, amitől tudta, hogy jobb távoltartania magát.

Mire az autó végül beindult, furcsa hangokat adott ki belül, mintha valaki egy szerszámosládát rázogatna.

– Address? – kérdezte a férfi.

– I don’t know.

– Come on. You do.

– Left or right?

Magdi hezitált, és úrrá lett rajta a pánik, de kibökte, hogy left. Elhajtottak balra, és onnantól kezdve minden sarkon megkérdezte őt a férfi, hogy merre tovább, ő pedig úgy tett, mintha igyekezne visszaemlékezni, ami valójában igaz is volt. Emlékezett, hogy volt egy hostel valahol a Kacinczy utca körül, plusz ott van egy csomó airbnb, valamelyikre biztos rá tudja fogni, hogy ott szállt meg.

A férfi egy szóval sem említette, hogy miért akarta elhozni őt. Az képtelenség, hogy valakinek ilyen jó legyen a szimata, hogy ránézésre kiszúrja, hogy ő tette. Az egyik piroslámpánál várakozva a szűk járda oldalán található tükrös kirakatban nézte magát, és jó ötméterről is simán látta, milyen ijedt arcot vág. Ettől még jobban beparázott, és most jött rá, hogy még csak meg se kérdezte, mit akarnak tőle, mintha pontosan tudná, pedig a szerepe szerint lövése sincs.

– Mit akarnak tőlem? – kérdezte félve.

– Fogd be. Pontosan tudod – felelte a férfi. – Megmutatod nekem az útleveledet, elmondod, hogy mit kerestél odafent a hegyen, és mindketten mehetünk is a dolgunkra. Hostel. Address. No talk. Left or right?

– Left. – mondta Magdi, és elkanyarodtak balra.

22.

– Mindig is rendőr akartál lenni? – kérdezte Magdi a nyomozót.

– Nem.

– Én igen.

– Te lőtted le azt a csókát?

– Kit? Akit megöltek?

A nyomozó sóhajtott, amire Magdi elnézést kért, és mondta, hogy nagyon izgul. Még sosem utazott rendőrautóban, hazudta.

– Ez nem rendőrautó – vágta rá a férfi, amire Magdinak lett volna válasza, csak túl körülményesnek találta, így elengedte.

A nyomozó nem hitte, hogy van ennek az egésznek értelme. A csaj vagy nagyon jó, vagy csak az idejét fecsérli vele. Rég máshol kéne lennie. Várják a templomfelújításnál, a lányáért is ő megy ma a suliba, ráadásul megígérte a volt feleségének, hogy segít a kislánya házifeladataiban is. Persze, most kell lelőni azt a korrupt szemétládát, nem tíz évvel ezelőtt, amikor igazán nagyot ment a közéletben. Ha Magdi hallotta volna a gondolatait, azzal érvelt volna, hogy ő tíz éve csak egy szomorú, tehetetlen kislány volt.

Hogy halált érdemelt-e az ügyész, azt Samu nem tudta megmondani, és nem is akarta. Az ő dolga az volt, hogy elkapja a tetteseket, és visszaszerezze az életét.

Azóta került parkoló pályára, mióta elvált, és egyre többször acetonos lehelettel jelent meg az irodában. A cigiket egymás után szívta, a haja nagy része kihullott, és a ruháin gyanús ételfoltok ékeskedtek napokon át. A főnökség elvárt az alkalmazottaktól egy bizonyos fokú rendszerezettséget a magánéletben, amiből következtetni lehetett a munkavégzés minőségére is. Ráadásul a nyomozójelöltek számára sem érdemes ilyen nyomozókat állítani példának, akik még a cipőfűzőjüket sem tudják rendesen bekötni. A baj csak az volt, hogy Samu így is kitűnően végezte a feladatait. Nem volt egy utolsó helyesírási hiba, vagy elírás, amit a jelentéseiben számon lehetett volna kérni rajta. Ennek ellenére félrerakták, és amíg „ismét rendbe nem hozza magát”, nem bíztak rá semmi fontosat. Piti tolvajok és csencselők között tengette a mindennapjait már közel másfél éve, amivel egyedül annyit értek el, hogy még többet ivott, és ha lehetett, még többet cigizett. Titkon mindig is sokkal alkalmazkodóbb volt, mint mint amennyit be mert volna ismerni a főnökének, aki határozott, kemény, szikár, érzelmektől mentes nyomozót akart faragni belőle. Így miután bekerült a lecsúszott, aljas prolik közé, és innen-onnan halászta ki és nyomta rács mögé az éppen lefülelt imposztorokat, alaposan átvette a szokásaikat és a mozgáskultúrájukat, és néha már önmaga előtt is félelmetesnek tűnt fel a helyzet. Kisebb pánikrohamot kapott, amikor a kocsmárostól „adj egy kis fröccsöt, dilóm” mondattal rendelt.

Most, hogy minden emberre szükség volt a gyilkosság miatt, úgy érezte, hogy eljött az ő nagy lehetősége a visszatérésre.

Magdi reménykedett, hogy mielőbb meg fogja látni azt a hostelt, amire emlékezett, hogy valahol itt van a környéken. Mikor már gyanúsan régóta autókáztak a hétker belső, szűk, részeg angolokkal megtömött utcácskáin, szinte égbe emelte a szemeit, amikor megpillantotta a sarkon.

Leparkoltak, kiszálltak, és bár Magdi fohászkodott, hogy egy perc az egész, Samu nyomozó (Kiss Sámuel, nyomozó) biztosította felőle, hogy ott lesz mindvégig mögötte.

Magdi az épületbe lépve elkezdett remegni. A recepciós üdvözölte őket, és megkérdezte tőlük, hogy milyen szobát szeretnének, és hány éjszakát terveznek maradni.

– Nem, nekem... én már vagyok itt – mondta zavartan, össze-vissza pakolgatva az angol szavakat, egyáltalán nem figyelve a szórendre. – Van szobám, a második emeleten.

– Ó, bocsi, menjetek csak – mosolygott a recepciós lány.

– Honnan tudod, hogy tényleg itt lakik? – kérdezte a férfi gyanúsan a recepciós lánytól.

– Váltott műszakban dolgozunk, egy nap akár négy recepciós is van, képtelenség észben tartani, melyik vendég érkezik először, és ki az, aki már becsekkolt. Plusz van most egy nagy külföldi társaság a korosztályában.

– És szerinted ő úgy néz ki, mint aki annak a társaságnak a tagja?

– Hát, nem is tudom – nézett a lány elbizonytalanodva. – Maguk nem ismerik egymást?

– Ez az első randevúnk. Merre vannak a lépcsők?

– Rögtön balra – mondta a lány, amiért Magdi kimondhatatlanul hálás volt, mert így úgy tudott tenni, mintha magától tudta volna.

Határozottan indult el rögtön balra, és mindenféle csacsisággal megpróbálta elvonni a nyomozó figyelmét, aki egy percre nem vette volna le ezt a komoly ábrázatot az arcáról. Magdi látta rajta, hogy tudja, hogy ártatlan, és hogy nagyon menni akar már, ezért igyekezett olyan ügyesen játszani a lapokat, amennyire csak tőle telt.

Egyre lassabban haladt a folyosón, ahogy közeledtek a vége felé.

– Melyik a te ajtód? – kérdezte a férfi.

– Az ott – mutatott Magdi egy hátsóra.

Az adrenalin ismét belé szökött, mint ami alig várja, hogy valami mesterművé transzformálódjon. Az ajtó elé lépve elszörnyedt, hogy nincs is nála semmiféle kulcs, azt se tudja, hogy milyen szobához jöttek, úgyhogy gyorsan megfordult, és közölte, hogy mosdóba kell mennie.

– Nincs mosdó a szobán belül?

– Nincs – felelte Magdi.

– Nézd, csak mutasd meg az útleveled, lefotózom, és már itt se vagyok. Ha mindent rendben találunk, soha többé nem látod az arcomat.

Ezt a tört angolságával valahogy így makogta el Samu: Look. Passport, click a photo, and I go.

– Kár, hogy máris mész – erőlködött Magdi, tettetett szégyenlőséggel. – Megjött, érzem egy órája, hogy tódul a vér, mindjárt kicsorog, ha nem megyek el mosdóba. Muszáj elmennem.

Samu felsóhajtott. Ekkor nyílt ki az ajtó, és egy kreol bőrű nő húzott el keresztben köztük, oda se figyelve rájuk. A nyitott ajtón át látni lehetett a szobából nyíló fürdőszobát, de azt csak Magdi látta onnan.

– Máris hozom – mondta, azzal bement, és bevágta maga mögött az ajtót. Csakhogy Samu kitette a lábát, még mielőtt becsapódott volna.

– Nem azt mondtad, hogy nincs fürdőszoba?

– Elfelejtettem, annyira izgulok.

Három férfi volt bent a hatágyas szobában, ketten őket nézték, egy a telefonjával volt elfoglalva. Köszöntek nekik, de nagyon furcsán néztek rájuk, Magdi meg azzal a hangnemmel köszönt vissza, mintha az utazótársait látná viszont.

A kérdő tekintetek elől bemenekült a fürdőszobába, de még utoljára egy amolyan „bocsi”-t nyögött ki némán a fiúk felé. Odabent az ablakkal pepecselt, amikor Samu bekiabált, hogy melyik az ő ágya.

– Nem emlékszem. Az ablaknál valamelyik – felelte.

Jó fél percbe telt, mire felnyílt az ablak, be volt ragadva rendesen. Már harmadjára mászik ki ilyen hátsó ablakokon az elmúlt hetekben. Csakhogy amikor végre kicsapódott az ablak, amivel közben beverte az ujjait, kihajolva egy pusztaságot látott maga előtt. Igazi belvárosi, romos rész, ahol ki tudja, mikor fognak újra házat építeni. Legalább nyolc méter magason voltak.

Néhány perc múlva kopogtak az ajtón. Magdi kiszólt, hogy máris megy, a férfi pedig türelmetlenül válaszolta, hogy erre nem ér rá. Random táskákba kezdett bekukkantani, amiért a bentlakók grimaszolni kezdtek rá. Felmutatta a jelvényét, mire az egyik srác az emeletes ágy fenti matracáról annyit mondott, hogy fuck you, majd befordult a fal felé.

Két perc múlva megkérte az egyik épp bejövő nőt, hogy menjen be a fürdőszobába, és nézze meg, mi történik odabent. A nő, miután jelezte, hogy nem tud behatolni a bezárt fürdőszobaajtón, Samu ismét bekopogott, de választ nem kapott.

Hirtelen nyílt ki az ajtó. Magdi elnézést kérve jött ki. Lassan, halkan beszélt. Végre megértette, amit sosem értett: hogyan kapják el olyan gyorsan és könnyen a tetteseket. Pedig olyan egyszerűnek tűnt elmenekülni, amikor kitervelte az egészet. El kellett volna tűnnie a hegyekben.

A szobába lépve majdnem elsírta magát. Tehetetlenül nézett körbe, míg nem megakadt a szeme a felső ágyon fekvő srácon.

– Martin – mondta. A férfi ránézett. – Hol vannak a cuccaim?

Martin öt-hat néma, hosszú másodperc után megköszörülte a torkát.

– A tanár ma reggel utánad akarta vinni, oda, tudod, ahova mentél. Nem találkoztál vele? Biztos nála maradt.

– Remek, és hol ez a tanár? – kérdezte Samu.

– Ember, nem látod, hogy ez egy osztálykirándulás? Angliából utaztunk ide, két nap múlva tovább megyünk.

– Szóval akkor veletek van ez a lány?

Rövid mentális kupaktanács.

– Na ná – bökte ki a srác.

– Nekem akkor is kell az útleveled – fordult Magdihoz.

– Az enyém nem jó? Mit követett el?

– Hamarosan mennünk kell – szólalt meg a visszatérő lány. – És még össze kell készülnünk, szóval...

Samu hirtelen kellemetlen nem kívánatos vendég benyomását keltette. Ezt ő is érezte, nem először ebben az életben. Megcsörrent a telefonja. A felesége volt az, és látta, hogy üzenete is jött a plébániáról. Hol vagy, Samu? – állt az SMS-ben.

Szitkozódott a fogai közt, majd kért egy papírt meg egy tollat, amire Magdi felírta az útlevélszámát és a nevét, majd Samu köszönés nélkül elsietett.

Magdi akkorát sóhajtott, mintha tényleg ledobott volna egy követ a szívéről. Nekidőlt a fali szekrénynek, és mélyeket lélegzett. Martinhoz fordult, akinek a nevét az előtte heverő táskáról olvasta le.

– Martin a csoporttársam, aki az alsó ágyon dekkol. Csak most épp nincs bent. Mázlid volt.

– Miért segítettél? – kérdezte Magdi.

– Az apám rendőr volt. Most tűnj el.

Magdi szeméből kibukott egy könnycsepp, és elviharzott. Az első emeleti ablakon kitekintett, és látta, hogy a nyomozó autója már nincs a helyén. Bement a szemközti kocsmába, és kikért egy vodkát.

23.

Magdit nem lehetett kirobbantani a pult melletti székéből. Egyre másra kérte ki a vodkáit, és egy szót sem szólt senkihez. Csak azt várta, mikor jelenik meg az egész rendőrségi egység, meg a nyomozók, hogy megszállják az épületet. Annyira átbámult a kinyitott ajtón át, hogy a pultos nő megkérdezte tőle, kire vár annyira.

– Senkire – felelte, és gyorsan elkapta a fejét.

A nő semmit nem sejtett, de Magdi a bűnös emberek azon megalapozott gyanújával fordult mindenki felé, mintha a homlokáról olvasnának. A legapróbb mozdulatairól is úgy hitte, hogy árulkodóak, sőt, ha kicsit korábban megy ki a mosdóba, mint egy normális vesével bíró lány tenné, valószínűleg a fent töltött két perc alatt a pultos nő titokban kihívja a rendőrséget, majd miután Magdi lejön, és visszaül a pulthoz, a nő továbbra is eljátssza, hogy ő csak csendben törölgeti a poharakat.

Remegett a keze, bárhogy igyekezett elmulasztani. Csak most jutott eszébe, hogy nem aludt egész este, és tiszta kosz a nadrágja meg a dzsekije, amire, amikor Samu rákérdezett, annyit felelt, hogy véletlen megbotlott egy fa gyökerében és elesett. Előző este kicsit ivott, toldotta meg, ami azt jelentette a tisztes állampolgárok szóhasználatában, hogy rengeteget ivott, csak azt nem szívesen ismerné be. Utólag most elkezdte bepótolni.

Minden megváltozott benne. Amikor azt a csövest agyonverte – amiről még mindig semmi hír, vagyis még nem törték rá az ajtót a helyszíni DNS nyomok alapján, bár igaz, hogy konkrétan otthagyta a lakását, minden cuccával együtt –, nem érzett sem katarzist, sem mást elégtételen és megnyugváson kívül. Nem is értette az egész helyzetet. Valószínűleg olyan szarul festett bugyi nélkül, véresen, hogy bármelyik nyomorult rátámadt volna egy gyors szexért. Igen, a csöves megérdemelte, hogy meghaljon, de ennél többet nem érzett. A megrázkódtatás elmúlt, az életét ugyanúgy képes lenne tovább élni, mint azelőtt. Tegnap este azonban egy kitervelt, előre megfontolt szándékból elkövetett (ahogy a tévében mondják) gyilkosságot kísérelt meg, sikerrel. És az adrenalin meg az érzelmi kitörések azóta úgy cikázott benne, mint alagútban a szél. Hol fel akart robbanni, hol rájött a sírás, hol el akart bújni az egész világ elől. Mindegy volt, mikor melyiket érezte, mert végül a pult mellett kötött ki, mint oly sokszor előtte. A széken úgy izgett-mozgott, mint egy elvonási tünetes, a fejét a legkisebb zajra ide-oda forgatta. Ha a vállára szállt volna egy légy, felsikoltott volna, abban a hiszemben, hogy a nyomozó ragadja vállon. Nem csak azért irtózott ennyire, mert megfosztanák a szabadságától, hanem mert nem tartaná igazságosnak. Ha a gyilkosságért börtön jár, akkor zárjanak be minden gyilkost. Nem kivétel ő, csak egy a sorban, aki felett nem ítélhet földi bíróság. Gondoskodni fog róla, hogy ne történjen meg, ahogy ők is gondoskodtak a saját dolgukról, amikor az apja agyonverte az anyját, majd elásta valami erdő mellett, ki tudja, merre. Mindenki tudott róla, éppen csak nem mondták ki a bíróságon, hogy „tudjuk, de ezt most elnézzük”. Csak így történhetett, hogy az apját ilyen hamar engedték ki. Minden másért elítélték, de az anyja gyilkosságát nem bizonyították rá, mert nem akarták rábizonyítani. Ekkor döntött úgy Magdi, hogy mégis beszél a rendőrökkel, majd a tárgyalásokon is, elárulva, hogy hol tartja apu a pisztolyt meg a készpénzt. Legalább plusz öt évet kapott miatta abból a tizenháromból, amit odabent töltött. És Magdi élvezte, nyugtatta a tudat, hogy ott fog megrohadni, hogy valami kibaszott erőszaktevő a csicskájává teszi ezt a nehézfiút, és móresre neveli őt. A jelek szerint azonban az apjával odabent sem bírtak, és az örökkévalóságnak tűnő tizenhárom év úgy elszállt, mint egy pillanat.

– Hogy hogy egy ilyen szép nő egyedül üldögél? – kérdezte egy őszszakállas, motoros férfi a kocsmában.

Magdi azóta nem tudott rendesen aludni, hogy az apja börtönbe került. A nevelőszülőknél azon parázott, hogy az apja egyik este megszökik a börtönből, és megöli őt. Ezt ígérte neki, mikor legutoljára találkoztak, és annyira megbilincselte az állandó paranoia, hogy a nevelőszülei végül nem bírtak vele. Nem szerette őket, bár akkoriban senkit nem szeretett. Az egész világ hirtelen az ellenségévé vált, és akkor megfogadta, hogy megfizetnek érte. Egy nap eljön, és behajtja az adósságait. Tegnap pedig beváltotta a szavát.

– Még egy kört a kisasszonynak – mondta a férfi, és leült mellé. – Hogy hívnak, bogaram?

Éveken keresztül járt pszichológushoz, egyiktől a másikig. Úgy adogatták neki a kilincset, mint a terápiás cukorkákat, amikor valami jót mondott. Leszedáltan, tompán ment el ezekre az alkalmakra, a kényszertől pedig, hogy járnia kell, csak még jobban feszengett. Képtelen volt elengedni magát, és valódi segítségként tekinteni ezekre az alkalmakra. Az ajtó előtt állva félt, hogy melyik titkát fogják ma leleplezni és kiboncolgatni, amitől kevesebbnek, sebezhetőbbnek és bizonytalanabbnak érezte magát.

– Én Feri vagyok. Valami nincs egészen rendben veled, azt veszem észre.

Tizenhatévesen kezdett el hazudni. Olyan dolgokat mondott, amire az aktuális pszichológusa súlyosakat, szembehunyósokat bólintott a fejével, egyre tolva és vezetve a kislányt olyan felismerések kimondásáig, amiket a folyosón talált ki odamenet. Könnyebb volt hazugságok miatt sírni, mint kimondani az igazat, amitől úgy rettegett, mint a tűztől. És az apja, minden titkának őrzője csak arra a napra várt, amikor kijut, és elintézi ezt az utolsó, elvarratlan családi szálat. Ha mázlija lesz, az anyja mellé temetik el.

– Egy nagy frászt – dünnyögte, amikor azon kapta magát, hogy érzelmes-részegre itta magát.

A motoros fickó felnevetett. Magdi csak most került vissza a jelenbe, egy kicsit össze is rezzent. Nem vette észre, amikor a férfi mellé ült. Elnézte ezt a motoros fazont, és valami megfoghatatlanra gondolt. A végletekig kell elmenni, mint mindig. Ott van az igazság, nem előbb.

A férfinak büdös cigaretta és alkohol szaga volt. Fogai sárgák voltak, nyakában napszemüveg csüngött.  

Kikért még egy vodkát, majd még egyet, és még mielőtt túl részegnek ítélnék meg, kért hozzájuk két sört, amit utólag szopogatott el.

– De szomjas vagy, kicsike – mondta Feri.

– Igen – felelte megszeppenve, és nem értette, miért nem küldte el a fenébe.

Remélte, hogy beájul, és akkor egyszerűen kilökik, mint egyszer a Toniban, ahová másnap vissza kellett mennie bocsánatot kérnie, de a pultos nem tudott az ügyről semmit, mert előző este nem ő dolgozott, így a megkönnyebbülés és a teher letétele elmaradt.

Magdi hónalja izzadt, fogán érezte a lepedéket, amit egyedül a sör erőszakos szénsava mart, a ruhája óráról órára foltosabbá vált, és be volt állva.

– Miért vagy így feldúlva, kislány? Tiszta kosz a ruhád, te magad meg remegsz, mint egy őzike, pedig a tekinteted valami keményről árulkodik odabent. Mit követtél el, aminek a terhét így nem tudod elviselni?

Magdi undorodott az ilyen kétszínű bájcsevejtől, kérni akarta a számlát, de csak most jött rá, hogy nincs nála egy árva fitying sem. A férfi szemébe nézett, és a sajátjai megteltek könnyekkel. Átkarolta őt a derekánál, és szorosan fogta.

– Ne aggódj, nem hagylak magadra ma éjszaka – mondta, és összenézett a többi fekete csizmás, Motörhead-es pólós haverjával, akik ujjongani meg fütyülni kezdtek. – Az biztos, hogy nem leszel magányos.

– Hozzád költözhetek? – nézett fel Magdi szinte a férfi derekától.

– De gyorsan változol. Ezt már szeretem, az ilyen szeszélyes, tűzről pattant menyecskéket.

– Csak még egy italt.

– Minek? Hogy még a farkamat se tudd rendesen a szádba venni? Most megyünk.

Magdi nem rendezhetett jelenetet. Meg kellett magát húznia. Mégse állhatta, hogy ne tegyen fel egy kérdést, ami mindennél jobban foglalkoztatta.

– Mit utálsz ennyire az életedben?

– A feleségemen kívül? A hideg kávét – vágta rá reflexből, a kis kocsma meg zengeni kezdett. – Kapsz egy utolsó vodkát, úgy látom, az eszed még túlságosan vág.

Ez az utolsó ital megtette a hatását. Magdi arra eszmélt, hogy karöltve sétálnak a belvárosi fák alatt, arra sem emlékezve, hogy mikor léptek le, vagy hogy végül miben maradtak a férfival. Arra emlékezett csak, hogy egy egész sereg ember bámulja őket és nevetnek rajtuk, mintha a színpadon volnának.

– Most már megyek. Kösz, hogy rendezted a számlám.

– Nem úgy megy az. Nekem beígértél egy kiadós dugást ezért a tízesért.

– Majd megadom. Most megyek. Várnak otthon.

– És merre laksz? Szívesen hazakísérlek. Apád örülne, ha ilyen derék fickó vinné haza a lányát.

– Engedj el – mondta Magdi, mikor a férfi már szinte ráncigálta maga mellett. – Engedj el, bazdmeg.

– Jó kislány leszel, vagy úgy beverem a kibaszott pofádat, hogy az anyád se ismer rád.

Egy rendőrautó tűnt fel előttük.

– Na mi az? Nem fogsz kiabálni? Nem fogsz segítséget kérni?

Magdi tétlenül nézte az elhaladó, lassú járőrt, és csoszogott tovább.

– Mindjárt gondoltam. Valami kurva nagy szarba kerülhettél, ha így leiszod magad, ilyen mocskos ruhákban jársz, és egész nap úgy izegsz-mozogsz, mint aki a díleréről szóló híreket várja, vajon megölték-e vagy csak sitre került. Mondd csak, narkó függő vagy te, kisbabám? Hogy még a rendőrnek se mersz szólni, az inkább arról árulkodik, hogy te elkövettél valamit, ami miatt bármit megtennél, még meg is baszatnád magadat egy magamfajtával, hogy ne kerülj a zsaruk kezei közé. Az első perctől fogva láttam rajtad, amikor leültem melléd, és elkezdtem bámulni a csöcseidet.

– Hagyj békén. Hagyj békén!

– Nézd csak, itt mindjárt a kapualjban jók is leszünk.

– Eressz el! Eressz el kérlek. Megadom a pénzt, csak hagyj elmenni!

Magdi beszélt, de nem bírt ellenkezni. Szét volt csúszva a piától. Szakadozva látott mindent, szédült, és hánynia kellett.

– Muszáj ennem valamit. Nem ettem vagy egy napja.

– Miért, merre jártál? Gyilkolni voltunk az éjszaka leple alatt? Lefogadom, jó lövő vagy.

Magdi kitépte magát a szorításból, és futni kezdett. Az utcán sorban parkoló autók mellett imbolyogva rohant, attól félve, hogy valamelyiknek nekicsapódik. Kiáltozni kezdett, ahogy csak bírt. Ismerős volt az utca. Mintha nemrég járt volna erre. Futott egészen addig, amíg a földre nem került, a mellkasán egy autó visszapillantó tükrével. Sajgott a dereka, de az alkohol tompított. A kezében tartott, letört tükörből nézte, ahogy közeledett a motoros férfi. Magdi dülöngélve feltápászkodott és megcélozta az első emeleti ablakot. Nagyot csattant az üveg, amikor betört. Az autó riasztója csak most szólalt meg. Riadalom, sziréna, süketség, könnyek. Kosz. Lepedék. Véres térd, szakadt nadrág. K.O.