Az előző részekben: Magdit megtalálják az apja emberei, és majdnem megerőszakolják. Alighogy megmenekül, ey hajléktalan férfi üti le a sikátorban. Bozsi akkor érkezik meg, amikor minden tiszta vér és a lányon nincs alsónadrág.            

 Bozsi nem vette észre, amikor a lány kijött a fürdőből és felment a galériára. A fotelében aludt, ahol már csak azért is szívesen szenderedett el, mert jópofának tartotta, ha nem az ágyában alszik el.

            Amikor Magdi több órája tartó, többször megszakított majd újrakezdett zokogása rendre felébresztette, nem tudott visszaaludni. Meg akarta vigasztalni a lányt, ám amikor felment, hogy megölelje őt, és támogatásáról biztosítsa, a lány élesen hárított, megtiltva az ágyba kucorodást. Bozsi értette. Valószínűleg neki sem lenne kedve egy ilyen eset után mások ölelésében megnyugvást találni. Pedig biztosan jót tenne neki, gondolta. De nem volt bátorsága firtatni a dolgot, inkább hagyta, had szenvedjen Magdi egyedül.

            Odalent bekapcsolta a tévét, és miután elég erőt gyűjtött, elpakolta az előző esti, félbemaradt vacsorához elővett alapanyagokat. A csirke bűzlött, a krumpli megbarnult, a paradicsomsaláta pedig undorítóbb volt, mint amúgy. Enni akart, de nem merte egyedül hagyni a lányt. Megkérdezte tőle, hogy éhes-e, amire Magdi nem tudott egyértelmű, érthető választ adni. Bozsi így csak magának rendelt kaját, de amint elküldte a megrendelését, rögtön smucignak érezte magát. Meg szerette volna kérdezni Magdit, hogy biztos nem kér-e, de végül arra jutott, hogy legfeljebb felajánlja a saját adagjának a felét.

            A tévé eközben csak ment és ment, kiválóan tompítva a hallani nem kívánt fenti sírást. Bozsi a tegnap este ott hagyott, átmelegedett, szénsavmentes sört szopogatta. Annyira szokatlan volt minden számára, hogy most a szokatlan dolgok tűntek ésszerűnek.

            Az egyetemi órájáról rég elkésett, de most ez volt az utolsó, ami érdekelte. Valamiért mégis felvillant a fejében, hiszen szerda volt. Szerdánként nyolctól óra van az egyetemen. Egyik héten a csoporttársaiddal nevetgélsz a szünetben a kávéautomata körül legyeskedve, lányok után fürkészve, a következőn meg gyilkosokat rejtegetsz a fürdőben. Nem tudta felmérni, hogy mekkora hatással lesz ez az életére. Csak arra a pillanatra várt, amikor Magdi lejön, kicsit rendbe szedi magát, megköszöni a segítséget, aztán lelép. Bozsi felajánlja, mint egy igazi úriember, hogy elkíséri, de hálát ad a nemleges fejrázásnak, amivel a lány örökre kisétál az életéből. Persze, véresen és megerőszakolva már nem tűnt olyan kívánatosnak, mint azelőtt, és ettől a gondolattól szívből undorodott saját magától. Bizony, ez a fiú mást se csinált, csak önzőn gondolkozott, majd megvetette érte önmagát. Képtelenség, de még egy ilyen helyzetben is csak a saját hasznát képes lesni, még most is csak arra gondol, hogy Magdi hanyas egy tízes skálán, mintha csak ez számítana, mintha csak ez lenne fontos, és nem az, hogy mi történt előző éjszaka abban a sikátorban. Ki tudja, talán az a három faszi is megdugta, mielőtt a csöves telelőtte. Így, ezzel a szóval emlékezett meg az estéről, amitől dühében majdnem elhajította a sörösüveget. Nem értette, miért nincs benne több empátia. A magzatpózban fekvő Magdi maga volt az erőszak, és Bozsi többé nem bírt nem ekképp rátekinteni.

            A futár egy órán belül megérkezett. Bozsi fel akart kiáltani Magdinak, hogy jöjjön le, de tudta, hogy úgy is hallotta, hogy megjött az étel. Szép lassan visszaült a fotelbe, és a tévét bámulva enni kezdett.

            Jani folyton írt neki, párszor fel is hívta, de Bozsiba nem volt meg az akaraterő, hogy elmesélje neki a dolgokat. Magdi feltűnően csöndben volt egy ideje. Bozsi óvatosan félretette az ételesdobozt, és lassan lépkedve felosont a lépcső fadeszkáin. A kisírt szemű lány felé fordulva feküdt. Szőkésbarna babahaja a szeme körül olyan természetes szépséget árasztott, amivel Bozsi nem tudott betelni. Szinte epekedve, megszállottan nézte az alvó lányt, akinél szebb nőt még sosem látott életében. Hirtelen pattantak ki Magdi szemei.

            Bozsi zavarában majdnem hátraesett.

            – Maradt kaja? – kérdezte.

            – Egy kevés.

            – Tudsz még rendelni? Farkaséhes vagyok.

            – Hát persze. Mit kérsz? Hozok, amit csak szeretnél.

            – Mindegy. Valami meleget. Levest is. Brokkolit. Krémlevest.

            – Brokkoli krémlevest?

            – Brokkoli krémlevest - ismételte meg Magdi határozottan, amitől a srác zavarba jött.

            – Bocsi. Én lennék a világ legrosszabb rendelés felvevője.

            Magdi némán bámulta őt, Bozsi pedig egyre vörösebben nézett vissza rá. Fogalma se volt, mit akarhat a lány, egyszerre nézett rá semlegesen és vádlón.

            – Akkor megrendeled?

            – Mi? Ja? Persze. Igen. 

          Lerongyolt a lépcsőn, és a telefonján kért két adag brokkoli krémelvest, meg egy adag tejszínes brokkolis csirkét tésztával.

            – Mennyi brokkoli van a brokkoli krémlevesben? – kérdezte a rendeléskor.

            – Szórakozol velem? – kérdezte a csaj.

            – Bocsi. Csak én imádom a brokkolit.

            Ezután fel-alá járkált a szobában, ki-ki nézve az ablakon. A biztonság kedvéért a sötétítő függönyöket is behúzta félig, nehogy valaki észrevegye őket, de amennyire tudta, hogy hülyeség, épp annyira nem vette rá magát, hogy teljesen el vagy behúzza a függönyt. Itt egy lány a lakásomban, akit megerőszakoltak, és nem tudok egy értelmes szót szólni hozzá, nem tudom megvigasztalni, csak tanácstalanul lesem, mikor lép le. Ezt jelentette a félig elhúzott függöny.

            Miután megérkezett a második adag ételrendelés, Magdi leslattyogott a galériáról, és kanalat szerezve magának leült a kanapéra enni. Bozsi ámulattal nézte, ahogy habzsol az éhes lány, és ahogy az utolsó kortyokat a pohár alakú levestartóból kiissza, mint valami disznó. Aztán nekilátott a második adag levesnek, és két perc alatt azt is betolta. Ezután jött a második. Úgy falt, hogy levegőt is alig kapott közben. Bozsi szó nélkül nézte a tévét, nem akarta zavarni a lányt, de minden apró mozdulata különösnek, sőt, különlegesnek tűnt fel számára. Fogalma se volt róla, ha őt megerőszakolja valaki, ő vajon tudna-e enni másnap. Aztán emiatt ismét hülyének érezte magát, és az volt a végkövetkeztetése, hogy ő csak egy hülye srác, aki szart se tud az életről.

      Miután Magdi betolta a csirkés kaját, egy pillantással megköszönte Bozsinak, és az üres dobozokat a dohányzóasztalon hagyva visszament a galériára. Bozsit különös elégedettség fogta el. Íme, itt a lány, akire régóta vágyik, és legyen Bozsi bármilyen esetlen és szerencsétlen, az ő ágyában fekszik. Kedvet kapott hozzá, hogy felmenjen hozzá, és befeküdjön mellé.

            – Zavarna, ha ma este megint lent kéne aludnod? – szólt le a lány, mintha csak a gondolataiba látna.

            – Nem, egyáltalán. Persze. Addig maradsz egyedül, ameddig akarsz. Nem erő... zaklat... zavarlak. Izé... én nem...

            – Kösz! – szakította félbe.

            Bozsi ki akart szabadulni a lakásból, erre egyszerűen nem volt felkészülve. Le kell lépnie minél előbb, akár csak egy fél órára, hogy szellőztessen a fején, különben kikészül.

            – Bodizsár – szólalt meg ismét Magdi – tudnál hozni egy pohár vizet, kérlek?

            – Azonnal - vágta rá, mint egy túlfizetett pincér, akinek kecses borravalót lobogtattak be.

            Bozsi, miután felment a pohár vízzel, kereste, hogy az alacsony, keret nélküli ágy mellé hová tehetné le a vizespoharat. Csak ekkor vette észre a használt zsebkendőket az ágy mellett. Arca vörössé vált a szégyentől. Magdi hangosan felsóhajtott, majd felnyögött és szinte elordította magát:

            – A kurva kis faszomat már.

            Bozsi lerakta a vizespoharat a zsebkendők közé, és nem tudta, hogy most akkor vigye-e le a zsebkendőket, vagy ha már úgy is lebukott, csak még cikibb lenne, ha most vinné el őket. A pánik egyre nagyobb úrrá nőtte ki magát odabent, míg végül óvatosan, a vizespoharat kerülve felcsipegette a szétszórt zsebkendőket, és levitte őket kidobni. Bozsi szerette volna, ha a lány valami olyasmit mondott volna, hogy: nyugi, egy nappal ezelőttig én is szívesen csináltam magamnak. Pontosan tudom, milyen érzés. Nincs benne semmi szégyellnivaló. Én törtem rád a lakásodban, nem számíthattál rá, hogy takarítanod kell. Bozsi úgy vélte, hogy ilyet csak akkor gondolna Magdi, ha már kezdene lenyugodni, különben a szexuális aktusra utaló mindenféle nyom erősen felkavarná a gyomrát.

            Kidobta a papírzsebkendőhalmazt a kukába, amikor meghallotta, hogy odafent Magdi ismét sírni kezd. Fejét vakarva állt meg a konyhapult mellett, pontosan a galéria alatt, a félig elhúzott függönyre bámulva.

A Fogatlan visszarántotta őt a derekánál fogva, megmentve ezzel az életét. Utána viszont már csak egy csapás volt az egész, és el is engedte Magdit. Felüvöltött, a másik kettő támadásra készen léptek közelebb, amikor meglátták Magdi kezében a kést, és a vérző, tántorgó férfit. Magdi a kést maga elé tartva hátrált a párkányhoz, ahonnan másodjára húzták vissza. Ahonnan ennyire vissza akarnak húzni, arra van az én utam. A kést belevágta a kövér férfi arcába – aki épp a nadrágját húzta fel – és mielőtt a másik megüthette volna, kiugrott az ablakon egy szál pulóverben, maga mögött hagyva a nadrágját és az alsóneműjét.

            Az utána vágott kalapács az oldalbordájába vágódott, a Dögölj meg, büdös kurva! a szívébe.

            Centiken múlott, hogy elérte a lefelé konyuló ereszt. Ahogy rácsimpaszkodott, az tovább szakadt, és a csatornát rögzítő falba vert szögek egy mozdulattal szétrántott patentos blúzként azonnal megadták magukat. Magdi  a téglafal felé száguldott az ereszbe kapaszkodva, és ahogy az ív kinézett, épp egy ablakon készült berongyolódni.  Az udvaron álló fenyőfa fogta meg. Becsapódáskor azonnal elengedte a csatornát – amit nem kellett volna –, és esés közben igyekezett a reccsenő ágakban megkapaszkodni. Szerencséjére becsapódáskor a puha ágú fenyőfa letompította az ütközést, a földre zuhanás és a letördelő ágak azonban majdnem eltörték a gerincét. De most nem ájulhatott vissza, mint az előbb. Az apja emberei úton vannak, valószínűleg egy percen belül leérnek. Több ablakban is felgyúltak a sárga fények a zajra. Magdi, miután sikeresen négykézlábra állt, bezörgetett az egyik alsó lakó ajtaján. A nő ajtót nyitott neki (Kiss Nóra, könyvelő), és meglepetten, de leginkább elborzadva nézte, ahogy a félholt, felső szomszéd bekúszik a nyitott ajtón. Magdi utasította a nőt, hogy zárja reteszre az ajtaját, és minden erejét megfeszítve igyekezett talpra állni. Kiss Nóra mentőt akart hívni, de Magdi leverte a telefont, nehiogy megpróbálja, majd elcsoszogott a fürdőszobáig, aminek a hátsó kijáratán keresztül kijutott egy sikátorba.

            A Fogatlanék lerobogtak a földszintre, és mivel nem hallották a nagy, öreg, utcai kapu csapódását, hárman a három földszinti lakás ajtaján kezdtek el dörömbölni, és amikor a „Hé, mi a frászt akar maga ilyenkor?” kérdés után megvillant a kés vagy a pisztoly, azonnali kusst kaptak válaszul, és behatoltak a lakásba. Kivéve abba, amelyikben Kiss Nóra úgy tett, mintha nem lenne otthon. Csak éppen elfelejtette lekapcsolni a lámpáját és kikapcsolni a fényeket eresztő televízió kékjét.

            – Nyissa ki! Vészhelyzet alakult ki, kérem! Segítsen! Itt a rendőrség!

           Kiss Nóra tanácstalan volt. Tárcsázta a 112-t, de a hosszú operátori szöveget nem bírta megvárni. Ekkor jutott eszébe a zseniális ötlet. Élete egyik legizgalmasabb két percre volt ez. Bevonult a fürdőszobába, levetette hálóköntösét, beállt a zuhany alá, majd félig megtörölközve, hálóköntösét visszavéve sietett ajtót nyitni, ha már ennyire kopog a rendőrség az ajtaján.

            – Elnézést, zuhanyoztam – hazudta nyilvánvalóan.

            – Félre – mondta a Fogatlan, és arrébblökte. – Hol a lány?

            – Milyen lány? – értetlenkedett, teljesen nyilvánvalóan.

            – Olyan sok félholt nő fordul meg itt az éjszaka közepén?

            – Ha jól láttam... a szembelévő... vagy nem is tudom melyik házba ment be.

            – A földszinti lakásokba?

            – Igen... Nem.... Nem! A lépcsőházba ment. A hatodikra. Második ajtó.

            – Szórakozik velem? – kérdezte a férfi.

            – Én nem. Maga rendőr?

            – Mi az, hogy, aranyom.

            – Hol a jelvénye? – kérdezte, de irtóra be volt rezelve.           

            – A számban – felelte, és kivillantotta barna fogait.

            – Fent, a hatodikon lakik az egyik ismerőse. Egy idős bácsi... talán rokonok...

           Még egyszer elmondta az ajtószámot, és megvárta, míg a férfi körbenéz a lakásban, illetve kint, a hátsó kijárat körül is tesz egy kört, majd lelépett.

            De Magdi erről már semmit nem tudott. A harmadik sikátort járta, maga után vonszolt lábbal, reszketve, alulról meztelenül. Mindene fájt és sajgott, saját megítélése szerint kórházi ellátásra szorult. Nem is akármilyenre. Telefonfülke után keresett, pedig jól tudta, hogy ezen a környéken nem éri meg a telefontársaságnak fülkét üzemeltetni az állandó betört üvegek miatt.

            Megúsztam, istenem, lelépek, elhagyom a várost. Majdnem az életembe került, de megúsztam.

            Egy hajléktalan férfi kezdett utána szaglászni. Magdi nem törődött vele. Arra gondolt, hogy amikor kiugrott az ablakon, az apja verőemberei nem tudhatták, hogy az ereszért nyúl, mert nem mentek elég közel az ablakhoz, hogy lássák azt. Mégis, ugrás közben az egyik tetvedék utána hajította teljes erejéből azt a kalapácsot, mintha nem lenne elég, hogy kiugrik a negyedik – vagy ki tudja, hányadik emeletről –, hanem még utoljára teli krafttal bordán kell vágni egy kalapáccsal, hogy a teste számára, mielőtt a macskaköveknek csapódik, az utolsó dolog, amit érezzen, a fájdalom legyen. Ettől a gondolattól soha többé nem tudott megszabadulni később, amikor eszébe jutott ez az este.

            A hajléktalan férfi szó szerint mellette sétált, mintha együtt lennének, teljesen figyelmen kívül hagyva a lány roncs testét. Magdi fittyet hányt rá.

            – Kell valami? – kérdezte vért bugyborékolva.

            – A puncikád, az kell nekem.

            – Bocs, de nem vagy az esetem.

          Ha ezeket a genny alakokat kibírta, egy ilyen félig hervadt, vitaminhiányos, alkoholista, rothadó pofájú csövessel még ilyen állapotban is elbír. Kivéve, ha ennél a vitaminhiányos fazonnál valami kemény, tompa tárgy van, amivel először mellkason, majd némi hezitálás után – miközben az összegörnyedt, véres, látszólag bedrogozott lány nyögdécselt és levegő után kapkodott – fejbe veri.

          Magdi nyomást és kitágulást érzett, amikor magához tért. A pali a nemi szőrzetét cirógatta, a fülébe mindenféle szerelmes dalok szövegeit suttogta.

            – Te vagy az én terhes kisbabám/ma éjjel enyém vagy kisanyám./Apád is jöhet, jöjjön az öcséd is/de a kisbaba az enyém, nem baj ha kövér is.

            Magdi sikoltani kezdett, majd őrjöngeni, eljesen kikelve önmagából, mire az a szefós csöves hangosabban énekelt, hogy hallja. Az első  féltéglát, amit észrevett, felkapott, és arcon csapta a bámészkodó férfit, aki akkorát üvöltött az első csapás után, hogy a környék összes kutyája ugatni kezdett. Csapott rajta még egyet, majd még egyet, míg végül péppé zúzta megmaradt jobb kezével a férfi agyát. Péppé, pürévé, hogy a vér folyjon egybe, ne lehessen tudni, melyik kié, hogy mi történt ebben a sikátorban ennek a szerencsétlen napnak a hajnalán.

            Mire Bozsi rátalált – nem telt több egy percnél – már minden eshetőségen túljutott, ami valaha őt, mint embert, személyt, lelket és pszichét illette. Meg akart dögleni, nem halni, dögölni, mint egy kutya, aki megérdemli a halál legpiszkosabb nemét. Így amikor Bozsi megérkezett, és azt kérdezte tőle, hogy mi történt?, Magdi vádlón, ítélkezőn azt kérdezte válaszul:  

            – Miért nem jöttél korábban?

            – Jöttem, ahogy tudtam – felelte Bozsi.

            – Előbb kellett volna ideérned. Már mindegy, hogy itt vagy-e, vagy sem.

            Bozsi ügyet sem vetve arra, amit mond, gyorsan levette a nadrágját, és ráhúzta a magatehetetlen lányra. Egy flakon talált vízzel lelocsolta, amennyire engedte a hideg éjszakában, hogy legalább az arcáról tűnjön el a vér valamelyest. Bozsi remegni kezdett a hidegtől, és gyűlölte magát, amiért még ebben a helyzetben is ilyen apróságokért jelez a teste, hogy a hőmérséklet túl alacsony egy szál boxerben a kora hajnali sétára. Bebódult, bekábult, mintha ivott volna. Bárcsak sose jött volna ide, bárcsak sose találkozott volna Magdival, ezzel a gyilkos szajhával, akinek az élete merő csorbulata annak, amit ő életnek hív, és akit a szeme láttára erőszakolt meg egy mostanra halott fazon. Amikor Bozsi korábban befordult a sikátorba, és látta, hogy két ember közösül egymással, meg se fordult a hülye fejében, hogy erőszak tanúja, egyből elfogadta, hogy a szex kölcsönös, abból, hogy látott négy lábat, meg egy letolt gatyát összegabalyodva. Nem merte elmondani, hogy ha észnél van, megelőzhette volna az erőszakot.

            Mire a taxis hazavitte őket, már azt sem tudta, kit gyűlöl jobban kettejük közül. Ő akart lenni a taxis, aki tovább hajt, sosem emlékezve vissza erre a hajnalra, örülve, hogy semmi köze nincs a dologhoz. Kankó, szifilisz, isten tudja, mit kapott el Magdi. Undorodott tőle, miközben egy ilyen folyós, sárgás-barnás puncit képzelt el.

            A lakásban étellel kínálta őt, a lány azonban bevonult a fürdőszobába. Ott egy gyilkos a fürdőszobámban, gondolta Bozsi, és nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy hogy mondja meg neki, hogy tipli van, és soha többé ne keresse őt. Soha többé. Nem tudta, hogy kell a friss gyilkosokkal bánni, és ez jobban zavarta, mint maga az, hogy egy gyilkos ember van a fürdőszobában. A helyzetre adott kapcsolati reakció hiányzott, jobban mondva nulla volt.

            Magdinak csak most jutott eszébe, hogy a hátrahagyott nadrágban maradt a telefonja. Soha többé nem akart hazamenni. Egy kenyérpirítóra és egy kádra vágyott, mint már oly sokszor korábban, miközben görcsösen akarta, hogy csak egy szál cigire és egy üveg vörösborra vágyjon a kádban. Ha ma meghalna, és odaát megkérdeznék tőle, hogy milyen az élet a földön, megmondaná nekik, hogy kurvára igazságtalan. Vágyott rá, hogy végre elmondhassa.

Bozsi cipőben főzött. Most végre, hogy egyedül lakott, senkit nem idegesített halálra azzal, hogy nem veszi le a cipőjét a küszöböt átlépve. Napi szinten felmosott, ami után kitárta az ablakokat, és imádta, ahogy a friss szellő felkavarta a tisztítószer levendulaillatát. Magdi erre azt mondaná, hogy tiszta buzis, vagy valami hasonlót. Főzés közben bontott egy sört és az esti meccset nézte. 

            Félidő volt, amikor hangüzenetet kapott Magditól, de csak a meccs vége felé nyúlt a telefonjáért. Gondosan megterített a kis dohányzóasztalon, elővett egy szál cigit, és a nyitott ablaknál lebegő függönyökre bízta a ventillációt. A Juventus nehezen, de bírta az iramot Messiék ellen. Nem érdekelte a Facebook annyira, mint amilyen gyakran használta. Legalább öt percig gondolkozott rajta, hogy evés és meccsnézés közben tényleg szüksége van-e rá, hogy még mobilozni is elkezdjen, míg végül beadta a derekát, és a konyhapulton hagyott teló képernyővédőjét feloldotta, és amíg visszaült a fotelbe, meg is hallgatta Magdi rövid üzenetét. Majd meghallgatta ismét. Majd kikapcsolta a tévét, és meghallgatta újból. Hagyta a meccset és a kaját a francba, felkapta a dzsekijét és rohant le a lépcsőn.

            Kiment a körútra, bár fogalma se volt, hogy merre induljon. A villamos sehol nem volt, taxit nem látott, futni viszont nem bírt volna ennyit. Hülye kis picsának hívta magát, aztán futni kezdett. Majdnem félrelökte a szembejövő gyalogosokat. Céltudatosan, előre tekintve rohant. Épp úgy nézett ki, mint azok az egyetemisták, akik úgy rohangálnak az emberek között, mintha élet-halál kérdése lenne a félévi dolgozatuk beadása. Csakhogy ezúttal valóban élet-halál kérdése volt az, hogy odaér-e. Egyedül egy dologgal nem volt – és nem is lehetett – tisztában Bozsi: mire ő végre talált egy taxit a következő sarkon, addigra Magdi már kiugrott az ablakon.

            Legalább tizenöt perc volt, mire odaértek Magdi lakásához, és Bozsi annyira sietett, hogy a sofőrtől a kétezer forint visszajárót sem kérte el. Pedig fájt neki, mert le volt égve, de jobb ötletnek tűnt egyből kipattanni az autóból. Rohant csöngetni a kapualjba. Senki nem nyitott ajtót. Magdi nem otthon van, hanem a lakásával szembeni épületben. De melyikben? Épületek vették körbe mindenhonnan, és valamennyien tétlenül, bölcsen néztek le rá, mint akik nem árulhatják el a megoldást. Magdi azt mondta az üzenetben, hogy a szobájának ablakával szemközti épület. Bozsi a halántékát nyomkodva próbált visszaemlékezni arra, amikor Magdinál járt, és hogy a lépcsőn merre fordult, és a szobája merre nyílt a lakáson belül. Sajnos túlságosan izgult akkor, hogy ilyenekre emlékezzen.

            Három férfi lépett ki a kapualjból.

            – Tűnjünk innen a vérbe – szólalt meg az egyik.

            – Nem kéne mégis megkeresni?

            – Szerinted vérző arccal meg félig kifolyt szemmel fogok bújócska-fogócskázni?

            – És ha egyszerűen visszament a lakásába? – kérdezte a harmadik.

            – Nem olyan ostoba. Lépjünk le.

            Bozsi dermedten nézett fel rájuk. Az egyik odébb lökte a kezével, és a falnak nyomva tartotta Bozsit, amíg elhaladtak. Bozsi szólni se mert, csak némán a falnak lapult az óriás tenyér mögött.

            A taxis még mindig az autóban cigizett lehúzott ablaknál. Bozsi arra a kétezresre gondolt, amit bent hagyott nála, de már nem volt pofája visszakérni. A férfiak beszálltak, a sofőr kipöccintette a csikket és egy pillanat alatt elhúztak.

            Bozsi berohant a kinyitott kapun. Gyűlölte magát érte, de eszébe jutott a Barcelona meccs, meg hogy vajon mennyi lehet az állás. Csak most vette észre, milyen lepukkant ez az egész környék. A szűkös belső udvarra rohant, ahonnan körbenézett. Észrevett egy nyitott ablakot, ahol a függöny ki-be csapkodott, mint egy haragos, dúló-fúló óvodás, akit sarokba állítanak, amiért rosszul viselkedett. A szemközt lévő lakás ablakai be voltak deszkázva. Berohant a lépcsőházba, és hármasával szedte a lépcsőfokokat. Szinte rimánkodott annak, aki hallja a belső gondolatait is, hogy élve találjon rá Magdira. Aztán félúton megtorpant. Magdi üzenete és a három fickó nagyon is egybe vágott. Viszont ők is Magdit keresték. Az egyiknek a szeme vérzett (bár ezt a kalap alatt nem látta, csak hallotta, ahogy mondja), a másiknak az orrán és a bal arcán volt hatalmas vágás. A harmadikat nem látta jól, de arra tippelt, hogy Magdi valahogy kikerült a kezeik közül. Talán fent rejtőzik a tetőn, vagy elbújt valahová. Tovább folytatta az utat felfelé.

            Az elhagyott emeletre érve hamar megtalálta a felfelé vezető oldallépcsőt. Az üres lakásba érve az egyetlen nyitott, bedeszkázatlan ablak úgy hívogatta, mintha maga Magdi állt volna ott. A nadrágot és a fehérneműt megpillantva a három férfi jutott az eszébe. Ökölbe szorult a keze. Kétségbeesetten nézett körbe, és pánikolni kezdett. Magdi ablakát nézte, nem lát-e mozgolódást vagy lámpafényt, de nem időzött ott sokáig. Lerohant a lépcsőn, ki az utcára és elkezdett fel-alá járkálva olyan menedékhelyet keresni, ahová ő bújna, ha Magdihoz hasonló szituban lenne. Talált egy közeli sikátort, ahol épp két hajléktalan élvezte egymást, de a kuka mögül kilógó, mozgó lábukat és a letolt nadrágot észrevéve visszafordult és elindult egy másik irányba.

            Átkozta magát, amiért nem nézte meg jobban a férfiakat, amikor félrelökték az útból, vagy hogy nem nézte meg a taxi rendszámát, hogy kiderítse, hová mentek. Még ilyen fontos helyzetben is teljesen figyelmen kívül hagy minden fontos részletet, és mint egy idióta, csak rohan előre. Az ösztönei cserben hagyják, és a vak agya vezeti céltalanul. A lelkének egy kis része arra vágyott, hogy soha ne találja meg Magdit, mert mi van, ha rátalál egy megerőszakolt, péppé vert, görcsösen síró lányra. Túl sokat jelentett neki. Fogalma sincs, miért nem tudta elfelejteni őt ennyi éven át, és most, hogy újból találkoztak, miért zaklatja fel ennyire. Bárki más küldött volna egy üzenetet ilyen későn, hogy bajba került, induljon... nem, neki nincsenek olyan ismerősei, akik éjszaka bajba kerülnek. Magdi az egyetlen, akitől ez kitelik, hogy férfiak üldözik, és Bozsi azt érezte, ő is az üldözőjévé vált, csak épp nem erőszakot akart rajta tenni, hanem tanácsra volt szüksége, hogy hogy a fenébe élje az életét. Például hogy hogyan kell igazi bajba kerülni. Ő mindig tiszta, rendes, mások kedvére tevő fiúcska volt, nem vett részt verekedésekben és nem is kereste a lehetőséget, hogy balhézzon. És ez a becsületes, tisztességes állampolgári státusza egyszerre borzasztónak és nyomasztónak tűnt fel előtte. Hamisnak nem tudta nevezni, mert nagyon is valóságos volt.

            Női sikoly ütötte meg a fülét. A kiáltások egyre hangosabbá váltak, majd egy férfi is üvölteni kezdett, míg végül meg nem szűntek a hangok, de akkorra már nem volt szüksége, hogy hallja őket – visszatérve a sikátorba megtalálta Magdit. Abban a sikátorban állt, ahonnan nemrég kifordult – és nem volt rajta más, csak egy kapucnis pulóver.

            Bozsi odarohant, és átölelte a reszkető lányt. A válla fölött átnézve, a kuka mögött megpillantotta a letölt nadrágú csövest. Csak deréktól lefelé látta, de mozdulatlannak tűnt. Nem akart közelebb menni. A lány véres pulóvere és a földön fekvő merev láb mellett csorgó vér így is elég beszédes volt.

            Most rajta volt a sor, hogy odaadja a nadrágját. Kihasználva az éjszakai kábaságát a városnak, az utcán addig sétáltak, amíg taxit nem fogtak, és miután a taxisofőr túltette magát a látványon, egy kis extra pénzért elvitte a véres pulóverű, koszos lányt és a boxerben lévő srácot a megadott címre.

            A lakásba érve Bozsi vízzel és étellel kínálta Magdit, aki bezárkózott a fürdőszobába, és olyan sokáig volt bent, hogy Bozsi elaludt a fotelben várakozás közben.

            Egy gyilkos van a fürdőszobámban, gondolta. Az ösztönei nem súgtak semmit. Fogalma se volt, hogy mitévő legyen. Azt álmodta, hogy gyereke született, és rendkívül boldog volt tőle. Fia született álmában.

Az előző részekben: Bozsi szerelmet vall Magdinak, Magdi elutasítja, hiszen nem is ismeri őt valójában. Az apja emberei rátörnek, ő pedig az ablakon át kimászik a szűk párkányra, és átugrik a szemközti lévő ház tetejére. Az idős cserepek beszakadnak alatta, és nagyot zuhanva beesik az épületbe.

**

            Magdi riadtan ébredt fel. Nem tudta volna megmondani, hogy fél percre, vagy fél órára aludt vissza. Most viszont elemében volt, mint aki reggel kinyomja a vekkert, majd az agya kapcsol álmában, és rettegve pattannak ki a szemei, mert tudja, hogy elkésett.

            A fémet már nem csapta senki. Mielőtt feltápászkodott volna, körbenézett, hogy felmérje, hol is van. Egy padlás alatt feküdt, felette a beszakadt tetővel. Ahogy bezuhant a cserepek között, a padlás deszkáit átszakítva zuhant le az elhagyatott épület legfelső szintjére. Magdi nem tudta volna megmondani, hogy élt-e itt valaha valaki, olyan elhagyatott és lepukkant volt az egész. A falak hiányoztak, csak egy-két helyen maradtak meg. Nehéz lett volna megmondani, hogy bontás, vagy felújítás alatt állt az emelet.

            Hallotta, ahogy többen beszélgetnek, valahol alatta. Egy ideig hallgatta őket, és bár nem tudta kivenni, mit mondanak, a társalgás végén valaki élesen, dühödten káromkodott, és rácsapott egyet valami súlyos, mélyen zengő fémre, talán egy fémajtóra. Magdi óvatosan felkelt, és hálát adott az istennek, amiért nem tört el semmije. A lábát vonszolnia kellett kissé, és a bal kezét sem tudta nagyon megemelni, de úgy vélte, nem törtek el a csontjai. Ha itt lenne a puskám, végeznék mindőtökkel, mint a rohadt kutyákkal. Fegyver után keresett, de néhány ott hagyott üvegvázán és üres gyufásskatulyán kívül nem talált semmit. Ahhoz túl kevés ideje volt, hogy az egész lakást körbesántikálja. Próbált létrát vagy lépcsőt keresni a padláshoz, de úgy tűnt, nem ebből a lakásból nyílt a feljárója. Elindult abba az irányba, ahonnan a hangokat hallotta. Egy vastag faajtó előtt állt meg, amit nem tudott kinyitni. Ez előtt lehetett a felvezető lépcső, és nagyon úgy tűnt, hogy annak az alján állt az áthatolhatatlan vasajtó.

            Az ablakok mind bevoltak deszkázva. Odament ahhoz, amelyik a legtöbb fényt eresztette át az esti fényekből. Abból, ahol a szakadás volt a tetőn, úgy találta, hogy ez az ablak épp az albérletére nézhetett. Gyakran nézett át ide a fürdőszobájából azt vizslatva, nem élnek-e hajléktalanok az üres házban.

            Hallotta, amint a vasajtót ismét elkezdték csapni, most mintha valami keményebb, nehezebb anyaggal. A deszkákat nézte – nem voltak valami vastagok, de nem is voltak túl véknyak. Hirtelen észbekapott. A zsebébe nyúlt, ahol a telefonja volt. Megnyitotta az üzeneteket, és pötyögni kezdett, két másik ismerősének pedig gyors, hadaró hangüzenetet küldött. Fogalma se volt róla, hogy maradt-e még mobilnete, vagy hogy megkapják-e időben a barátai. A telefonja kijelzője elsötétült, az akkumulátor nem bírta tovább. Eldöntötte, hogy ha szüksége lesz rá, fegyverként fogja használni.

            Az ablaktól nem messze talált egy fémrudat. Két kézzel, mintha jeget törne, elkezdte kiütögetni a faléceket. Az elsőt még sikerült is, de a másodikkal annyira nem bírt, hogy inkább a többit kezdte el püfölni. Rúgni sohasem tudott igazán jól, nekirohanni pedig egyenlő lett volna az ablakon át történő kiugrással. Ön-defensztráció, gondolta. Azt most nem. Majd nyugodt körülmények között, egyszer, ha úgy dönt, de akkor biztosra megy. Jó érzés volt tudni, hogy az öngyilkosságra mindig számíthat. Bárhogy alakul a következő fél óra, vagy az az utáni időszak, biztonságot adott tudni, hogy bármikor kiléphet ebből a szarból.

            Hirtelen éles robajt hallott a lépcsőnél. Kapkodva, zilálva, itt-ott rácsapva a vascsővel ütögette a deszkákat, de minél szétszórtabban csapkodott, annál kevésbé érte el a a kívánt hatást.

         Hallotta, hogy a lakás faajtaját verik. Még úgy fél perce lehetett hátra. Bepánikolt, ereje kezdett elszállni. Minden izmát megfeszítve verte tovább a léceket. Végül sikerült kiütnie a másodikat és a negyediket is,. Ez a három viszont éppen úgy blokkolta a kifelé vezető utat, hogy nem tudta figyelmen kívül hagyni őket. Kezdte a legvékonyabbal, a harmadikkal. Kiütötte. Kiütötték az ajtót is. Nagyon közelinek és valóságosnak hallotta a férfiakat.

           Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Rúgni kezdte a deszkákat, bármily sutának is érezte magát. Mielőtt megpillantotta volna az első férfit, sikerült kirúgnia a deszkát, így már csak a legalsó deszka maradt. Jobb, ép kezével feltornázta magát az ablakkeretig, és a párkányon állva lenézett a közös udvar fekete, macskaköves talapzatára.

            – Csak nem ugrásra készülsz?

            Magdi hátranézett, és az izgalomtól majdnem megbotlott a saját lábában. Az azonban végzetes lett volna – se erkély, se állvány, semmi, ami megfogná, ha kiesik. Hiába verte ki a deszkákat, nem volt hová ugorni. Bárcsak szuperhősköpeny lenne rajta. Elrepülne messzire és kissrácoknak segítene matekházit írni, meg üldözné a piti bűnözőket. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy azt az életet, amelyet él, sosem szerette. 

            – Gyere szépen vissza – mondta a kövér fickó. – Csak beszélgetni szeretnénk veled.

            – Mit csináltatok Krisztiánnal?

            – Ki a tököm az a Krisztián? Valami buzi haverod az is?

            – A lakótársam. Vele volt a haverja, füveztek.

           – Ja? Semmit, ne aggódj. Megkérdeztük tőlük, merre mentél. Csak át szeretnénk adni egy üzenetet az apádtól. De ahhoz le kell szállnod, és ide kell jönnöd.

            – Nem szállok le.

            – Akkor ugorj. Mi itt várunk.

            Magdi körbenézett. Nem hitte el, hogy sikerült sarokba szorítaniuk őt. Mielőtt visszalépett volna, észrevette a leszakadt ereszt, ami az ablak mellett csüngött, mint egy elhervadt tulipán. A vége össze volt roncsolva, és egy fészek gyűlt össze benne. Az fogta meg a kését, amivel ugrott. Csak egy karnyújtásra volt tőle.

            A párkányról nem lépett vissza, de stabilan állt rajta, háttal az ismeretlennek.

           – Na most pedig, ha már így összegyűltünk, mit szólnál hozzá, ha meghallgatnád az apád üzenetét? – mondta a Fogatlan. Kalapban és sálban állt előtte, valahogy elképesztően  jómodorúnak tűnt, amikor csukva tartotta a száját. Kicsatolta az övét. A két másik mögötte állt, egyik a lakatvágóval, a másik egy kalapáccsal a kezében. Honnan a tökömben szereztek ezek ilyesmiket az éjszaka közepén?

            – Mit akarsz? – kérdezte Magdi ijedten. – Hol van az apám?

      – Örömet szerezni. Apukád a levendulamezőkön meditál. Na fordulj meg, és markolj rá arra a rohadt ablakkeretre, ha már így megszabadítottad a deszkáktól.

            – Gyors legyél ám, mert mi is sorban állunk – szólalt meg az egyik férfi.

            – Ne aggódjatok, köcsögök. Ki van fizetve egész estére.

            Magdi korábban sosem tudta eldönteni, hogy milyen is valójában. Volt, hogy túl érzelmesnek, és általában szomorúnak érezte magát, máskor meg egy olyan makacs lánynak, aki bármit képes elérni, és ha kell, átgázol az egész világon, hogy megkapja, amit akar. Csak azt nem tudta, mit akar. Ha most enged ezeknek, szomorú lesz, ha ellenáll, konok, magabiztos. De hogy ebben a pillanatban melyik a kettő közül – az ijedt, vagy a merész, azt nehezen tudta volna megmondani. Az adrenalin átjárta a testét, és a túlélési ösztön dominált mindent, csak azt elfelejtette megmondani, hogy hogy élhet túl.

            – Aztán csak semmi huncutság! Nehogy kést vagy üvegszilánkot rejtegess a kezedben, mert akkor kurvára pipa leszek.

            A Fogatlan közelebb lépett, lerántotta a párkányról, és háttal az ablaknak állította. Magdi jobb kezével fogta az ablakkeretet, a sérült bal karját pedig maga elé húzta, amennyire tudta. Próbálta kiverekedni magát, de a Fogatlan ellen nem volt esélye. A másik, a vékonyabb odament, hogy lefogja, amíg a Fogatlan vetkőzteti. Rúgni próbált, ahogy lehúzták a nadrágját, de elvétette. Lába libabőrőssé vált, ahogy a bugyit is leszedték róla, valamivel akaratosabban, mint a farmert. Küzdött, de valahányszor kiakarta magát tépni, az a fickó – pontosan látva, hol fáj neki – úgy rászorított bal karjára, hogy engednie kellett.

            – Az apád tudta, hogy úgyis behódolsz, de hogy ilyen könnyen megadod magad, arra szerintem ő se számított.

            Magdi ismét csalódott. Remélte, hogy az apja tudja, milyen kemény volt mindig is. Úgy látszik, sosem figyelt rá igazán. A Fogatlan arccal az ablaknak fordította, és szinte kilökte rajta Magdit.

            – Premier plánban láthatod az udvart, miközben elélvezel. Ilyet sem teszel minden nap.

            – Csak azt hiszed – felelte dacosan.

            Legutóbb épp így csinálták Lilivel, bár ott a Dunára és a Budai hegyekre nyílt a kilátás, nem egy belső udvar mocskos homlokzatára.

            Puha, tompa, de merev testrész ért a fenekéhez. Ez már nem a keze volt a Fogatlannak. Magdi ismét ficánkolni kezdett, erre épp az történt, amire számított. Ez a nagy állat nekicsapta a falnak. 

            – Ez az, tudod te, hogy milyen feszesen szeretem én – lihegett a fülébe. – Te csak ne mozogj, legfeljebb ha már közel jársz. Szeretem, amikor együtt megyünk el.

            Olyan erősen markolt rá a fára, hogy szálkák fúródtak a tenyerébe, ám az a fájdalom semmi nem volt ahhoz képest, amit a férfi okozott számára. Erősen, keményen fogta, de a másik kettőt nem engedte közel. Magdi akárhogy fészkelődött, nem jutott közelebb az ablakhoz. Tudta, hogy mit kell tennie. A kövér férfi felizgult, és magához nyúlt.

            Magdi lendületből hátracsapta fejét, bele a másik arcába, és ahogy fellazult a szorítás, kiugrott az ablakon. A Fogatlan utána kapott, visszarántva őt a derekánál fogva, tulajdonképpen megmentve ezzel az életét. Utána viszont már csak egy csapás volt az egész, és el is engedte Magdit. Felüvöltött, a másik kettő támadásra készen léptek közelebb, amikor meglátták Magdi kezében a kést, és a vérző, tántorgó férfit. Magdi a kést maga elé tartva hátrált a párkányhoz, és háttal a sötét udvart bámulta. Ahonnan ennyire vissza akarnak húzni, arra van az én utam. A kést belevágta a kövér férfi arcába – aki épp a nadrágját húzta fel – és mielőtt a másik megüthette volna, kiugrott az ablakon egy szál pulóverben, maga mögött hagyva a nadrágját és az alsóneműjét.

            Az utána vágott kalapács az oldalbordájába vágódott, a Dögölj meg, büdös kurva! a szívébe.

11.

A kanapén ült felhúzott lábakkal. Még csak a reklámok mentek, a popcorn a mikróban pukkadozott. A szomszéd lány vécére ment. Magdi egyre csak az ajtót figyelte és fülelt. Nem volt jobb ötlete, mint átjönni, és várni, hogy az apja berontson a lakásába, és lemészároljon mindenkit akit otthon talál – Krisztiánt meg a füves haverját.

Egyfolytában a bőrt kaparta a körmével a hüvelykujján, és a száját tépte belülről a fogaival. Egy percre sem tudott odafigyelni a tévére. Szofi visszajött a mosdóból, és a konyhába érve elégedetten vette ki az elkészült pattogatott kukoricát.

– Csak kiöntöm egy tálba, és már kész is!

Magdi oda se figyelt rá. Felőle akár lángolhatna az egész konyha, őt az se érdekelné. Gyakran pillantott a telefonja kijelzőjére. Nézte az időt, várta, hogy kapott-e üzenetet, mindegy, kitől, csak legyen már túl ezen a rohadt napon. Felvetette, hogy addig iszik, amíg el nem ájul – bevett szokása volt stressz idején –, de ha az apja rátalál, valószínűleg az összes embere végigerőszakolja, mielőtt a holttestét kilökik az ablakon a negyedikről. Józannak kellett maradnia, bár ez tűnt a legnehezebb feladatnak mind közül.

Este hét óra.

Az apjának nincs hol laknia, nincs hová mennie, nincs felesége, aki várja. Csak Magdi volt neki, és most eljön érte, hogy elpusztítsa őt is. Lassan múltak a percek.

Szofi leült Magdi mellé, és felhangosította a tévét.

– Most kezdődik! Úgy szeretem ezt a filmet! – mondta izgatottan. Magdi szinte sajnálta őt, amiért ennyire naiv és ártatlan. Viszont irigyelte is, bár sose lett volna képes arra, hogy ezt kimondja. Elképzelte, hogy egy irodában ül reggeltől kora estig, majd hazajön, és izgatottan várja az esti filmet. Magdi belegondolt, hogy rá az apja vár egy borotvaéles késsel a kezében, és nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon a gondolaton. Neki nem kellett filmet néznie, hogy az izgalom házhoz jöjjön. Ha bárki elé állt volna ebben a percben, és azt kérdezi tőle, mit érzel?, gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy félelmet. Úgy tartják, hogy kimondva minden démon ártatlanabbnak tűnik. Viszont akárhányszor is mondja ki azt, hogy az apám bármelyik pillanatban megjelenhet a lakásomban, hogy végezzen velem, nem tűnt ártatlanabbnak. Ez a démon valóságos volt.

A film elkezdődött. Valami szürreális dráma volt, ahol a helyszínek úgy váltakoztak, mint az álmokban: követhetetlenül, összefüggéstelenül, csak a szereplők sétálnak benne olyan természetesen, mintha teljesen megszokott lenne a párizsi vízesés, majd a londoni, homokos tengerpart napozó medvékkel. Magdi nézte, de nem látott semmit. Végigpörgette a lehetőségeit, és nem állt túl jól a szénája. Mindegyik eshetőségnek halál lett a vége, és bármilyen röhejesnek is tűnt számára, nem akart meghalni. Így nem. Gyógyszerekkel, vagy hídról leugorva igen. Az egy döntés. De félelemben, menekülve, irtózva minden másodperctől, a saját apád keze által – azt már nem. Ezt az elégtételt nem adja meg annak a köcsögnek.

Nyolc óra.

Egyre csak várt. Kattogott. Kiment a konyhába, ami közel esett a bejárati ajtóhoz, és feltűnés nélkül hallgatózni kezdett. Át akart menni a lakásába, de nem volt hozzá bátorsága. Nézte a lyukon át a folyosót, üres volt. Néha hallotta felnevetni Krisztiánt meg a haverját. Bozsira gondolt. Szegény srác. Na, őt tényleg sajnálta. Azonban tagadhatatlanul hízelgett neki az, hogy szerelmet vallott neki. Mégis mit mondhatott volna válaszul? Nem is ismerlek, az apám meg a nyomomban? Mégis felnézett rá az őszinteségéért. A legtöbb ember, akit ismer, sosem lett volna ennyire bátor. Pontosan tudta, hogy hülyének fogják nézni, mégis el kellett mondania, ahogy érez – mert ez az, amit érez, és nem mást. Talán Bozsi démonja el isszállt ezzel, hogy kimondta hangosan, és azóta elmúlt a szerelme, vagy nevezze ő bárminek is azt a régi érzelmet, amit az iránt az óvodás lány iránt táplál, aki egykoron volt. Nem is olyan régen. Szinte tegnap volt még, hogy azt a pisis nadrágot a bokorba rejtették. Ő is szerette a fiút. Hosszú ideje nem gondolt erre, és hosszú ideje nem volt egy férfi sem az életében, akire úgy nézett volna. Undorodott tőlük, de Bozsi más volt. Rá nem férfiként tekintett.

– Nem jössz vissza? – kérdezte Szofi a kanapéról. – Lemaradsz a legjobb jelenetről, ha folyton a konyhában sertepertélsz. Épp most léptek ki a metróból, ami egy tisztásra vezetett. El kell ájulni!

– De, persze. Megyek.

Úgy jött ide ma este, hogy itt alszik, történjék bármi. A szomszéd lakásra közvetlenül sosem gyanakodnának. De mégsem bírt visszaülni a kanapéra.

– Az az megyek. Mennem kell, ne haragudj, most jut eszembe, hogy van ez a...

– Hová készülsz?

– Ne haragudj, majd legközelebb bepótoljuk, most mennem kell.

És még mielőtt Szofi ellenkezhetett volna, Magdi eltűnt. Szofi azt se tudta volna megmondani, hogy az ajtón ment-e ki, vagy egyszerűen köddé vált.

Magdi óvatosan belökte a lakás ajtaját. Síri csend volt. A nappaliban néhány sörösüveg hevert a földön, apró rendetlenség. A késsel elsétált egész a szobájáig, ám amikor majd' szívrohamot kapott Krisztián ajtó mögüli nevetésétől, szitkozódni kezdett. Krisztián meghallhatta, mert rögtön kicsapta az ajtót.

– Itthon maradt valami?

– Mit csináltok az én szobámban? – kérdezte Magdi, Krisztián haverját nézve egy félméteres bonggal az ágy mellett ülve.

– Itt kényelmesebb.

– Takarodjatok ki!

– Nyugi már...

– Azt mondtam, takarodjatok! – kiáltotta Magdi, majd feltartotta a konyhakést a feje felé, döfésre készen.

Krisztiánék gyorsan kiiszkoltak és áttelepedtek Krisztián szobájába. A bongot ott felejtették, gondolt rá, hogy beleszív. Ekkor hallotta meg a zajt. Hátra se kellett fordulnia, ösztönből tudta, hogy azzal csak időt veszítene. Krisztiánra gondolt. Most látta őt utoljára. Sajnálta, hogy nem ő küldi a másvilágra.

Átfutott az agyán a legrövidebb útvonal a földszintig, és a mosdóban termett egy pillanat alatt. Belülről magára zárta az ajtót, és a nyitott ablakon kimászva egész a párkányon kezdett egyensúlyozni. Csak egyetlen, nagy ugrás, és ott van a szomszéd háztetőn.

– Hé, te meg ki a faszom va...? – hallotta Krisztián hangját, majd egy nagy csattanás és csörömpölés következett. Ezzel párhuzamosan valaki rángatni kezdte a fürdőszoba ajtaját. Egy rúgás az ajtón, majd még egy, aztán még egy, és a zár megadta magát. Magdi rövid haját szemébe fújta a szél, egyetlen kapaszkodója az apró téglák közti fuga volt, amikbe olyan mélyen eresztette bele az ujjait, mintha éppen orgazmusa volna. Verejtékezett a homloka, erre nem volt felkészülve. A szíve minden dobbanása a felgyorsult óramutató visszaszámlálása... Tíz, kilenc, ugorj, hét, most, öt, négy, tedd meg, három, kettő, egy, lódulj! – Oldalvást fordult – a Fogatlan vigyorgott az ablakon kihajolva.

– Én szóltam előre, kiscsillag.

Magdi elengedte a ház falát, és nagyot rúgott hátra. Mintha repült volna. Szabadnak érezte magát, mint amikor a lőpályán volt a fegyverével. Szinte egész megszokta, hogy csak így lebeg. Ki tudja, nem is volt olyan rossz ez a huszonhárom év.

A konyhakés még mindig a jobb kezében volt, amit eséskor jó erősen a cserepek közé vágott, de azok pajzsként óvták a tetőt – a kés kifordult a kezéből, megvágva őt. Egyre lentebb csúszott a sikamlós cserepeken, nem volt mibe megkapaszkodnia. A mélység húzta őt. Fogatlan nevetését hallotta még utoljára, mielőtt megnyílt volna alatta a talaj, és lezuhant volna a mélybe. Kiáltott, hátha meghallja valaki. Bodizsár! Vajon ő is rá gondol ma este, a csillagokat nézve?

A hosszú, fekete űr ráfonódott, és lerántotta a mélybe.

12. 

Vezubszky a borospoharat szorongatta az asztalnál ülve. A tévé kikapcsolva, a mobil fent az emeleten, a számítógépen a gyerekek néznek valamit épp. Talán a választást, bár megkért mindenkit, hogy ne tegyék. Életében nem volt még ilyen zaklatott és feszült, mint az elmúlt hat órában. Fannival szeretett volna lenni, ámbár tudta, hogy neki most rengeteg munkája van, és úgy tisztességes, ha ezekben az órákban nincsenek együtt. A felesége hátulról átölelte őt.

– Én hősöm!

– Ugyan, hagyj már! – felelte a férfi. – Nem vagyok hős, nem vagyok semmi. Jelenleg kötéltáncosként egyensúlyozok.

– Ha leesel, a párt alattad tartja a hálót. Tudod jól, hogy mögötted vannak.

Vezubszkyban nem maradt energia ilyesféle eszmefuttatásokra. Egyszerre le akarta üvölteni a felesége fejét, de kontrollálta magát.

– Apa, apa! – kiáltott Joci, a legkisebb fia.

Izgatott, magas hangon kérdezett vissza, hogy:

– Tessék?

Nyertem? Megválasztottak? Kifizetődtek végre az elmúlt évek áldozatos munkái?

– Kispipi megint bepisilt!

Meg bírta volna fojtani azt a szerencsétlen macskát.

– Vigyétek ki, és töröljétek fel! – válaszolt az anyjuk, Marcsi.

– De olyan büdös! – nyávogott a gyerek.

Vezubszky Marcsira nézett, és ő abból mindent megértett. Sóhajtva felcammogott az emeletre, hogy segítsen feltörölni a macska piszkát.

Ha ma megválasztják, az azt jelenti, hogy a listás szavazáson a pártja elsöprő többséget arat, minthogy Vezubszky a lista közepén-alján helyezkedett el. Nem mintha nem bíztak volna a győzelmében, épp ellenkezőleg: azokat rakták legelőre, akikről tudták, hogy egyéniben sosem vinnék el a kerületüket. Vezubszky körzetében az eddigi képviselő nyugdíjba megy, utódja egy fiatal, tapasztalatlan suhanc, aki éles, harsány mottókat kiabál a mikrofonba. Vezubszkynak magabiztosnak kellett volna lennie, de nem hitt benne teljesen mégsem. Félt ettől a taknyostól, félt, hogy a listán sem kapnak elég szavazatot, és akkor a pártból hamarosan kikopik a neve, és csak felesleges kolonc lesz a többiek nyakán. Bármit, csak ezt ne. Elvileg van egy emberük a szavazatszámlálóknál, aki egy kicsit súlyosabban fogja számítani a rá leadott szavazatokat. Bevett szokásuk volt, minthogy még sosem buktak le vele, és csak minden kilencedik körzetben alkalmazták a módszert, szétszórva az egész ország területén.

Cigarettára gyújtott. A felesége, amikor utánament a teraszra, szintén kivett egy szálat, és némán ült mellette.

– Ha sikerül, azt mondta, megtesz miniszterének.

– Ezt eddig miért nem mondtad?

– Nem akartam elkiabálni.

– Gábor, ez csodálatos! Feleslegesen aggódsz. A Párt számít rád. Bíznak benned. A listás helyezés semmit nem jelent, sőt...

­– Tudom – vágott Marcsi szavába. Ha Pír Fanni mondta, hogy sikerülni fog, szó nélkül elhitte neki, ha viszont Vezubszky Marcsi, akkor hallani se bírta. – Ha én leszek az egészségügyi miniszter, le kell szoknom.

– Minek? Az összes orvos, akit ismerek, szívja.

– Legszívesebben az ő kezüket is letörném. Ha ma este nyerünk, semmi nem marad a régiben. Minden meg fog változni.

– Nem fogják csak úgy átadni a hatalmat. De én hiszek benned.

Marcsi térdre ereszkedett, amikor kicsapódott a terasz üvegajtaja, és ő úgy tett, mintha csak a leesett gyufát kereste volna.

– Apa, anya, gyertek! Ezt nézzétek!

– Mi az, megint bepisilt a Kispipi?

– Nem, a tévében! Mutattak téged is, meg Zoli bácsit, Réka nénit, meg pár ilyen munkatársadat. Gyertek, gyertek! Gyertek már!

Feleségével összenéztek. Ma este örökre megváltozik az életük, bárhogy is alakul a választás. Féltek bemenni, érezték egymáson. Lalika odafent maradt, nem jött le.

Megszólalt a földszinti vezetékes telefon. Ezt szinte már csak a párttagok használták. Jelentsen bármit is, fel kell vennie. Mire odaért a kagylóhoz, a telefon megszűnt csörögni. Idegességében leverte a telefonkagylót a helyéről, és csak nagy küzdelem árán tudta visszapasszintani a helyére. Szinte oda csapta, hogy tanulja meg, hol van a helye.

– Na, mi lesz már? – hajolt ki a lépcső korlátján Joci.

Mire felértek, a reklámszünet várta őket a képernyőn. A mobiltelefonja csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Olyan erősen vonzotta a krómfekete kijelző, hogy nem bírt ellenállni a kísértésnek. Internet azonban nem volt rajta, direkt kihúzta a modem kábelét reggel. 

– Úgy izgulok! – húzódott oda Marcsi.

Az ágyon ülve figyelte a család a képernyőt. Korpásodás elleni sampont reklámoztak, majd háromszög alakú kenősajtot, amit ki kell próbálni, olyan finom, mert leírni az ízét nem lehet. Nincs ember a földön, aki ellen tudna állni a kísértésnek. Ezután egy nőt néztek húsz másodpercig, ahogy dezodort fúj magára futás előtt és után, zöld posztó előtt készített effektek sűrűjében.

– Ha nagy leszek, én is reklámokat fogok készíteni! – mondta Lalika, akinek fogalma sem volt, hogy mire vár a család, illetve az is biztos, hogy ő nem látta a zöld posztót a nő mögött.  

– Psszt! – csitította az anyja.

Az biztos, hogy a soron következő három gyógyszercég beitta a család tudatalattijába magát az aranyér, a lábgomba és a húgyúti panaszok elleni készítményeivel. Az utóbbin még nevettek is a gyerekek, amilyen viccesre és bugyutára sikerült elkészíteni a kis gézengúzt, aki fertőzést okoz a nők vaginája körül kerek, bacilusra emlékeztető ruhában, miközben a tenyerét dörzsöli. Marcsi az abortuszára gondolt, Gábor a jövőjére, mint bukott képviselő, aki inkább elválik a feleségétől, és lelép messzire a barátnőjével, mint hogy az itthoni politikában dobálja sárral azokat, akik megverték. Az utolsó reklám teheneket mutatott és csokoládét. Talán ez volt az utolsó nyugodalmas percük családként, ahogy azt a tehenet bámulták az Alpokban.

Visszajött a híradó a választási különkiadással. Alul a szalagon pörögtek a nevek és a százalékok, a pártok nevei és a képviselők által megnyert körzetek nyolcvan százalékos feldolgozottságnál. A sötét telefonkijelző kéken villant fel. Gábor érte kapott, és feloldotta a pin-kódot, amit csak harmadjára sikerült rendesen beütnie.

Holnap küldök egy csomag nikotintapaszt. Kezdd el használni.

Marcsi kitépte Gábor kezéből a készüléket és leteperte a férjét, a gyerekek pedig úgy bújtak-fúrtak kettejük közt, ahogy csak az ilyen kisgyerekek képesek.

*

Magdinak mindene fájt. Az első gondolata, mint mindig, mióta sportlövésszé vált, a karja volt. Kiszabadította, és egy-egy mozdulattal megállapította, hogy nem törtek el. A lábait nem igazán érezte, amit rossz jelnek vélt. Vér csorgott állán, dohos porszagtól kellett köhögnie.

– Merre vagy, kicsinyem? – hallotta az ismerős hangot. – Gyere, segítek hazatalálni apucihoz, hogy végre kibéküljetek.

Szédült, nem tudta, ki szólítja. Talán az édesanyja. Végre eljött érte, mégsem hagyta ott az oviban, megmenti őt. A hang továbbra is beszélt hozzá. Meg akart mozdulni, hogy segítségért kiáltson, de nem bírt. Nem maradt ereje feltápászkodni, pedig ugrania kellett volna. Fém csattant fémen. A lépcsőhöz vezető ajtólakat lehetett. Anya, segíts. Segíts, mert nincs erőm ellenállni. Ez is csak egy halálnem, mint bármely más. Igazán kiszabadíthatná már a lakatot, mert így vissza fogok ájulni, mielőtt felér. Ügyesebb embereket érdemelne apa.

Az előző részekből: A Fogatlan megkeresi Magdit, hogy közölje vele, egy hete van elhúzni a városból, mielőtt az apja kiszabadul. Bozsi pizzafutárnak álcázta magát, hogy beszélhessen Magdival, és kikönyörögje, hogy találkozzanak. Magdi végül belement.

*

Kint ültek a Duna-parton. Bozsit kényelmetlenül érintette, hogy ott van velük Mimi is, pedig valójában oldotta a feszültséget közöttük.

– Szóval te vagy Magdi stalkere?

– Mi? Nem. Csak beszélni szerettem volna vele. Véletlen pont neki vittem ki a pizzát...

– Aha. A múltkor meg három órán át leskelődtél a szemközti kávézóból, és azt kukkoltad, ahogy dolgozik. Ha valami perverz állat vagy, talán be tudlak szervezni a forgatásokra. Talán még közösen is szerepelhetünk.

– Nem, én nem...

– Persze, te sosem szerepelnél ilyen undorító ocsmányságban! Csak minden este erre vered ki a kis faszodat. Kétszer.

– Én... én...

– Én, én, én ! – utánozta Mimi. – Nyugi, nem hiszem, hogy elbírnál te azokkal a lányokkal ott. Nem neked való szakma ez. Mondd csak, kibírod te öt percig, hogy ne csurgasd ki a gecicskédet?

Bozsi habogott-hebegett. Titkon remélte, hogy Magdi jót fog szórakozni azon, ahogy oltja őt Mimi, de ő rájuk se bagózott. A folyót nézte. Ez Miminek is feltűnt.

– Magdi, mit feszülsz, drágám?

– Semmit.

– Apádra gondolsz, baby?

– Négy nap múlva kijön a börtönből.

– Még elmehetünk. Tudod, hogy veled tartok. Akár külföldre is mehetünk, nekem szakmai felsőfokú nyelvvizsgám van.

– Tényleg? – lepődött meg Bozsi.

– Persze. „Oh, my God! Oh, oh oh! Oh, my Gooood! Fuck my pussy!”

Hangosan, teljes átéléssel adta elő, mint a forgatásokon, amitől többen rájuk néztek a piknikezők közül. Még remegett is kicsit.

– Ez C2-es, baby. Azt mondják, amerikai akcentusom van, és olyan keményen baszok, mint egy orosz. Viszont vannak az orosz akcentussal bírók, ők meg úgy basznak, mint az állatok.

Bozsinak fogalma se volt róla, hogy mit feleljen, mert azt sem tudta, hogy ugratják-e vagy sem.

– Nagyon szépen beszéled az angolt – mondta végül.

– Csak egy szavadba kerül, és megyünk – fordult Mimi Magdihoz.

– Nem. Nem tudom. Maradni akarok.

– Nem félsz?

– Hogyne félnék. Rettegek. 

Ahogy elkezdtek inni, és fejükbe szállt a bor, egy kicsit mindannyian erőre kaptak, és Mimi egyre csak azt hajtogatta, hogy költözzenek külföldre.

– Majd valami kis boltban eldolgozunk, vagy tudja a franc. Munka mindenhol van. Ki tudja, a végén még beiratkozom egyetemre.

– Ne menj, Magdi – szólalt meg Bozsi, hosszú idő óta először.

– Hogy mondod?

– Maradj. Nézz szembe vele.

– Ez meg mit akar?

– Te senkitől nem félsz, Magdi. Vannak szarabb, nehezebb napok, de nem most. Most kemény vagy, mint a vasrács, semmitől nem szabad félned. Hallod? Semmitől. 

A két lány annyira elképedt, hogy nem jutottak szóhoz. Bozsi sután, bénán mondta mindezt, remegő torokkal, de ott volt benne az eredetiség, és a valódi érzelmek. 

Minthogy Magdi nem felelt, Bozsi úgy látta, hogy a szavai nem hatnak. A folyó helyett már ő rá figyelt, amiről tudnia kellett volna, hogy hallgatja őt, de Bozsinak ez nem jelentett semmit. Úgy érezte, kénytelen rájátszani.

– Kemény vagy, Magdi, mint az oviban!

A lányok felhúzták a szemöldöküket.

– Úgy értem... úgy értem...

– Tudjuk, hogy érted, Mr. Öt Perc. Bízd ezt a profikra.

– Nem! Magdi! Bár nem láttalak évek óta, azóta se találkoztam nálad keményebb emberrel. Se férfival, se nővel. Fogalmam sincs, miken mentél keresztül, ahogy látom, az életem sokkal szerencsésebben alakult, mint a tied. Volt, hogy azt hittem, depressziós vagyok, de téged elnézve én repesek a boldogságtól. És ez szar. Mert nem ezt érdemelted. Nekem kéne szomorkodnom és meghunyászkodva élnem, és az olyanoknak, mint te pedig emelt fővel járni, elérve a célokat az életben. Te nem erre születtél. Még szinte pelenkában jártál, amikor már olyan határozott voltál, amilyen én sosem leszek. Ha beleállsz ebbe, állj bele keményen. Nincs olyan ember vagy dolog ezen a földön, amitől félned kéne. Baszki, ha még te is félsz, én akkor itt helyben összerondítom magamat.

Magdi hallgatta őt, de ismét a folyó hullámait nézte. El se hitte, hogy Bozsi képes a torkán akasztani a szót. Egy célokkal teli férfit látott maga mellett ülni. Magdi évek óta próbálja kitalálni, mi a célja az életben. Nem azért nem érte el még őket, mert nem tudta, hanem mert nem találta még ki, mik is azok. Sosem tudta, hogy ezek találják meg az embert, vagy az embernek kell kitűzni egy célt magának. Mi az egyáltalán, hogy cél? Az ember egy élőlény biológiai és lelki szükségletekkel. Tanul, talál egy munkát, szaporodik és meghal. Hogy jönnek ide a célok? Milyen földön kívüli kreálmány az emberi cél? Hogy sűríthetné be a mindennapi küzdelmeibe, amikor hosszú ideje az egyetlen vágya az, hogy kioltsa saját életét?

– Ember! Hisz te szerelmes vagy Magdiba – kiáltott fel Mimi, és Bozsi nem tudta, hogy ez kérdés, vagy kijelentés. Fülig elpirult.

– Ne nevettess – horkantott Magdi.

Bozsi feszültté vált.

– Én mondom - erősködött Mimi.

– Hát... – nyögte Bozsi, a fejét vakarva.

– Úristen – sziszegte Magdi. Majdnem kiestek a szemei közben.

– Na gyerünk, légy férfi, apukám, mondd ki! – csesztette Mimi.

– Én... szeretlek.

– Te totál hülye vagy. Azt se tudod, ki vagyok! Tizenöt éve nem láttalak, bazdmeg! Hogy lehetnél szerelmes belém?!

– Csak mert...

– Neked elment az eszed.

– Bocsáss meg, nem akartam...

Magdi felállt. Mimi kiitta az utolsó cseppet az üvegből, és behajította a vízbe, majd felkapta a még bontatlant (amit természetesen Bozsi hozott), és ő is felállt. Bozsi felpattant, hogy elnézést kérjen, de Magdi menni akart. Olyan volt, mint egy megkergült ló bezárva, akit épp szállítani akarnak.

– Nem tudom, hogy mi bajod van, de ne keress többet. Szállj le rólam, megértetted?

Mimi vette át a szót.

– Van egy fogatlan verőembere a Magdinak, akit ha kell, bármikor rád küld. Minden fogadat kiüti, ha csak egy csepp is kiborul a söréből, miközben a túrós faszát szopod a kocsma vécéjében.

Most Bozsinak akadt torkán a szó. A két lány hátra se nézve elindult az országház felé, és ahogy felszökdeltek a villamosmegálló lépcsőire, néhány lépés múlva eltűntek szem elől.

Már akkor ott, az oviban tudta, hogy ez lesz, ha elmondja, hogy érez. Azóta csak hülyébb lett.

Az előző részekben történt: Magdi öngyilkosságot kísérelt meg altatókkal. Elbőgte magát az online órán az osztály előtt. Bozsi követi Magdit, inkognítóban szaglászik utána.

Magdi felkelt az ágyból, és a fürdőszobába ment. Írt a barátnőjének, hogy találkozzanak a szokásos helyükön, ami innen csak egy köpésre van.

– Kell legalább fél óra!!! de megyek – írt Mimi.

Addig legalább egyedül meg tud inni valamit, gondolta Magdi. Szerette, ha egyedül ihat a kocsmákban. Visszament a hálószobába, és magára kapta a ruháit. Nem volt biztos benne, hogy a saját bugyiját húzza fel, mert a másik nő is egyszerű feketét hordott. Felvette azt, ami tisztábbnak tűnt, és míg a lány azt böngészte, hogy mit nézzenek esti filmnek, Magdi azt mondta, hogy kimegy cigizni.

– Siess vissza – mondta a lány. – Még fiatal az este.

Magdi egy perc alatt az utcán találta magát. Körbefuttatta a szemét, hogy követik-e.

Bő fél óra múlva érkezett meg Mimi. A hely irtó szűkös volt, nagyon össze kellett húzniuk magukat a kis asztalnál, ami jutott nekik.

– Miért akartál találkozni? Már majdnem éjfél van.

– Apám itt van a városban, és engem keres.

Miminek kikerekedtek a szemei.

– Megkeresett?

– Még nem. ZT mondta.

– Mit kerestél ZT-nél? Azt hittem, már nem jársz hozzá.

– Kellett ez-az. Nemsokára visszamegyek hozzá.

– Mit akarsz tenni?

– Szerzek egy fegyvert. Pisztolyt, vagy vadászpuskát – mindegy. Ami van.

– És kinyírod az öreget? – kérdezte Mimi nagyot slukkolva a cigijéből.

– Eleget élt már. Ideje mennie.

– És mi van, ha...

– Ha ő talál meg előbb? Ha tudni akarod az igazat, nem érdekel.

Lehúzták a rövidet.

– Tényleg begyógyszerezted magadat a múltkor?

– Tényleg.

– Megint meg fogod próbálni?

– Próbálni nem, csak megtenni.

– Segítségre van szükséged. Nem akarhatod megölni magadat, aztán tenni úgy, mintha minden rendben lenne.

– Mintha minden rendben lenne? Szerinted úgy nézek ki, mint akinél minden rendben van? Fosok, hányok, állandóan szarul vagyok. Sírni akarok egyfolytában, de nem tudok.

– Ne tedd ezt magaddal. Gondolj rám, vagy az anyádra.

– Gondolni már nem elég. Menni akarok. És nem segít, ha beszélek róla neked, vagy egy pszichiáternek, mert vagy meg akar állítani, vagy nem hallgat meg. Az is sokat jelentene, ha egyszer valaki végig hallgatna. Ha igazán értené, amit mondok, akkor nem akarna lebeszélni róla.

– Úgy mondod ezt, mintha csak külföldre készülnél költözni.

– Talán így is lesz. Ki tudja? Elmegyek Nyugatra, és élem a boldog, középosztálybeli embereknek jutó életet egy kertvárosi házban. Szülök pár gyereket, felveszem a német csokot, aztán örökre befejezhetem a panaszkodást.

Mosolygott, de a szája sírásra állt. A kezével legyintett, hogy nem akar többet erről beszélni. 

– Hogy megy a filmezés?

– Jól – felelte Mimi –, most sok a meló. Nem tudom, ki bír ennyit rejszolni, de egyfolytában jönnek a megrendelések. Nincs leállás. Van, hogy napi négyszer is forgatunk, olyankor a pinám már olyan, mint egy fölrobbantott lövészárok.

Magdi korábban kiköpte volna az italát ettől a megjegyzéstől, most azonban a mosolyt is erőltetnie kellett. Azelőtt se volt boldog, de nevetni tudott.

– Egyszer végre én is megnézlek.

– Á, nagyrészt heteró pornó megy mostanában, az téged nem érdekelne túlságosan. Bár most van egy csaj, aki nagyon ragaszkodik hozzá, hogy velem forgasson. Majd lemásolom CD-re neked.

– Kinek van már CD-je manapság? Szerintem be se veszi a gépem.

– Akkor majd átküldöm a linket, bár sose tudom, épp hová kerül fel és mikor. De megkérdezem, ha ennyire érdekel.

– Kösz, jó barát vagy.

A pultos lépett melléjük.

– Ezt a két italt az a fiatalember küldi nektek.

Egy, az ablak mellett ülő, bőrkabátos, kalapos férfi felé mutatott, aki jócskán túl volt már a negyvenen. Baljós megjelenése volt a sötétben. Amikor leült melléjük, vigyorgott, és Magdinak egyből szemet szúrtak a hiányzó fogak, és a meglévő fogakon letapadt, barna kátrány.

– Mit akarsz? – kérdezte Magdi.

– Ma én vagyok a futár, üzenetet hoztam. Szedd a cókmókodat, és húzz el a vérbe.

– Az apám küldött?

– A halál – felelte, és kivillantotta rohadt fogait.

– Te beteg fasz – mondta Mimi, és felállt.

– Mondd meg az apámnak, hogy nem félek tőle, és ha olyan kemény, akkor tolja elém a képét, és ne a kutyáit küldje.

– Kapsz egy hetet. Utána megint megkereslek, de nem lesz ingyen pia. A fogaiddal fogsz fizetni minden egyes cseppért, amit miattad öntök ki.

A jobb kezének ujjain lévő gyűrűkkel kocogtatta meg az egyik fekete, undorító fogát.  

Magdi közelebb hajolt hozzá.

– A maradék fogaidat is kiütöm, te gennyláda. Gyere Mimi, menjünk.

– Ez az ember szexuálisan zaklat! – kiáltotta Mimi a pultosnak. Az ránézett a vigyorgó fickóra, majd lesütött szemekkel tovább törölgette a poharakat. Magdi kitolta barátnőjét, és megkérte, hogy hagyja abba a jelenetet.

Az utcákon sétáltak egy-egy üveg sörrel a kezükben.

– El kell tűnnöd ebből a városból.

– Maradok.  

– Annyiszor el akartál már tűnni, pont most ne mennél?

– Egész életemben veszélyben éreztem magamat. Most legalább tudom, mi az, ami jön.

– Ez a fickó nem viccelt. Ennek nem a fogtündér vitte el a fogacskáit.

– Csak keménynek akart tűnni – válaszolt Magdi, de valójában ő is irtózott tőle, hogy még egyszer találkozzon vele. Piszkos körmei és érdes tenyere voltak, szikár, széles vállakkal. Régimódi, szívós munkásnak tűnt. Valószínűleg meg se érezné, ha Magdi megütné őt.

– Gyere, hazakísérlek.

– Aludj nálam, kérlek. Nem merlek így elengedni.

Magdi hiába ellenkezett, Mimi addig erősködött, míg rá nem beszélte őt, és ott aludt nála.

Egy hét múlva az apját szabadlábra helyezik. Ennyi ideje volt, hogy örökre felszívódjon, vagy felkészüljön arra, amire egész életében várt.

9.

Bozsi kint állt az esőben, előrecsapott baseball sapkáján peregtek az esőcseppek. Milyen kicsi a világ idelent, felnézve a társasház hatodik emeletéig. Kezdett beázni a cipője. Beállt a kapualjba, és csengetett.

– Ki az? – kérdezte a hang.

– Pizzafutár.

– Hatodik emelet.       

– Hanyas ajtó?

– A lift előtt  várlak.

A kapu zárja berregett. Bozsi belökte, és betrappolt a nedves macskaköveken a hideg, kihűlt lépcsőházba. Beszállt a liftbe, és megnyomta a gombot. Maszk volt rajta, a biztonság kedvéért, bár nem értette, miért rakta fel. Fogalma se volt, mit fog mondani. Valami frappánsat akart, valamit, ami nem olyan béna, mint ő maga. Negyedik, ötödik, hatodik. A szíve a torkában dobogott. A lift szép lassan felhúzta magát a hatodikra, és csak mikor egy szintbe került az emelettel, engedett az ajtó.

Nekirugaszkodott, hogy kinyissa, de az ajtót kívülről kinyitották, amitől egyszerűen előre bukott. A pizza a földre hullt. A lány szemét forgatva sóhajtott.

– Borravalóra ne is számíts.

– Nem kell – mondta Bozsi, miközben összeszedte magát ügyetlenül, mintha részeg lenne, majd ismét megismételte. – Nem kell.

Magdi nem ismerte fel őt a maszk és a sapka mögött, bár valójában rá se nézett. Egy rövidnadrágban és egy otthoni pólóban volt, mezítláb.

– Szállj be a liftbe – utasította.

– Miért?

– Csak szállj be.

Bozsi beszállt. Magdi kezébe nyomta a pénzt, felvette a pizzát a földről, majd megnyomta a gombot. A lift ajtaja bezárult, mielőtt Bozsi mondhatott volna bármit, és elindult a nulladik felé.

– Pancser, pancser pancser – szidta magát, fejét a lift acél falának verve, amitől a sapkája a földre esett. Össze bírta volna tépni azt a szaros satyit.

A harmadikon megállt. Egy idős nő szállt be a liftbe. Bozsinak egyetlen választása maradt. Majd’ fellökve a nőt kiviharzott a liftből, és rohant felfelé a lépcsőn. Ahogy szedte a lépcsőfokokat, még mindig nem volt fogalma, hogy mit fog mondani. Letépte a maszkot, hogy az arca beszéljen helyette. Felért a hatodikra. Üres volt. Az első ajtóhoz lépett, és elolvasta a kapcsolón lévő nevet, majd megnézte a többit is. Tanácstalan volt. Bekopogott.

Nem nyitottak ajtót.

– Magdi, nyisd ki. Kérlek! Én vagyok.

Az ajtó zárva maradt. Beszólt még egyszer, majd a másik ajtóhoz állt. Aztán eszébe jutott, hogy a kaputelefonon ki volt írva az ajtó. Megkereste a négyes számút, és erősen kopogni kezdett.

– Mit akarsz, kisfiam? – nyitott ajtót egy kövér, kopasz fickó.

– Csókolom. Magdit keresem.

– Milyen Magdit?

– Sotkovszki.

– Rossz ajtó. Ha jól tudom, lent lakik a negyediken.

– A negyediken?

– Mi van, nem mondták el a pizzafutárnak, hova kell menni?

– Tessék?

– Hülye vagy?

Bozsinak leesett, hogy pizzafutárnak öltözött.

– Ja! De! Igen. Köszönöm. Nagyra értékelem, köszönöm. Elnézést. Bocsánat.

Bozsi loholt le a negyedikre. Nem kellett sokat várnia. Magdi kint telefonált a folyosón, az ablakpárkányon ülve, a lábkörmeit tépkedve az ujjaival.

– Különben megkaptam a videódat. Nagyot mentél...

– Magdi!

– Várj egy kicsit – mondta a telefonba, és kezével eltakarta. – Mit akarsz? – kérdezte Bozsit.

– Szia.

Maszk nélkül egyből felismerte.

– Úristen. Visszahívlak. – Lerakta a telefont. – Mi a faszt akarsz tőlem?! Nem voltam világos a múltkor?

Fogta magát, és elindult az lakása felé.

– Bemehetek? Szóval ott laksz? És a hatodikra kérted a pizzát?

– Remek. Nem akartam, hogy tudják, hol lakom. Ki köpött?

– A dagadt fickó. Először azt hittem, hogy ő az apukád.

– Az apukám? Drágám, az apucikám most fog kijönni a sittről, és véresre kúrja a lyukamat, ha megtalál.

Bozsi olyan tágra nyitotta a száját, hogy egy légy beszállhatott volna rajta. Magdi ettől kissé megnyugodott. Nem az apja embere.

– Esküszöm, ilyen fickóval még nem találkoztam, mint te. Na mi van? Gyere akkor, baszki. Nézd meg, milyen retekben élek.

Bement a lakásba, Bozsi meg tétlenül állt, majd követte őt.

– Akkor te itt laksz?

– Nem.

Bozsi megint hülyének érezte magát.

– Szép kecó.

– Utálom. Szóval, miért jöttél, pizzafutár? Honnan tudtad a címemet? Már meg se kérdezem, minek vagy itt, egyértelmű, hogy kémkedsz utánam. Csak pocsékul csinálod.

A címét Enitől tudta meg, akinek egy futár haverja szállít ki Magdinak.

– Futárkodom mostanság. Véletlen jöttem, de ha már így alakult...

– Na persze. Milyen a Corvinus?

– Honnan tudsz róla? 

– Csak te kémkedhetsz utánam?

Bozsi elpirult. Kiváltságosnak érezte magát, hogy Magdi utána kémkedett. Beértek a szobába. Tele érmekkel, kupákkal és serlegekkel. Több volt az arany, mint bármi más, és a halványsárga falnak adott egyfajta megnyugvást, hogy beleillik, mint halott a koporsóba.

– Mit csinálsz?

– Leülök az ágyra.

Az ágynemű tiszta volt.

– Nem, úgy értem, mi ez a sok érem?

– Sportlövök.

– Azta!

– Nem nagy szám.

– És hogy hogy ilyen jó vagy benne?

– Ezt biztos meg akartad kérdezni?

– Jaj, úgy értem...

– Ne akard tudni. Nem értenéd úgy sem. Miért követsz engem? És el ne kezdj bullshitelni, mert rád fogom a puskámat.

Puskája nem lehetett a szobában, de Bozsinak ezt nem kellett tudni.

– Csak... – sokat gondolkozott rajta, hogy mit mondjon. A lány kíváncsian várta, de közben az óráját nézte. Mint aki alig várja, hogy végezzenek. – Szarul néztél ki. Megsajnáltalak, amikor a koncerten láttalak.

Magdi nem jutott szóhoz.

– TE sajnáltál meg engem? Az igen. Jó, hogy ilyen empatikus vagy. Szerencsés lány vagyok.

Bozsi zavartan nevetett.

– Hát igen... Szereted a sportlövészetet?

– Utálom. Lassan menned kell. Dolgom van. Edd meg azt a szeletet, a tányért meg tedd le a többire. És többet ne kövess.

Egymáson tornyosultak a mosatlan tányérok az ágy mellett.

– Mi dolgod van?

– Lövöldözök.

– Itt, a szobában?!

Magdi nem tudott mit felelni rá. Nem is akart. Az energiája zuhanórepülésbe kezdett.

– Jó volt dumálni.

– Úristen! – csapott Bozsi a homlokára. – Tudom, hogy honnan voltál ennyire ismerős! Néztelek a tévébe!

– Szuper. Mész?

– Csodáltalak. Olyan büszke voltam rád!

– Ennek már jó pár éve. Alig emlékeztél rá te is.

Valaki becsapta a bejárati ajtót.

– A lakótársad?

– Betörők.

Bozsi ismét nevetett.  

– Lenne... lenne kedved egyszer együtt lógni?

– Nem.

– Oké. Persze. Akkor szia. Vagyis, nem. Tudod, mindig megakartam köszönni, még hogy az oviban...

– Nem kell.

– Csak egy vacsora...

– Szó se lehet róla.

– Uzsonna?

– Ki van zá...

– Egy üveg bor a Duna-parton. Csak ennyi. Vagy húsz éve nem láttalak, az oviba te voltál a legjobb barátom.

– Húsz éve, pontosan. Azóta pedig szart se tudok rólad.

– Baszki, én szerettelek. Nagyon.

Bozsi szíve ezerrel dobogott. Megfogadta, hogy örökké a titka marad, hogy szerelmes volt a lányba. Magdi hezitált egy ideig.

– Miből gondolod, hogy lenne értelme beszélgetnünk?

Alig bírta kinyögni a következő szavakat. Nem tudott a lány szemébe nézni.

– Nem szeretek másokat nagyon.

Magdi majdnem hogy elismerően húzta el a száját. Tele van meglepetésekkel ez a hét.

– Két üveg bor – mondta végül.

Bozsi mosolyra húzta a száját, Magdi faarccal nézte őt.

– Na menj.

Egy cetlire felírta a számát, és átadta neki. Bozsi úgy bámulta, mintha a nyerő lottószámokat kapta volna meg. Félt, hogy nem igaziak. Várta, hogy Magdi kikísérje őt, de ő továbbra is egy helyben állt.

– Akkor szia – ismételte magát, majd ügyetlenül kiment. Kifelé menet belebotlott Magdi lakótársába, Krisztiánba. Kezet fogtak, és már ment is.

Magdi gyorsan becsapta az ajtót, mielőtt Krisztián odaért volna. A fiú bekiáltott.

– Azt hittem, a pinát szereted. Már kezdtem azt hinni, hogy van bennünk valami közös!

Fogalma se volt, mihez kezdjen vele. Ha elmegy megölni az apját, hogy aztán megtegye, amit meg kell, úgy fogja intézni, hogy magával vigye őt is. Hat napja volt hátra az életéből, és Krisztiánnak fogalma se volt róla.

Az óra már rég elkezdődött. Egyike volt azoknak az óráknak, amiket még mindig online tartottak meg. 

Magdi ilyenkor kiül a párkányba, cigizik és fülesen hallgatja az órát, miközben a járókelőket bámulja. Sokszor a közeli óratornyot teszteli, hogy tényleg jól számol-e.

A legtöbb szaktársa bekapcsolja a kameráját, de Magdi nem szokta. Nem akarta, hogy bármit is tudjanak róla. Az a kör alakú robotszem egészen irritálta őt. Irtó sok szaküzletet végig járt, mire feladta a keresést, hogy olyat találjon, amiben nincs beépített kamera. Az első dolga az volt, hogy letakarja egy kivágott, kis darab fekete ragasztószalaggal.  Egy ideig így használta, de mivel a laptop maga is fekete volt, csak akkor bizonyosodott meg, hogy a ragasztó még mindig a kamera előtt van, ha közel hajolt hozzá vagy ha megérintette. Gyűlölte azokat a boltokat is, ahol kamera volt, és a térfigyelők elől is úgy húzódzkodott arrébb, mintha tolvaj lenne.

Az órák voltak a legrosszabbak. A tanár többször is kérte, hogy kapcsolja be a kameráját, amire ő mindig előjött valami kifogással. Azt érezte, hogy a tanár állandóan őt piszkálja. Minden megjegyzését csípősnek, támadónak érezte. Ha egy kérdésre tudta a választ, azt érezte, sikerült fenntartani a tudás látszatát, pedig nincs is valódi tudása. Amikor meg nem tudta a választ, akkor kétféle érzés támadt fel benne. Egyrészről nem érdekelte, mert tudta, hogy ott fogja hagyni az egyetemet. Másrészt védtelennek érezte magát. Olyannak, akinek megtalálták a rést a pajzsán, és megsebesítették.

Ólomnehéz szemhéjai felengedtek. A képernyőt bámulta. Hosszú, néma, súlyos idő. A trófeák és lógó érmek alatti ágyon magzatpózban feküdt, előtte kinyitva a laptopja. A némaságra ébredt fel. Valahol az agya addig nem akart ébren lenni, amíg szólt a zaj, és most, hogy hirtelen elhalkult, meg akarta nézni, miért.

– Magdaléna, jól van? – kérdezte a tanár szaggatott mikrofonján.

Anélkül, hogy mozdult volna, körbefuttatta szemét a monitoron, hogy lássa, hányan nézik. A kamera elől nincs menekvés. A ragasztószalagot kereste, de túl homályos volt még a látása, hogy kivehesse, a karját kinyújtani pedig lehetetlen feladat volt.

– Magdaléna, minden rendben? – hangzott ismét a kérdés. Volt valami nyugtalanító a hangjában, amit olyankor hall az ember, amikor pontosan tudja, hogy semmi nincs rendben.

Felelni akart, de nem jött ki hang a torkán. Csak most jött rá, hogy életben van. Hogy nem ölte meg magát. Meg kellett mozdítania a fejét, hogy lássa a gyógyszeresdobozt. Többet kellett volna bevennie ahhoz, hogy most egy hullát bámuljon az osztály. Csak hát azokat már korábban magába tömte, kisebb-nagyobb adagokban.

– Életben vagyok – szólalt meg. Azt remélte, éljenezni fognak, de legalább is hogy megkönnyebbülnek. Ehelyett még inkább megdöbbentek. Többen megijedtek, és mintha a kamerán keresztül is látta volna, hogy az osztály egységes tekintete a gyógyszeresdobozra mered. Beszéd közben vette észre magát a képernyőn. A program ugyanis annak a képét nagyítja ki, aki éppen hangot ad ki. Mintha újjászületett volna egy kórházi szobában, ahol mindenki azt várja, hogy felsírjon végre.

– Jól vagyok, csak egy kicsit szomjas vagyok – mondta erőtlenül.

Ettől ismét kinagyításra került a kép, amit a kamerája rögzített. Úgy bámulta önmagát másokon keresztül, mintha tükörbe nézne egy gumiszobában, a többiek meg ott állnak a tükör-ablak mögött, mind őt figyelve. Szúrást érzett a bőrén egyszerre mindenhol, viszketni, égni kezdett. Sebes volt a karja, nem tudta, mitől. A gyógyszeresdoboz némán, üresen tátongott óriási szájával, a kupakja méterekkel arrébb hevert tőle. A száján csorgott a véres-taknyos nyál, valószínűleg az orrából. Az állára egy része már oda is száradt. A paplant vérfoltok tarkították. Barnák és vörösek voltak, nem frissek. Ezt talán még a kamera túlsó végéből is ki lehetett találni. Az ágy mögötti fal hamutálként funkcionált, legalábbis erre lehetett következtetni az elnyomott csikkek után maradt fekete, elmaszatolt foltokból.

– Hívjunk mentőt, Magdi? – kérdezte a tanár.

Még mindig nem tudta, ki és mikor kapcsolta be a laptopot. Talán ő volt, félálomban is felkelt, mert tudta, hogy kezdődik az óra, aztán visszaaludt. Mentő. Érdekes felvetés.

– Nem. Jól vagyok. Csak kicsit meg vagyok fázva – felelte, de a hangja olyan volt, mintha a halálos ágyáról jelentkezett volna be.

– Jobban tenné, ha megnézetné magát egy orvossal. Talán elkapta a vírust.

A lakótársa lépett be a szobába.

– Na, felkeltél, te kis álomszuszék? Emlékeztem rá, hogy ma déltől órád van, ezért bekapcsoltam neked a gépet, és be is jelentkeztem az órára. Az ember azt hinné, hogy valami bajod van! A világért se hagytam volna, hogy igazolatlan hiányzást kapj a mai alkalomra.

Krisztián önelégülten mosolygott. Magdi védtelen és erőtlen volt, küzdeni akart, fel akart kelni, hogy pofán vágja őt, de a testének nem bírt parancsolni. Belülről zubogott, mint egy takarékra tett fedett fazék, ami forr ugyan, de kifutni nem fog. Hónapok óta először sírt igazán. Úgy, magzatpózban, a laptop előtt. Ha látni akartátok, hát tessék. Nincs hová rejtegetnem ezt a szobát. Először csak szárazon, kicsiket nyögdécselve sírt, majd egyre jobban erőt vett rajta, magával ragadta és átvette az irányítást minden más felett. Többé nem bírta abbahagyni. Szinte várta, hogy eljöjjön a megkönnyebbülés érzése, a kisírt lélek megnyugtató ujjongása, de egyre csak fordult fel a gyomra és még több fájdalmat érzett. Az anyjára gondolt, és első ízben érezte a megnyugvás ígéretét. Ahogy egyre többet gondolt rá, mint egy fehér angyalra, elszégyellte magát, mert ha az anyja így látná őt, bepisálva, foltos paplanon bőgve, épp olyan fejet vágna, mint a szaktársai. 

Az osztály addig nézte őt tág szemekkel, míg végül a tanár szét nem kapcsolt és a laptop képernyője elsötétült.

 7. 

Este hét óra, tök sötét. Az eső vadul csapkodja a pala tetőt, minden koppanás olyan, akár egy szögütés. A szemközti kávézó emeleti ablakából valaki gyanúsan méreget. Magdi biztos volt benne, hogy őt figyelik, csak azt nem tudta, hogy miért. Még a „ki” sem volt olyan fontos, mint az ok maga. Az apjára gyanakodott, vagy valamelyik szaktársára az egyetemről. Valaki, aki látta a múltkori nagy alakítását az ágyon. De vajon mit akarhat? Élőben is látni a nyomorúságos életemet? Hé, ki mondta, hogy nyomorúságos? Egyszer sírtam úgy igazán az évek alatt, és rögtön leírom magam. De mi is a gond?, kérdezte magától, hiszen az egész olyan megfoghatatlan és elmondhatatlan volt, hogy amikor megpróbálta összeszedni magának, csak puszta tényekre, alkalmakra, történésekre jutott, nem az azt követő érzelmekre, amelyeket átélt. Vonzotta az az állapot, amit az osztálytársai előtt élt át. Hívta, csalogatta. Olyan könnyű volt átadni magát a puszta fájdalomnak. Semmi más, csak ő és a fájdalom. Egyszerű volt. Húzza, tartja, nem engedi ez az érzés. Közeledik. Talán még ma este újból átéli.

Korábban minden más volt. Korábban ha valaki követte, elment mellette. Szép lassan hozzászokott az évek alatt, hogy folyton követik. De már nem tud úgy tenni, mintha. Azelőtt azt hitte, elfelejti mindazt, ami vele történik, és folyton új embereket megismerve, új dolgokat tapasztalva elhagyja mindazt, ami nem érdekli és ami már nem izgatja. Csakhogy az emlékeket továbbra is hordozta magában, és arra a keserű felismerésre jutott, hogy a tetteiért – és egészében véve az életéért – felelősséget kell vállalnia. Nem tudta, hogy fogjon hozzá. Mint amikor lángol a konyha, és hirtelen nem tudja eldönteni az ember, hogy vízért rohanjon, vagy a még épp cuccokat mentse ki. Nehéz felmérni, hogy mekkora a tűz, ha az ember a közepén áll.

Egyetlen kávét ivott a szemben ülő alak, mióta ott van. A héten már másodjára. Se egy újság, se egy mobiltelefon, ami leplezné őt. Biztos azt hitte, hogy a sötét és az eső leplezni fogja. Csak a barom nem számolt azzal, hogy ha bent világosabb van, mint kint, akkor épp hogy ő lesz jól látható. És talán azzal sem számolt, hogy Magdi nem olyan, mint mások. Túl sokszor követték már ahhoz, hogy ismét szemet hunyjon a nyilvánvaló felett. Egyre csak szolgálta ki a vevőket, az a szemközti alak pedig végig ráfeszülve figyelte őt a távolból. Szeretett volna a puskája távcsövébe nézni, hogy lássa az illető arcát, és szét is roncsolja egy golyóval. Gondolt már rá, hogy szerez egy újat, amit bevisz a munkahelyére, de belátta, hogy egy ekkora fegyver nem lenne célravezető. A húsvágó kés viszont ma reggel lett megélezve.

– Kimegyek egy kicsit! – szólt a hátul cigiző Lacinak. Ledobta a köpenyt, felkapta a kést és kilépett az utcára.

Egy autó majdnem elütötte, ahogy átkelt az úton, az eső pedig úgy nyaldosta, hogy már bánta, hogy nem kapta fel a dzsekijét. Belépett a nyitott ajtón, ami a friss, tavaszi eső verte porillatot engedte be a helyiségbe. Az ember csak a nyarat várta egy ilyen poros eső alatt.

– Szia Magdi – köszönt a pultos srác. – A szokásost?

– Hali. Ma nem.

Megindult a lépcső felé.

– Azt a kést minek hoztad? – kiáltott utána Feri, de Magdi már a lépcsőfokokon szökdelt fel gyors macskaként.

Meghitt asztaloknál meghitt párok. Milyen kibaszott romantikus, gondolta, majd belépett a legkisebb helyiségbe, ahol csupán két asztal volt odabent a faburkolatú falak között. Az egyik üresen állt, a másiknál egy férfi ült. Valószínűleg nem vette észre, hogy Magdi átrohant, mert ahelyett, hogy Magdit (aki előtte állt) nézte volna, kifelé bámult az ablakon, egyenesen a gyorséttermet figyelve. Ilyen béna nem lehet az apám embere. Magdi oldalról mellé került, és a férfi asztalon pihent keze mellé vágta a jó negyven centis kést, milliméterekrekre a kisujjától.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Magdi.

A férfi összerezzent, mint akit tetten érnek. Arca megpróbálta leplezni minden szándékát, és szinte már nyílt a szája, hogy azt mondja: „nem tudom, miről beszél”, amikor Magdi dühösen elkezdte csóválni a fejét.

– Ezt nem hiszem el. Mi a francot akarsz tőlem?!

– Semmit – felelte Bozsi. – Csak beültem kávézni.

– Hogy engem stírölj, ahogy dolgozom? Te valami beteg, perverz állat lettél azóta?

– Nem, dehogy – vágta rá ijedten. – Ne haragudj, nem tudtam, hogy így ki fogsz akadni.

– Mégis mit hittél? Napok óta errefelé ólálkodsz. Mit akarsz, még egyszer belém rúgni? A koncerten nem volt elég? Nem kell nekem a kés, e nélkül és szétrúgom a segged.

– Bocsáss meg. Beszélni akartam veled, csak nem tudtam, hogy kezdjem.

– Mondjuk úgy, hogy kinyitod a pofádat, és megszólalsz. „Szia, beszélgetni szeretnék.” Olyan nehéz ez?

– Nem, ne haragudj.

Többen átnéztek a másik asztaloktól a hangos veszekedésre.

– Mit akarsz?

– Semmit. Csak tudni, hogy mi van veled.

– Kurvára minden rendben van velem, mint látod. Ilyen késekkel csicskítom be az utánam legyeskedő férfiakat. Na és veled?

– Megvagyok, mostanában...

– Az fasza. Na csá.

Magdi kihúzta a beleállt kést az asztalból, és kiviharzott. Várta, szinte maga mögött érezte Bozsit, de az nem rohant utána. Persze, mert ugyan az a beszari kölyök maradt, aki volt. Elköszönt Feritől, elnézést kért az asztalért (Feri nem értett semmit), és visszament dolgozni.

– Na mi van, ittál egy kávét?

– Igen.            

– Nekem nem is hoztál?

– Át tudsz te menni.

Laci kezében megállt a húsvágó kés.

– A legutóbbi lelki fröccs után egy kicsit azért többet vártam.

– Csak azért hallgattál meg, hogy visszaélj vele? Akkor baszd meg.

– De csípős a nyelved ma.

– Csípős, hagyma, minden. A mottónká váltam. Látod, ennyire jó alkalmazott vagyok.

Grimaszolt egyet, aztán visszatette a kötényt, és elkezdte feltölteni a hűtőt. Ahogy átnézett az ablakon, látta, hogy a fenti asztlnál már nem ül senki. Olyan érzése volt, mint amikor eltűnik a pók, és ő csak még jobban fél, mint akkor, amikor még pontosan tudta, hogy a hálójában van. Így most bárhol lehet. Az apja felől azonban megnyugodott. Bozsi egészen biztosan nem az ő embere, ilyen gyáva alakokat sosem venne fel. Vagy pont ez a csali benne? Pont ezt akarja elhitetni vele az apja, és ilyen nyápicnak tűnő alakokat állít rá?

– Laci, asszem kezdek becsavarodni – mondta.

– Na ne bassz. Hozok még csípőst.

Kiment hátra, Magdi meg azon agyalt, hogy szabaduljon meg az apjától örökre. Fegyverre volt szüksége.

 *

Bozsi aznap este Eninél aludt. A legutóbbi találkozásuk óta többször is volt nála, bár most először maradt ott estére. Eni örült, Bozsi pedig éppen ráért ott lenni. Enivel tudott beszélni, előtte nem voltak titkai, talán egyedül csak Magdit illetően. Magdival viszont képtelenség volt beszélni, volt valami ijesztő abban, ahogy viselkedett. Rettegett tőle, amitől képtelen volt úgy beszélni vele, mint bárki mással. Nehezen tudott elaludni Eni mocorgásaitól.

Vezubszky Gábor a tükör előtt állt. Hosszú, vékony, kardra emlékeztető mattfekete nyakkendőjét figyelte, ahogy a nyitott erkélyajtón át rebegtette a beáramló szél. Csend volt. Az elmúlt napok hangoskodása a tegnap estével végre abbamaradt. A szoba túlsó végében egy tőle tíz évvel fiatalabb, hamvas-és feszesbőrű, gesztenyebarna hajú lány terült el a takarók fullasztó felhői között, és nem csinált mást, csak fel-le járatta a lábait, miközben a telefonja kijelzőjét bámulta. A hírportálok napok óta szinte kizárólag a közelgő választásokról tudósítottak, beleértve a közvéleménykutatások eredményeit, az utca emberét, a politikai elemzéseket és a vitaműsorok konklúzióit. Vezubszky igyekezett olyan távol maradni a hírektől az elmúlt napokban, amennyire csak tudott. A tükör előtt állt, amikor gondolkodni akart, épp olyan pózban, amilyenben először megpillantottuk őt.

            – Fázom – szólt a lány. – Be tudnád csukni az erkélyajtót?

            Vezubszky kilépett az erkélyre, az utcát figyelte, a platánfákat, a napfényt, az árnyékot, és a szemközti boltba ki-be járó népséget. Mire észbekapott, a barátnője kint állt mellette a hálóköntösében.

            – Ja? Bocsáss meg, beakartam zárni.

            – Nem fontos. Mit csinálsz?

            – Csak próbálom kiüríteni a fejemet, de nem nagyon sikerül.

            – Próbáltál már nem a választásokra gondolni?

            – Lehet úgy élni?

            – És érdemes is.

        – Ezen múlik minden. Nem csak az én életemről beszélek. A tiédről, és mindenkiéről, aki itt él. A fák, a madarak, az autók, a bevásárlóközpontok – mind annyit fognak szenvedni és terheket vállalni, amennyit szenvedni fog az, aki áll felettük.

            – Amennyit te szenvedsz majd. Bólogató János mind. Ha azt mondod nekik, hogy holnaptól kétszer annyit fizessenek a kajáért, megteszik ellenállás nélkül.

            – És ha kétszer kevesebbet kellene fizetniük?

            – Akkor meg azon panaszkodnának, hogy a rezsi még mindig az egekben van.

            A férfi gondolkodóba esett. Megpróbálta elképzelni a lehetséges kimeneteleit annak, ha az élelmiszerárakat csökkentenék. Nem először tette.

            ­– Csak állami segítséggel tudnánk szabályozni – mondta Pír Fanni, épp akkor, amikor a férfi is hasonló következtetésre jutott. – Csakhogy a kieső bevételt pótolni kell valahonnan.

            – Nem, ha lemondunk bizonyos dolgokról.

            – Az uszodára gondolsz?

            – Arra. A kampányomban megígértem, hogy lemondunk a felépítéséről, meghagyva a fákat és a parkot a helyieknek. Abból a pénzből betudnánk indítani egy kis motort, ami elég pénzt termelne hosszútávon.

            – Adócsökkentés, kaja árának csökkentése, korrupciós ügyek felszámolása – te vagy nagyon hülye, vagy nagyon különleges vagy.

            – Egyszerre a kettő nem lehetek?

            – Ne akard megmenteni a világot, mert nem fog menni. Ne akarj szent lenni. Nem vagy az.

            – Ha valaki azt mondja nekem tizenöt évvel ezelőtt, hogy az egyetem leggyönyörűbb nője az enyém lesz, azt is őrültnek nevezném.

            A lánynak tetszett a bók.

            – Csakhogy ez a nő akart téged. A világ viszont nem akar változni. A világ nem tud megváltozni.

            – Mi a világ szerinted?

            – A rendszer.

           – Amit emberek alkotnak. Én, te, a barátaink, a munkatársaink. Az önkormányzati választásokon elsöprő sikert arattunk több városban is, pedig erre már évtizedek óta nem volt példa.

            – Elfoglalni néhány alvó kisvárost nem ugyanaz, mint uralkodni.

            – Hány embert látsz mosolyogni, mikor a metróra szállsz?

            – Téged mindig.

            – Én már évek óta nem járok metróval.

            – Nagy hiba. Ez az egyik legnagyobb hibád, amit a kampányidőszakban elkövettél.

            – Nem akarok vadidegen emberekkel veszekedni.

           – Akkor miért akarod képviselni őket? Ha nem hallod meg, mit mondanak, nem fogsz tudni olyat mondani, amit ők akarnak hallani.

            – Ez nem így működik.

            – Te akarod nekem elmondani, hogy működik a világ? Te nem vagy hajlandó elfogadni. Szerinted könnyebb megváltoztatni a rendszert, mint idegenekkel vitázni a metrón?

            Vezubszky lehajtotta a fejét. Elfogta a szorongás.

            – Olvass fel nekem egy hírt kérlek, ami nem politikáról szól.

            – Miért? – kérdezte a lány.

            – Csak csináld.

            Fanni bement a mobiljáért, és egy kávésbögrével a kezében kiült egy szál bugyiban az árnyékos erkélyre. A bőre libabőrössé vált minden szélfúvásra, de valamiért engedte, hogy fázzon. A férfi elbűvölve nézte őt. Neki mindig az az első gondolata, hogy felöltözik, ha hideg van. A lány felrakta simára borotvált lábát az erkély korlátjára, aminek háttal támaszkodott Vezubszky, a hírekre várva. Semmi érdekes nem történt a világban. A politikán kívül nem érdekelte semmi, és nagyon úgy tűnt számára, hogy az újságírókat sem. Kamionos ütközött fának, járványügyi adatok, késelés a buszon. Fanni élvezettel olvasta fel a cikkeket, megnyomva a hangsúlyt, hogy viccesnek, ütődöttnek hasson. Ezzel sikerült annyira elvonni Gábor figyelmét, hogy pár perc múlva nevetni kezdtek, méghozzá azon, ahogy egy nemzetközi sakkbajnokság magyar befutójának interjúját nézték, ami annyira szürreálisan hatott, hogy nem állták meg, hogy nevessenek rajta.

            – Te sakkoztál régen, nem? – kérdezte Fanni.

            – Sakkbajnoknak készültem. Napi nyolc órákat játszottam fiatalon.

            – És mikor hagytad abba?

       – Volt egy sérülésem, ami után már nem ment úgy a játék. Sikerült felépülnöm a kórházban, de azután akárhányszor asztalhoz ültem, a sérülés visszatért, és rendre fel kellett adnom a mérkőzéseket. Az orvosok szerint jó, ha még evésre tudom használni a kezemet.

            A lány hangosan felnevetett.

            – Az biztos, ha megválasztanak, te leszel a valaha volt legviccesebb képviselő.

            – Bohócból már van elég. Én valami egészen mást tervezek. Valami olyat, amit még a pártban sem tudnak.

            Fanni élesen a szemébe nézett. Ezer dologra gondolt.

            – Csináltad már erkélyen? – kérdezte.

            Fanni letolta az alsóneműjét, és ledobta a járókelők közé. Teljesen meztelenné vált. Vezubszky izgatottan követte, hol landol a barna bugyi.

            – Remélem, hogy valami perverz kapta – mosolygott a lány. – Már két napja rajtam volt.

            – Akkor épp itt volt az ideje, hogy levegyük.

        A hűs, csendes erkély fellazult. Amikor hangosabbá váltak, megálltak nézni őket a járókelők. Néhányan tapsolni, fütyülni kezdtek, ezért inkább visszamentek a hálószobába. Vezubszky kiürült.

              Bozsi az egyetemi folyosón ácsorgott. A feketehajú, gót cuccban mászkáló Enit nézte. Úgy hitte, ha egyszer nyomozónak menne, tökéletes kamuflázst öltene magára. Ez volt a gyerekkori álma: másokat megfigyelni és lebuktatni, és mindezért még pénzt is kapni, a hátba veregetésekről nem is szólva. Ahelyett azonban, hogy tökéletesen beleolvadt volna a mögötte elterülő vajsárga falba, Eni célba vette őt. Még jobban belebújt a telefonjába, mint eddig, baseball sapkáját egész a szemébe húzta.

            – Bodizsár? Te vagy az?

            – Mi? Igen, szia. Eni? – játszotta a meglepettet.

            – Csak nem utánam koslatsz? Ezer éve!

            – Nem, észre se vettelek.

            – Persze, azért bámultál végig az előadóban. Még maszkban is felismerhető vagy, pedig már vagy ezer éve, hogy találkoztunk!

            – Igen, valóban. Vagy tizenöt-húsz éve biztosan.

            – És mit csinálsz itt? Te nem velem vagy egy szakon.

            – Nem, nem, én mechatronikát tanulok.

            – Azta! Nézzenek oda!

            – És te?

            – Matek alapszak – mondta, majd kirakta a hüvelykujját, és a földnek fordította. Nevettek.

            – Nehéz?

            – Ugyan. Oda se figyeltem, annyira könnyű az anyag.

            – Ja – mondta lazán Bozsi, pedig ő mind a kilencven percet tág szemekkel figyelte, és lövése nem volt, miről beszélt a tanár.

            A lány ruháit figyelte.

            – Fekete, mi? – mondta Eni, és megpördült benne, mintha báli ruha lenne.

            – Gótnak hívjátok?

            – Hívjuk? Nem vagyunk mi szekta. Nincsenek is gót barátaim. Csak tetszik ez a stílus. Hé, tök jó lenne dumálni, de most rohannom kell! Viszont mi lenne, ha este összefutnánk? Van kedved? Biztos van egy csomó mesélnivalónk egymásnak!

            – Remek, tessék, írd be a számod, és este felhívlak.

            – Király, bent lakok a belvárosban. Úgyis átjönnek ma egy páran iszogatni, meg társasozni, ha gondolod, hozz magaddal valakit.

            Bozsi Janira gondolt, de ő csak elcseszne mindent.

            Miután elköszöntek egymástól, Bozsi arra gondolt, hogy Eni sapkában, maszkban is megismerte őt, pedig konkrétan óvoda óta nem látta. Nyomozó a tökömet.   

            Elhagyta az épületet, és átment a természettudományi karra, ahol némi késéssel ugyan, de megérkezett az előadásra. Nem tudta, hogy elfogja-e mondani Eninek, hogy valójában nem is mechatronikát tanul. Arra gondolt, hogy ha még mindig ugyanaz a kedves ember, aki akkor volt, megérti majd, miért akarta látni őt. Aztán eszébe jutott, hogy hat évesek voltak, amikor utoljára találkoztak. Remek, abban bízom, hogy valaki huszonévesen ugyanolyan, mint óvodás korában. Igaz a mondás, hogy mindenki magából indul ki. Nem változunk, gondolta Bozsi. Senki nem változik. De most az egyszer ez talán előnyére fog válni.

            A cím kísértően túl közel volt a gíroszoshoz, ahol Magdi dolgozott. Bozsi nem bírta megállni, hogy ne nézzen körül egy kicsit. Leült az utca túloldalán található, miniatűr méretű kávézó kint található miniatűr asztalának miniatűr székébe, közvetlenül a fal mellett, és a gíroszosból ki-be járó vendégeket nézte. A gyorsétteremnek nagy kirakatablaka volt, de nem látott be rajta. A szitáló eső miatt össze kellett húznia magát, és mivel kesztyűje nem volt, a gőzölgő poharat szorongatta.

            Amikor eljött a nyolc óra, felhívta Enit, és elindult. Izgatott volt, gyomra remegett, mint a centrifuga, mellkasát és az alhasi részét pedig másodpercenként mosta át az a különös érzés, amit óvodáskora óta érez, ha valami fontos dologra készül. Mint a partot nyaldosó hullám – megérkezik, aztán elmúlik. Jön, és megy.

            A hideg kapucsengőn beütötte a kódot, az ajtó berregett, ő pedig benyitott. Mehetett volna lifttel is, de inkább felsprintelt a lépcsőn, amitől kimelegedett. Így viszont levezette a feszültség egy apró töredékét.

            Nem voltak sokan a lakásban, mindössze kábé tíz ember elosztva a nappaliban és az egy légtérben lévő konyhában, ahol sütit készítettek és beszélgettek. A tévé ment, de csak zene szólt róla. Páran kint cigiztek az erkélyen. Hétköznapi, megszokott jelenség volt ez, de a karantén óta valódi felüdülésként hat az emberre, ha ilyen nagy társaságban lehet. Eni a nyakába ugrott, amikor meglátta. Büdös füstszaga volt, most jött be az erkélyről. Miután bemutatta őt az ismerőseinek, töltött neki egy italt, és beszélgetni kezdtek. Felelevenítették a régi sztorikat, azt a keveset, amire emlékeznek, meg hogy kik voltak az óvodatársak, meg az óvónők, és banális emlékeken nevettek.

            – Szinte már várom, hogy megöregedjek, mert akkor majd minden apró semmiségen így lehet nosztalgiázni – mondta, Eni meg nevetett.

            A beszélgetés így folyt egy darabig, amikor Eni egyszer csak felkiáltott.

            – Ú, emlékszel Robira? Atyám! Hogy be volt sózva, amikor meglátott!

            – Igen, oda volt érted.

            – Nem! Érted! Az a fiú kábé szerelmes volt beléd, vagy mi. Folyton a nyakadon lógott.

            – Igen? Erre már nem is emlékszem.

            Persze, hogy nem tűnt fel. Az összes barátja a nyakán lóg, mintha folyton csak olyanokkal ismerkedne, akik tőle várják a megmentést.

            – Persze, te mindig csak a jelentéktelen dolgokra emlékszel – szúrt oda Eni.

            – Nem is ismersz.

            – De ismerlek, Boros Bodizsár. Nagyon is jól ismerlek. Pontosan tudom, milyen a típusod.

            – Ó, igen? És milyen?

            Eni nagyon belejött, egyfolytában mosolygott.

            – Erős, bátor, aki nem fél semmitől, aki ott van, ha baj van, aki eltünteni a pisifoltot a gatyából, mielőtt még kinevetne érte az egész csoport...

            – Te meg erről honnan... Várj, elmondta mindenkinek, nem igaz?

            – Csak a lányoknak. Azt mondta, hogy még pelenkában kéne járnod.

            – Erre majd térjünk vissza úgy ötven év múlva.

            Ismét nevettek.

            – Különben beszéltél vele mostanában?

            – Kivel, Magdival? Ovi óta nem láttam.

            – Reméltem, hogy tudsz felőle valamit.

            – Miért érdekel? – kérdezte Eni, miközben töltött még egy kis bort magának.

            – Csak úgy eszembe jutott, ha már szóba került. Azóta nem láttam, hogy bepisiltem, ő meg ideadta a mackó alsóját.

            – Nagy szerencséd, hogy nem rózsaszín volt!

            – Igen, tényleg. Bár utólag visszagondolva, semmin nem változtatott volna.

            – Ezt nem tudhatod. Lehet, hogy az egész csoport megtudja, mi történt, plusz lánynak csúfolnak a rózsaszín nadrág miatt, te persze képtelen vagy megvédeni magad, sírni kezdesz, mint mindig, és Magdi kel a védelmedre – mint mindig. Még az is lehet, hogy összeverekszik érted. Bár, ez rendszeres volt anélkül is, hogy okot adtunk volna rá neki. Emlékszel, hogy beverte egyszer Sanyi arcát egy jeges hógolyóval?

            – Csak úgy dőlt belőle a vér.

            – És tudod, mi volt a legrémisztőbb az egészben? Hogy Magdiban nem volt könyörület. Sem megbánás. Csak állt a sarokban azokkal a nagy, szúrós szemeivel, és azt várta, mikor szabadulhat ki, hogy ismét megverje Sanyit. Emlékszem, hogy bejöttek érte a szülei, és előbb elvitték Sanyit, minthogy lejárt volna a büntetése Magdinak.

            – Erre nem emlékszem.

            – Persze, mert csak az van meg, hogy Magdi így, meg Magdi úgy.

            Bozsi még most, bő húsz évvel később is zavarba jött, mintha még mindig titkolnia és szégyellenie kéne, azt, ahogy érzett akkor.

            – Kegyetlen volt másokkal.

            – Kemény szó ez egy óvodásra.

            – Kemény is volt ovis létére.

            – Téged is megvert?

            – Engem nem. Közömbös volt irántam.

            – Engem megmentett.

            – Másokat meg megvert és megalázott.

            ­– Emlékszem az apjára. Kemény alak volt, sokat ivott, és egy kedves szava se volt senkihez. Persze sose láttam, hogy iszik, de úgy emlékszem rá, mint egy alkoholistára.

            – Igen, de már Magdi is felnőtt, ha az apja nem verte agyon. Én mondom, vagy kurva vagy drogfüggő lett belőle. Még bort?

            – Kurva vagy sem, ő volt az egyetlen, aki rendesen ki tudta ejteni a nevemet. És ő nevezett el Bozsinak. 

*

            Magdi harminckét órája feküdt az ágyban. Amikor felkelt, hogy mosdóba menjen, fizikai fájdalmat érzett. Minden alkalommal, amikor felkelt, hogy pisiljen, bevett néhány szem altatót, hogy ne maradjon ébren. Borral kísérte, amitől jobban kiszáradt, és még több vizet kellett innia, így többet kellett mosdóba mennie, emiatt pedig nem tudott igazán mély álomba merülni. Amikor kiürült a borosüveg, magába tömött egy marék altatót, lemosta egy kis vízzel, és végigterült az ágyon.

             Vizes volt az ágyneműje, amikor felkelt. Sötét volt, nem tudta volna megmondani, mióta fekszik az ágyban, és hány óra van. Odakapott, mert azt hitte, leizzadt, de aztán megérezte a szagot. Nem bírt kikelni az ágyból. A pisi annyira beszivárgott az ágyneműkbe, hogy a párnán kívül mindent ki kellett volna cserélnie. De nem volt hozzá ereje. Összekuporodva, magán hagyva a száraz részeket reszketni kezdett, és arra gondolt, hogy neki soha senki nem cserélte le a nadrágját, ha bepisilt. Mindig csak magára számíthatott. És azóta sincs senki, és soha nem is lesz, és ettől pont úgy érezte magát, mint Bozsi pisis nadrágja, amit a bozótban rejtettek el: egyedül, elfejtve, direkt félrehajítva, mert ha valaki azt előkapná, szégyenkeznie kéne miatta.

            Egyre nehezebbeket pislogott. Az üres gyógyszeresüveget nézte. Az álom egyre inkább hívta, és bármennyire is próbált ébren maradni, úgy járt, mint akik a buszon állva akaratlanul is elalszanak. Félt, de nem bírt ellenállni, fáradt volt. Lehunyta a szemét. Aludni akart.