– Van egy ötletem.

– Ki vele.

Bozsi épp a kávét töltötte, amikor Magdi türelmetlenül megdöntötte a kávéfőző alját, majd a szinte teli adag kávésbögréért nyúlt. Bozsi felemelte a szemöldökét.

– Most mi van? Hobbiból embereket ölök, de nem ihatok meg egy erős feketét reggelire? Inkább ez vigyen el, mint egy golyó.

– Hát, ha így nézzük. Mi az ötleted?

– Tudom, hogy azt ígértem, befejezem, de...

– Ezt hallani se akarom...

– DE! Végig mondhatom? Köszönöm. Szóval. Khm. Van egy kurva jó ötletem. Nem kell hozzá más, csak egy festékszóró. Valami geci jó ötletem van, Bozsi! Úristen.

Magdi mohón belekortyolt a kávéba, majd felszisszent.

– Vigyázz, még meleg.

– Kösz, hogy mondod. Kösz, hogy mondod, baszkikám.

Bozsi látta, hogy jó kedvében van abból, hogy a lány ugratja. Imádta a lány mosolyát. Akármilyen mocskosan is beszélt, mintha egy üvegpalota lett volna a szája, ahonnan csak méregdrága, törékeny dolgok kerülnének ki. Üvegfasz, üvegpina, ilyenekre gondolt.

Miután meghallgatta a lány ötletét, sokáig nem szólalt meg, csak tűnődve nézett maga elé.

– Na? – kérdezte Magdi feszülten. – Na?!

– Ez őrültség – felelte végül. 

– Azt én is tudom.

– Nem fog menni. Ezt hagyd. Semmit nem fogsz elérni vele. Le fogsz bukni.

– Akarsz jönni, vagy sem? Úgyis megteszem.

– Ne tedd. El fognak kapni.

– Te nem akarsz változást? Egész életedben nettó kétszázötvenért akarsz gürizni valami istenverte, lelketlen cégnél?

– Ezzel semmit nem oldasz meg. Pláne nem a piaci viszonyokat meg a fizetés kérdését.

– Talán nem. De meg kell próbálnom ahhoz, hogy tudjam. Érzem, hogy muszáj megtennem, érted? Muszáj, különben nem nézhetek tükörbe többé. Eszembe jutott az ötlet, és gyávaság lenne kihátrálni mögüle. Szép lassan elburjánzik bennem, mint a rák.

Bozsi a padlót nézve csóválta a fejét, és nem értette, Magdi miért beszél ilyen teátrálisan.

– Szép hasonlat.

– Ismersz, tudod, mire vagyok képes. Nem ártatlan embereket akarok gyilkolni, az ég szerelmére! Ezek – már megbocsáss a régi szóhasználatomért – hétpróbás gazfickók. Ezek nem emberek, ezek robotok, akik uralkodnak felettünk. Láncra vernek minket, hogy aztán jachtokon bekokózva kurvázzanak, meg ilyen-olyan bulikban tolják a bogyót táskaszámra. Aztán röhögnek a markukba, mi hülyék meg vígan tapsikolunk a Nemzeti Dalt szavalva március 15-én, és nem értjük, miért ilyen szar még mindig minden. Itt ezer éve ez megy, érted, ezer éve! Ha olyan nagy hazafi vagy, akkor most mutasd meg, mit ér neked ez az egész. Vagy ha leszarod, akkor mondd azt, és akkor megcsinálom egyedül.

– De nagy hazafi lettél hirtelen.

– Nagy hazafinak kell lenni ahhoz, hogy tegyünk valamit a környezetünkért?

– Nem értelek.

– Te egy önző, rideg, öntörvényű nőnek tartasz engem, Bodizsár. Érzem, hogy így van. És talán igazad is van. Önző vagyok, mint mindenki más, és sosem akartam úgy tenni, mintha nem lennék az. Azért akarom ezt, hogy jobb életem legyen, mert én is itt élek. Itt a kezemben a változtatás lehetősége, és nem fogom elszalasztani.

– Semmi garancia nincs rá, hogy változást fogsz elérni.

– Ettől a szürke szartól minden jobb. Amikor az apám megjelent a tévében azzal a politikussal, az emberek szartak bele. Nem érdekli őket a korrupció, itt már mindenki csak legyint. Vagy szerinted itt olyan jó minden? Simán nézzünk át a dolgokon, fordítsuk el a fejünket, mint mikor a cigányok hangosan hallgatják a zenét a buszmegállóban?

– Te el szoktad fordítani a fejedet?

– Egyszer elfordítottam. A szégyent alig bírtam levakarni magamról aznap éjszaka. Megfogadtam, hogy soha többé nem fordul elő.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Ez a baj, hogy te már nem hiszel. Ha nem hinnék a változásban, én sem gondolkoznék ezen. Nekem ennyim maradt még abból a kevés időből, amit szabadon tölthetek, és ki akarom használni.

– Tudod, hogy el fognak kapni, igaz?

– Sokat ismételed magadat. A legutóbbi óta minden percben azt várom, hogy mikor rúgják ránk az ajtót. Hagytam nyomokat, ezt te is tudod.

Bozsi most először nézett a lány szemébe igazán mélyen. Ahogy Magdi kimondta e szavakat, Bozsiban megnőtt a fenyegetettség és a terror érzete, ami egyszerre elöntötte minden porcikáját. Űzött vadak voltak ők már, nem emberek.

– Te sosem akartál tenni semmit itthon? Csak olvasni a híreket, amíg elérsz arra a pontra, hogy inkább már meg se nyitod őket? Nem tudom, én nem egészen így képzeltem el, amikor tüntetni voltam. Hogy beletörődjek és beleragadjak a semmibe.

– Külföldre kell mennünk – vágta rá Bozsi, szinte eltökélten.

– Utána?

– Nem. Onnan kell beszereznünk a cuccokat.

– Miért?

– Mert ezek végig fogják nézni az összes bolt összes kamerafelvételét, és nem akarok rajtuk lenni, miközben épp vásárolok.

– Szlovákia nincs messze innen.

– Ugyan. A gyanú legkisebb szikráját sem kelthetjük. Van egy rokonom Kárpátalján, hozzá megyünk vendégségbe.

– Ne gondold ezt ennyire túl. Ez csak egy festékszóró.

– Te felfogod, mire készülünk?

A lány csak állt némán, és hagyta, hogy egész testét átjárja a bizsergés. A férfi – igen, már férfi volt – borostája egyre hosszabb volt. Magdinak csak most tűnt fel, hogy milyen helyes arca van.

*

Egy héttel később éjszaka egy hátizsákkal kimásztak az egyik belvárosi lakás tetejére, és felkapaszkodtak az óriásplakáthoz vezető létrán. Nem tudták minden idegesség nélkül csinálni, ugyanis hazafele túl alapos határőrt kaptak, és a rejtegetett cuccokat (festékszóró, lakatvágó) is gondosan megvizsgálta, sőt, annyira gyanúsnak találta őket, hogy le is fotózta őket, mielőtt engedte őket továbbmenni. Akkor arra gondoltak, hogy hagyják az egészet a francba, és már korántsem tűnt olyan jó ötletnek, mint az eset előtt. De Magdi hajthatatlan volt. Nem érdekelte az a nyomorult határőr, soha többet nem fog felőle hallani.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Bozsi a létrafokon kapaszkodva.

– Halálig. Na és te?

– Én csak benned bízom.

– Akkor jó. Mert én meg benned.

Egy rövid szünetig nézték egymás fekete szemeit.

– Mielőtt megkérnéd a kezemet, elő a festékszóróval.

Bozsi a táskába nyúlt, és elővette a fekete kannát. Így hívták egymás közt a haverokkal, amikor még tinédzserként az volt a menő, hogy kukákra firkáljanak.

Magdi felhelyezte a szórófejet, és fújni kezdett. Vastag, távolról is jól látható, óriási betűkkel írt, többször is megvastagítva a betűket, hogy biztosan jól lehessen látni odalentről. Az emberek másról se beszéltek az elmúlt hetekben, csak a kerületi ügyész esetéről. Az országos sajtóban legalább napi szinten lehoztak egy cikket az ügyről, és Magdi sóhajtva nyugtázta, amikor azt olvasta, hogy még mindig nincs semmi nyom, ami elvezethetné őket hozzá. Mégis, a közvélemény lázban égett, mindenki ezen csámcsogott, főleg a merénylet másnapján és az azt követő hetekben. A politikusok egymásra mutogattak, a TEK presztízse és megbecsültsége napról napra csökkent. Az egyik hangos újságíró olyan élesen kritizálta a Nemzeti Nyomozó Irodát és annak munkatársait, hogy a rendőrség bevitte kihallgatni negyvennyolc órára. Erre aztán ugrott az ellenzék, és az egész sajtó azt figyelte, mi lesz az ügy vége.

Botrány kell nektek? Most megkapjátok.

Miután végeztek a fújással, Magdiék közelről nézték az elkészült alkotást, itt-ott belejavítva, ha úgy érezték, nem elég jól olvasható a felirat. A város kék, sárga és vörös pöttyei a elmosódva pislogtak a két fekete sziluett mögött a távolban.

Hazafelé tartva egy nagy, zöld kukába dugták a lakatvágót a sok szemét közé, a festékszórótól pedig három sarokkal arrébb szabadultak meg egy kies, lepukkant parkoló törmelékei között, jó távol Bozsi lakásától.

Budapest másnap az alábbi feliratra ébredt:

            Béremelést az orvosoknak, vagy a miniszter a következő. Egy heted van.