Szélcsend volt. A budai fák között hűvösebb volt, mint a városban. A tavaszi esték tudnak kemények lenni, és úgy érezte, ez a kis dzseki, amije volt, nem elég. Madárhuhogást, néha egy-egy gally reccsenését hallotta. Olyankor fülelt, mint egy vad, és addig maradt mozdulatlan, amíg megbizonyosodott róla, hogy nincs ott senki. Tudta, hogy nem követhetik, mert ő már nem létezett. Mégis rettegett tőle, hogy a fűben egyszer csak valaki vállon ragadja.

            A táskáját levette, és miután alaposan összedörzsölte a tenyereit, mintha tüzet csiszolna, kipakolta szépen a puska egyes részeit. Körülményesen, szertartásszerűen tette ki a pokrócra a darabjait, és mielőtt elkezdte volna összeszerelni, egyfajta ima-szerűséget mormolt el a foga között. De nem volt ő vallásos, nem volt ő már senki, hogy ilyesmit cselekedjen. A lehető legrövidebb idő alatt rakta össze a fegyvert, olyan pontossággal, ahogy annak idején tanulta. Talán a mesterlövészet volt az egyetlen, amiben igazán kiemelkedően jó volt, és az egyetlen, amiben hitt. Valami olyasmi, amire az ember megáll, és fütyül egy nagyot. Nem olyan paraszt-munkás módon, hanem elismerően. Ez hajtotta egyedül a versenyekre, az elismerés, a szeretet egyfajta megnyilvánulása, amit más csatornákon nem kapott meg, amióta az anyja meghalt. Talán már akkor tudta, hogy egy nap gyilkos lesz belőle. Lehet, hogy gyilkosnak született. Olyasfajta érzés fogta el, mint akor valaki keményen iszik éveken át, aztán a családja, vagy az egészségi állapota, vagy valami egészen banális dolog miatt, mondjuk a megereszkedett bőre miatt mégis felhagy az ivással, de a rémült feleségének a férfi legjobb barátja azt mondja négyszemközt: lehet, hogy a férjed egy kortyot sem iszik ezentúl, de élete végéig alkoholista marad. Ilyennek érezte magát Magdi is, akinek nem kellett ölnie ahhoz, hogy gyilkosnak hívja magát.

            A puska készen volt. Miután rászerelte a távcsövet is, körbejáratta a házakon, kitapasztalva, hogy mennyit lát ilyen késő este a lámpák mesterséges sárgája alatt. A házakból kiszűrődő fény sokat segített. A város úgy terült el a lábánál alatta, mint zizegő szentjánosbogarak.

            Magdi nem akart tovább várni. Ha hezitál, ha méreget, ha kivár – meg fogja gondolni magát, és akkor feleslegesen jött el a városból, feleslegesen mondott fel és hagyta hátra egész addigi életét. Nem az életet volt nehéz hátrahagyni. A célt, a reményt, és a küzdelmet, valamint a hitet, hogy egy nap minden jobb lesz. Mindennek ellenére egy parányi része a szívének mindig remélte, hogy rendbe fognak jönni a dolgok. Ez valamikor akkor tűnt el és oldódott fel, amikor bevette a marék altatót. Akkor jött rá, hogy már semmi nem fog változni. A világ, úgy az ember, képtelen a változásra. A negatív spirál meg úgy mos le mindent, mint egy örvény, vagy egy vízi csúszda, aminek a végén csak a fulladás vár.

            A ravaszra helyezte az ujját. Meg mert volna esküdni, hogy bármerre is igyekezett terelni a gondolatait, egyedül az apját látta a tévén keresztül, amellett a politikus mellett ülve, akit épp most vett célba a puskájával. Volt néhány fenyőfa a ház előtt, és egy halszálvékony függöny is le volt eresztve, de ez nem tévesztette meg Magdit. Úgy száz méterre lehetett a célponttól. Remegni kezdett. Az a fajta reszketés fogta el, amikor egyszerre jön adrenalinos állapotba és erősödik fel a hidegérzet. Nem fázott jobban, mint korábban, de határozottan remegett a gyomra és a kezei. Le kellett eresztenie a puskát. A táskából egy üveget húzott elő, és nagyokat húzott belőle. Valahol pont akkor kell majd lőnie, amikor az alkohol megnyugtatja, felmelegíti, viszont még nem száll a fejébe. Gyakorlott ivóként ezzel nem lesz gondja, ha eléggé figyel. Csak kérdés, hogy meddig marad tisztán a célpont. Ha most szarik be valamelyik gyereke, vagy a felesége most kívánja meg őt, akkor véget ér az esti filmnézés. Épp ebben a pillanatban kapcsolta ki a tévét és oltotta le a villanyt a nappaliban. Magdi szitkozódott.

            Pár másodpercbe telt, míg újból meglátta őt. Az emeleti dolgozószoba ablaka kigyulladt, majd miután kotorászott valamit a fiókban, lecsukta a villanyt, és ismét eltűnt szem elől. Magdi öt percet adott magának. Körülbelül ennyi idő lesz, amíg odaér, benyit az ajtón, és az első késsel, amit megragad a konyhából, kérdezés nélkül elvágja a férfi torkát. Húzott még kettőt a vodkából, bár már elkezdte érezni a hatását, csakhogy a remegés nem múlt el. Itt, a dombon éppen egy vonalba került a ház emeletével. Magdi káromkodott, majd az oldalára fektette a puskát, amikor egy apró, pont nagyságú vörös fény izzott fel. A férfi az emeleti erkélyen szivarozott.

            A testének csak sziluettje látszódott, és az arca is csak azokra a pillanatokra villant fel, amikor megszívta a szivarját. Ez volt az egyetlen szerencséje, hogy a szivar vöröse széles sugarú volt. Nem hezitált többet. Remegés ide, vagy oda, ezt innen le kell tudnia szedni. Az edzője szerint nincs messzi célpont, csak bizonytalan lövő. A vállához emelte a puskát, míg a távcsövét a szeméhez illesztette. Szédülni kezdett. Az alak arca hol felfénylett, hogy elsötétült, mint egy távoli sziréna fényei, és Magdi próbálta ritmusba hozni a saját légzésével. Hosszú, elnyújtott légzést gyakorolt, a szíve azonban rég vert ilyen erősen és odaadódan. Mintha azért lüktetne, hogy durr, durr, durr... Még egyszer utoljára arra gondolt, amikor kiskorában... nem, most nem gondolhat erre. De aztán mégis. Amikor kiskorában leesett a fagyi a földre, ő viszont nem sírt, hanem megmondta a fagyisnak, hogy rosszul rakta rá a gombócot a tölcsérre, amin az annyira jól szórakozott, hogy vett egy új gömböt a dacos kislánynak. Magdi szülei hangosan nevettek, és össze-vissza csókolták az arcát örömükben.

            – Mindig állj ki az igazadért – mondta az anyja. – Egy nap nagy dolgokat fogsz véghezvinni.

            – Különben eltaposnak, mint egy cigicsikket – tolta meg az apja.

Kiállok, anya. Jövök, hamarosan találkozunk. A férfi arca vörös fényt kapott, és mintha egyenesen az ő szemébe nézett volna. Ekkor csapódott ki a terasz ajtaja, és a felesége dühösen magyarázott valamit. A férfi igyekezett úgy tenni, mintha nem szivarozott volna, de a nő feloltotta a kinti villanyt. Így már mindjárt más. Csak ne mozogna annyit. Csak ne mozogj annyit. Állj meg egy helyben. Szépen, úgy, erezd ki a gőzt. Fújd ki magad. Végy egy nagy levegőt, ez a te nagy napod. Ez a te nagy napod, te mocskos gazember, te utolsó szemétláda, te, aki sosem hallottad meg az emberek szavát, amikor azok szóltak, te, aki mindig elfordítottad a fejedet, amikor segítségül hívtalak. Te, családom nagy reménye, kiben úgy bíztunk, mint egy messiásban, akitől úgy vártuk, hogy hozza el az igazságot, megszabadítva bennünket a bűntől és a szennytől, hogy sokan az életüket áldozták volna érted. Te voltál életem legnagyobb csalódása, akinek minden lehetőség meg volt adva, hogy aszerint cselekedjen, ahogy akart, és nézd meg, mi lett belőled. Egy tolvaj, egy gyilkos, egy bohóc. Egy legyilkolt ember.

            Hangos dörrenés rázta fel a környéket. Az alvó madarak felreppentek, a kutyák mind ugatni kezdtek. A közelben megszólalt egy autó riasztója, és valaki torka szakadtából üvölteni kezdett. Több házban is felkapcsolódtak a villanyok szép lassan. Senki nem gyanakodott, hibás kipufogóra vagy ilyesmire gondoltak. Aztán jött a gyereksírás, az a női sikoly meg egyre hangosabb és kitartóbb lett. Az egész környéket bejárta a lárma, és összefogta a házakat, mint egy fenti csipesz. A szomszédoknak úgy tűnt, hogy már soha nem akar abbamaradni. Csak a szirénák hangja csapta el végül a sikoltozást, amitől több budai család is képtelen volt álomba merülni, így másnap kialvatlanul, mogorván indultak munkába. Magdi a fák között, a harmatos fűben úgy érezte, ő vált a világ közepévé.

A sziréna még reggel is szólt, mintha minden sarokra kitettek volna egyet. Megindult a hajtóvadászat.