Amint kilépett Bozsi ajtaján, Magdi két dologra jött rá. Először: ha ezzel a sráccal – legyen bármilyen fura is a párkapcsolat gondolata – nem lesz boldog, akkor mással se lesz az. Másodszor: soha többet nem fogja őt látni.

Az eső szemerkélt, de nem aggódott miatta. Vastag pulóver és egy félig tavaszi, félig téli kabát volt rajta, egy nagy címerrel a mellénél. Valami foci vagy kanadai hokicsapat címerére tippelt volna, de nem ismerte fel a vigyorgó indiánfejet. Volt rajta egy baseball sapka is, a táska belülről pedig alaposan le volt szigetelve. Egyedül arra vigyázott, hogy azt ne veszítse el, amíg rátalál az apjára.

A régi életének ezzel annyi. Úgy tekintett magára, mint egy vándorra, aki végre szakít a mindennapokkal, csak az volt a szörnyű az egészben, hogy egy ilyen erőszaknak kellett áldozatul esnie, hogy ezt megtegye. El akart tűnni örökre minden élő ember elől, akivel valaha kapcsolatba került, és valahol távol akart letelepedni egy tanyán, kint a francban, a saját szigetén, messze a világ zajától. Előtte azonban még volt két ember, akikhez el kellett mennie.

A kávézóban kért egy teát, és felment az emeletre. Pont oda, ahonnan Bozsi is leste őt. Még legalább két óra volt zárásig, és onnantól is van vagy fél óra, mire lezárják a kasszát, kitakarítanak és elhagyják a giroszost.

Magdi türelmesen várt, miközben azt tervezgette, hogy mit fog mondani az apjának az utolsó pillanatban, amikor a kést belenyomja a jobb szemébe, amivel annyit kacsintott rá régen.

Az anyja imádta az apja szemeit. Kékek, téliesek voltak, de nem hidegek. Meleg szemei voltak az apjának azelőtt, hogy elkezdte volna verni a feleségét.  Aztán kihűltek, és elérhetetlenné váltak. Mintha folyton be lettek volna csukva. A mai napig nem jött rá, hogy az anyja mit látott ebben a féregben, ebben az utálatos erőszaktevőben.

Mire a bolt bezárt, a kávézóban is felkerültek a székek. Magdi négy sört ivott meg, mire lelépett, és kibugizta, hogy ne kelljen most kifizetnie a számlát. Jól ismerték őt, Feri nem problémázott rajta.

Laci bezárta az ajtót kulcsra, és a lakatot is felrakta, amikor fordultában megpillantotta a rég nem látott lányt. Ijedtében a szívéhez kapott. Egy másodpercre azt hitte, fel akarják nyomni a boltot.

– Te meg hol a fenében voltál?! Vagy egy hete nem tudlak elérni.

– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam. Gondoltam rá, hogy csak úgy lelépek szó nélkül, de nem lett volna fair veled szemben.

– Mi a fene. Másik munkahelyet találtál?

– Dehogy. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. El kell mennem egy időre, és nem fogok tudni dolgozni.

– Hát, egy hete már amúgy is én járok be helyetted, alig látom az asszonyt meg a gyerekeket miattad. El kéne porolnom a seggedet rendesen.

Magdi mondani akarta, hogy „bocs”, de nem tudta őszintén kimondani. Laci végigmérte a lányt. Magdi lerakta a táskáját, és kihúzta belőle azt a csokor tulipánt, amit Bozsi adott neki. Laci ettől zavarba jött.

– Ezt neked hoztam. Találj neki egy jó helyet, valahol az ablakban. Érje sok nap. Ha még most vízbe teszed, felélénkülnek.

Átnyújtotta neki a kókadó tulipánfejeket, amit Laci óvatosan átvett. Még sohasem kapott virágot. 

– Szarul nézel ki. Ittál?

– Csak egy párat.

– Min töröd a fejed?

– Nem mondhatom el. Nem kerestek engem?

– Ki keresett volna?

– Pár rossz arc. Foghíjas, kalapos. Ilyenek.

– Annyi ember jár-kel itt. A felének hiányoznak a fogai, nem számolom már őket. De nem említettek név szerint.

– Ma este egy fickó háromszor is betért, láttam, hogy mutat neked valamit a telefonján. Idegesnek tűnt.      

– Te órák óta itt lebzselsz? Mi a szarba keverted magad?

– Mit akart a fickó?

– Csak egy bolond volt, aki valami internetes akciót látott, és azt hitte, mi hirdettük.

– Aznap, amikor te akciót hirdetsz az interneten, talán én is visszajövök dolgozni.

Nem állták meg, hogy ne mosolyodjanak el a gondolatra.

– Na igen – felelte a férfi enyhülten, mint a tanár, aki a ballagó, rosszcsont diákjával áll szemben. – Dühösnek kéne lennem rád, de most kérdezem meg tőled először és utoljára: kell pénz?

– Hagyd a fenébe.

– Bár kurvára nem érdemled meg, valami azt súgja, hogy nem ma kell veled smucignak lennem. A legutóbbi fizetésedet nem adtam még oda. Ha vársz egy percet, beugrok érte.

– Vedd meg belőle azt a jó üveg rumot, amelyikért úgy oda vagy. Ennyivel is kárpótollak, amiért eltűntem. 

– Á, nem pocséklok, jó nekem a szar is. Na várj csak.

Kinyitotta a zárat, és belépett a sötét étterembe. Magdi látta, hogy a csokrot a pulton lévő kancsóba rakja, és megtölti vízzel. Ezután jó pár széknek és asztalnak nekiment, mire szitkozódások közepette elnyelte a sötétség.

Két perccel később pénzzel a kezében tért vissza.

– Na, meg is van, itt a hetvenezer forint. Meg tettem mellé még egy húszast, csak mert...

A férfi felnézett, de az ajtóban már nem állt senki. Az eső kapkodva pergett a palatetőn, és Laci földbe gyökerezett lábakkal állt a bejárata előtt annak az étteremnek, amiért még tizenöt évvel a nyitása után is halálosan oda volt. Zsebre vágta a pénzt, bezárt, majd a késő estig nyitva tartó szeszbolt felé vette az irányt.

Magdi egy híd alatt talált menedéket. Mindig is ki akarta próbálni, milyen lehet hajléktalanként élni. Gyerekkorában többször hallotta, hogy a nagybátyja hajléktalanná vált, de valamiért nem tudták vagy nem akarták befogadni. Magdi szeretett volna több időt tölteni vele, de amikor egyszer, tizenévesen meglátta az utcán azt a férfit, akiről úgy hitte, hogy a nagybátyja, nem bírt odamenni hozzá. A koszos, rongyos férfi ráköszönt, de nem úgy, mint ahogy az ember az unokahúgára köszön. Azt mondta neki: jó napot kívánok. Alázatosan, szinte félve, mint a vajszívű, nyomorult csövesek, amit csak még szomorúbbá tesz az, ha egy tőlük húsz évvel fiatalabb kislánynak mondják. Az idős szolgák magázzák így a fiatal urukat. Magdi hazáig rohant, és az ajtót magára zárva egész este sírt. Soha többé nem járt azon az úton haza, és akárhányszor megkérdezte a nevelőszüleit (apja ekkor már sitten, anyja föld alatt), hogy lehet-e hajléktalanból tisztességes ember valaki, mindig nemleges választ kapott. Ez csak egyirányú utca, angyalom, visszafele nincs bejárat. Idelépni könnyű, visszajutni nehéz.

Egy tégladarabbal felvéste a koszos hídtalapzatra, hogy Zoli bácsi, és firkantott mellé egy keresztet. Nekidőlt a táskájának, és megpróbált olyan mélyen aludni, amennyire csak tudott ezen a szeles, esős éjszakán. Irtózott a gondolattól, hogy Zoli bácsi volt az a csöves, aki rámászott. Nem tudná felidézni, hogy nézett ki, mert hamar vörössé zúzódott az arca, amikor a téglával csapkodni kezdte.

Mire eljött a reggel, a lány felszívódott, csak egy pálcikacsalád rajza maradt a hídfőn, szintén téglával: apa, anya, középen kislány, óvodás korú. Egy-egy kereszt volt felettük is.