Magdi és Bozsi a rakparton ültek. A srác kibontott egy doboz cigit, és mindketten rágyújtottak.

– Már rég le kellett volna szoknom – mondta.

– Jelenleg ez a legkevesebb. Nem igazán számít ez már.

– Magdi.

Elhallgattak. A dunai szél süvített, és hamar szétverte a szájaikból kifújt füstöt. Egy komp úszott előttük lassan, komótosan, és az éjszakában alig lehetett kivenni, milyen zászló leng a végében.

– Talán csak fel kéne pattannunk a következő hajóra, váltani egy jegyet a lehető legmesszebbre, és soha vissza sem térni.

– Berezeltél?

Az erős széltől hamar elégett a cigaretta, és Magdi újat kért. Csak ezután válaszolt.

– Ha azt hiszed, nem félek, akkor hülye vagy.

– Le akarod fújni a dolgot?

– Miért akarnám? Nem azt mondtam, hogy meg akarok hátrálni, hanem hogy félek. Azt viszont nagyon.

– Csak mert egy nap van hátra az egy hétből. Most még visszaléphetünk.

– Elképzeltem, milyen lehet hátra hagyni mindent, és soha a büdös életbe vissza se jönni.

– Oda is vinnéd magaddal.

– Pontosan mit is? – nézett rá a lány.

– Azt, aki vagy.

– Sokszor gondoltam már arra, hogy új életet kezdek valahol messze innen. Tiszta lappal. Ahol nem ismer senki, nem tudják a múltamat, és nem kellene szégyenkeznem, valahányszor leugrok tejért a közértbe.

– Hé, tudod, hogy nem kell szégyenkezned. Klassz csaj vagy, Magdi...

– Hagyd most ezt. Tudod, miről beszélek. Ez nem olyan, amit egy baráti beszélgetés meg egy üveg vodka rendbe hozhat. Túl régóta tart. Ez az egész kibaszott szenvedés.

– Máshol ugyanúgy szégyellnéd magadat.

– Ha nem ismernének, nem.

– De tudnák – mondta Bozsi lehajtott fejjel.

– Mégis honnan a francból? – a lány nem akart hinni a fülének.

– Tőled. Abból, ahogy nézel. Ahogy kéred azt a doboz tejet.

A csend és a sötét ette meg a ki nem mondott gondolatokat.

– Fura, hogy nem hoztunk sört, vagy bármit – szólalt meg végül Bozsi. Bűntudata volt azért, amit az előbb mondott.

– Még nincs vége az estének. Azt csinálunk, amit akarunk. Mennyi pénzed maradt még?

– Ami azt illeti, kezdünk kifogyni. Vagy el kell menned dolgozni, vagy ki kell találnunk valamit, mert anyámék nem adnak többet, amíg nincs meg a szakdogám. Sajnos tudják, hogy még bele se fogtam.

– Semmi baj. Úgysem tart már soká. Holnap letelik az egy hét, és írhatod tovább a szakdogádat.

Bozsi nyomorultul érezte magát. Nyomorultabbul, mint valaha, ami nagy szó volt az ő esetében.

– Talán tudnék kölcsönkérni Janitól...

– Nem érted? Holnap vége.

– Hogy érted, hogy vége?

– Te hülye vagy? Az összes nyomozó, rendőr és polgárőr utánam szaglászik már így is. Holnap pedig csak azt fogják várni, hol bukkanok fel a táskával a hátamon. Olyan lesz, mint Kongóban albínót keresni. A legjobb az lesz, ha egyedül csinálom.

– Eszedbe ne jusson!

– Ne cseszd el az életed miattam.

– Nem kell, hogy elkapjanak. Van élet ezen túl is, hidd el nekem. Meg tudom mutatni neked.

A lány a fiú szemébe nézett, és nem kételkedett abban, hogy úgy van minden, ahogy ő mondja.

– Valaki másnak majd megmutatod, milyen az igazi élet, Bodizsár. Valaki különlegesnek, aki megérdemel téged. Az én utam már ki van kövezve, és pontosan tudom, hová vezet. Jó volt tenni egy kis kitérőt veled, de hamarosan ismét folytatom az utamat.

– Ezt a hülyeséget – mordult fel Bozsi. – Még hogy kitérő! Azóta vagy benne ebben az egészben, mióta ismét találkoztunk!

– Azóta benne vagyok, amióta megszülettem.

A lány hangja most először csuklott el, szemébe könnyek szöktek. Egy ideig hallgattak.

– Most kérdezem meg utoljára tőled, mert holnap már mindegy lesz: szerinted meg kéne tennem?

Bozsi szemei kitágultak a kérdéstől. Magdi olyan esetlenül és tanácstalanul nézett rá, mintha tőle várta volna, hogy megmondja, mit tegyen. A helyzet felzaklatta.

– Nem értem, miért teszed – felelte. – Mi köze van ennek a Vezubszkynak bármihez is?

– Anya orvos volt. Imádta a munkáját, és én odáig voltam, amikor bemehettem hozzá a rendelőbe. Egyszerű háziorvos volt, de azóta se találkoztam nála okosabb, szellemesebb és ragyogóbb elmével. De éreztem rajta, hogy egy idő után kezdett kiégni. 

– Azt hiszed, ha magasabb fizetést kapott volna, nem halt volna meg? Hogy az apád...

– Azt hiszem, ha jobban megbecsülnék az orvosokat, több olyan ember választaná ezt pályájának, akinek ez a valódi álma.

Bozsi kivett még egy szál cigit, és csak miután meggyújtotta, azután felelt.

– És akkor több olyan ember lenne köztünk, aki hasonlít az édesanyádra.

Egy hajókürt messziről, tompán felelt. A Duna nyugodtan ringatta a rakparton kikötött hajókat és csónakokat. Magdiból hiába törtek elő a könnyek, Bozsi nem tudta rávenni magát, hogy kezdje el vigasztalni őt.

– Bármennyire is szeretnéd életben tartani az emlékét, ez a gyilkosság nem fogja őt visszahozni az életbe.

– Ha ismerted volna őt... talán te is megtennéd.

– Ő sem ezt várja tőled. Hanem hogy légy végre boldog. Tudom, hogy ezt mondaná, ha most itt ülne velünk. Hagyj fel ezzel az egésszel. Befejezem a szakdogát még áprilisban, aztán lehúzom a szüleimet, és elutazunk valamerre. Felülünk egy hajóra, és oda megyünk, ahová akarunk. Kiadom a lakást, abból a pénzből bőven elleszünk néhány hónapig.

– Ez már nem opció. Holnap letelik az egy hét.

– Azt hittem, érdekel, mit gondolok.

– Ha én nem teszem meg, akkor senki nem fogja, mert mindenki olyan, mint te. Bedugjátok a homokba a fejeteket, félrenéztek, és siránkoztok. Én tudom, hogy mit kell tennem. Ezek az emberek uralkodnak felettünk, de ami rosszabb, kiszipolyoznak bennünket. Rajtunk élősködnek, és egy fikarcnyi bűntudatot sem éreznek, míg mi lent dagonyázunk a szarban azért, hogy ők kiskirályként élhessenek.

– Te azt hiszed, hogy még mindig feudalizmus van.

– Nem, inkább azt, hogy nem volt valódi rendszerváltás.

– Azelőtt diktatúra volt. Nem volt véleményszabadság, nem tehetted azt, amit akartál, fentről mondták meg, hogy mi legyen, még akkor is, ha az káros volt. A legtöbb hasznos ötletet és kezdeményezést elfojtották, és a nép nevében hoztak meg minden... minden olyan intézkedést, amivel az ő... saját gyarapodásukat szolgálták.

Bozsi szeme tágra nyílt a csodálkozástól, Magdi tovább szipogott. Csak a fekete folyót nézték, mögötte a Gellért-hegyet, és a csúcsán magasló Szabadság-szobrot, oldalán a Citadellával. 

– Nem lenne szabad így élnünk – vetette fel Bozsi egy idő után.

– Hogy?

– Sokat álmodoztam arról, hogy mi ketten... összejövünk. Legalábbis hogy együtt leszünk, vagy együtt maradunk, mint barátok, vagy valami. Nem tudom. Vagy többek annál. De nem így.

– Hanem hogy? Kacsalábon forgó palotában?

– Azt is leszarnám, ha egy pesti lyukban, csak ne így. Az előbb azt kérdezted, hogy meg kéne-e tenned. A válaszom az, hogy nem.

– És a hangodból ítélve azt is elvárnád tőlem, hogy adjam fel magam a rendőrségen.

– Szerinted meddig mehetsz el?

– Szerintem inkább: mennyi időm maradt hátra, hogy megtegyem azt, amit megakarok?

– Úgy beszélsz, mintha halálos beteg lennél.

– Az is vagyok.

– Tényleg? És miben szenvedsz?

– Hülye kérdésektől. Megteszem, bármit gondolsz is. Nincs visszaút, ezért kezdtem el.

– És majd varázsolsz egy jobb világot Magyarországra. Sőt, az egész Európai Unióra és a világra!

– Hogy baszódnál meg. Azt hittem, te megértesz.

– Én is azt hittem. De neked már csak e körül forog minden, amiben én nem tudok részt venni. Azt hittem azzal, hogy mellettem leszel, minden rendben lesz, de elnézve téged, ahogy tönkreteszed magad... ebben nem akarok részt venni.

– Mit vársz tőlem, mit tegyek?

A férfi habozott.

– Csak aludj rá még egyet. Gondold át az én kedvemért, ha bármit is jelentek neked annál, hogy tetőt raktam a fejed felé meg kaját az asztalra. Egyáltalán nem tetszik az, amibe belekeveredtél. Ez így nincs rendben.

Magdi úgy érezte, szétreped a feje a sok cikázó gondolattól. Ha talált volna rá módot, egyesével felsorakoztatta volna őket a Duna hídjain, és öngyilkosságba küldte volna őket, hogy soha többé ne térjenek vissza.

– Átgondolom, ígérem – fordult végül Bozsihoz. Kifejezéstelen arca volt, amit Bozsi akkor sem tudna megfejteni, ha szoborba öntetné és élete végégi nézné.

Este Magdi az édesanyjáról álmodott. Mindketten orvosi köpenyben voltak, és játékból mérték az édesapja pulzusát. Súlyos szeretethiányban diagnosztizálták, amit gyorsan ölelésekkel és csókokkal orvosoltak.