17.

Bozsi lerongyolt a helyi közértbe, hogy szerezzen kaját meg egy női tusfürdőt. Fogalma sem volt, milyet használna szívesen Magdi, de úgy vélte, bármelyik ezer forint körüli megteszi. Vett hat tábla csokit, meg két doboz fagylaltot. Azzal nem lőhet mellé.

            Az aluljáróba érve egy idős virágárus nőhöz lépett. Megkérdezte, hogy mennyibe kerülnek a tulipánok, és összeválogatta a számára legszebbeket. Úgy, a csokorral a kezében, és a csokival meg a mirelitkajákkal telepakolt táskával a hátán cammogott haza, jól elnyújtva a sétáját, nagyokat szippantva a tavaszi levegőből. Körbe-körbe járt a háztömbök körül, és csak akkor kezdett el hazaindulni, amikor a táskája nehézzé, az elnyújtott idő pedig akár kínossá is válhat. Nem akarta, hogy Magdi azt érezze, direkt maradt távol ennyi ideig. Biztosan megértené, bár azt is tudja, hogy most teljesen megváltozott minden ezzel az erőszakkal. Talán már a lány sem olyan megértő, mint eddig.  Érezte, hogy beszélnie kell vele. A háta fájni kezdett a táska súlyától, amikor rájött, hogy a rendszeres fotelben és kanapén alvás nem lesz jó hosszútávon.

            A lakás ki volt hűlve, amikor belépett. Az ajtóval szemközti ablak tárva-nyitva, a hőmérséklet alapján már legalább fél órája.

            – Megjöttem! – kiáltott Bozsi.

            Minden csendes volt. Feltűnően nagy volt a csend. Bozsi ereiben megfagyott a vér.

            – MAGDI! – kiáltott az ablakhoz rohanva.

            – Mi van? – kérdezte a lány, kilépve a fürdőből.

            Bozsi megkönnyebbülten sóhajtott.

            – Ó, basszameg, én már... én már azt hittem...

            – Mit? Hogy kiugrottam az ablakon? Az első emeleten laksz, tesa. Max a bokámat törném ki.

           Ez a "tesa" szíven ütötte. Bozsi végigmérte a lányt, akin az ő ruhái voltak, de nem tűnt fiúsabbnak bennük, mint alapból szokott. A ruhatáruk és a stílusuk elég hasonló volt.

            – Tetszem benne? – kérdezte a lány, és megperdült. – Majd visszakapod őket, ha hazaérek és átöltözök.

            Bozsi meg akarta kérdezni, hogy mégis mikor megy már haza, de végül nem merte. Itt az ideje, hogy ő is visszaadjon végre valamit neki, és kiérdemelje a bizalmát.

            – Hamarosan elmegyek.

            – Mégis hová? – kérdezte Bozsi, szinte riadtan.

            – Találkozom valakivel. Különben kösz, hogy befogadtál pár napra. Nem akarok a terhedre lenni.

            – Ne viccelj, örülök, hogy... azaz, semmiség. Igazán, maradhatsz, ameddig akarsz.

            – Hát, ha már így mondod... Beszéltem Mimivel, de ő most külföldön van egy ideig. Azt akarja, hogy menjek ki hozzá. Nincs senki más, akihez mehetnék. Az albérletét a tesója használja, így oda nem tudok menni.

            – És mikor mész külföldre?

            – Nem akarok külföldre menni. Olvastad a híreket?

            – Nem. Miért?

      – Az apámat látták egy politikussal egy luxusvillában. Valamelyik önkéntes újságíró kapta őket lencsevégre. Most elmegyek, hogy találkozzam valakivel, de arra gondoltam, ha nem bánnád, akkor visszajönnék este. Persze csak ha nem baj. Ki is vehetek egy szobát, van pénzem.

            Ez hazugság volt, mert egy árva forintja se volt, de inkább elmegy csövezni, mint hogy Bozsinak is csak nyűg legyen a nyakán. Eleget volt már abban a szerepben.

            – Szeretném, ha nálam maradnál. Legalább amíg lecsillapodnak a kedélyek, és újból visszaáll minden a régi kerékvágásba.

            Bozsi amint kimondta e szavakat, már meg is bánta.

           – Szeretném, ha tudnád, hogy soha, semmi nem áll vissza a rendes kerékvágásba. Te még nem vagy részese semminek, most még hagyhatsz elsétálni. Nem fogok haragudni rád, megérteném.

            Bozsiba ismét visszatért az élet. Ettől az egy mondattól ismét hálásnak érezte magát, amiért Magdi részese az életének. Azaz hogy ő részese lehet a lány életének. A kettő között megvolt a különbség, csak azt nem tudta volna megmondani, hogy mi az.

            – Miben tudok segíteni? – válaszolta a fiú.

            – Szeretnék egy kulcsot kérni a lakásodhoz. Ha itt maradok, akár csak rövid időre, nem akarok tőled függeni.

            Bozsi kihúzta a pult egyik fiókját, és rövid turkálás után megtalálta a pótkulcsot.

            – Kösz – felelte a lány. – Ígérem, nem fogsz házibulira hazajönni – mondta, és egy halvány mosoly megjelent az ajkán.

            – Rendben – mondta, és ő is mosolygott. Szép mosolya volt, szebb, mint a legtöbb embernek. – Csak a zárat ne cseréld le, mert nincs hová mennem – toldotta meg.

            – Nekem sincs.

            Most először néztek egymás szemébe. Bozsi a legszívesebben a nyakába ugrott volna. Csak sután bámult rá, és azon kapta magát, hogy úgy mosolyog, mintha tisztára szerelmes lenne. Vagy részeg. Az inkább szokott lenni, és többször rémlik neki, hogy olyankor épp így vigyorgott a lányokra.

            Magdi mosolya eltűnt, és elrobogott mellette, hogy töltsön magának egy pohár vizet.

            – Szóval az apád... mit mondtak róla? – kérdezte Bozsi.

          – Csupa jót. Ezt nem fogom hagyni, hogy megússza. Elég volt ebből. Megkeresem őt, és átsegítem a túlvilágra. De előbb valamit el kell intéznem.

            – Mit? – kérdezte Bozsi, szinte félve.

            – Én azt a politikust ismerem. Nem személyesen, de van egy ismerősöm, aki mesélt már róla.

            – Mit mesélt róla?

            – Csupa jót – azzal kiitta a poharát, felhúzta a cipőjét, és felöltötte Bozsi egyik dzsekijét. – Este jövök.

            – Ne menjek veled?

            – Jobb, ha ebből kimaradsz.

            Azzal lelépett, becsapva maga mögött az ajtót.

           Tehát akkor ezentúl így fognak együtt élni. A srác csak bámulta az ajtót és fogalma sem volt, vajon hová indult. Talán ezek az utolsó nyugodt órái egyedül. Gyorsan felrohant a galériára, és a kis éjjeliszekrény fiókból kiürített minden kompromittálót, majd takarítani kezdett. Kimosta a telesírt és teleizzadt ágyneműt, és újat húzott fel. A lepedő tiszta volt és fehér, szépen feszült a matracon. Lement, felmosott, és a nyitott ablaknál elolvasta az aznapi híreket, miközben a levendulás felmosó illata kéjesen simogatta a lakást. 

18.

            Magdi egy nagyobb hátizsákkal a hátán tért vissza. Beköszönt Bozsinak, aki épp olvasott valamit, és óvatosan lerakta a táskát a hűtő mellé, majd elment vécére. Mire visszajött, Bozsi méregette a barna táska alakját és méretét.

            – Mit gondolsz, mit hoztam?

            – Fogalmam sincs. Ruhákat?

            A lány horkantott.

            – A te ruháid már az én ruháim. Nézd, pont jók rám.

            A kicipzározott dzseki és az alatta lévő pulóver is lógott rajta, de jól állt neki, illett hozzá. Bozsit gyengédség töltötte el, hogy az ő ruháit hordja a lány.

            – Piát? – folytatta Bozsi.

            – Is. De csak egy üveg vodkám van. Mással készültem. Igazából híreket hoztam. Attól tartok, hogy itt a mi utunk elválik.

            Bozsi kezdett összezavarodni.

            – Nagyon köszönöm, hogy mellém álltál, és ezt az üveg vodkát is a hálám jeléül hoztam, azonban mégsem maradhatok nálad. 

            A táskából kivette az üveget, és Bozsi felé nyújtotta, mintha tombolán nyerte volna.

            – Szívesebben vettem volna pezsgőt, ha lenne mit ünnepelni.

            – De hiszen van.

            – Mégis micsodát?

            Bozsi minden bátorságát összeszedte.

            – Életben vagy.

            Ez a két szó igencsak elszürkítette Magdi fehér arcát.

            – Igen, nos, ennek általában nem szoktak örülni.

            Ettől meg Bozsi érezte úgy magát, mintha csapdába került volna.

            – Én igen – mondta volna, de a lány legyintett, és kivett két poharat a szekrényből, félig felöntve őket a szesszel.

            Nem mondtak tósztot. Koccintottak, és megitták.

            – Holnap elmegyek.

            – Hová? – kérdezte a fiú, szinte riadtan.

            – Nem maradhatok itt, ezt te is jól tudod. Ami történt velem...

            – Az nem a te hibád volt. Tudom, hogy nem akarsz rendőrségre menni, de ha most elkezdesz bujkálni, és később megtalálják a hajszáladat, vagy a véredet, vagy bármiféle hozzád köthető nyomot az izé... mellett.

            – A hulla mellett.

            – Akkor azt fogják gondolni, hogy szándékosan lapítottál, mert van...

            – Persze, mindjárt rögtön be is megyek a kapitányságra, hogy hé, az apám emberei majdnem megöltek, aztán valaki megakart erőszakolni, amire én addig ütöttem annak a rohadt állatnak a fejét, amíg el nem roppant, mint egy dinnye. Jé, képzelje, a belügyminiszter csicskásával lóg az apám, láttam a tévébe! Szeretnék is vele mielőbb összefutni, hogy simítsa el az ügyemet!

            – Csak van valaki, akihez fordulhatnál.

            – Van, és fordultam is.

            Nem néztek rá a táskára, de mintha percről percre egyre csak dagadt volna a hűtő mellett.

            – Mit hoztál haza?

            – Semmit. Nem akarlak belerángatni. Már így is túlságosan benne vagy.

            Bozsi legszívesebben azt mondta volna, hogy de hisz ő semennyire nincs benne, csak nem akart gyávának tűnni. Elfutotta a szégyen.

            – Akkor, holnap elmész?

            – Igen. Ma este zavarlak utoljára.

            – Engem nem zavarsz egyáltalán. Amiatt akarsz elmenni, ami a táskában van?

            – Tudom, hogy jót akarsz, de érzem, hogy a terhedre vagyok. Ezt az egyet mindig megérzem. Igyuk meg ezt a vodkát, különben ma sem alszom el.

            Töltöttek még egyet-egyet, és csöndesen ültek a kanapén.

            – Mi van a munkahelyeddel?

            – Laci biztosan hívott már, de a telefonom ott maradt.

            – És nem akarsz vi... akarod, hogy oda menjek?

            Magdi elgondolkozott.

            – Megtennéd? Én nem hiszem, hogy képes lennék rá.

            – Persze. Még holnap elmegyek, ha szeretnéd. Mielőtt elmész.

            – Rendben. A lakásba is be kéne menned...

            – A lakótársad?

            – Fogalmam sincs. A hírekben hallottál valamit?

            – Nem. Talán megúszta egy fejsérüléssel.

            – Akkor se értheti, hogy mi volt ez az egész, csak azt, hogy én miattam van. Tudja abból, hogy nem merek hazamenni.

            – Talán ha beszélnél vele, el tudnád magyarázni neki.

            – Őszintén szólva, remélem, hogy már nem él. A rendőröknek biztos bemártana, amekkora spicli fasz volt mindig is.

            – Megölnéd őt?

            – A lakótársamat? Miért érdekel ez téged?

            – Gyilkosságra készülsz?

            – Miből gondolod? Mi ütött beléd?

            – Mi van a táskádban?

            – Semmi. Ruha. Kaja. Hálózsák.

            – Akkor megengeded, hogy belenézzek?

            – Mi a franc bajod van?

            – Miért akarnád, hogy a lakótársad meghaljon? Mégis ki a franc mondana ilyet? – bukott ki Bozsiból.

            Magdi nem hitt a fülének.

            – Ha ismernéd őt úgy, mint én...

            – Akkor minek kellett vele laknod?

            – Mert nem volt hová mennem! Olcsó volt a szoba és nem volt erőm új helyre menni!

            – Ja, hogy te túl fáradt voltál költözni!

            – Képzeld, a depressziós embereket nem fogadják olyan meleg fogadtatással, mint a magadfajta kibaszott idiótákat!

            – Miért, te depressziós vagy? - lepődött meg Bozsi.

            Magdi agyvize felforrt. Nem maradt erre energiája.

            – Ezt megiszom és lefekszem.

            Bozsi dühösen ült a kanapén, egyre csak a táskát bámulta.

            – Eszedbe ne jusson – mondta Magdi, és beviharzott a mosdóba.

            Bozsi odament a táskához, és leguggolt mellé. Semmiféle hangot nem hallott a vécéből, pedig papírvékonyak voltak a falak.

            Kopogtak. Bozsi ereiben megfagyott a vér. A táskára nézett.

            – Nyisd ki haver, én vagyok!

            – Jani?

            – Ki más?

            – Most nem alkalmas.

            – Mi van veled? El vagy tűnve.

            – Figyi? Várj meg lent, jó? Két perc és megyek.

            Bozsi lent az utcán körbe-körbe járt, miközben azt próbálta el elmagyarázni – leginkább önmagát cenzúrázva – hogy mibe keveredett.

            – Tehát a kiscsaj fent van nálad? Akit a koncerten láttunk.

            – Igen.

            – Hát te totál kész vagy! És mi lesz? Lekúrod?

            – Nem. Csak barátok vagyunk. Védelemre van szüksége – mondta, de megbánta, hogy ezt a szót használta. – Sokat bántották – tette hozzá, egyfajta maszatolásként.

            Bozsi remélte, hogy a barátja ki fogja érteni a szavak súlyát, és végre mutat egy kis empátiát, de az csak annyi felelt, hogy:

            – Az szopás.

           Bozsi nem értette, miért lógnak együtt. Húsz perc múlva elköszönt tőle, és visszament a lakásba.

      Magdi a kanapén ült, a nyitott ablaknál. Bozsi pontosan tudta, hogy onnan simán hallani az utcai beszélgetéseket. A lábait felhúzta maga elé, mint aki sírt, vagy sírni készül. A haragja mintha teljesen eltűnt volna. Bozsi óvatosan közelített felé.

            – Ne haragudj rám a táska miatt. Nem akartam belemászni az életedbe.

            – Nem fontos – mondta Magdi szipogva anélkül, hogy felnézett volna.

            Bozsi aprókat, óvatosakat lépett, mintha egy riadt őz volna, akit nem akar elijeszteni.

            – Nem akarom, hogy az utolsó estéden rosszul érezd magad.

           – Egy este mi egy egész élethez képest? Nem kellett volna elmondanod neki, hogy itt vagyok. Hamarosan kiadhatják ellenem a körözést.

            – Nem volt szemtanú.

            – A taxis. Meg ki tudja még ki figyelt az ablakból.

            – Dehogy is! Ha látták volna mások, mi történik, biztosan lejönnek segíteni, vagy hívják a mentőket!

            – Szeretem benned, hogy ennyire ártatlan vagy – mondta a lány. – Nekem ez sose ment. Meg volt írva, hogy így végzem.

            Bozsi letérdelt mellé, és simogatni kezdte. A lány a vállára dőlt, remegett. Bozsi arcon csókolta, majd felvitte az ágyba, és lefeküdtek aludni. Átkarolta őt, és gyengéden, szinte észrevétlenül simogatta a lány puha bőrét, és mielőtt elálmosodott volna, nyomott egy utolsó csókot valahová a nyaka és a válla közti végtelen mély szakadékba.

            Hamar elnyomta őket a vodka. 

            Másnap Bozsi a pizzafutár szerkójában csengetett be a lakásba. A szemközti épületet már megjárta, de a nadrágot és a bugyit már nem találta a helyén.

            – Szia, mit akarsz? – kérdezte a srác, miután ajtót nyitott.

            – Meghoztam a pizzát, amit rendeltél.

            – Nem rendeltem semmilyen pizzát. 

            – Itt az áll, hogy Krisztián rendelése.

            – Ő már biztosan nem rendelt. Mégis milyen cégtől vagy?

            Bozsi elnézést kért, és ijedtében elszaladt. Magdinak persze ezt sosem ismerné be. Mikor leírta neki a férfit, a lány a főbérlőjükre ismert rá.

            – Tehát Krisztán meghalt.

            – Vagy elköltözött – mondta Bozsi.

            – Persze! Biztos elköltözött – vágta rá Magdi. – Az a költözős fajta volt mindig is.

            A lány tíz perc alatt elkészült, fogat mosott, megköszönte Bozsinak a segítségét, majd bármiféle érzelmes búcsú vagy ölelés nélkül kilépett az ajtón, gondosan becsukva azt maga mögött, nehogy utána menjen bárki. Bozsi egyszerre lélegzett fel és érezte a lány hiányát, amint megszabadult tőle.