Vezubszky telefonja állandóan csörgött. A sajtó munkatársai képtelenek voltak leszállni róla, egyszerűen megszállták őt. Mindenki vele akart beszélni, és mindenkit az érdekelt, hogy mit fog most lépni. Frissen kinevezett egészségügyi miniszterként nehéz lett volna mástól várni, hogy reagáljon az ügyre. A párttársait és a miniszterelnököt itt-ott a parlamentből kilépve próbálták szóra bírni a megvadult riporterek és újságírók, és míg a miniszterelnök csak bugyuta csínynek nevezte a dolgot, és egy hamis, de magabiztos mosollyal eltűnt, több politikus is a fejét vakarva válaszolt a kameráknak, amikor azt kérdezték tőlük, hogy ők vajon engednének-e a nyomásnak. Az egyik párttársa megjegyezte, hogy az eset óta őrök vigyáznak a miniszter családjára, és elképzelhetetlennek tartja, hogy olyan távolságból merényletet kövessenek el ellene, mint a legutóbb.

– Miért, távolabbról lehetséges? – kérdezte az újságíró.

– Embereink mindent megtesznek, hogy kinyomozzák a merénylő személyét, és azt is, hogy biztonságba helyezzenek egy becsületes embert, aki az általa képviselt emberek jövőjéért és jelenéért tevékenykedik lelkiismeretesen nap mint nap. Szégyennek és felháborítónak tartom, hogy ilyenek történnek ebben az országban.

Egy másik képviselő tréfásan annyit fűzött hozzá, hogy a maga részéről örül, hogy nem ő az egészségügyi miniszter.

– De tulajdonképpen nem az egészségügyi miniszternek kell meghoznia egy ilyen döntést – felelte a riporter.

– Nem, de az ő lelkén szárad innentől, és őt veszik célkeresztbe. Majd’ hogy nem ott a neve a Citadellán – hadarta a férfi, majd autóba pattant, és gázt adott.

A legtöbben hasonlóképpen vélekedtek. Egyedül Vezubszky nyakán volt fojtogató érzés a felirat óta, pedig nem az ő hatásköre megemelni az orvosok bérét. Az Orvosi Kamara elnöke nyilvánosan biztosította a miniszterelnököt, hogy az egészhez semmi közük nincs, és mélyen elítélik az effajta fenyegetést.

– Ez is a lábához dörgölődzik annak, aki rendszerint seggbe rúgja – jegyezte meg egy ismeretlen férfi a kocsmában a híradót nézve.

Vezubszkyt elképzelve azt gondolnánk, hogy fel-alá járkál az irodájában a tarkóját nyúzva, de ehelyett egy perc nyugta nem volt átgondolni a helyzetet. Az első dolga volt felhívni a belügyminisztert, hogy utasítson egy csapat embert, akik a családjára vigyáznak. A lehető legjobb embereket, akik a nap huszonnégy órájában megfigyelés alatt tartják a házukat és a környéket, ezen felül járőröket kért minden utcasarokra a háza egy kilométeres körzetén belül. Alap esetben egy ilyet kapásból elutasítottak volna a csökkenő rendőri létszámra hivatkozva, de most az első félórában megegyeztek a részletekről, és egy órán belül már úton is volt az első konvoj. Külön büfét állítottak fel kávéval és szendvicsekkel az arra járőröző rendőrök számára.

Vezubszky Gábor második telefonját a miniszterelnökkel folytatta, a harmadikat a pártelnökkel, a negyediket a honvédelmi miniszterrel, az ötödiket a feleségével, a nap hátralevő részében pedig váltogatva találkozott velük hol négyszemközt, hol csoportosan.

Bármennyire is megosztó volt a vélemény a graffiti hitelességét és a firkáló kötődését a merénylőhöz illetően, valamennyien egyetértettek abban, hogy az orvosok bérét semmi szín alatt nem fogják növelni. Sőt, a tervezett és a költségvetésbe beleszámított béremelést azért sem fogják napvilágra hozni, és amennyiben lehetséges, négy évvel eltolják az egészet.

– Ha már most az elején gyengeséget sugallunk, végünk. Ezek élve felfalnak bennünket. Nem kell hozzá semmilyen merénylő, hogy áldozatokká váljunk.

– A miniszterelnöknek igaza van – vette át a szót Vértesi külügyminiszter. – A béremelésre semmi hajlandóságot nem mutathatunk. Konrád beszélt a Kamara elnökével, tájékoztatta róla, hogy most biztosan nem fog menni a beígért emelés.

– És?

– Mi és?

– Mit mondott a Kamara elnöke?

– Ki a faszt érdekel? Ha most az elején megmutatjuk, hogy mennyire erős és kikezdhetetlen párt vagyunk, elkapjuk a merénylőket és belengetjük egy átfogó szociális támogatás ígéretét, akkor mi leszünk ennek az egész ügynek a legnagyobb nyertesei. Szinte már örülök neki, hogy így történt, mert ha csak egy kicsit is észnél vagyunk, kizárólag nyerhetünk az ügyön.

– És mi van, ha letelik az egy hét?

– Te komolyan veszed ezt a fenyegetőzést? Az is lehet, hogy kamaszok írták fel az egészet. Lufi. Beszélni fogok az ellenzéki pártok kabinetfőnökeivel, hogy rájuk ijesszek egy kicsit. Ha kiderül, hogy annak a szemét Osváthnak a keze benne van...

– Terroristákkal nem tárgyalunk.

– Szó sincs terroristákról! – legyintett könnyedén Konrád. – De csibészekkel és minket fenyegető merénylőkkel sem kell szóba állnunk. Majd meglátjátok, hogy mekkorát fogunk nyerni ezen az egészen. Vezubszky, te fogsz személyesen gondoskodni arról, hogy a TEK végre elkapja a merénylőt, és ha kiderül, hogy köze volt a felirathoz, a te dolgod lesz elintézni, hogy élete végéig hűvösre kerüljön. Olyan keményen kell fellépned, hogy a következő évtizedekben rólad formálják a férfit a filmekben és regényekben.

Vezubszky mindezidáig a székében ült a szoba végében, és a társait hallgatta.

– Miért ő? Ez nem a belügyminiszter dolga lenne? – vetette fel Vértesi.

– Van neki elég dolga. A közvélemény és a szakma biztosan megengedi a miniszterének, hogy egy hétig egy kicsit mással foglalkozzon most. Alig bírta behúzni a kerületét, most ezzel egy életre be fogja magát betonozni a belpolitikába.

A miniszterelnök kíváncsian figyelte Vezubszkyt.

– Mondd csak, Gábor, képes vagy megbirkózni ezzel a feladattal?

– Nem tudom, miniszterelnök úr.

– Az mindegy, nekem mondd azt, hogy tudod.

– Természetesen, miniszterelnök úr.

– Helyes. Megkapsz minden eszközt, a lehető legjobb embereket tudhatod magad mellett és ma reggeltől számítva van egy heted, hogy kiderítsd, ki szórakozik velünk. A családodról kezeskedünk, felőlük ne aggódj. Ma este elmegyek és beszélek a nejeddel, hogy megnyugtassam. Hallottam, milyen zaklatottá vált.

– Köszönöm, miniszterelnök úr.

– Te is folyamatos megfigyelés alatt fogsz állni, az embereink mindenhová veled fognak tartani, még akkor is, ha vécére mész. Megértetted? Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen ügybe belebukjunk már rögvest az elején.

– Igenis, miniszterelnök úr.

– Nagyon helyes. Akkor itt végeztünk is.

– Elnök úr.

– Igen, Vezubszky?

– Egy hetet mondott.

– Nem én mondtam. Hanem a merénylő.

– Ön szerint... van értelme komolyan venni ezt az egészet?

– Nem tudom, szerinted van? Nem engem fenyegettek meg. Az biztos, hogy ha velem ujjat húz valaki, az egy életre megemlegeti. Javaslom neked, hogy te is hasonlóképp járj el.

– Igenis, miniszterelnök úr.

– Jelentést kérek holnaptól kezdve minden tizenkét órában, hogy hogy áll az ügy. Addig mindenki menjen a dolgára. Bárki bármit hall, közvetlenül nekem és Vezubszkynak jelent. Márk, te beszélsz a sajtóval, és kiadsz egy közleményt arról, amit fél óra múlva átküld az asszisztensem. Senkitől nem akarok egy ijedt szót meghallani a kamerák előtt, világos? Aki napi három óránál többet alszik a következő százhatvannyolc órában, az utána kialhatja magát, mert többet ide nem kell bejönnie.

A férfiak engedelmesen bólintottak, majd egyesével távoztak. Vezubszky első útja a Nemzeti Nyomozó Irodába vezetett, hogy beleássa magát a kerületi ügyész ellen elkövetett merénylet legapróbb részleteibe.

31.

Kiss Sámuel a lámpákkal világított parkolóból figyelte, ahogy Vezubszky és a testőrei elhagyják a vendéglőt. Egyfajta mustrának szánták a nyilvános étkezést, hogy megmutassák, őt nem lehet megfélemlíteni.

A nyomozó épp tárcsázni akart, amikor egy gyanús férfit vett észre a sarkon ólálkodni. Görbe, szakállas fazon volt, maszk nélkül. Fel-alá járkálva, körmét rágva figyelte Vezubszkyt és az embereit. Aztán megindult a képviselő felé.

Vezubszkynak másodpercei voltak hátra, amikor hátulról, az őrök látómezejéből kikerülve meglódult, és egy kést rántott elő a kabátzsebéből. Sámuel betérő vendégnek álcázta magát, amikor rávetette magát a támadóra, és lenyomta a földre. Az őrök egy csapásra leteperték őket, ketten pedig azonnal az autóhoz cipelték Vezubszkyt, fegyverrel a kézben.

– Engedjenek! Nyomozó vagyok! Az istenit!

– Megdöglesz! Megdöglesz! Megöllek, te kutya! – hörögte a támadó. Sámuel alig bírta ki öklendezés nélkül azt a förtelmes bűzt, amit a rothadó szájából eregetett.

A két férfit szétszedték, és egyesével a földre teperték őket.

– Mondom, hogy nyomozó vagyok! Az igazolványom a zsebemben van, maguk idióták! A minisztert mentettem meg...

– Fogja be. Kutasd át – utasította egy társát az, amelyik a hátán térdepelt a maga százhúsz kilójával.

– Nem ott. A farzsebemben – segített Sámuel. – Ott bizony. Csak semmi tapi, ha kérhetem.

A másik férfi továbbra is vadul szitkozódott. Kétszer kellett beleverni a fejét a parkoló kemény betonrácsába, mire elhallgatott.

– Kiss Sámuel, nyomozó?

– Személyesen.

– Mit keres itt?

– Vacsorázni jöttem, amikor láttam, amint ez a férfi rá akarta vetni magát a miniszterre. Gondoltam, közbelépek.

– Bízza ezt ránk. Komolyabban is megsérülhetett volna.

– Azért így is megkaptam a magamét – sziszegett, továbbra is a földre teperve. A karja vérzett, ahol a támadó megvágta, és a gerincén pokoli nyomást érzett a férfi térdétől.

– Leszállna rólam?

– Először leellenőrizzük, hogy rendben van-e. Hívjatok erősítést és egy mentőt – fordult a társaihoz.

– Nyomozó vagyok, nem holmi csicskagyerek, akit csak úgy lenyomhat.

– Ó, nem? Akkor miért nem próbál meg felállni?

Sámuel meg se bírt mozdulni. Pár perc alatt lefuttatták az adatait, miközben a sérült karja úgy lüktetett, mintha ki akarna szakadni. A bámészkodó és vacsorázó tömeg még mindig a két letepert merénylőt figyelte.

– Verd be a fejét mindnek – követelte egy ősz férfi – verd bele a betonba, amelyik ilyeneket csinál!

– Nyugodjanak meg – felelte a nyomozó hátán térdeplő férfi. – Menjenek be vacsorázni, nincs itt semmi látnivaló.

– Maga hülye. Én csak ezért járok vacsorázni – méltatlankodott a férfi, és továbbra sem akart visszamenni az asztalához.

Miután megvolt a csekk, Sámuelt felsegítették, és levágták a kezét hátul összeszorító gyorskötözőt egy bicska segítségével. Mintha az élet folyása tért volna vissza az elszorított, zsibbadt kezekbe.

– Kösz. Most pedig szeretnék beszélni a miniszterrel.

– A miniszter úr már elment. Javaslom, hogy várja meg a mentőt, és nézesse meg a karját a sürgősségin.

– Nincs időm rá.

Sámuel arrébb állt, elővette a telefonját és tárcsázott. Két kicsöngés után vették fel.

– Ki az?

– Kiss Sámuel, nyomozó. Az előbb mentettem meg az életét. Beszélni akarok önnel.

– Honnan tudja a számomat?

– Pocsék egy nyomozó lennék, ha ez se menne, nem gondolja? A parkolóban várok. A merénylőről akarok beszélni.

– A ma estiről?

– Nem. A valódiról. Ez most még csak egy eszelős ürge volt, akinél betelt a pohár.

– Honnan tudja? Még ki se hallgatta.

– Maga nem egy bolond hajléktalan elől menekül, miniszter úr. Attól sokkal nagyobb bajban van.

Miután letették a telefont, a fekete autó tíz perc múlva begurult a parkolóba, jó száz méterre a tett helyszíntől. Eközben az étterem személyzete által hozott elsőssegély dobozból kivett kötszerrel bekötötték Sámuel karját, aki mindenkit megnyugtatott, hogy holnap első dolga lesz megnézetni egy orvossal.

Miután beszállt az autóba, igazolta magát és megnyugtatta Vezubszkyt is, hogy minden rendben lesz a karjával.

– Köszönöm, hogy közbelépett. Azt hittem, bízhatok az embereimben.

– Olyan sokat fizet nekik?

Vezubszky komoran kitekintett az ablakon.

– Erről szólna minden? A pénzről?

– Ebben az országban senki nem kap elég pénzt. Sem a tanárok, sem a nyomozók, sem az orvosok.

– Nem fogok engedni a követelésnek. Nem félek a merénylőtől.

– Nézze, még egy nap sem telt el, és máris önre támadtak. Az emberek ki vannak éhezve. Rengeteg feszültség gyűlt fel bennük a rendszerváltás óta. Kisemmizve, elhagyatva, mellőzve érzik magukat, míg azt látják, hogy a maguk fajtája dúskál a pénzben, és bármit megtesz, amit csak akar.

– Tehát az ő oldalukat fogja?

– Csak szeretném felkészíteni a legrosszabbra.

– És mi lenne az?

– Forradalom.

– Na ne vicceljen – horkantott Vezubszky idegesen.

– Utánanézett már, milyen fegyverrel lőtték le az ügyészt?

– Egy olyan összeszerelhető távcsöves puskával.

– Egy Remington CSR-rel. Tudja, hogy hányan birtokolnak ilyet az országban?

– Fogalmam sincs. Ez nem tartozik rám.

– Ó, nagyon is magára tartozik. Magukra haragították az embereket, akik most két kézzel kapaszkodnak a lehetőségbe. Verseny alakult ki a lecsúszott, ambícióval rendelkező polgárok körében, hogy ki fogja előbb elkapni a maga grabancát.

– Érdekes kifejezést használ a helyzetre.

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy segíthetek megoldani az ügyet, és elfojtani csírájában ezt az egész kellemetlenséget, ami után jó alaposan átgondolja majd mindenki, hogy vasvillát ragadjon ön vagy a pártja ellen.

Vezubszky érdeklődően fordult a nyomozóhoz.

– Miért ne bízzam ezt azokra, akiket az ügyre állítottak?

– Mert én nem válogatok az eszközökben.

– Nem fogok illegális eszközöket adni a maga kezébe.

– Én nem is kértem ilyesmit. Elég, ha jókor néznek félre, és amint meglesz az elkövető, a közvéleményt nem az fogja érdekelni, miként kapták el, hanem hogy mit teszünk vele a bíróságon.

– A bíróság egy független intézmény, amire nekünk nincs hatásunk.

– Ezzel majd a sajtót etesse. Épp annyira érdekel a jogállamiság állapota, mint az, hogy mi lesz ezzel a ma esti szerencsétlen támadóval.

A miniszter fejébe szöget ütött a gondolat.

– És maga mit nyer ezen?

– Sokkal többet, mint gondolná. Sokkal, de sokkal többet. Ha hagyja, hogy magának dolgozzak, mindketten győztesként fogunk kijönni az ügyből. Maga ismét felszabadultan járhat társasági estekre a nejével, én pedig visszakapom a régi munkámat a Nemzeti Nyomozó Irodánál.

– Nehezemre esik elhinni, hogy egy nyomozót nem érdekli a korrupció.

– Nem agyalom túl azokat a dolgokat, amiktől a hasznot remélem. Hamar megtanultam, hogy merről fúj a szél, és mikor érdemes kivetni a vitorlákat.

– Mit tud a merénylő fegyveréről?

– Csak néhány darab van belőle számon tartva. Elenyésző mennyiség. Könnyen ki lehet deríteni, ki tette, ha kihallgatjuk a lehetséges elkövetőket. Van azonban egy alvilági figura, a Gyűrűs, vagy ahogy mindenki hívja, ZT. Többször megpróbáltuk rács mögé dugni, de végül mindig megúszta. A vádak gyilkosság, emberkereskedelem, kábítószercsempészet, és minden ilyesféle finomság. Úgy tudom, egyszer épp jelen volt, amikor egy „kamionról leesett” néhány darab ilyen fegyver. Ha én vezetném a nyomozást, először nála kezdenék.

– Mit vár tőlem? – érdeklődött Vezubszky.

– Hozzon össze Kerekes belügyminiszterrel. Ő majd beavat a részletekbe, és egyfajta külsős nyomozóként fogom támogatni annak a nyomozócsoportnak a munkáját, amelyik rá van állítva az ügyre. Tudni akarom, hol áll az ügy, kik vannak a csoportban és hogy hogyan készülnek az egy hét leteltére.

Vezubszky komoran hallgatta Kiss Sámuelt, majd a telefonjáért nyúlt.

A fekete autó zajtalanul haladt végig a sugárúton a szürke, omladozó házfalak és berepedt redőnyök között. A város lüktetése mintha megszűnt volna ezen a részen, mintha soha nem is létezett volna. Az autó nem állt meg egyetlen pirosnál sem, amíg a miniszter házához nem értek.