26.

A nyugati szél szétfújta az utcára dobott újságokat a téglaházak falai között. Az éppen még belvárosi, lapos tetejű ház tűzlétráján egy fiatal lány csúszott le. Az utcákon végigsöpört a dörrenés hangja, ami ott csengett a fülében, és nem tudta volna megmondani, hogy csupán a visszhangot hallja, vagy a fülébe ragadt a lövés. Hiába várta őket, sziréna sehol nem bukkant fel. Sem a házfalak nem fürödtek sötétkékben, sem a fülsértő vinnyogás nem csipkedte a lakók idegeit. Nem volt nála más, csak egy bicska, meg a táskájában szétszedve a fegyvere, amit ZT-től kapott. Nem tudta, mi történhetett. A célpont nem volt tiszta, de akármennyit várt, nem lettek jobbak a viszonyok. Lőnie kellett. Most meg csak egyre csak a gyűrűt nézte az ujján, amit mindenképp az ujja nélkül akart visszaszolgáltatni ZT-nek.

– Nem kétlem, kicsilány, hogy egyben visszahozod ezt a gyűrűt. Hogy ez a féreg meghaljon, az a te érdeked is.

– Miért, ki ő?

– Azt majd elmondom, ha elvégezted a rád bízott munkát. Legyen elég annyi, hogy nyugodtabban fogsz aludni, miután meghúztad a ravaszt, és átküldted a túlvilágra ezt a rohadékot.

Magdi annyira izgult, hogy beleesett a szemétbe, mikor a létra alján csüngve megpróbált a konténer tetejére lépni. Gyorsan felállt. Öt perce van odaérni, hogy befejezze a munkát, különben az életének vége. Az egyezség szerint Magdi megkapta a fegyvert az első alkalomhoz, de mivel nem volt rá pénze, felajánlotta, hogy bármit elvállal, bárkit elintéz, legyen bármilyen nehéz is a feladat. ZT a kezébe nyomta a gyűrűt, és kijelölte a helyszínt meg az időpontot. 

– Aztán ha ügyes leszel, dolgozhatsz nekem. Tudod, hosszútávon.

ZT volt azon kevés emberek egyike, akiknek Magdi nem mert ellentmondani, így némán biccentett. Akkor nem hitt benne, hogy még viszont fogják látni egymást.

– És ha úgy alakulnának a dolgok, hogy elkapnak, engem sosem láttál, megértetted? Szeretném, ha ez járna a fejedben, mikor a nyomozók kihallgatnak.

Egy zacskó gyűrűt húzott elő a kisfiókjából, és az asztalra tette. Legalább a felük rozsdás volt és alvadt vér száradt majdnem minden darabon.

– Ezeket a gyűrűket nem magában hozták vissza nekem – mondta. – Az ujjakkal együtt érkeztek.

Magdi tudta, hogy a gyűrű szerződést jelent: aki egyszer felhúzta, az onnantól ZT embere lett, és többé nem vehette le. Aki mégis le merte venni, arról nem nagyon hallottak azután. Legfeljebb rémtörténeteket.

A kis utcák közt osonva rohant, míg végül be nem ért az utcába, ahová leadta a lövést. Kiabálást, veszekedést hallott kiszűrődni a házfalakon keresztül.

– Engem akartok megölni, basszátok meg?! Engem? – kiabált a férfi az egyik nyitott ablaknál. – Itt vagyok! – kiáltott, azzal kiállt az erkélyre, kitárva mindkét karját a magasba. – Azt hiszed, félek tőled?

– Szarok rá, csak dögölj meg végre – sziszegte Magdi.

Ledobta a táskáját, és egy kuka tetején elkezdte összeszerelni a puskáját. Nem érdekelte, hogy ki láthatja meg a sötétben, ZT bosszújától még a börtön is jobb. Ügyetlenül, remegő kézzel igyekezett összerakni a puskát, de rendre elvétette. Többször neki kellett futnia, nem tudta összepasszintani az egyes részeket. A férfi még mindig az erkélyen volt, az emberei és egy nő is kérlelték, hogy menjen be, de ő a fejébe vette, hogy kihívja maga ellen a merénylőit.

– Hát, erre nem kell sokat várnod – gondolta Magdi, mire végre bekattant a fegyver. Berakta a tárat, kibiztosított, és célzott. Sötét volt, a lámpák fénye homályosan, sárgán derengett, de még így is elállt a lélegzete, amikor a távcsövön keresztül meglátta a férfi sebhelyes arcát. T Y M, azaz Tetű Miska. Az Y-ról sose tudta, mit keres a nevében. Moslék egy alak volt, anno ZT-nek dolgozott, és amikor hűvösre került, az ő feladata lett volna, hogy elintézze Magdi apját. Valami azonban félre ment, és az a hír járta, hogy ők ketten lepaktáltak odabent, és miután szabadult (aminek már jó pár éve), minden kapcsolatot megszakított ZT-vel. A gyűrűjét azóta se adta vissza neki.

Magdi a torkában érezte a szívét. Ha jól csináltad volna a rád bízott munkát, most nem lennénk itt. Magdi célzott, amikor egy ajtó kivágódott tőle néhány méterre. Gyorsan függőleges helyzetbe rakta a puskát, nekitámasztotta a falnak, és nekidőlt, hogy takarja. Két fiatal srác robogott el mellette, az egyik még be is szólt neki valamit, de Magdi képtelen volt felfogni a szavak jelentését. Sokáig szarakodtak az utcán, megálltak rágyújtani, és közben nagyon sztoriztak valamiről.

Mire végre eltűntek, az erkély üres volt. A veszekedés és kiáltozás abba maradt. Aztán kivágódott egy másik ajtó az erkély alatt.

Tetű Miska lépett ki egy szál atlétában, cigivel a szájában, egyenesen Magdi felé tartva. Magdi nem tudta, hogy észrevette-e őt, vagy sem. Egyetlen feladata volt, és azt minél előbb el kellett végeznie. Felállította a puskáját, de a férfi túl gyorsan közeledett felé. Mögötte megjelent a nője is, aki egyre csak le akarta beszélni, hogy a férfi útnak induljon. Tetű Miska visszakézből pofán vágta őt.

Magdi csipogást hallott a háta mögött, olyat, amit az autók adnak zárfeloldáskor, amiből kitalálta, hogy Tetű Miska az autójáért jött. Túl közel volt hozzá. Magdi kilépett, és célzás nélkül a férfire fogva a fegyvert, és elsütötte a puskát.

Tetű Y Miska megállt egy pillanatig, majd folytatta útját.

– Ki a fasz vagy te? – üvöltötte.

Magdi töltött, megpróbált a célkereszt nélkül célozni, és ismét lőtt. A felszálló füstön keresztül csak az egyre közeledő férfi körvonalait látta. Miska nem jött szaporábban, mint a lövések előtt. Úgy tűnt, nem siet sehová. Magdi kapott egy ütést a homlokára, majd egyet a mellkasára, visszakézből pedig meglendítette a puskát, ami a koppanás után kiesett a kezéből, és ismét elsült. Mellettük megszólalt egy autóriasztó.

– Mit akarsz tőlem, te kurva? He?!

– Hogy baszódtál volna meg odabent a kóterben!

Magdi rávetette magát, és kikapott bicskájával döfni kezdett. Akárhogy erőlködött, a karja sehogy sem bírt tovább lendülni. Érezte, hogy erősen fogják, és félt, hogy kitörik. A férfi tartotta a kezét, majd miután észrevette a gyűrűt a lány ujján, ijedten felkiáltott.

– ZT küldött?

Magdi addig rángatta a kezét, amíg ki nem szabadította. Az arcát, vagy a nyakát vághatta össze Miskának vele. Rohanni kezdett. Befordult a sarkon egy kis utcába, és a zsebében kezdett kutatni. Megtalálta, amit keresett.

Miska a nyomában volt.

– Ne fuss el, mint valami gyáva kutya.

Magdi szembefordult vele, és megtorpant.

– Nem szokásom.

A férfi arcából patakzott a vér, de rá se bagózott.

– Na gyere, mutasd, mit tudsz.

– Vertek már szájba boxerrel?

A férfi hátrahőkölt.

– Ne félj, nincs rajtam. Valami egész mással készültem.

Magdi meglódult, és egy pillanat alatt lecsapott. A férfi a földre zuhant, és mielőtt felkelhetett volna, a lány lovaglóülésben feléje tornyosult, és megvillantotta az ujjai közé szorított hosszú puskatöltényt, aminek véres fény csillant a hegyén.

– Ezt az apámért kapod.

– Ki... kinek a lánya vagy? – kérdezte rémült hangon.

– Egy halott emberé.

A golyó a férfi szemébe fúródott, de nem veszítette el az eszméletét egyből. Magdinak fel kellett állnia, hogy addig tapossa az agyáig, míg végre befogja a száját, és nem sipít tovább. Az volt a legnehezebb, amikor ki kellett kaparnia. Már rég le kellett volna lépnie, amikor még a bicskával turkált a férfi szemében. Az autó riasztója még mindig vinnyogott, a kutyák megállás nélkül ugattak a környéken. Több környékbeli lakó is ki-kiáltott, hogy fogják már be a szájukat. Magdi visszaosont a fegyverért, felkapta a táskáját, és miután meggyőződött róla, hogy a kése is, és a véres tölténye is megvan, elnyelte a sötétség a házfalak között.

27.

– Ne kérdezz semmit – mondta Magdi, azzal beviharzott a fürdőszobába.

– Miért véresek a kezeid? Hallod?

Magdi nem felelt. Megengedte a vizet, és beállt a zuhany alá. A ruháján lévő vérfoltokról legalább annyira undorodott, mint saját magától. Bozsi dübögött az ajtón, Magdinak úgy tűnt, már soha nem fogja abbahagyni. A lövések még mindig a fülében csengtek. Magdinak kizuhant a tér, amit az idő töltött ki az érzékelésében, és nem tudta volna megmondani, két perce vagy fél órája áll a zuhany alatt. Ha ez a soha véget nem érő dörömbölés a végzet, akkor nagyon pontosan mutatja meg a valódi arcát.

Amikor kijött a fürdőszobából, Bozsi az erkélyen állt, talán cigizett. Magdi felment a galériára, átöltözött az ágyon ülve, és lement a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet. Valami erőset keresett, de semmilyen szeszt nem talált a konyhapolcokon.

– Nem maradt semmi pia? – kiabált ki lazán a még mindig dühöngő Bozsihoz.

Magdinak semmi kedve nem volt vele beszélgetni. Hazafele úton, ahogy kezét a tavaszi kabát zsebébe rejtette, még arra is gondolt, hogy lefekszik a fiúval. Talán még aznap éjszaka, egyfajta tisztító erejű tűzként, ami után gond nélkül el tudott volna aludni a karjaiban. Most viszont látni se bírta.

– Megint gyilkoltál? – fordult hátra Bozsi, még mindig az erkélyen állva. Magdi az erkélyajtóban állt, és bólintott.

– Megint valakit, akinek az apádhoz van köze?

– A gyilkosok már csak ilyen hagyománykövetők.

– Nem kéne ezzel viccelődnöd.

– Neked meg nem kéne az erkélyről ilyeneket mondani. Gyere be, még meghallják.

Magdi letelepedett a kanapéra, de Bozsi nem találta a helyét. Fel-alá járkált a szűk lakásban.

– Ennyi volt. Befejeztem. Nincs több gyilkosság, sem merénylet, semmi. A puskámat holnap visszaadom.

– Kitől szerezted?

– A mikulástól.

– Mivel fizettél?

–  A mai munkával.

– Ezt te munkának nevezed?

– Bocs, nem tudtam, hogy te külön definíciót használsz a munka fogalmára. Megtettem azt, amire kértek fizetségért cserébe. Mégis minek hívjam ezt?

– Bérgyilkosságnak.

– Ugyan már. Nem mintha ezek az emberek megérdemelnék, hogy éljenek.

– És azt majd Sotkovszki Magdi fogja eldönteni.

– Hát nem is Boros Bodizsár. Szeretném, ha innánk valamit.

Magdi szeme megakadt a polc tetején lévő whiskyn.

– Azzal mi van?

– Ballagásomra kaptam. Valami drága cucc.

–  Bontsuk ki. Azt hiszem, említenem is felesleges, mennyire ki vagyok.

– A múltkori után nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

– Miért, mi rossz történhet itt, a lakásban? Csak ketten vagyunk.

Bozsi elfordította az arcát, és a szekrény tetején akadt meg a szeme.

– Te elpirultál?

– Mi? Dehogy! Hagyjál már... hozok két poharat.

Magdi szórakoztatónak találta a helyzetet. A könyves polcot kezdte vizslatni, amíg várta, hogy Bozsi kitöltse az italt.

– Jeged van?

– Nincs.

– Nem gond. Melyik a kedvenc könyved?

– Az Anna Karenina. Neked?

– Én nem nagyon szoktam olvasni. Valahányszor belekezdtem, elkalandozott a figyelmem. Egyszerűen nem nekem valók.

– Nekem is el szokott, de ha jól meg van írva, viszi magát a szöveg.

– Biztosan jó lehet. Szeretem a könyveket, szeretném, ha szeretnék olvasni. Jó érzés belemászni valakinek a fejébe. Itt, ezt nézd – egy vastag, puhafedeles könyv gerincén húzta végig az ujját. – meg van törve, gyűrött, szinte már ráncosnak mondanám. Eltűnt az ártatlansága, de ebből tudod, hogy alaposan kiolvasták, és valakinek a hasznára vált.

Olyan elmerengve mondta, hogy Bozsi kihallotta a mögötte meghúzódó jelentést.

– Neked még nincs vége az életednek – mondta komolyan a lány szemébe nézve. 

– Jézusom! Nem is erre utaltam. Jézusom... inkább igyunk.

Leültek és csendesen beszélgettek tovább.

– És mi lesz, ha elkapnak? Gondolom, csak hagytál ujjlenyomatot, vagy kiesett egy hajszálad, vagy ilyesmi.

– Nem hagyom nekik.

– De ha mégis.

– Mondom nem hagyom, hogy elkapjanak. És ígérd meg nekem, hogy te sem fogod hagyni. Hogy mindig azon leszel, hogy együtt maradjunk.

Nem hangzott romantikusnak, ahogy ezt kimondta, inkább őszintének és harcosnak.

– Nem igazán fogom fel, hogy miben is vettél részt, és én ebben milyen szerepet játszom. Szóval... egy gyilkost, vagy bérgyilkost bújtatok.

– Egy olyan gyilkost, akinek kellemes a társasága. Mondd csak, most már mindig így fogsz nevezni? Én sem az alapján utalok rád, amiket tettél korábban.

Egyszerre Bozsi fejébe tódultak a legkínosabb jelenetek az életéből. Szörnyűbbek voltak a gyilkolásnál. Gyorsan elhessegette őket.

– Nem. De muszáj megkérdeznem valamit.

– Nem, többet nem fog előfordulni. Mondtam, befejeztem. Nincs senki más a listámon. A mait is kényszerből tettem. Van rá esély, hogy elkapjanak, talán voltak szemtanúk. Nem bújtunk el nagyon, ha érted, mire gondolok. De az téged nem érint.

– Nem ezt akartam kérdezni.

– Hát?

– Miért nálam laksz? Nem zavarsz, sőt, nagyon örülök neked, de tudod, furcsa, hogy...

– Hogy eleinte látni se bírtalak, aztán nálad dekkolok?

A srác lesütötte a szemeit.

– Bírlak téged, és valamiért azt érzem, meg tudok benned bízni. Aznap, amikor elküldtem azt a hangüzenetet, elküldtem még két másik embernek is rajtad kívül, de csak te jöttél értem. Nincs sok barátom, sose volt, ezért nem volt túl sok lehetőségem. Nem fogok hazudni, nagyon kevés helyen tudnám most meghúzni magam, vagy ahol meg tudnám, ott meg én nem akarom. A legtöbb ember úgyse értené, miért teszem ezt az egészet, és elítélnének érte. Csak egy kis időt kérek, amíg összeszedem magam, aztán lépek, nem zavarlak többé.

– Nem azért mondtam.

– Ezt én is tudom. Ahogy azt is, hogy nem maradhatok itt örökké. Hamarosan kitalálom, hogy merre tovább. Csak jelenleg azt sem tudom, mit fogok holnap csinálni.

– Milyen érzés? Megölni valakit.

Magdi maga elé nézett, és kivárt a válasszal.

– Elégtételt éreztem. Mintha az igazságérzetem helyrebillent volna, ami már naaagyon rég óta el volt dőlve. Mindig azért küzdöttem, hogy én is olyan legyek, mint mindenki más körülöttem, nem akartam, hogy szánjanak, vagy sajnálkozzanak, de azért fájt, mindig is fájt, hogy más esélyekkel indultunk az életben. Ez először általános iskolás koromban fogalmazódott meg bennem, amikor elmentek osztálykirándulásra, én meg nem mehettem, mert volt valami balhé otthon. Úgy tűnt, akkor senkit nem érdekelt, hogy nem mentem.

– De hogy lehet, hogy te így érezted magad?

– Úgy érted, hogy úgy, mint te?

Bozsi szinte összerezzent.

– Az lenne furcsa, ha nem így lenne. Ha azért tartottad magad különlegesnek, amiért titokban átszenvedted a kamasz éveket, el kell hogy keserítselek: sokan vagyunk, akik így éreztünk.

– De már felnőttünk.

Magdi a törött gerincű könyvet bámulta. Igen, már felnőttünk. És mi a büdös francot lehet ezzel kezdeni?