Bozsi a kanapén feküdt nyújtott ülős pozícióban, Magdi szorosan rádőlve. Mostanában gyakran fordult elő, hogy egymáshoz értek beszéd közben, hogy Magdi Bozsi ölébe rakta a lábát, vagy hogy amikor ledőlt a kanapéra, Magdi egyszerűen odasimult hozzá. Furának találta, de sosem szólt érte. Kezdte megszokni.
A graffitis akciójuk visszhang nélkül maradt. Egész éjjel fent voltak, iszogattak és a lakásban cigizve várták, hogy végre szót ejtsenek valamelyik netes hírportálon vagy a tévében az akcióról. Kora reggelig ébren tartotta őket az adrenalin, csak valamikor világosodás után tudtak elaludni. Az ágyban is éppúgy lett, ahogy Bozsi előre megmondta Magdinak: együtt aludtak, egymás mellett, és a köztük lévő távolságok egyre rövidültek.
Három nap telt el anélkül, hogy bárki is szót ejtett volna a plakátról.
– Szerinted fel kéne adnom magamat?
Bozsit váratlanul érte a kérdés. Nem tudta elképzelni az életét Magdi nélkül. Nem volt igazán szerelmes, de vágyott rá, hogy mellette maradjon.
– Miért adnád? Megbántad, amit tettél?
– „Amit tettél.” Jézus! Nem bántam meg a gyilkosságokat. De félek, hogy túl nagy veszélyben vagy mellettem, és ha jobban belegondolok, nem akarok egész életemben menekülni.
– Még nem üldöz senki téged.
– Még. Amint kapnak egy tökös nyomozót, vagy valakit, aki átlátja a szálakat... úgy érzem, csak napok, vagy órák kérdése az, hogy valaki ránk rúgja az ajtót, és elvigyen innen.
– Nem fogom hagyni neki.
– Persze, mert majd szembe szállsz egy tucat TEKessel.
– Ha tudnád, hogy milyen erős vagyok valójában!
Magdiból kibukott egy kisebbfajta nevetés. Felhúzta a szemöldökét, aztán ivott pár kortyot a söréből.
– Nem viccből mondom. Bármikor elvihetnek. Kötélen táncolok. Szerinted érdemes volt kettőnknek találkoznia? Ennek az egésznek megtörténnie?
– Miért kérdezed? – Bozsi rá akarta vágni, hogy ez élete kalandja, de valamiért mégsem tette.
– Csak elgondolkozom rajta, hogy amikor egy nap szétválnak az útjaink, vajon hová fog ez téged vezetni. Vajon mire fogsz emlékezni abból, hogy egyszer lakott veled egy őrült nő, aki embereket ölt, és éjjelente hozzád simul.
Bozsi néma maradt, ezért Magdi folytatta.
– Nem úgy kelek fel minden nap, hogy helyesnek találom azt, amit teszek. Azt hittem, hogy ha olyanokkal végzek, akik másoknak ártanak, majd jól fogom érezni magam tőle. De ezek pusztán pillanatnyi állapotok, és utána csak a kétely meg a szorongás marad.
– Nem tűnsz egy kétkedő típusnak.
– Én nem vagyok semmilyen típus. Ember vagyok, és kétkedem. Szeretném azt hinni, hogy tart ez az egész valahová, hogy amikor majd rám gondolsz, ne ez a förtelem jusson eszedbe, hanem valami egészen más. Nem szokott érdekelni a mások véleménye, de amikor belegondolok, hogy elköltözöm innen, tudni akarom, hogy mit fogsz erről gondolni. Mondd, te tudnál ölni?
Egész biztosan nem, gondolta Bozsi, de azt felelte, hogy nem tudja. A lány ezen eltűnődött.
– Tudnom kell, hogy megbízhatok-e benned.
– Ezt most miért mondod?
– Mert nem láttuk egymást vagy tizenöt éve, és hirtelen veled vagyok a nap huszonnégy órájában, ráadásul embereket ölök, amikről be is számolok neked. Rengetegen átbasztak már az évek alatt, nem te lennél az első.
– Sosem foglak elárulni. Nálam mindig biztonságban leszel, csinálj bármekkora őrültséget is.
– Szóval szerinted ez az egész őrültség?
– Igen, egy kicsit.
– Igen, egy kicsit talán valóban az. Vagy teljesen.
Bozsi szerette volna, ha ezt ő teszi hozzá. Valahogy mindig kihagy az agya, amikor a nyilvánvalót kéne kimondania.
– Mit tervezel következőnek?
A lány egycsapásra felélénkült. Felült a kanapén, és féloldalt fordult Bozsinak.
– Vissza kell mennünk, és egy még nagyobb graffitit kell festenünk. Ezt így le sem szarják. Valószínűleg másnap reggel jött egy plakátragasztó, vagy ki, és átragasztotta a következő samponmárka plakátjával.
Bozsiban megfogant a gondolat, hogy Magdi talán csak azért csinálja ezt az egészet, hogy valaki ne szarja le őt, és bármennyire is ostobaságnak és hülyeségnek tűnt fel előtte, nem tudott szabadulni a gondolattól. Furcsának talált egy nőt, aki azért öl, hogy figyeljenek oda rá, és ne szarják le. Egyszerre távolinak, idegennek tűnt fel előtte.
– Talán nem plakátra kéne festenünk, hanem valami egészen más helyre – folytatta Magdi. – Nincs valami ötleted?
– A belvárosban. Valami magas épületre. Vagy forgalmas helyre, mondjuk egy hídra.
– Vagy mondjuk a Citadella. Annak elég széles fala van, és rengetegen mennek oda fel nap mint nap.
– Ez nem hangzik rosszul. Ha para lenne, ott könnyen elfutunk és eltudunk bújni a fák között. Ha ott nem veszik észre a feliratot, akkor sehol.
– Nem azt akarom, hogy vegyék észre, hanem hogy vegyék komolyan.
A lány nagyot húzott a söréből, majd úgy a földhöz csapta az üres üveg alját, hogy majdnem eltört. Bozsi ijedten nyúlt oda.
– Mi van? Most akkor megyünk, vagy sem? – kérdezte Magdi.
– Te most akarsz menni? – kérdezte Bozsi, és elfogta a szorongás.
– Mire várjunk? Én holnap is munkanélküli leszek, és ugyanúgy ráérek, mint most. Vagy neked talán már ágyban a helyed?
– Csak nem tudom veled tartani a tempót. Még a sörömet sem ittam meg.
– Mert azt is úgy iszod, mintha nem esne jól. Add ide.
Mielőtt Bozsi ellenkezhetett volna, Magdi kikapta a kezéből, és húzóra megitta a maradékot.
Átöltöztek, és elindultak. Kint hideg volt, hidegebb a megszokottnál. Csak egy kapucnis pulcsi volt mindkettejükön, amit hamar megbántak, de nem akartak visszafordulni. Egy céljuk volt, hogy úgy jussanak fel a Citadelláig, hogy ne keltsenek gyanút senkiben. Éppen ezért az útra vittek még egy-egy üveg sört, és igyekeztek olyan hangosan és vidáman társalogni, mint a körülöttük lévő, csapatokban járó fiatalok, akik kihasználva a korlátozások és a kijárási tilalom feloldását, ismét belevetették magukat az éjszakai életbe.
A Gellért-hegyre alig bírtak felmászni. Bozsinak még ment is, de Magdi majd’ kiköpte a tüdejét, mire felértek. Egy-két csövesen és bort ivó fiatal páron kívül senki nem volt fent. A város felett állva, a városi fényeket nézve csak arra vártak, hogy leoltsák a Vár és a Lánchíd kivilágítását, és munkához lássanak.
– Ha ezt most megtesszük, innen már tényleg nincs visszaút.
– Tudom – felelte a srác. – És én segíteni fogok neked.
– Nem kell. Elég, ha mellettem állsz, ha esténként átölelsz vagy ha menedéket nyújtasz. Jól hazudok, de nem fogják elhinni, hogy ezt az egészet egyedül csináltam. Valószínűleg több térfigyelő kamerán is rajta vagyunk ma este.
– Ezért van rajtunk a maszk. Amint kialszanak a fények, nekilátunk, és már itt sem vagyunk. Aztán meglátjuk, hogy észreveszik-e. Egy hetet kapnak.
– Tudod, mindig is irigyeltelek, amiért olyan jó életed volt.
Bozsi nem hitt a fülének. Ismét rájött a szorongás.
– Nem volt az olyan jó – legyintett zavartan.
– Nem? – erősködött Magdi. Bozsi nem tudott rá őszintén felelni.
– Talán a tied sem annyira rossz, mint amennyire gondolod.
– Azért járok hobbiból emberekre vadászni. Tényleg, kurvára örülök neki, hogy így alakultak a dolgok!
– Nem kell ezt tenned. Nem csak úgy maguktól alakultak így a dolgok.
– Nem kell. Ez benne a röhejes. Hogy nem kell. Azt az egyet leszámítva, akire ZT küldött. De ő is megérdemelte. Már rég meg kellett volna ölnie az apámat.
Mintha csak jelt adott volna ezzel, úgy aludtak ki a fények a Budai Vár körül. A pár egymásra nézett. Most, vagy soha. Ki nem találhatták volna ezer év alatt sem, hogy mire gondol a másik. Reménykedtek, hogy nem kapcsolják vissza a fényeket, mert ha most látnák egymás szemét, azt örökre megbánnák.
Elővették a festékszórót, és miután meggyőződtek róla, hogy nincs ott rajtuk kívül senki, fújni kezdtek.
Másnap a 444 címoldalán közölték a Citadellára írt üzenetet, összefüggésbe hozva a merénylettel. Terjedelmes cikk született, ami összefoglalta az ügy eddigi fejleményeit.
Bozsi fáradtan, csendben tért be a lakásba. Egész végig azon lelkendezett magában, hogy ki merte mondta, hogy a dolgok nem csak úgy maguktól alakultak így, hanem Magdinak vállalnia kell érte a felelősséget. Végre kimondta, amit ki akart. Magdi ruhástól bedőlt az ágyba, és arra gondolt, hogy az előtt kell elaludnia, hogy elsírná magát.
