Fotó: Molnár Szabolcs / https://www.terjhazavandor.ro/
Amikor kiszakadsz a városból másfél hónapra, és a hegyekbe vonulsz egy kis faluba, ahol internet is alig akad, akkor fog eszedbe jutni a külön töltött idő, ami a falak és háztetők árnyékában, a sárga villanypóznák gúla és kúp sugarában veszett el. Minden épületsarok élében ott a lehetőség, hogy belefutsz, hogy egymásnak ütközve kiesnek a papírok a kezedből, ő meg segít összeszedni őket, amíg a szél el nem fúj mindent, ami ott van. De többé nem láttad őt ebben a szögletes világban, elkerültétek egymást, mint két végtelenbe tartó egyenes, akiknél a végtelen más irányba halad. Vannak szomorú történetek, amiken nem tudsz változtatni. Kint a hegyek sötétzöld hullámai, a rétek világos almazöld örvényei és a madarak fekete szitálása mégis őt juttatja eszedbe. Az elméd, vagy a rossz természeted játéka ez, még te sem tudod – hogy egészen hétköznapi jelenségről, vagy beteges ragaszkodásról van-e szó, majd csak az idő múlásával derül ki. A lehullott erdei faleveleket bámulják az ágon ülő, púposhátú varjak, majd egy, mint ázott seprű kitárja szárnyait, a hulló falevél közt kavarogva megfürdik a sárga esőben, és egy pillanatig nem várja a tavaszt, csak az elmúlásban gyönyörködik.
A hegyekben, az erdei utakon biciklizve a szelet hajtom, hogy utolérjem őt. Előttem teker, amitől a völgy megfiatalodik, mert úgy húzza a szépséget magával, mint egy mágnes, mint egy sebes golyó a hegyek közt, amitől rázkódva meghajolnak a zizegő fák, közelebb húzódnak hozzá, hogy érezzék szépségének hőfokát, amitől ők is megélénkülnek, megelevenednek, mert a fák nem tudják, hogy ennek a lánynak az apja favágó.
Szerinted – kérdezi hátra fordulva – ha tudnának velünk beszélni ezek a fák, vagy mondjuk a gorillák, akik használják a jelnyelvet, vajon csak a többi gorilláért emelnének szót, vagy az egész faunáért? A zsiráfokat, orrszarvúakat és fecskéket, vagy kizárólag a gorillákat képviselnék az ügyvéd gorillák a bíróságon?
Nem tudom – felelem –, de egy öltönyös fenyőfa biztosan ledobná magáról az öltönyt, ha látná, hogyan készítették el. Egyedül az ember fordítja el a fejét, egyedül neki fontosabb a küllem a tartalomtól.
Elbeszéljük az időt, ennél közelebb nem kerülünk egymáshoz.
Mindig emlékezni fogok az együtt töltött időre. Ezzel a mondattal búcsúzunk egymástól. Megérint, elérzékenyít a tudat, hogy gondolatban akkor is ott leszek, ha én már megszűnök létezni. Tudnom kell, nem volt hiábavaló a létezésem. És ezt tudja ő is, különben nem mondaná, mert neki is szüksége lesz majd rá abban a pillanatban, amikor elhagyja a földi létet. Egyfajta megelőlegzése ez saját visszaigazolásunknak, amiben nem mindenki részesül élete során. És ettől a piramisjáték van, hogy idő előtt bedől, hiszen nem mindannyian éljük át ugyanazokat, nem tapasztalunk hasonló dolgokat. A kapocsra, a menedékre, az igazolásra vágyunk, hogy volt értelme élni, hogy volt értelme ennek az egész káosznak, ennek a pocsékul megszerkesztett, szép történetnek, ennek a négy évszaknak. Fojtogat a tudat, hogy nincs értelme semminek, hogy talán csak azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat. Sokan már fiatalon elfelejtik, mit jelent szórakozni, ezért ha kiderülne, hogy így van, számukra az élet csak maró gúny lenne, ahol egyfolytában kiközösítve éreznék magukat. Helyette van az, ami van: díjak, szobrok, könyvek, és a verseny, amelyben csak egy-egy győztes akad, a többiek mind vesztesek vagy érdektelenek.
De jön valaki, időről időre, akiről elhiszed, hogy megérte megismerni, aki mindig emlékezni fog rád, és aki nem törődik a díjakkal. Elhiszed, mert eljön veled az erdőbe, fel a hegyekbe, hogy ő az, akire mindig is vágytál, hogy minden ide vezetett az életben, hogy megismerjétek egymást. És miután megtörténik, elhidegül tőled, és soha nem mondja ki, ami olyan szépen hangzik annak a szájából, akinek minden szava arany. Amíg tart az elmúlás szomorú gyönyöre, csak arra gondolsz, aki utána fog jönni, akinek még fényesebben csillog a szeme.
A legtöbben nem fognak megismerni, mert nem hagyod nekik, vagy mert magukat sem ismerik. A világos réteken feküdve, a csillagok között elképzeltem már, hogy valaki olyannal vagyok, aki soha nem felejti el a közösen töltött időt, mert akkor tudnám, akár holnap is meghalhatok. És onnan már csak egy karnyújtásnyira vannak a csillagok, és a végtelen univerzum, aminek a jobb felső sarkában csüng a mi kis jelentéktelen bolygónk, ahol igazán fontos dolgokról hosszú idő óta csak most kezdtünk el beszélgetni.
Biciklizés közben hátranéz, rám mosolyog és fejének óriási, repülő hajszálai betöltik az eget, mintha közelről nézném a mozivászont. Ő már majdnem az, ő már majdnem szeret, de visszafordul, és előre nézve ismét emberi mérete lesz, ahogy lehagy, és érzem, hogy bomlik a testem, hogy cafatokra fúj a szél, ahogy tűnök el az emlékei között. A falevelek az ágakon kezdik az új hajtást, nem a könyvlapok közé préselve, és míg előbújnak, legyen gazdag a várakozás, mert nem mindannyian fogjuk megpillantani az új rügyeket az ágon: a téli szilvahéj-viaszos naplemente fekete nappal, amiben fehér karikák gyűrűznek, mint a szomorú történetek, időnként feloldódva a feketében. Mindig, mindig, újra és újra. Dobál a hullám, ahogy tekerek. Fázom. Próbálom utolérni, tekerek a lejtőn, hogy a jelenbe kapjak, amíg vagyok, de nem lassít, csak egyre teker és sebesen kicsapódik, mint egy súlyos, fehér, partra futó hullám, és én még mindig nem tudom, ez a hullám minek az állapotváltozása.
