Az előző részekben: Bozsi szerelmet vall Magdinak, Magdi elutasítja, hiszen nem is ismeri őt valójában. Az apja emberei rátörnek, ő pedig az ablakon át kimászik a szűk párkányra, és átugrik a szemközti lévő ház tetejére. Az idős cserepek beszakadnak alatta, és nagyot zuhanva beesik az épületbe.
**
Magdi riadtan ébredt fel. Nem tudta volna megmondani, hogy fél percre, vagy fél órára aludt vissza. Most viszont elemében volt, mint aki reggel kinyomja a vekkert, majd az agya kapcsol álmában, és rettegve pattannak ki a szemei, mert tudja, hogy elkésett.
A fémet már nem csapta senki. Mielőtt feltápászkodott volna, körbenézett, hogy felmérje, hol is van. Egy padlás alatt feküdt, felette a beszakadt tetővel. Ahogy bezuhant a cserepek között, a padlás deszkáit átszakítva zuhant le az elhagyatott épület legfelső szintjére. Magdi nem tudta volna megmondani, hogy élt-e itt valaha valaki, olyan elhagyatott és lepukkant volt az egész. A falak hiányoztak, csak egy-két helyen maradtak meg. Nehéz lett volna megmondani, hogy bontás, vagy felújítás alatt állt az emelet.
Hallotta, ahogy többen beszélgetnek, valahol alatta. Egy ideig hallgatta őket, és bár nem tudta kivenni, mit mondanak, a társalgás végén valaki élesen, dühödten káromkodott, és rácsapott egyet valami súlyos, mélyen zengő fémre, talán egy fémajtóra. Magdi óvatosan felkelt, és hálát adott az istennek, amiért nem tört el semmije. A lábát vonszolnia kellett kissé, és a bal kezét sem tudta nagyon megemelni, de úgy vélte, nem törtek el a csontjai. Ha itt lenne a puskám, végeznék mindőtökkel, mint a rohadt kutyákkal. Fegyver után keresett, de néhány ott hagyott üvegvázán és üres gyufásskatulyán kívül nem talált semmit. Ahhoz túl kevés ideje volt, hogy az egész lakást körbesántikálja. Próbált létrát vagy lépcsőt keresni a padláshoz, de úgy tűnt, nem ebből a lakásból nyílt a feljárója. Elindult abba az irányba, ahonnan a hangokat hallotta. Egy vastag faajtó előtt állt meg, amit nem tudott kinyitni. Ez előtt lehetett a felvezető lépcső, és nagyon úgy tűnt, hogy annak az alján állt az áthatolhatatlan vasajtó.
Az ablakok mind bevoltak deszkázva. Odament ahhoz, amelyik a legtöbb fényt eresztette át az esti fényekből. Abból, ahol a szakadás volt a tetőn, úgy találta, hogy ez az ablak épp az albérletére nézhetett. Gyakran nézett át ide a fürdőszobájából azt vizslatva, nem élnek-e hajléktalanok az üres házban.
Hallotta, amint a vasajtót ismét elkezdték csapni, most mintha valami keményebb, nehezebb anyaggal. A deszkákat nézte – nem voltak valami vastagok, de nem is voltak túl véknyak. Hirtelen észbekapott. A zsebébe nyúlt, ahol a telefonja volt. Megnyitotta az üzeneteket, és pötyögni kezdett, két másik ismerősének pedig gyors, hadaró hangüzenetet küldött. Fogalma se volt róla, hogy maradt-e még mobilnete, vagy hogy megkapják-e időben a barátai. A telefonja kijelzője elsötétült, az akkumulátor nem bírta tovább. Eldöntötte, hogy ha szüksége lesz rá, fegyverként fogja használni.
Az ablaktól nem messze talált egy fémrudat. Két kézzel, mintha jeget törne, elkezdte kiütögetni a faléceket. Az elsőt még sikerült is, de a másodikkal annyira nem bírt, hogy inkább a többit kezdte el püfölni. Rúgni sohasem tudott igazán jól, nekirohanni pedig egyenlő lett volna az ablakon át történő kiugrással. Ön-defensztráció, gondolta. Azt most nem. Majd nyugodt körülmények között, egyszer, ha úgy dönt, de akkor biztosra megy. Jó érzés volt tudni, hogy az öngyilkosságra mindig számíthat. Bárhogy alakul a következő fél óra, vagy az az utáni időszak, biztonságot adott tudni, hogy bármikor kiléphet ebből a szarból.
Hirtelen éles robajt hallott a lépcsőnél. Kapkodva, zilálva, itt-ott rácsapva a vascsővel ütögette a deszkákat, de minél szétszórtabban csapkodott, annál kevésbé érte el a a kívánt hatást.
Hallotta, hogy a lakás faajtaját verik. Még úgy fél perce lehetett hátra. Bepánikolt, ereje kezdett elszállni. Minden izmát megfeszítve verte tovább a léceket. Végül sikerült kiütnie a másodikat és a negyediket is,. Ez a három viszont éppen úgy blokkolta a kifelé vezető utat, hogy nem tudta figyelmen kívül hagyni őket. Kezdte a legvékonyabbal, a harmadikkal. Kiütötte. Kiütötték az ajtót is. Nagyon közelinek és valóságosnak hallotta a férfiakat.
Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Rúgni kezdte a deszkákat, bármily sutának is érezte magát. Mielőtt megpillantotta volna az első férfit, sikerült kirúgnia a deszkát, így már csak a legalsó deszka maradt. Jobb, ép kezével feltornázta magát az ablakkeretig, és a párkányon állva lenézett a közös udvar fekete, macskaköves talapzatára.
– Csak nem ugrásra készülsz?
Magdi hátranézett, és az izgalomtól majdnem megbotlott a saját lábában. Az azonban végzetes lett volna – se erkély, se állvány, semmi, ami megfogná, ha kiesik. Hiába verte ki a deszkákat, nem volt hová ugorni. Bárcsak szuperhősköpeny lenne rajta. Elrepülne messzire és kissrácoknak segítene matekházit írni, meg üldözné a piti bűnözőket. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy azt az életet, amelyet él, sosem szerette.
– Gyere szépen vissza – mondta a kövér fickó. – Csak beszélgetni szeretnénk veled.
– Mit csináltatok Krisztiánnal?
– Ki a tököm az a Krisztián? Valami buzi haverod az is?
– A lakótársam. Vele volt a haverja, füveztek.
– Ja? Semmit, ne aggódj. Megkérdeztük tőlük, merre mentél. Csak át szeretnénk adni egy üzenetet az apádtól. De ahhoz le kell szállnod, és ide kell jönnöd.
– Nem szállok le.
– Akkor ugorj. Mi itt várunk.
Magdi körbenézett. Nem hitte el, hogy sikerült sarokba szorítaniuk őt. Mielőtt visszalépett volna, észrevette a leszakadt ereszt, ami az ablak mellett csüngött, mint egy elhervadt tulipán. A vége össze volt roncsolva, és egy fészek gyűlt össze benne. Az fogta meg a kését, amivel ugrott. Csak egy karnyújtásra volt tőle.
A párkányról nem lépett vissza, de stabilan állt rajta, háttal az ismeretlennek.
– Na most pedig, ha már így összegyűltünk, mit szólnál hozzá, ha meghallgatnád az apád üzenetét? – mondta a Fogatlan. Kalapban és sálban állt előtte, valahogy elképesztően jómodorúnak tűnt, amikor csukva tartotta a száját. Kicsatolta az övét. A két másik mögötte állt, egyik a lakatvágóval, a másik egy kalapáccsal a kezében. Honnan a tökömben szereztek ezek ilyesmiket az éjszaka közepén?
– Mit akarsz? – kérdezte Magdi ijedten. – Hol van az apám?
– Örömet szerezni. Apukád a levendulamezőkön meditál. Na fordulj meg, és markolj rá arra a rohadt ablakkeretre, ha már így megszabadítottad a deszkáktól.
– Gyors legyél ám, mert mi is sorban állunk – szólalt meg az egyik férfi.
– Ne aggódjatok, köcsögök. Ki van fizetve egész estére.
Magdi korábban sosem tudta eldönteni, hogy milyen is valójában. Volt, hogy túl érzelmesnek, és általában szomorúnak érezte magát, máskor meg egy olyan makacs lánynak, aki bármit képes elérni, és ha kell, átgázol az egész világon, hogy megkapja, amit akar. Csak azt nem tudta, mit akar. Ha most enged ezeknek, szomorú lesz, ha ellenáll, konok, magabiztos. De hogy ebben a pillanatban melyik a kettő közül – az ijedt, vagy a merész, azt nehezen tudta volna megmondani. Az adrenalin átjárta a testét, és a túlélési ösztön dominált mindent, csak azt elfelejtette megmondani, hogy hogy élhet túl.
– Aztán csak semmi huncutság! Nehogy kést vagy üvegszilánkot rejtegess a kezedben, mert akkor kurvára pipa leszek.
A Fogatlan közelebb lépett, lerántotta a párkányról, és háttal az ablaknak állította. Magdi jobb kezével fogta az ablakkeretet, a sérült bal karját pedig maga elé húzta, amennyire tudta. Próbálta kiverekedni magát, de a Fogatlan ellen nem volt esélye. A másik, a vékonyabb odament, hogy lefogja, amíg a Fogatlan vetkőzteti. Rúgni próbált, ahogy lehúzták a nadrágját, de elvétette. Lába libabőrőssé vált, ahogy a bugyit is leszedték róla, valamivel akaratosabban, mint a farmert. Küzdött, de valahányszor kiakarta magát tépni, az a fickó – pontosan látva, hol fáj neki – úgy rászorított bal karjára, hogy engednie kellett.
– Az apád tudta, hogy úgyis behódolsz, de hogy ilyen könnyen megadod magad, arra szerintem ő se számított.
Magdi ismét csalódott. Remélte, hogy az apja tudja, milyen kemény volt mindig is. Úgy látszik, sosem figyelt rá igazán. A Fogatlan arccal az ablaknak fordította, és szinte kilökte rajta Magdit.
– Premier plánban láthatod az udvart, miközben elélvezel. Ilyet sem teszel minden nap.
– Csak azt hiszed – felelte dacosan.
Legutóbb épp így csinálták Lilivel, bár ott a Dunára és a Budai hegyekre nyílt a kilátás, nem egy belső udvar mocskos homlokzatára.
Puha, tompa, de merev testrész ért a fenekéhez. Ez már nem a keze volt a Fogatlannak. Magdi ismét ficánkolni kezdett, erre épp az történt, amire számított. Ez a nagy állat nekicsapta a falnak.
– Ez az, tudod te, hogy milyen feszesen szeretem én – lihegett a fülébe. – Te csak ne mozogj, legfeljebb ha már közel jársz. Szeretem, amikor együtt megyünk el.
Olyan erősen markolt rá a fára, hogy szálkák fúródtak a tenyerébe, ám az a fájdalom semmi nem volt ahhoz képest, amit a férfi okozott számára. Erősen, keményen fogta, de a másik kettőt nem engedte közel. Magdi akárhogy fészkelődött, nem jutott közelebb az ablakhoz. Tudta, hogy mit kell tennie. A kövér férfi felizgult, és magához nyúlt.
Magdi lendületből hátracsapta fejét, bele a másik arcába, és ahogy fellazult a szorítás, kiugrott az ablakon. A Fogatlan utána kapott, visszarántva őt a derekánál fogva, tulajdonképpen megmentve ezzel az életét. Utána viszont már csak egy csapás volt az egész, és el is engedte Magdit. Felüvöltött, a másik kettő támadásra készen léptek közelebb, amikor meglátták Magdi kezében a kést, és a vérző, tántorgó férfit. Magdi a kést maga elé tartva hátrált a párkányhoz, és háttal a sötét udvart bámulta. Ahonnan ennyire vissza akarnak húzni, arra van az én utam. A kést belevágta a kövér férfi arcába – aki épp a nadrágját húzta fel – és mielőtt a másik megüthette volna, kiugrott az ablakon egy szál pulóverben, maga mögött hagyva a nadrágját és az alsóneműjét.
Az utána vágott kalapács az oldalbordájába vágódott, a Dögölj meg, büdös kurva! a szívébe.
