Bozsi az egyetemi folyosón ácsorgott. A feketehajú, gót cuccban mászkáló Enit nézte. Úgy hitte, ha egyszer nyomozónak menne, tökéletes kamuflázst öltene magára. Ez volt a gyerekkori álma: másokat megfigyelni és lebuktatni, és mindezért még pénzt is kapni, a hátba veregetésekről nem is szólva. Ahelyett azonban, hogy tökéletesen beleolvadt volna a mögötte elterülő vajsárga falba, Eni célba vette őt. Még jobban belebújt a telefonjába, mint eddig, baseball sapkáját egész a szemébe húzta.

            – Bodizsár? Te vagy az?

            – Mi? Igen, szia. Eni? – játszotta a meglepettet.

            – Csak nem utánam koslatsz? Ezer éve!

            – Nem, észre se vettelek.

            – Persze, azért bámultál végig az előadóban. Még maszkban is felismerhető vagy, pedig már vagy ezer éve, hogy találkoztunk!

            – Igen, valóban. Vagy tizenöt-húsz éve biztosan.

            – És mit csinálsz itt? Te nem velem vagy egy szakon.

            – Nem, nem, én mechatronikát tanulok.

            – Azta! Nézzenek oda!

            – És te?

            – Matek alapszak – mondta, majd kirakta a hüvelykujját, és a földnek fordította. Nevettek.

            – Nehéz?

            – Ugyan. Oda se figyeltem, annyira könnyű az anyag.

            – Ja – mondta lazán Bozsi, pedig ő mind a kilencven percet tág szemekkel figyelte, és lövése nem volt, miről beszélt a tanár.

            A lány ruháit figyelte.

            – Fekete, mi? – mondta Eni, és megpördült benne, mintha báli ruha lenne.

            – Gótnak hívjátok?

            – Hívjuk? Nem vagyunk mi szekta. Nincsenek is gót barátaim. Csak tetszik ez a stílus. Hé, tök jó lenne dumálni, de most rohannom kell! Viszont mi lenne, ha este összefutnánk? Van kedved? Biztos van egy csomó mesélnivalónk egymásnak!

            – Remek, tessék, írd be a számod, és este felhívlak.

            – Király, bent lakok a belvárosban. Úgyis átjönnek ma egy páran iszogatni, meg társasozni, ha gondolod, hozz magaddal valakit.

            Bozsi Janira gondolt, de ő csak elcseszne mindent.

            Miután elköszöntek egymástól, Bozsi arra gondolt, hogy Eni sapkában, maszkban is megismerte őt, pedig konkrétan óvoda óta nem látta. Nyomozó a tökömet.   

            Elhagyta az épületet, és átment a természettudományi karra, ahol némi késéssel ugyan, de megérkezett az előadásra. Nem tudta, hogy elfogja-e mondani Eninek, hogy valójában nem is mechatronikát tanul. Arra gondolt, hogy ha még mindig ugyanaz a kedves ember, aki akkor volt, megérti majd, miért akarta látni őt. Aztán eszébe jutott, hogy hat évesek voltak, amikor utoljára találkoztak. Remek, abban bízom, hogy valaki huszonévesen ugyanolyan, mint óvodás korában. Igaz a mondás, hogy mindenki magából indul ki. Nem változunk, gondolta Bozsi. Senki nem változik. De most az egyszer ez talán előnyére fog válni.

            A cím kísértően túl közel volt a gíroszoshoz, ahol Magdi dolgozott. Bozsi nem bírta megállni, hogy ne nézzen körül egy kicsit. Leült az utca túloldalán található, miniatűr méretű kávézó kint található miniatűr asztalának miniatűr székébe, közvetlenül a fal mellett, és a gíroszosból ki-be járó vendégeket nézte. A gyorsétteremnek nagy kirakatablaka volt, de nem látott be rajta. A szitáló eső miatt össze kellett húznia magát, és mivel kesztyűje nem volt, a gőzölgő poharat szorongatta.

            Amikor eljött a nyolc óra, felhívta Enit, és elindult. Izgatott volt, gyomra remegett, mint a centrifuga, mellkasát és az alhasi részét pedig másodpercenként mosta át az a különös érzés, amit óvodáskora óta érez, ha valami fontos dologra készül. Mint a partot nyaldosó hullám – megérkezik, aztán elmúlik. Jön, és megy.

            A hideg kapucsengőn beütötte a kódot, az ajtó berregett, ő pedig benyitott. Mehetett volna lifttel is, de inkább felsprintelt a lépcsőn, amitől kimelegedett. Így viszont levezette a feszültség egy apró töredékét.

            Nem voltak sokan a lakásban, mindössze kábé tíz ember elosztva a nappaliban és az egy légtérben lévő konyhában, ahol sütit készítettek és beszélgettek. A tévé ment, de csak zene szólt róla. Páran kint cigiztek az erkélyen. Hétköznapi, megszokott jelenség volt ez, de a karantén óta valódi felüdülésként hat az emberre, ha ilyen nagy társaságban lehet. Eni a nyakába ugrott, amikor meglátta. Büdös füstszaga volt, most jött be az erkélyről. Miután bemutatta őt az ismerőseinek, töltött neki egy italt, és beszélgetni kezdtek. Felelevenítették a régi sztorikat, azt a keveset, amire emlékeznek, meg hogy kik voltak az óvodatársak, meg az óvónők, és banális emlékeken nevettek.

            – Szinte már várom, hogy megöregedjek, mert akkor majd minden apró semmiségen így lehet nosztalgiázni – mondta, Eni meg nevetett.

            A beszélgetés így folyt egy darabig, amikor Eni egyszer csak felkiáltott.

            – Ú, emlékszel Robira? Atyám! Hogy be volt sózva, amikor meglátott!

            – Igen, oda volt érted.

            – Nem! Érted! Az a fiú kábé szerelmes volt beléd, vagy mi. Folyton a nyakadon lógott.

            – Igen? Erre már nem is emlékszem.

            Persze, hogy nem tűnt fel. Az összes barátja a nyakán lóg, mintha folyton csak olyanokkal ismerkedne, akik tőle várják a megmentést.

            – Persze, te mindig csak a jelentéktelen dolgokra emlékszel – szúrt oda Eni.

            – Nem is ismersz.

            – De ismerlek, Boros Bodizsár. Nagyon is jól ismerlek. Pontosan tudom, milyen a típusod.

            – Ó, igen? És milyen?

            Eni nagyon belejött, egyfolytában mosolygott.

            – Erős, bátor, aki nem fél semmitől, aki ott van, ha baj van, aki eltünteni a pisifoltot a gatyából, mielőtt még kinevetne érte az egész csoport...

            – Te meg erről honnan... Várj, elmondta mindenkinek, nem igaz?

            – Csak a lányoknak. Azt mondta, hogy még pelenkában kéne járnod.

            – Erre majd térjünk vissza úgy ötven év múlva.

            Ismét nevettek.

            – Különben beszéltél vele mostanában?

            – Kivel, Magdival? Ovi óta nem láttam.

            – Reméltem, hogy tudsz felőle valamit.

            – Miért érdekel? – kérdezte Eni, miközben töltött még egy kis bort magának.

            – Csak úgy eszembe jutott, ha már szóba került. Azóta nem láttam, hogy bepisiltem, ő meg ideadta a mackó alsóját.

            – Nagy szerencséd, hogy nem rózsaszín volt!

            – Igen, tényleg. Bár utólag visszagondolva, semmin nem változtatott volna.

            – Ezt nem tudhatod. Lehet, hogy az egész csoport megtudja, mi történt, plusz lánynak csúfolnak a rózsaszín nadrág miatt, te persze képtelen vagy megvédeni magad, sírni kezdesz, mint mindig, és Magdi kel a védelmedre – mint mindig. Még az is lehet, hogy összeverekszik érted. Bár, ez rendszeres volt anélkül is, hogy okot adtunk volna rá neki. Emlékszel, hogy beverte egyszer Sanyi arcát egy jeges hógolyóval?

            – Csak úgy dőlt belőle a vér.

            – És tudod, mi volt a legrémisztőbb az egészben? Hogy Magdiban nem volt könyörület. Sem megbánás. Csak állt a sarokban azokkal a nagy, szúrós szemeivel, és azt várta, mikor szabadulhat ki, hogy ismét megverje Sanyit. Emlékszem, hogy bejöttek érte a szülei, és előbb elvitték Sanyit, minthogy lejárt volna a büntetése Magdinak.

            – Erre nem emlékszem.

            – Persze, mert csak az van meg, hogy Magdi így, meg Magdi úgy.

            Bozsi még most, bő húsz évvel később is zavarba jött, mintha még mindig titkolnia és szégyellenie kéne, azt, ahogy érzett akkor.

            – Kegyetlen volt másokkal.

            – Kemény szó ez egy óvodásra.

            – Kemény is volt ovis létére.

            – Téged is megvert?

            – Engem nem. Közömbös volt irántam.

            – Engem megmentett.

            – Másokat meg megvert és megalázott.

            ­– Emlékszem az apjára. Kemény alak volt, sokat ivott, és egy kedves szava se volt senkihez. Persze sose láttam, hogy iszik, de úgy emlékszem rá, mint egy alkoholistára.

            – Igen, de már Magdi is felnőtt, ha az apja nem verte agyon. Én mondom, vagy kurva vagy drogfüggő lett belőle. Még bort?

            – Kurva vagy sem, ő volt az egyetlen, aki rendesen ki tudta ejteni a nevemet. És ő nevezett el Bozsinak. 

*

            Magdi harminckét órája feküdt az ágyban. Amikor felkelt, hogy mosdóba menjen, fizikai fájdalmat érzett. Minden alkalommal, amikor felkelt, hogy pisiljen, bevett néhány szem altatót, hogy ne maradjon ébren. Borral kísérte, amitől jobban kiszáradt, és még több vizet kellett innia, így többet kellett mosdóba mennie, emiatt pedig nem tudott igazán mély álomba merülni. Amikor kiürült a borosüveg, magába tömött egy marék altatót, lemosta egy kis vízzel, és végigterült az ágyon.

             Vizes volt az ágyneműje, amikor felkelt. Sötét volt, nem tudta volna megmondani, mióta fekszik az ágyban, és hány óra van. Odakapott, mert azt hitte, leizzadt, de aztán megérezte a szagot. Nem bírt kikelni az ágyból. A pisi annyira beszivárgott az ágyneműkbe, hogy a párnán kívül mindent ki kellett volna cserélnie. De nem volt hozzá ereje. Összekuporodva, magán hagyva a száraz részeket reszketni kezdett, és arra gondolt, hogy neki soha senki nem cserélte le a nadrágját, ha bepisilt. Mindig csak magára számíthatott. És azóta sincs senki, és soha nem is lesz, és ettől pont úgy érezte magát, mint Bozsi pisis nadrágja, amit a bozótban rejtettek el: egyedül, elfejtve, direkt félrehajítva, mert ha valaki azt előkapná, szégyenkeznie kéne miatta.

            Egyre nehezebbeket pislogott. Az üres gyógyszeresüveget nézte. Az álom egyre inkább hívta, és bármennyire is próbált ébren maradni, úgy járt, mint akik a buszon állva akaratlanul is elalszanak. Félt, de nem bírt ellenállni, fáradt volt. Lehunyta a szemét. Aludni akart.