11.

A kanapén ült felhúzott lábakkal. Még csak a reklámok mentek, a popcorn a mikróban pukkadozott. A szomszéd lány vécére ment. Magdi egyre csak az ajtót figyelte és fülelt. Nem volt jobb ötlete, mint átjönni, és várni, hogy az apja berontson a lakásába, és lemészároljon mindenkit akit otthon talál – Krisztiánt meg a füves haverját.

Egyfolytában a bőrt kaparta a körmével a hüvelykujján, és a száját tépte belülről a fogaival. Egy percre sem tudott odafigyelni a tévére. Szofi visszajött a mosdóból, és a konyhába érve elégedetten vette ki az elkészült pattogatott kukoricát.

– Csak kiöntöm egy tálba, és már kész is!

Magdi oda se figyelt rá. Felőle akár lángolhatna az egész konyha, őt az se érdekelné. Gyakran pillantott a telefonja kijelzőjére. Nézte az időt, várta, hogy kapott-e üzenetet, mindegy, kitől, csak legyen már túl ezen a rohadt napon. Felvetette, hogy addig iszik, amíg el nem ájul – bevett szokása volt stressz idején –, de ha az apja rátalál, valószínűleg az összes embere végigerőszakolja, mielőtt a holttestét kilökik az ablakon a negyedikről. Józannak kellett maradnia, bár ez tűnt a legnehezebb feladatnak mind közül.

Este hét óra.

Az apjának nincs hol laknia, nincs hová mennie, nincs felesége, aki várja. Csak Magdi volt neki, és most eljön érte, hogy elpusztítsa őt is. Lassan múltak a percek.

Szofi leült Magdi mellé, és felhangosította a tévét.

– Most kezdődik! Úgy szeretem ezt a filmet! – mondta izgatottan. Magdi szinte sajnálta őt, amiért ennyire naiv és ártatlan. Viszont irigyelte is, bár sose lett volna képes arra, hogy ezt kimondja. Elképzelte, hogy egy irodában ül reggeltől kora estig, majd hazajön, és izgatottan várja az esti filmet. Magdi belegondolt, hogy rá az apja vár egy borotvaéles késsel a kezében, és nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon a gondolaton. Neki nem kellett filmet néznie, hogy az izgalom házhoz jöjjön. Ha bárki elé állt volna ebben a percben, és azt kérdezi tőle, mit érzel?, gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy félelmet. Úgy tartják, hogy kimondva minden démon ártatlanabbnak tűnik. Viszont akárhányszor is mondja ki azt, hogy az apám bármelyik pillanatban megjelenhet a lakásomban, hogy végezzen velem, nem tűnt ártatlanabbnak. Ez a démon valóságos volt.

A film elkezdődött. Valami szürreális dráma volt, ahol a helyszínek úgy váltakoztak, mint az álmokban: követhetetlenül, összefüggéstelenül, csak a szereplők sétálnak benne olyan természetesen, mintha teljesen megszokott lenne a párizsi vízesés, majd a londoni, homokos tengerpart napozó medvékkel. Magdi nézte, de nem látott semmit. Végigpörgette a lehetőségeit, és nem állt túl jól a szénája. Mindegyik eshetőségnek halál lett a vége, és bármilyen röhejesnek is tűnt számára, nem akart meghalni. Így nem. Gyógyszerekkel, vagy hídról leugorva igen. Az egy döntés. De félelemben, menekülve, irtózva minden másodperctől, a saját apád keze által – azt már nem. Ezt az elégtételt nem adja meg annak a köcsögnek.

Nyolc óra.

Egyre csak várt. Kattogott. Kiment a konyhába, ami közel esett a bejárati ajtóhoz, és feltűnés nélkül hallgatózni kezdett. Át akart menni a lakásába, de nem volt hozzá bátorsága. Nézte a lyukon át a folyosót, üres volt. Néha hallotta felnevetni Krisztiánt meg a haverját. Bozsira gondolt. Szegény srác. Na, őt tényleg sajnálta. Azonban tagadhatatlanul hízelgett neki az, hogy szerelmet vallott neki. Mégis mit mondhatott volna válaszul? Nem is ismerlek, az apám meg a nyomomban? Mégis felnézett rá az őszinteségéért. A legtöbb ember, akit ismer, sosem lett volna ennyire bátor. Pontosan tudta, hogy hülyének fogják nézni, mégis el kellett mondania, ahogy érez – mert ez az, amit érez, és nem mást. Talán Bozsi démonja el isszállt ezzel, hogy kimondta hangosan, és azóta elmúlt a szerelme, vagy nevezze ő bárminek is azt a régi érzelmet, amit az iránt az óvodás lány iránt táplál, aki egykoron volt. Nem is olyan régen. Szinte tegnap volt még, hogy azt a pisis nadrágot a bokorba rejtették. Ő is szerette a fiút. Hosszú ideje nem gondolt erre, és hosszú ideje nem volt egy férfi sem az életében, akire úgy nézett volna. Undorodott tőlük, de Bozsi más volt. Rá nem férfiként tekintett.

– Nem jössz vissza? – kérdezte Szofi a kanapéról. – Lemaradsz a legjobb jelenetről, ha folyton a konyhában sertepertélsz. Épp most léptek ki a metróból, ami egy tisztásra vezetett. El kell ájulni!

– De, persze. Megyek.

Úgy jött ide ma este, hogy itt alszik, történjék bármi. A szomszéd lakásra közvetlenül sosem gyanakodnának. De mégsem bírt visszaülni a kanapéra.

– Az az megyek. Mennem kell, ne haragudj, most jut eszembe, hogy van ez a...

– Hová készülsz?

– Ne haragudj, majd legközelebb bepótoljuk, most mennem kell.

És még mielőtt Szofi ellenkezhetett volna, Magdi eltűnt. Szofi azt se tudta volna megmondani, hogy az ajtón ment-e ki, vagy egyszerűen köddé vált.

Magdi óvatosan belökte a lakás ajtaját. Síri csend volt. A nappaliban néhány sörösüveg hevert a földön, apró rendetlenség. A késsel elsétált egész a szobájáig, ám amikor majd' szívrohamot kapott Krisztián ajtó mögüli nevetésétől, szitkozódni kezdett. Krisztián meghallhatta, mert rögtön kicsapta az ajtót.

– Itthon maradt valami?

– Mit csináltok az én szobámban? – kérdezte Magdi, Krisztián haverját nézve egy félméteres bonggal az ágy mellett ülve.

– Itt kényelmesebb.

– Takarodjatok ki!

– Nyugi már...

– Azt mondtam, takarodjatok! – kiáltotta Magdi, majd feltartotta a konyhakést a feje felé, döfésre készen.

Krisztiánék gyorsan kiiszkoltak és áttelepedtek Krisztián szobájába. A bongot ott felejtették, gondolt rá, hogy beleszív. Ekkor hallotta meg a zajt. Hátra se kellett fordulnia, ösztönből tudta, hogy azzal csak időt veszítene. Krisztiánra gondolt. Most látta őt utoljára. Sajnálta, hogy nem ő küldi a másvilágra.

Átfutott az agyán a legrövidebb útvonal a földszintig, és a mosdóban termett egy pillanat alatt. Belülről magára zárta az ajtót, és a nyitott ablakon kimászva egész a párkányon kezdett egyensúlyozni. Csak egyetlen, nagy ugrás, és ott van a szomszéd háztetőn.

– Hé, te meg ki a faszom va...? – hallotta Krisztián hangját, majd egy nagy csattanás és csörömpölés következett. Ezzel párhuzamosan valaki rángatni kezdte a fürdőszoba ajtaját. Egy rúgás az ajtón, majd még egy, aztán még egy, és a zár megadta magát. Magdi rövid haját szemébe fújta a szél, egyetlen kapaszkodója az apró téglák közti fuga volt, amikbe olyan mélyen eresztette bele az ujjait, mintha éppen orgazmusa volna. Verejtékezett a homloka, erre nem volt felkészülve. A szíve minden dobbanása a felgyorsult óramutató visszaszámlálása... Tíz, kilenc, ugorj, hét, most, öt, négy, tedd meg, három, kettő, egy, lódulj! – Oldalvást fordult – a Fogatlan vigyorgott az ablakon kihajolva.

– Én szóltam előre, kiscsillag.

Magdi elengedte a ház falát, és nagyot rúgott hátra. Mintha repült volna. Szabadnak érezte magát, mint amikor a lőpályán volt a fegyverével. Szinte egész megszokta, hogy csak így lebeg. Ki tudja, nem is volt olyan rossz ez a huszonhárom év.

A konyhakés még mindig a jobb kezében volt, amit eséskor jó erősen a cserepek közé vágott, de azok pajzsként óvták a tetőt – a kés kifordult a kezéből, megvágva őt. Egyre lentebb csúszott a sikamlós cserepeken, nem volt mibe megkapaszkodnia. A mélység húzta őt. Fogatlan nevetését hallotta még utoljára, mielőtt megnyílt volna alatta a talaj, és lezuhant volna a mélybe. Kiáltott, hátha meghallja valaki. Bodizsár! Vajon ő is rá gondol ma este, a csillagokat nézve?

A hosszú, fekete űr ráfonódott, és lerántotta a mélybe.

12. 

Vezubszky a borospoharat szorongatta az asztalnál ülve. A tévé kikapcsolva, a mobil fent az emeleten, a számítógépen a gyerekek néznek valamit épp. Talán a választást, bár megkért mindenkit, hogy ne tegyék. Életében nem volt még ilyen zaklatott és feszült, mint az elmúlt hat órában. Fannival szeretett volna lenni, ámbár tudta, hogy neki most rengeteg munkája van, és úgy tisztességes, ha ezekben az órákban nincsenek együtt. A felesége hátulról átölelte őt.

– Én hősöm!

– Ugyan, hagyj már! – felelte a férfi. – Nem vagyok hős, nem vagyok semmi. Jelenleg kötéltáncosként egyensúlyozok.

– Ha leesel, a párt alattad tartja a hálót. Tudod jól, hogy mögötted vannak.

Vezubszkyban nem maradt energia ilyesféle eszmefuttatásokra. Egyszerre le akarta üvölteni a felesége fejét, de kontrollálta magát.

– Apa, apa! – kiáltott Joci, a legkisebb fia.

Izgatott, magas hangon kérdezett vissza, hogy:

– Tessék?

Nyertem? Megválasztottak? Kifizetődtek végre az elmúlt évek áldozatos munkái?

– Kispipi megint bepisilt!

Meg bírta volna fojtani azt a szerencsétlen macskát.

– Vigyétek ki, és töröljétek fel! – válaszolt az anyjuk, Marcsi.

– De olyan büdös! – nyávogott a gyerek.

Vezubszky Marcsira nézett, és ő abból mindent megértett. Sóhajtva felcammogott az emeletre, hogy segítsen feltörölni a macska piszkát.

Ha ma megválasztják, az azt jelenti, hogy a listás szavazáson a pártja elsöprő többséget arat, minthogy Vezubszky a lista közepén-alján helyezkedett el. Nem mintha nem bíztak volna a győzelmében, épp ellenkezőleg: azokat rakták legelőre, akikről tudták, hogy egyéniben sosem vinnék el a kerületüket. Vezubszky körzetében az eddigi képviselő nyugdíjba megy, utódja egy fiatal, tapasztalatlan suhanc, aki éles, harsány mottókat kiabál a mikrofonba. Vezubszkynak magabiztosnak kellett volna lennie, de nem hitt benne teljesen mégsem. Félt ettől a taknyostól, félt, hogy a listán sem kapnak elég szavazatot, és akkor a pártból hamarosan kikopik a neve, és csak felesleges kolonc lesz a többiek nyakán. Bármit, csak ezt ne. Elvileg van egy emberük a szavazatszámlálóknál, aki egy kicsit súlyosabban fogja számítani a rá leadott szavazatokat. Bevett szokásuk volt, minthogy még sosem buktak le vele, és csak minden kilencedik körzetben alkalmazták a módszert, szétszórva az egész ország területén.

Cigarettára gyújtott. A felesége, amikor utánament a teraszra, szintén kivett egy szálat, és némán ült mellette.

– Ha sikerül, azt mondta, megtesz miniszterének.

– Ezt eddig miért nem mondtad?

– Nem akartam elkiabálni.

– Gábor, ez csodálatos! Feleslegesen aggódsz. A Párt számít rád. Bíznak benned. A listás helyezés semmit nem jelent, sőt...

­– Tudom – vágott Marcsi szavába. Ha Pír Fanni mondta, hogy sikerülni fog, szó nélkül elhitte neki, ha viszont Vezubszky Marcsi, akkor hallani se bírta. – Ha én leszek az egészségügyi miniszter, le kell szoknom.

– Minek? Az összes orvos, akit ismerek, szívja.

– Legszívesebben az ő kezüket is letörném. Ha ma este nyerünk, semmi nem marad a régiben. Minden meg fog változni.

– Nem fogják csak úgy átadni a hatalmat. De én hiszek benned.

Marcsi térdre ereszkedett, amikor kicsapódott a terasz üvegajtaja, és ő úgy tett, mintha csak a leesett gyufát kereste volna.

– Apa, anya, gyertek! Ezt nézzétek!

– Mi az, megint bepisilt a Kispipi?

– Nem, a tévében! Mutattak téged is, meg Zoli bácsit, Réka nénit, meg pár ilyen munkatársadat. Gyertek, gyertek! Gyertek már!

Feleségével összenéztek. Ma este örökre megváltozik az életük, bárhogy is alakul a választás. Féltek bemenni, érezték egymáson. Lalika odafent maradt, nem jött le.

Megszólalt a földszinti vezetékes telefon. Ezt szinte már csak a párttagok használták. Jelentsen bármit is, fel kell vennie. Mire odaért a kagylóhoz, a telefon megszűnt csörögni. Idegességében leverte a telefonkagylót a helyéről, és csak nagy küzdelem árán tudta visszapasszintani a helyére. Szinte oda csapta, hogy tanulja meg, hol van a helye.

– Na, mi lesz már? – hajolt ki a lépcső korlátján Joci.

Mire felértek, a reklámszünet várta őket a képernyőn. A mobiltelefonja csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Olyan erősen vonzotta a krómfekete kijelző, hogy nem bírt ellenállni a kísértésnek. Internet azonban nem volt rajta, direkt kihúzta a modem kábelét reggel. 

– Úgy izgulok! – húzódott oda Marcsi.

Az ágyon ülve figyelte a család a képernyőt. Korpásodás elleni sampont reklámoztak, majd háromszög alakú kenősajtot, amit ki kell próbálni, olyan finom, mert leírni az ízét nem lehet. Nincs ember a földön, aki ellen tudna állni a kísértésnek. Ezután egy nőt néztek húsz másodpercig, ahogy dezodort fúj magára futás előtt és után, zöld posztó előtt készített effektek sűrűjében.

– Ha nagy leszek, én is reklámokat fogok készíteni! – mondta Lalika, akinek fogalma sem volt, hogy mire vár a család, illetve az is biztos, hogy ő nem látta a zöld posztót a nő mögött.  

– Psszt! – csitította az anyja.

Az biztos, hogy a soron következő három gyógyszercég beitta a család tudatalattijába magát az aranyér, a lábgomba és a húgyúti panaszok elleni készítményeivel. Az utóbbin még nevettek is a gyerekek, amilyen viccesre és bugyutára sikerült elkészíteni a kis gézengúzt, aki fertőzést okoz a nők vaginája körül kerek, bacilusra emlékeztető ruhában, miközben a tenyerét dörzsöli. Marcsi az abortuszára gondolt, Gábor a jövőjére, mint bukott képviselő, aki inkább elválik a feleségétől, és lelép messzire a barátnőjével, mint hogy az itthoni politikában dobálja sárral azokat, akik megverték. Az utolsó reklám teheneket mutatott és csokoládét. Talán ez volt az utolsó nyugodalmas percük családként, ahogy azt a tehenet bámulták az Alpokban.

Visszajött a híradó a választási különkiadással. Alul a szalagon pörögtek a nevek és a százalékok, a pártok nevei és a képviselők által megnyert körzetek nyolcvan százalékos feldolgozottságnál. A sötét telefonkijelző kéken villant fel. Gábor érte kapott, és feloldotta a pin-kódot, amit csak harmadjára sikerült rendesen beütnie.

Holnap küldök egy csomag nikotintapaszt. Kezdd el használni.

Marcsi kitépte Gábor kezéből a készüléket és leteperte a férjét, a gyerekek pedig úgy bújtak-fúrtak kettejük közt, ahogy csak az ilyen kisgyerekek képesek.

*

Magdinak mindene fájt. Az első gondolata, mint mindig, mióta sportlövésszé vált, a karja volt. Kiszabadította, és egy-egy mozdulattal megállapította, hogy nem törtek el. A lábait nem igazán érezte, amit rossz jelnek vélt. Vér csorgott állán, dohos porszagtól kellett köhögnie.

– Merre vagy, kicsinyem? – hallotta az ismerős hangot. – Gyere, segítek hazatalálni apucihoz, hogy végre kibéküljetek.

Szédült, nem tudta, ki szólítja. Talán az édesanyja. Végre eljött érte, mégsem hagyta ott az oviban, megmenti őt. A hang továbbra is beszélt hozzá. Meg akart mozdulni, hogy segítségért kiáltson, de nem bírt. Nem maradt ereje feltápászkodni, pedig ugrania kellett volna. Fém csattant fémen. A lépcsőhöz vezető ajtólakat lehetett. Anya, segíts. Segíts, mert nincs erőm ellenállni. Ez is csak egy halálnem, mint bármely más. Igazán kiszabadíthatná már a lakatot, mert így vissza fogok ájulni, mielőtt felér. Ügyesebb embereket érdemelne apa.