Az előző részekben történt: Magdi meglátogatta Bozsit új, vidéki lakásában. Azzal ijesztett rá, hogy meg fogja ölni, amit végül nem tett meg. Megkérte, hogy szökjön meg vele, és utazzanak el külföldre. Mivel körözés van kiadva ellene, a biztonság kedvéért a hétvégét egy vidéki nyaralóban töltik el. 

42.

A vasútállomástól gyalog caplattak fel a meredek úton, egészen kifáradtak, mire odaértek. A nyaraló a szőlős közepén állt, távol a balatoni kisvárostól. Bozsi kivette a fal mellett fekvő kő alól a kulcsot, és miután beütötte a riasztó kódját, lecuccoltak a nappalinak nevezett kis helyiségben, ami egy ablakból és az alatta fekvő kanapéból állt. A hálószobában egy egyszemélyes ágy állt. Dohos volt a levegő, és mintha a kuka bűzlött volna valahol.

– A nagybátyám elvált. Vagyis sosem nősült meg, de már az élettársával is szakított – tolmácsolt Bozsi. A kulcsot lazán dobta le a kanapéra.

– Jó, majd összehúzzuk magunkat. Megígérem, hogy nem mászom rád az első hat sörig. Na, vedd elő a füvet, és tekerjük meg valamibe, mert már kivagyok!

Még mielőtt Bozsi szólhatott volna bármit is, azon kapta magát, hogy a bőröndben turkálva keresi a felemás zoknit, és a dohányzóasztalon teríti szét a benne talált alufóliából azt a kevés füvet, ami benne volt.

– Hát, ez is több, mint a semmi. Mondjuk a pénzből még vehetünk, biztos van valami ismerősöd, aki tud.

– Szerintem elég ennyi egyelőre. Mennyi időre akarsz itt maradni?

– Csak egy pár nap. Még megakarok valamit tenni, mielőtt lelépünk.

– Micsodát?

– Sosem váltottuk be az ígéretet.

– Mármint a falfirkát?

– Jól tudod.

– Magdi... szerintem azt engedjük el. Annak már nincs semmi jelentősége. Ráadásul az emberek nem is tudnák, hogy miért történik.

– Meg akarom tenni. Semmi más nem számít. Többen is üldöznek, én is üldözni akarok valakit.

– Túl nagy a kockázat.

– Az is nagy kockázat, hogy nem öltelek meg.

– Akkor talán itt abba is hagyhatnád a kockáztatást. Várjunk egy pár napot, szedjük össze Mimit és lépjünk le.

­– Mimi külföldön fog ránk várni. Nem utazhatunk együtt, és nekünk sem szerencsés egy autóval menni. Sőt, talán a legjobb az, ha egyikünk autózik, a másik pedig vonattal megy. Csak annyi cuccal menjünk, mintha egy hétvégére ruccannánk ki Bécsbe. Kint meg majd veszünk ruhákat, meg ami kell, ilyen turkálókból.

– Hová akarsz menni?

– Latin-Amerikába.

Bozsi kezében megállt a félig megcsavart cigi. Az apró, kihulló morzsákból látszott, hogy remeg a keze.

– Miért, szerinted Hollandiába vagy Belgiumba készültem? Túl közel lenne. Most egy életre fel fogunk szívódni, akár egy jó csík a vécépárkányon. Nem vakációzni megyünk, meg Erasmusra, ezt te is jól tudod. Ugye jól tudod? Amint kilépünk innen, többé nem nézünk vissza. Engem köröznek, és ez nem a GTA, hogy idővel elmúljon.

– És a szüleim?

– Mikor láttad őket utoljára?

– Úgy két hete. De azt elfelejtettem közölni velük, hogy örökre lelépek.

– Miért, azt talán elmondtad nekik, hogy mikbe keveredtél?

Bozsi elhallgatott, benyálazta a cigarettapapírt, és befejezte a műveletet. Csönd volt, nehéz csönd.

– Jobb lesz nem várni. Tessék – mondta Magdi, és átnyújtott a gyújtóját. – Tudod, irtó sokat tévedtem az életem során, de határozottan te vagy a legjobb hibám az összes közül.

Bozsi elmosolyodott.

– Ki vagy te, Frida Kahlo?

– Ő épp valami ellentétest mondott ezzel, te lökött!

– A szüleim halálra fogják aggódni magukat. Nem mehetek csak úgy el anélkül, hogy nem szólnék nekik.

Bozsi az asztalt nézte, kezeit leengedve.

– Írhatsz egy levelet is.

– Az nem ugyan az.

– Nem mondom, hogy ne menj. De nem fogják érteni. Ha pedig azt akarod, hogy értsék, el kell nekik mondanod, mibe keveredtél. Biztos, hogy ők készen állnak erre? Biztos, hogy te készen állsz erre?

Nem mintha lenne választásom.

– És veled meg a te apáddal mi van? – mondta Bozsi, miután rágyújtott. A füst kígyóként tekeredett a tetőablak felé.

– Nekem is el kell még mennem látogatóba hozzá indulás előtt. Megölöm abban a pillanatban, hogy meglátom. Erre megesküszöm.

– Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. Nagyot kockáztatsz vele indulás előtt, és az sem biztos, hogy túléled. Nem egy félnótás tolvajról beszélünk, hanem egy olyan férfiról, aki a börtönéletet igazgatta odabentről.

– Ezt meg honnan tudod?

– Egyszer elmondtad, amikor nagyon részeg voltál. Tudjuk jól, hogy az ő embere szúrt le a trolin. Örülhetünk, ha nem talál itt ránk.

– Örülhet, ha mi nem találunk rá. Kinyírom. Az első dolgom lesz, ha visszatérek a városba.

– Azt sem tudod, merre van.

– Én nem – felelte Magdi fejhangon, miközben jó mélyre szívta a füstöt. – De ZT igen.

– Akinek megtagadtad a parancsát.

– Tudja is ő! Szerinted le kell vágnom a kislábujjadat, hogy elhigyje, megöltelek? Sosem merném átverni, ezt ő is tudja.

– Akkor miért teszed?

– Vannak dolgok, amik felülírják a gyávaságot.

Szép lassan elkezdett hatni a fű, és mire megihatták volna az első kibontott sört, az ágyban találták magukat.

Magdinak reggelre megfájdult a háta, Bozsinak meg kicsorgott a nyála a párnára. Magdi oldalba bökte, amire Bozsi átfordult, miközben álmában megdörzsölte a szemeit. Magdi nem tudott visszaaludni. Nem tudta, hogy mit keres ebben az ágyban ezzel az emberrel, ebben a házban és ebben a korban. A reggeli első gondolatai a gyilkosságokról szóltak, gyakran az álmai is. Az apja, ZT meg a többi nagyágyú biztosan jól alszanak, lelkiismeret furdalás nélkül. Magdinak ez nem ment. Nem sajnálta azokat, akiket megölt, pusztán azt, hogy neki kellett őket megölnie. Hogy neki kellett ezt a szerepet elvállalnia, és neki kell reggelente úgy felkelni, hogy egy hang folyton azt üvölti a fejében, hogy gyilkos, gyilkos, gyilkos! Odabújt Bozsi forró, izzadt testéhez, hogy felszabaduljon benne annyi boldogsághormon, ami képes elnyomni a szorongását. Hirtelen, meglepetésszerűen érte a felismerés, hogy miért szeret annyira vele lenni.

Képes lett volna megölni őt. Tudta, hogy azért ment oda aznap. Nem volt fegyvere, de egy jó mozdulattal bármelyik konyhakés megtette volna. Ezt még egy amatőr is véghez tudja vinni, nem kell hozzá bérgyilkos diploma. És aztán lefotózta volna, hogy megmutathassa ZT-nek, hogy aztán széttörjék a telefont, kapjon egy újat, egy új megbízással, amíg bele nem rohad ebbe az egészbe, vagy el nem kapják, vagy meg nem ölik, és kilökik a testét egy szemétdombra. Talán már rég meg kellett volna történnie. Ha Bozsit megöli, biztosan megöli magát is. Ő volt Mimin kívül az egyetlen ember, akihez kötődött, akinek számított a véleménye, aki életben tartotta.

Reggelihez kiültek a teraszra, és a nyaraló körül eltespedő öreg, hajlotthátú szőlősből szedtek gyümölcsöt a kávé mellé.

– Jól aludtál? – kérdezte Magdi, akinek még mindig fájt a háta.

A fiú ébredés óta szótlan volt, azonban mintha semmi gond nem gyötörte volna. Többé nem azért hallgatott, mert nem bírta kimondani, amit gondolt.

– Nem igazán – felelte. – Gyakran felkeltem, amikor megmozdultál, és egyszer azt éreztem, hogy nem vagy velem, és hogy mindjárt ledöfsz egy késsel. Ez lehet, hogy többször is előfordult.

– Csak egyszer kimentem cigizni a teraszra, de annyi bogár volt, hogy gyorsan vissza is mentem. – a lány az ő kezébe rakta a sajátjait. – Nem fog megtörténni. Itt vagyok. Bíznod kell bennem.

– Tudom. De majdnem megtetted, és egy kicsit még mindig tartok tőled.

Magdi már értette, miért volt eddig csöndben. Jobb lett volna, ha így is marad.

– Hát, én jól aludtam. Ha nem feküdtél volna mellettem, valószínűleg becsavarodtam volna. Bár az oldalamon aludtam, amitől szétment a gerincem.

Miközben beszélt, már vette is elő a dohányt meg a papírt, hogy csináljon egy jointot.

– Kora reggel? – kérdezte Bozsi. – Még szédelgek a tegnapi óta.

– Mondtam, hogy nem fogom kibírni nélküle. Nem vicceltem.

­– Azt reméltem, hogy csak túlzol.

– Csak szeretném, ha ellazulnánk kicsit. Tegnap este is jól sült el. Nyaralunk, vagy mi. Élvezzük ki, amíg lehet. Friss házasok nászéjszakája. Mit szólsz?

Hogy Magdi kéri ki Bozsi véleményét? A fiú azt hitte, még mindig álmodik.

– Ahogy akarod, nincs ellenemre – enyhült meg. – És tudom, hogy nem tennéd meg.

Egymás szemébe néztek. A hegyi szelek hidegen fújtak, össze kellett húzni a takarót magukon.

– Magdi keze remegett, jobban, mint korábban.

– Minden rendben? – kérdezte Bozsi.

– Csak fázom. Hol a gyújtó?

Bozsi bement érte, és a lánnyal szembeni székben foglalt helyet. Csak egy ing volt rajta, de úgy tűnt, a szeles idő ellenére sem fázik. A lány az ölébe rakta meztelen, koszos lábát, hogy játsszon vele és simogassa. Kevesebbszer tették ezt meg, mint ahányszor szerették volna.

– Lenyűgözően szép lábaid vannak.

– Na hagyjál már! – nevetett fel a lány.

– Komolyan mondom! Még sosem voltak ilyen szép lábfejek a kezemben.

– Miért, voltak már egyáltalán egy rendes nő lábai a kezedben?

– Lányoké már igen – húzta fel a vállait a fiú. – Bár nem tudom mit értesz rendes nők alatt.

– Na, mesélj – vigyorgott a lány, miközben a füst kicsavarodott a szájából az erős szélben.

– Volt egy lány, Timinek hívták. Nem volt egy különösen szép lány...

– Na ne mondd!

– Az igen! – Emelte fel Bozsi a szemöldökét.

– Csak ugratlak! Na, folytasd! – a lány átnyújtotta a cigit.

– Tudod mit? Most, hogy belegondolok, nagyon is belevaló, szép lány volt. Talán szebb is, mint te. Nem annyira jött be nekem, de valamiért nagyon rám állt. És egyszer egy kolis buliba felhívott magához, de akkor már tudtam, hogy meg fog történni, mert kábé ki is mondta előre, én meg jól leittam magam. Félig azért, hogy ne izguljak, félig azért, mert úgy izgultam, hogy az is jobb ötletnek tűnt, hogy kiájulok a piától.

A lány nevetni kezdett.

– Ő is így nevetett, bármit mondtam. Fogalmam se volt, mit talál olyan viccesnek azon, amit mondok.

– Van az a pont meg helyzet...

– Ne, kérlek ne rontsd el. Meg kéne tanulnod hallgatni néha.

Magdit őszintén meglepte a fiú határozottsága.

– Igazad van, folytasd, kérlek.

– Semmi, nincs tovább. Lefeküdtünk és kész.

– És a szádba vetted a lábujjait, vagy mi?

– Akarta, de túl koszosak voltak. Majdnem lenyomta a torkomon az egész lábfejét.

Mindketten nevetni kezdtek. A két szék recsegett, ahogy előre-hátra dőltek benne.

– És mit mondtál neki?

– Hát, mivel tele volt a szám, nem igazán tudtam semmit se mondani.

A lány kiköpte a vizet, amiért az előbb nyúlt. Bozsi elpirult, de ő is nevetett.

A nagy nevetésben a lány lábfeje lekerült a terasz deszkáira. Mikor kinevették magukat, Bozsi lenyúlt értük, és ismét az ölébe helyezte őket.

– Hé, most szólok, hogy nekem nincs lábfétisem. Vagy ha le is nyomom a szádon ezeket a kis vaskos lábujjakat, biztos lehetsz felőle, hogy megmosom őket előtte.

– Felesleges. Így is csodaszépek. A tieid.

Végigsimította a csupasz bőrt a lábujja hegyétől, a körmöknél időzve fel a bokáig, olyan óvatosan, mintha egy újszülött babát tartana a kezében. A gondolattól dúdolni kezdte a jól ismert dalt.

– Te vagy az én terhes kisbabám/ma éjjel enyém vagy kisanyám./Apád is jöhet, jöjjön az öcséd is/de a kisbaba az enyém, nem baj ha kövér is.

Magdi felhördülve nevetett.

– Te beteg állat!

– Én vagyok a beteg állat?! Erre a számra találkoztunk először. Ismét, ovi óta.

– Remek szám, igazán romantikus! Főleg, hogy aznap este is be kellett pofáznotok.

– Nem tűnsz annak a romantikus típusnak. És nem én pofáztam, hanem Jani.

– És hol van azóta a te Janid? Tényleg vagytok akkora barátok?

– Nem vagyunk – ismerte el Bozsi a leleplezett férfi enyhült hangjával. – De ne játszd nekem a romantikust.

– Hát, te vagy az, aki ódákat zeng a lábamról. Erre ne érzékenyülnék el? Szinte megszállott fejet vágsz, látnod kéne magadat.

– Tényleg látnom kéne magamat. Ilyen lehet a boldog ábrázatom. Évek óta nem éreztem így magam. Ha valaha portrét készíttetnék magamról, az most lenne.

A lány elcsendesedett. Az alacsony hegyeket nézte.

– Csak a fű beszél belőled.

– Segít kimondani azt, amit érzek. De ezt érzem. Jobb lett volna, ha korábban is ki merem mondani, de már azt sem bánom. Veled azt érzem, hogy bármire képes vagyok. Boldog vagyok, és minden szarság ellenére veled akarok lenni. Itt akarok maradni veled örökre, hogy felépítsük közösen az életünket!

Magdi elbűvölten nézte, amilyen lelkesedéssel beszél a férfi. Betépett.

– Bármire képesnek érzem magamat – ismételte.

– Képesek is vagyunk rá.

Nagy kár, hogy ebbe beletartozik a gyilkolás is. Sosem kellett volna ezt az életet választanom. Sosem kellett volna így élnem.

A nap hátralevő részében hagyta, hogy a férfi kiélje boldogságát, és voltak pillanatok, amikor ő is hitt benne. Ha nem is erősen, de hitt benne. Szégyellte, hogy már nem tud boldog lenni, hogy nála már ez a csúcs. Tudta, hogy nem fog megváltozni ez már sosem. A férfi meg csak beszélt és beszélt, egészen addig, amíg el nem aludtak, vagy szeretkeztek, vagy új cigit csináltak.