Az előző rész: Bozsi koncertre ment Janival, ahol összeszólalkoztak Magdival. Később a gíroszosnál is találkoznak. Bozsi rájön, honnan ismeri Magdit. 

https://tizezerora.blog.hu/2021/02/11/ideje_menni_1_resz            

---------

Fullasztó a hőség. Köhögő, morgó emberek szívják el az értékes, tiszta oxigént, hogy csak a szagos, nyomasztó széndioxid-dús levegő maradjon. Magányosnak érezte magát, mint a repülőtereken, ahol nem tartozott sehová, és ahol az egyetlen kapcsolatot azzal a szendvicsárus fiúval alakította ki, aki zokszó nélkül elengedett ötszáz forintot a menü árából. Aztán elrepült.

     Igyekezett csak annyi levegőt szívni, amennyi valóban szükséges volt. Ázott kabátjaikban özönlöttek be az emberek, hogy még elviselhetetlenebbé tegyék az amúgy is izzadt-áporodott levegőt. Körbenézett, hátha talál kiutat, egy ablakot, amit ki lehet nyitni, de csak azt érte el, hogy férfiak emelték rá a tekintetüket. Hánynia kellett. Bárhol körbejáratja a szemét – buszon, vonaton, váróteremben, az önkormányzati ügyintézéskor –, a férfiak visszanéznek rá, bár sosem ment oda hozzá egyik sem, ezért nem értette, mit akarnak tőle.

            Egy félliteres poharat szorongatott a kezében, kóla jéggel. A jég nagy, masszív darab volt. Biztosan legalább egy-két deci vízre szükség volt, meg a nagy hűtőre, ahol fagyasztják. Irtó sok áramot fogyaszt egy olyan hűtő, nem is beszélve a helyiségről, amit fel kell fűteni, hogy megfelelő legyen a hőmérséklet az embereknek, akiket szintén fizetni kell, hogy készítsék el a jégkockákat. Körbenézett. Mennyi energia lehet felfűteni egy ilyen helyet ennyi korcs kedvéért. A lámpákat is megnézte, jó sok volt belőlük, a székek kényelmesek voltak, biztosan sok különböző textianyagot kellett legyártani hozzá, a műanyagról nem is beszélve, ami a földhöz ragasztotta. A földhöz, ami le volt szőnyegezve, alatta a beton, amit külön emberek készítettek el és hordtak el ide, kiegyengetve, hogy végül a terem padlójaként szolgáljon. És azok a munkások, akik a betont keverik, külön vettek kesztyűket, cipőt meg munkás ruhát, amiket szintén valaki más készített el. Talán valaki olyan, aki ma este itt van a teremben vele. És hogy ők elkészítsék a munkásoknak a munkaruhát, nekik is ruhákban kell járni, buszbérletet kell szerezni és házban lakni, olyan házakban, amiket más munkások készítettek. Azokat a munkásokat meg kellett szülnie valakinek, hogy egy nap készíthessenek házakat, amihez rengeteget kellett enni és dolgozni, hogy felnevelhessék őket, és ezeknek a munkásoknak is tévét, sört, cigit, könyveket és pálinkát kellett beszerezniük, amikért egyenként megvoltak a felelős csoportok és egyének, hogy elkészítsék nekik, hogy bírják a munkájukat és felépítsék a soron következő házakat. És aki a pálinkát készítette, az is felbérelt legalább tíz idénymunkást, hogy szüretelhessen, és vennie kellett szeszfőzéshez szükséges kellékeket, amiket szintén valakinek meg kellett művelnie és előállítania, de mindenekelőtt valakinek a nyersanyagot kellett kivonnia és megteremtenie, például a rezet, amiből az üst készült. Így a munkás, hogy a kocsmában ihasson egy feles pálinkát, nem csak a pohárért, a fűtésért, elektromosságért, a pultos béréért és a helybérlésért fizet, amikor lerak egy ötszázast a pultra, hanem magát a rezet előállító alkalmazottért is, aki egy olyan munkahelyen kénytelen előállítani ezt a nemes anyagot, amit más munkások építettek fel neki. Olyanok, akik szintén szerették a pálinkát, és este, dögfáradtan nevetve tréfálkoztak a feleségeiknek, hogy pálinka készítő eszközöket gyártó cég üzemét fogják megépíteni. A feleség meg nevetett, és meg is jött a kedve, hogy töltsön maguknak egy-egy kupicával, ha már ők is részesei annak a nagy körforgásnak, amit végül annyival zárnak le, hogy: Egészségedre, vagy Isten-Isten. A munkásoknál senki más nem tréfálkozik többet. Folyton ugratják egymást, a leggyengébb pontjaikat nyomják a másiknak, viccelődnek, szekálódnak, de mindent tűrnek. Vagy visszavágnak valamivel, vagy anyáznak, de sosem sértődnek meg. Mintha a kesztyű és a bakancs felhúzásával felvennék a lelki pajzsot is, ami megvédi az egojukat, ami nem hagyja, hogy veszekedés, vagy vita alakuljon ki azokért a gúnynevekért, amiket egymásra akasztgatnak, mint díszgömböket a karácsonyfára.

            Magdi megbűvölten bámulta a szép lassan olvadozó jégkockát, ahogy a szénsav táncolva pattogott körülötte, és ismét hánynia kellett. Most jött rá, hogy neki azért kellett itt lennie, és jeget kérni a kólájába, hogy ez a rengeteg ember mind kilegyen fizetve, nem beszélve azokról az alkalmazottakról, rendezvényszervezőkről és marketingesekről, akik azért üzemeltetik ezt a koncerttermet, hogy ő eljöjjön ide, és hogy aztán boldogan olvadjanak fel ők is, míg végül eggyé nem olvad minden. Ha Magdi egy az univerzummal, és minden ember így figyel rá, hogy kaphasson jeget a kólába, miért érzi magát ilyen rohadtul egyedül?

            Förtelmesnek, tisztátalannak érezte, hogy egy ilyen apró örömért, mint az ital lehűtése, ekkora árat kell fizetni, és ennyi embernek kell részt vennie benne. Ez a világ legnagyobb átverése: ő csak egy jeges kólát akart, nem vadkapitalizmust és egymást ócsároló munkásokat. Utálta a kólát, utálta az énekest és mindenkit, aki körülötte volt. És ahogy ettől az átveréstől szorongott, gondolatait többé nem maga irányította, azok csap csapongtak, mint egy hullámzó tenger egy üres szobában. 

            – Ez is retardált bazdmeg – szólalt meg egy srác.

            – Az az első dal címe, hogy Terhes kisbaba. Mit vártál?

            Pontosan azokat a szavakat hallotta, amiket ő is mondott volna, ha nem egyedül jön el a koncertre. Azt érezte, hogy valaki direkt kimondja azokat a szavakat, amiket ő akart, hogy így tudassa vele: belelátok a fejedbe. Hátrafordult, és lepisszegte őket.

            – Juj! Egy leszbikus rád szólt! Azonnal fejezd be, Bozsi! – mondta a rövidhajú.

            Ha nem téved, ő a fő fasz, ahogy a Blöffben mondanák. És az ott oldalt az egyik golyód. Kiherélt fasz, mosolygott magában.

            – Tudod ki a leszbikus! – vágta vissza, eltakarva a belső mosolyát.

            – Anyám ugyebár nem lehet, vagy pedig jól titkolta eddig. Fordulj szépen előre, mindjárt jön a kedvenced, a Terhes kisbaba!

            A Terhes kisbaba! Az tényleg nagy szám.

            – Te miért vagy itt egyáltalán?

            Ekkor szólt közbe az öreg, és halt el a beszélgetés. Örült, hogy léteznek még úriemberek, mert annyi szemét beszólás után már remélni se merte, hogy van még férfi vagy nő, aki kiállna érte ismeretlenül is. Ez volt a legszarabb az egészben, még az ismerősei se állnának ki érte, mintha mindenki csak azt várná, hogy találja el végre egy golyó, és elálljon az útból. Nem hiányozna senkinek, még ennek az öregnek se, mert ő se őt védte, csak önmagát azzal, ha már kifizette a drága koncertjegyet, zavartalanul hallgathassa az előadást. Sajnálta az öreget, amiért ettől a koncerttől várta az örömöt. Ha nem kapta meg, azért, de jobban inkább akkor, ha tényleg örült. Milyen kis dolgoknak is képesek örülni az ilyen piti, mogorva emberek. Legszívesebben a pofájába öntötte volna a kóláját, amire az öreg felhördülne, a fő fasz meg a löttyedt kis golyója meg örömtáncba kezdene. Mintha a királynő a saját gyalogját venné le a sakktáblán. Mégis ehhez volt kedve.

            Felismerte a golyót. Bozsinak hívják, egy félénk, felszínes egyetemista, aki marketing, gazdaság, menedzsment, vagy ennek a háromnak a keverékét hallgatja valamelyik szaros hazai egyetemen – ami a nemzetközi szinten a fasorba sincs, de itthon mégis verik rá a mellüket azok, akik ott végeztek –, és abból, amit látott, meggyőződött affelől, hogy ennél többet nem akar tudni róla, és ha teheti, soha többé nem találkozik vele.

            A koncert után vissza kellett mennie dolgoznia. Amikor beállított a két srác, horkantva csóválta a fejét. Heti egyszer vállal éjszakai munkát, mert így jön ki az egyetemi ösztöndíjból meg a diákmunkából, és ezek ketten épp ide tértek be. Eltévedt, homályosan látó, sötétben tapogatózó fiúkat látott, akik nem hogy nem kóstoltak még bele az életbe, de egyenesen azt hiszik, hogy habzsolják azt. Kétféle golyó létezik. A bátor bikagolyó, és a löttyedt kis buzigolyó. A LED fényekben fehérlő, csöpögő esernyőt hordozó kis buzigolyók köszönni sem tudnak. Te összekeverted a szezont a fazonnal. Nem az életet habzsolod, hanem az életnek elkeresztelt, felfújt, szétcukrozott, ízfokozóval, ketreces tojással és szar minőségű liszttel szétcsapott, térfogatnövelőszerekkel megkeresztelt, E számokkal felvértezett alma ízű, almát nyomokban sem tartalmazó süteménynek tűnő szénhidrát bombát. Ráadásul egyetemre járnak, munkát szereznek, hogy gond nélkül kifizethessék azt a nagy szart, amire azt mondják: az élet.

            Reggel hatkor járt le a műszakja. A felkelő, fehér nap által átszőtt, friss levegőt magába dobozolt villamoson fáradtan hajtotta fejét a párásodó ablakra. A pocsolyákat számolta, mintha mindegyik egy kihagyott lehetőség lett volna az életben. A temérdek víztől tükörsimának tűnt a járda. A Terhes kisbabát hallgatta a fülesen. Egy lány ült le vele szemben, és bámulte őt. Ő továbbra is az ablakon át nézett kifelé, amikor a lány egy zsebkendőt tartott elé. Az orrához nyúlt – vérzett. Gyorsan elfogadta a zsebkendőt, és megtörölte az orrát. Hátra hajtotta a fejét, amire a lány grimaszolni kezdett. Megnézte a zsebkendőt, nem volt rajta vér, csak rengeteg takony. Ekkor ébredt rá, hogy percek óta sírt.

            – Minden rendben? – kérdezte a lány, és közelebb hajolt.

            – Nem. Semmi nincs rendben.

            Kért még egy zsepit, majd azt hazudta, hogy itt kell leszállnia, és a maradék három megállót sétálva tette meg az albérletig. A konyhában elővett egy üveg pálinkát, és töltött egy jó féldecit. Nyitott mellé egy sört, és rágyújtott a nyitott ablaknál. Csak aludni akart. De ital nélkül nem jön álom a szemére. Heti egy napot dolgozott éjszaka, és ez úgy felborította a bioritmusát, hogy a fáradtság sem nyomta álomba. A pálinkát szopogatva eszébe jutottak a munkások. Hogy hogy fütyülnek utána. Legközelebb megöli azt, amelyik utána fütyül. Meg fogja ölni, és a rendőrségen azt fogja mondani, hogy a fütty miatt volt. Ki nem állhatja, ha munkások füttyögnek utána az utcán. És ha a lakótársa fel meri kérdezni, hogy megint bent cigizett, és reggel iszik, akkor megöli őt is. Olyannyira vágyott rá, hogy egyre csak a szoba ajtaját figyelte, mikor fog kicsapódni.

            Leült a kanapéra, ahonnan egyszerre nézhette a tévét és a szoba ajtaját.

            Megitta a sörét, a tévét maxra húzta, de a szobatársa nem jött elő. Az ölében konyhakés volt. Most kell megtennie, gondolta, vagy most, vagy elalszik, és továbbra is ugyanazt a szánalmas életet éli, mint eddig. Felpattant, és szélsebesen berontott a lakótársa szobájába. Mielőtt gondolhatott volna bármit is, az ágyra vetette magát, és döfni kezdte a takarót.

            – Dögölj meg te fasszopó gennyláda!

            Az ötödik szúrásnál jött rá, hogy nincs alatta senki. Remegett a dühtől, arcán patakokban folytak a könnyek. Bement a szobájába, és lefeküdt az ágyára. Várta, hogy hazaérjen a lakótársa.