Ma éjszaka lazán akarok írni, mindenféle magasztos és fennkölt tartalom nélkül. Mint amikor csak csipszet, csokit meg kólát akarsz zabálni a netflixet bámulva, a herés ujjaidat szagolgatva. Van egy regény, amit olvasok, az a neve, hogy Végtelen tréfa. Ezer oldal hosszú, irtó nagy lapmérettel. Alig bírom követni, tele van mindenféle orvosi meg kémiai leírásokkal, szakkifejezésekkel, meg mindenféle szarsággal, a következő fejezetben meg narkósok káromkodnak miközben halálra lövik magukat heroinnal. Annyira amerikai maga a leírás, hogy innen, Kelet-Európából többször felmerül bennem a kérdés, hogy folytassam-e. Pedig ezzel hirdették, nem árultak zsákbamacskát: „hamburgerszagú kilencvenesévek Amerikája”, vagy valami efféle van a borító belsejébe írva. Még sosem jártam Amerikában, nem is tudom, miért kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Úgy harminc másik könyv van fent az olvasási listámon, amit tavaly nagy gonddal válogattam össze a karantén alatt. Annyira sokat tudtam olvasni, hogy egyszerűen elszaladt velem a ló, és összevásároltam-kértem minden könyvet, amit valaha elakartam olvasni. Aztán találtam munkát, és közel sem volt annyi időm olvasni, mint korábban. Szerencsére elmúlt a veszély, ugyanis kirúgtak. Már kezdtem félni, hogy sose olvasom ki ezt a sok könyvet. Köztük van az Ulysses, az Odüsszeia (ha anno kiolvastam volna magyar órára!), a Lolita, Camustól pár cucc, a Homo Deus, a Trónok Harca 5. része (most nem jut eszembe és ezt könnyebb legépelni mint felállni és megnézni, vagy interneten utánakeresni), illetve Nikola Tesla kamaszkori kedvence, az Abafi, Jósika Miklóstól. Utóbbiba ősszel belekezdtem, alig vártam, hogy felfedezzem, az ifjú Tesla mit olvasott el háromszor-négyszer olyan nagy hévvel. A figyelmem azonban annyira elkalandozott, hogy képtelen voltam odafigyelni rá. Bármi mást szívesebben olvastam volna, így az első átlapozott, meg nem értett ötven oldal után félretettem, és mást olvastam.
A listán és a polcomon ott van még Kort Vonnegut papa, két Thomas Mann regény, a karácsonyra kapott Holtsáv Stephen Kingtől, Barabás Albert László egyik könyve, A 22-es csapdája, három Jókai regény egy könyvben, egy Esterházy Péter (akit remélem érteni fogok, nem úgy, mint tizenhat évesen), meg vagy öt olyan könyv, amit el kéne ugyan, de sose fogok elolvasni. Ezen kívül van még jó pár, amiket nem látok jól innen az ágyból.
Amikor elköltözöm, mindig az a legnagyobb kérdés, hogy hová rakjam a könyveimet. A legutóbb, amikor hazavittem őket a családi házba, az öcsém úgy kirakta őket a polcára, mintha ő szerezte volna őket. Gondolom, ha majd végleg letelepszem egy házban, ölre kell menni értük a földre terített matracon, mint kiskorunkban. Minálunk, Gyépéséknél csak így lehet eldönteni nagy kérdéseket. Vagy lesz akkora szemét, hogy abból állítja össze majd a nászajándékomat, én meg spiccesen addig rázom a kezét örömömben, amíg le nem esik a helyéről. Dög fáradt vagyok különben, egy értelmes vicchez sincs kedvem ma este. Mégis, ha nincs semmi vicces abban, amit írok, úgy érzem, átvertem az olvasót. Ki a büdös tökömet érdekel, hogy miket olvasok, ha még egy igazi húzós poént se nyomok be? Ráadásul azokat le se írtam, amiket elolvastam tavaly, pedig volt közte jó pár, amit szívesen ajánlanék, csak hát a büdös tökömnek sincs kedve összefoglalót írni másnak a könyvéből. Van elég BTK-s csaj az ELTÉn, akik erről blogolnak.
Szóval kirúgtak. Ideje benyalni a cégeknek, hogy elhiggyék, mennyire náluk akarok gürizni, de valójában már a büdös tökömnek sincs kedve elmenni dolgozni. Alig van néhány olyan hely, ahová jelentkeztem, mert a többi egyszerűen NEM ÉRDEKEL. A munkák nagyrésze marketinges meg sales-es, mindenki elakar adni valami szutykot, és hát semmi kedvem hozzá adni az arcomat. Azért remélem, hogy pár interjúra behívnak, mert abból a három megpályázott állásból a fele még tetszik is. Leginkább egy saját helyet nyitnék, ha nem lennének zárva a bárok, meg írnék. Azért lenne jó, ha lenne egy saját helyem, mondjuk egy borbáram (és nem egy lepukkant borozó), mert akkor ott úgy szolgálnék ki mindenkit, ahogy akarok. Szevasz, mit kérsz, semmit? Na szevasz. És írnék tovább, amíg el nem jön az este, és be nem jön az emberáradat, és már esélyem sincs tartani a kapukat, és Hodorként összesek, a vendégek meg Másként rohamozzák a kapukat, én meg üvöltök a padlón, hogy HOLD THE DOOR, stb. stb. stb. HODOR HODOR HODOR HODOR!!!!!!! Szia, mit kérsz?
HOOOODOOR. Készpénz vagy kártya?
A földön fetrengve, a roham közepén feltartom a terminált, hogy lefizettessem a kis csírákat, de amikor kéri a PIN-t, nagyon zavarba jönnek, mert már merev pénisszel rángatózom, nyáladzva, egyre csak azt kiabálva, hogy HODOR, HODOR, és a spinének lehetetlen beütnie a négy számot meg a zöld gombot. Aztán, mint akivel az ég világon minden rendben, lesöpröm magam, és folytatom a kiszolgálást. Színjáték volt, persze, kutya bajom, mondanám kacsintva.
– Ez a fickó beteg – mondaná valamelyik kis csíra.
– Hodor – felelné Hodor.
Így akarok dolgozni, vidáman, bolondozva, őrülten, nem valami rohadt irodában görcsölve, ahol az ügyfelek rontanak rám, én meg csak tartom azt a lelki ajtót, amíg ki nem purcanok. Nem mintha lenne rá tőkém, hogy saját helyet nyissak, de szerintem valami bankot simán palira veszek, hogy adjanak hitelt, vagy keresek befektetőket. Persze a HODOR-os akciót sem a bankban, sem a befektetőirodában nem adom elő, mert ki tudja, a végén még kiderül, hogy ők is fanok, és be akarnak társulni, és akkor az egésznek lőttek, mert mindent a saját szájízük szerint csinálnának.
Azt hiszem, amit mondani akartam, az csupán az, hogy fél egy van és fáradt vagyok, hogy fogalmam sincs, merre menjek tovább az életben, és baromira unom már, hogy be vagyunk zárva tizedik hónapja.
Megyek, olvasom a Végtelen tréfát, amíg be nem alszom.
