Az előző részekben történt: Magdiék visszatértek Budapestre, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak a démonaiktól, és hogy aztán megleljék a békét külföldön. Magdi volt edzőjénél, Bencénél húzzák meg magukat.

 

46.

 

Bozsi és Magdi egy utasszállító hajó orrában foglaltak helyet. A széltől erősen kellett fogni a baseball sapkáikat, és a sál úgy csapódott ide-oda, mintha fel akarna repülni. A hajó lassan, lomhán szelte a Duna vizét a fővárosi partszakaszon.

– Ráharapott – mondta Magdi nyugodtan, elégedett hangnemben.

– Igen? Mit mondott?

– Még ma kirakja az interjút a netre.

– Szerinted tényleg megteszi?

– Miért ne tenné?

– Mi van, ha szól a rendőröknek?

– Egy ellenzéki újságíró? Ugyan! Ezek akkor sem adnának ki Vezubszkynak, ha azok bezúzatnák a szerkesztőségüket. Van valami keserédes ebben a nagy sajtóvegzálásban. Nagy, összetartó közösséggé gyúrta ezt a sok elkeseredett embert.

Magdi megnőtt, sapka alól kibújó hajával megállás nélkül táncolt a szél. Frissen mosott volt, ilyenkor különálló életet élt.

– Jó, hogy nem mindjárt rejteget minket.

– Szerintem bejöttem neki – vágott vissza Magdi.

– Jó, baszd meg. Akkor...

– Csak vicceltem!

Hetek óta most nevetett először, és a heg fájt a rázkódástól. Bencét meg kell kérnie, hogy szerezzen fájdalomcsillapítókat. Amíg járt hozzá, nem egyszer faképnél hagyta őt az edzésen, de volt, hogy el se ment. Kétszer előfordult, hogy Magdi nem jelent meg a tornán, amin győzelmi esélyekkel indult.

– És mit mondtál neki pontosan?

– Mi az, te nem olvasod a híreket? – kérdezte Magdi csintalanul, és Bozsinak úgy tűnt, hogy egészen megváltozott a hangulata. Hiányzott neki a lány ezen oldala. Meg tudott őrülni érte, amikor ilyen pimasz volt.

Nem sokkal naplemente előtt valósággal felrobbant az internet: az ellenzéki újságíró, Szakács Nóra közzétette a Magdival készített interjúját, és a hitelesség kedvéért még egy fényképet is készített a körözött lányról. Arcát fedetlenül, sapka és sál nélkül kapta lencsevégre, részben a bizonyíthatóság miatt, részben azért, hogy Magdinak ne kelljen újakat vennie, és ne úgy emlékezzenek rá, mint aki takargatja magát. Büszkén, kihívóan állt szemben a kamerával. De nem ez volt a legizgalmasabb: Magdi bemutat jobb kezével a kamerának, ami nem másnak, mint az egészségügyi miniszternek szól.

„Hány videót posztoljak még ki ahhoz, hogy leváltsanak?” állt alatta a szöveg. Hosszabb hajával Magdi úgy nézett ki a fotón, mint egy hipster Berlinből.

Bence majdnem felrobbant a dühtől, amikor elolvasta a cikket. Elfogta a rettegés, és közölte Magdival, hogy másnap reggel el kell tűnnie. Legszívesebben már most kirakta volna őket – Bozsit azóta utálta, hogy meglátta.

– Neked elment az eszed! Teljesen idióta vagy!

– Ne kiabálj, még meghallják a szomszédok. Még a végén kiderül, hogy egy gyilkost bújtatsz a lakásodon! – Magdi végig mosolygott.

– Neked ez az egész egy kibaszott játék, nem igaz? Hogy apucinak végre felhívd a figyelmét maga...

– Ennek semmi köze az apámhoz! Hálás vagyok, amiért megengeded, hogy maradjak, de ne üsd bele az orrod a dolgaimba!

– Mindig is nagy volt a szád. Akaratos voltál és indulatos. Ez volt az, ami úgy hajtott a lőtéren. Ez fog téged a sírba vinni. Sőt, lehet, hogy engem is!

– Előbb még berakok oda egy két szenny alakot. Ehhez mit szólsz?

– Fogalmam sincs, miért segítek neked. Fogalmam sincs. Rájuk csapta a szobaajtót, és átcsoszogott a saját cigiszagú szobájába.

– Nem kéne így összeveszned vele – figyelmeztette Bozsi. – Még a végén szól a rendőröknek?

– Túlságosan szeret ahhoz.

– Innen már csak előre van, vagy akár le is húzhatom magam a vécén. Ha sikerül a tervem, még akár meg is úszhatjuk, és soha többé nem kell bujkálva élnünk. Azaz bujkálni fogunk, de nem érezzük majd azt, hogy követnek minket. Szabadok lehetünk, Bozsi!

Nem látták a sötétben egymás arcát, de Bozsi tudta, hogy Magdinak ragyognak a szemei, és az arca kipirosodott.

Szabadok, ismételte el magában Bozsi. Azóta nem érezte az érzést, mióta Magdival van. Szerette őt, de nem volt szabad mellette. Megint Interlakenre gondolt, a svájci kis falura, ahol boldogan fognak élni.

Ha ez az egy mód van rá, hogy együtt maradjanak, és szabadok is legyenek, akkor tényleg végre kell hajtani, gondolta. Önzőnek kell lenni, mint mindenki más. Kicsináljuk Vezubszkyt, és hagyjuk, hogy belebukjon a kormány a tömeg haragjába.

 

47.

 

A fénykép és az interjú óriási botrányt kavart. Magdi olyan híressé vált egy csapásra, amit az internet korában többen is megtapasztaltak már – csak úgy a semmiből jöttek, és egész az égig mennek. Ki tudja, meddig? Amíg a wifi vagy a mobilnet elér. Sokak egyenesen úgy élték meg, mint a földönkívüli idegenek érkezését, ami minden másnál fontosabb az életükben. Minden másnál, de leginkább a szürke kis hétköznapjaiknál. Mert ezúttal valóban történik valami.

Az emberek hozzászoktak a botrányokhoz, csak ahhoz nem, hogy azokban ők maguk is részt vállaljanak. Ez a tett, ez a bátor húzás felért száz tüntetéssel, és egyszerre csapott az asztalra ezrek haragjával. Mert az interjúban harag az volt bőven. Vád, rágalom, és persze a beismerés. Sotkovszki Magdolnát emberölésért és szökésért körözik, ami mellé még egy sor bűncselekményt beismert – mindegyiket egytől egyig megtette. Így a magyar emberek egyszerre szimpatizáltak vele, és határolódtak el tőle. Jellemző, gondolták sokan, hogy jön egy Antikrisztus, valaki, aki végre helyén kezeli ezeket a gazembereket, és kiderül róla, hogy az sem jobb tőlük. Megoszlottak a vélemények, jobban, mint azt el lehetne itt szavakkal mondani. Egy azonban biztos volt: Magdi körül forgott minden, és míg a TEK nagy erőkkel nyomozott utána, az emberek egy része bizakodóbban tekintett a jövőbe.

– Te vagy az új Rózsa Sándor – mondta Bozsi.

– Igen? Akkor ideje, hogy megüljem a lovamat – felelte a nő, és ráült az ágyon fekvő férfira.

Bence tudta, hogy hozzá már nem jönnek a rendőrök. Elmondta nekik legutóbb, hogy öt éve nem hallott Magdi felől, és legutóbb veszekedve váltak el (ami nem volt egészen igaz), így a nyomozók biztosan kizárták annak a valószínűségét, hogy Magdi nála akarna menedéket keresni a jövőben. Reggelente ugratta Bencét, mint egy kislány – mintha az ő lánya volna. És Bence életéből egész sok minden hiányzott, köztük egy saját gyermek. Az örömöt mégis beárnyékolta az ügy, és a nyugdíjazott edzőnek állandóan fájt a feje, megállás nélkül szívta a cigit és itta a whisky-t. Elítélte Magdi azért, amit tett, össze is veszett vele. Az interjú után egyáltalán nem szólt hozzá. De nem rakta ki.

Bozsival továbbra is úgy bánt, mint egy menedéket kereső kóborkutyával.

Eközben a Magdi körül örvénylő botrány egyre szélesebbé nőtte ki magát. A kormány megszállta azt a szerkesztőséget, amelynek Szakács Nóra dolgozott, és magát az újságírót bevitték kihallgatásra. Ő biztosította a közvéleményt, hogy köti a titoktartási kötelezettség, de máskülönben erre semmi szükség nem volt: Magdi arcát és véleményét felvállalva ment el hozzá a lakására interjút készíteni, és nem volt semmi, amit az újságírónak titkolnia vagy tagadnia kéne a magyar hatóságok előtt. Ezzel biztosítva volt saját ártatlansága. A titkosszolgálat emberei azonban meg voltak győződve afelől, hogy az újságíró többet tud, mint amennyit nekik elmond és mint amit megírt. Az interjú magnófelvételét egymás után játszották le és hallgatták meg, hogy apró elemeire bontsák és szedjék szét. Magdi nagyon alapos volt, amikor kiválasztotta alanyát. Bence figyelmeztette rá, hogy nem léphet kapcsolatba egyik ismerősével sem, aki a sajtónak dolgozik, mert akkor vissza tudják vezetni őhozzá. Ehelyett egy neves ellenzéki szerkesztőséget választott, amelynek tagjai szívósan, évek óta dolgoznak azon, hogy a közvéleményt tájékoztassák a korrupciós ügyekről – még ha ezek nem is vontak semmiféle büntetőjogi felelősséget maguk után. Adományokból, támogatásokból tartották fent magukat.

– Hány embert öltél meg összesen?

– Kettőt. Nem, hármat.

– Nem szokták ezt csak úgy elfelejteni az emberek.

– Az egyik nem volt betervezett. Meg akartak erőszakolni, élet-halál közt lebegtem egy sikátorban. Egy emberi hulladékot intéztem el.

– Erre még később visszatérünk. A kerületi ügyész volt a másik?

– Igen.

– És miért pont őt ölted meg? Az gondolom, hogy tervezett volt, mert egy mesterlövész puskával adták le... adtad le a lövést.

– Az apám bűnöző. Börtönben ült sokáig, de így is sokkal hamarabb szabadult, mint kellett volna. Mindent el tudott intézni a kapcsolataival, odabent is kiskirályként viselkedett. A kerületi ügyész volt az egyik cinkosa, aki... majdhogynem felmentette őt, amikor megölte anyát.

– Nem semmi háttérsztorival rendelkezel...

– Ez nem háttérsztori. Ez az én sztorim. És hidd el, nagyon is előtérben van.

Az interjú másfél órásra sikeredett, aminek a hanganyaga kikerült a netre is. Egyetlen nap alatt közel hatszázezren hallgatták meg, és úgy tűnt, nincs jelenleg ettől semmi izgalmasabb Magyarországon. Amikor Nóra azt kérdezte Magditól, hogy miért eredt az egészségügyi miniszter nyomába, Magdi annyit felelt, hogy ő volt soron.

– Lopnak és kihasználnak mindenkit, akit csak tudnak. Aljas gazemberek, hogy így fogalmazzak. Paraziták, piócák, férgek. Amíg én élek, biztosíthatok mindenkit afelől, hogy nem fogom hagyni, hogy ilyen alakok irányítsák az országunkat.

– Ilyen nagy hazafi vagy? Erről szól ez az egész?

– Ez az igazságról és a tisztaságról szól. Régóta vágyunk arra, hogy jól éljünk, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy a

 

 

kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy ennek pont az ellenkezője történjen.

– Azt nem gondolod, igaz, hogy a kormány felelős azért, ami a családoddal történt?

– Ne légy nevetséges! Nem vagyok vak. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy nekem a családi helyzetem miatt nincs vesztenivalóm. Nincsenek szeretteim, se barátaim. Egyedül vagyok, készen rá, hogy meghaljak, ha kell. De ha te neked nem lenne veszteni valód, mondd, megtennéd?

Súlyos másodpercek peregtek néma csöndben.

– Én képzett lövész vagyok, talán emlékszel rám az olimpiáról. Minden adott volt hozzá, hogy megtegyem. Vallottam volna kudarcot csupán félelemből? Hagytam volna futni ezeket az embereket?

– Egyfajta kiválasztottnak érzed magad?

– Engem nem szokás választani. Csak azt teszem, amit a szívem mélyén helyesnek gondolok, még ha magát a gyilkolást személy szerint én sem találom helyes eszköznek.

– Mégis ezt használod.

– Miért, mi mást lehet tenni? Mondd csak, mi mást lehet itt tenni?

– Demokratikus választási rendszerünk van.

– Persze, mondja ezt az, akinek abból áll a megélhetése, hogy megpróbálja bizonyítani ennek az ellenkezőjét! Az én  tragédiám nem az, hogy gyilkos vagyok, hanem az, hogy nekem kellett magamra vállalnom azt a szerepet, amit már rég kiadott a rendező, csak idáig még nem volt senki, aki jelentkezett volna rá.

– Szerinted tényleg ez az egyetlen megoldás? Ennyire mélyen volnánk lent a szakadékban?

– Sok mindenben hittem már, ami nem úgy volt. Te vagy az, aki megszállottként veri az ajtókat, hogy azon nyíljanak ki.

Magdi nem próbált meg valótlant állítani. Arról beszélt, amit gondolt, és ettől csak még megnyerőbbé vált azok szemében, akik a rajongóivá váltak.

Érezve az emberek haragját, és a lehetséges kimenetelt, a kormányfő most először érezte úgy, hogy hatalma veszélyben van, sőt, élete veszélyben forog. Előbb az a kiszivárogtatott videó, és most ez. A nap minden percében azon hezitált, menessze-e Vezubszkyt, vagy azért is álljon bele, és tartsa maga mellett. A belügyminiszter eközben azonnali hatállyal elrendelte a Heti Krónikák hatósági megszüntetését és Szakács Nóra előzetes letartóztatásának megkezdését. Sotkovszki Magdolna fejére pedig öt millió forintos nyomravezetői díjat tűztek ki. A többszörösét annak, amit általában a körözés alatt álló személyek fejére tűznek ki.

– Egyetlen feltétellel adom fel magam – mondta Magdi az interjú végén.

– És mi lenne az?

– Le kell mondaniuk.

 

 

 A Heti Krónikák szerkesztőségét felforgatták a TEK emberei, az asztalok fiókjait kihúzták, a papírjait áttúrták. Drogkereső kutyákkal is átfuttatták az irodát a biztonság kedvéért. Egy húszéves gyakornok fiókjában találtak fél gramm marihuánát, más egyebet viszont nem. Már napközben arról tájékoztatott a közmédia, és a kormányhoz közel álló lapok, hogy drogra bukkantak az ellenzéki szerkesztőségben. A Heti Krónikák főszerkesztője azonban kiadott egy közleményt, amiben tisztázta, hogy csupán egy hete gyakornokoskodott náluk a srác, még egyetemista, és elhatárolódnak a kábítószerfogyasztástól. Ezzel párhuzamosan jogellenesnek nevezte, ami a szerkesztőségben zajlik, mert a hatóságok ellehetetlenítik a munka folytatását, és arról sem adnak tájékoztatást, hogy mikor fog megszűnni ez az egész hercehurca. A lakosságot és az olvasókat felkérte, hogy amennyiben tiltakoznak a lap hatósági megszüntetése ellen, vegyenek részt egy szimpátiatüntetésen a szerkesztőség melletti Jászai Mari téren.

Délután öt órára ezer ember gyűlt össze. Sokkal többen, mint ahány főre számított a főszerkesztő, és sokkal többen, mint ahányan kényelmesen elfértek volna a téren. Azonban nyomást nem igazán gyakoroltak a rendőrökre. Azok zavartalanul járták a szerkesztőséget, kordonozták el a bejáratot és hallgatták ki a munkatársakat. A magyar sajtó meghatározó lapjainak munkatársai élőben tudósítottak a helyszínről. Sokan diktatúrát kiáltottak, mások állami túlkapásról beszéltek. Este hat órára kétezresre, fél órával később négyezresre duzzadt a tömeg. A covid-19 miatt már jó két éve nem volt ennyi ember egyszerre tüntetni. A főszerkesztő, Iván Gáspár nem tudta, mit kezdjen ennyi emberrel, de mérhetetlen erőt érzett magában. Folyamatosan posztolt a közösségi médiában, azonban a szónoki képességei meghaladták a tömeg méretét és az ügy fontosságát.

Negyed hétkor, mire a tömeg lezárta az autósforgalmat az Margit-híd pesti hídfőjénél, a rendőrség lekapcsolta az épületben a wifit. Óriási füttyszó és káromkodások követték a tömeg részéről, amikor a napilap munkatársai hírt adtak a dologról. Fél hétre több tucat készenléti rendőr érkezett a szerkesztőség elé, elzárva a bejáratot az esetleges bejutást fontolgatók elől. Ezzel egyidejűleg meggátolták, hogy az újság munkatársai elhagyják az épületet, bár erre vonatkozólag nem adtak külön tájékoztatást.

Az intézkedést teljességgel elfogadhatatlannak minősítette a főszerkesztő, aki arra kérte a tömeget, hogy tartsanak ki, és maradjanak velük.

Hét órára meg is lett az eredménye a rendőrségi intézkedésenek: a tömeg vége egészen a Nyugati pályaudvarig elnyúlt, és úgy tűnt, hogy nem akarnak hazamenni. Egyre több anyuka, apuka, munkás és diplomás csatlakozott a tömeghez. Ám az igazi műsorra egészen háromnegyed nyolcig kellett várni, amikor is megérkeztek az ellentüntetők, egy magát Magyar Hazafi Motorosoknak nevező egyesület tagjai, akik főleg kopasz, bomberdzsekis férfiakból álltak. Ők baseball ütővel és tonfával a kézben igyekeztek rábírni az embereket arra, hogy menjenek haza. Némelyeket megráncigáltak, és lökdösődve törtek maguknak utat. Aki ellenkezett, azt kigáncsolták vagy arrébb nyomták. Legalább harmincan voltak, és a Margit-hídon a tömeg egy vékony sávban szétvált középen, hogy utat adjon nekik.

Magdi és Bozsi szapora szívveréssel figyelték az élő közvetítést, és majd’ megvesztek, hogy a lakásban kell maradniuk. Nem kockáztathatnak, és még az sem volt biztos, hogy a tömeg kifejezetten örülne annak, hogyha megjelennének.

– Beszélnem kell ZT-vel – mondta Magdi. Szinte önkívületi állapotba jött a tévében látottaktól.

Bozsit szorongás kerítette hatalmába.

– Mit akarsz tőle?

– Most vagy soha.

– Várjunk még egy pár napot.

– Nem tudok várni, hát nem látod? Három nap múlva ezt elfelejtik az emberek. De ha ma megteszem...

– Nem tudod ezt innen felmérni! Fogalmad sincs, mit fognak tenni ezek az emberek!

– És ők se tudják, én mit fogok tenni! Fogok egy puskát, és golyót röpítek végre annak a szarházinak a fejébe! Akkor majd végre látják, hogy velünk nem szarakodhatnak!

– Te teljesen megőrültél! Nézd meg, mit tettél és hová vezetett ez az egész!

– Igen, és pontosan erre vágytam! – vágta rá Magdi.

– Ó, igen? És tudod garantálni, hogy a tüntetésen résztvevő valamennyi ember épségben hazaérjen?

– Mi a... mi közöm van nekem ahhoz? Te most mit vagy úgy hirtelen megáldva azzal a sok tüntetővel?

– Tudod garantálni, vagy sem?

– Ezt hagyjuk most inkább. Megyek, vedd a kabátod.

– Nem megyek.

– Vedd fel a kabátod – parancsolta Magdi. Bozsi még nem látta őt ilyennek. Kezdett félni tőle, de igyekezett eltakarni előtte. A tekintetében volt valami őrült, ami egy távoli, idegen lélek tükre volt.

– Miért, mi lesz, ha nem? Ha kimegyünk, biztosan elkapnak! Az arcodat már egy hétéves kisfiú is felismerné az utcán!

– Maszkban megyünk. És úgyis olyan hűvös van, kabát, sapka, sál, kapucni. Csak a szemem lesz kint. Remélhetőleg ma nem lövik ki – tette hozzá fanyarul.

– És hová akarsz menni, miután megszerezted a fegyvert?

– Várj! – szólt Magdi, és Bozsit megkerülve ismét a tévé elé telepedett le. – Nézd!

A képernyő egy tudósítót mutatott, aki mögött egy férfi állt, kezében cigaretta és egy gőzölgő papírpohár.

A riporter semmi érdekeset nem tudott mondani ahhoz, amit már amúgy is tudtak.

– Most mi van? – kérdezte Bozsi.

– Az a férfi, ott a háttérben – Magdi megérintette a képernyőt. – Az ott az apám.

Bozsi túlságosan izgatottá vált. Tudta, hogy most már semmivel nem veheti rá Magdit, hogy a lakásban maradjon.

Bence majdnem kitépte az ajtót. Valósággal forrt a dühtől.

– Látod ezt? Látod, mit tettél?!

– Az emberek végre kiállnak azért, amiben hisznek – felelte Magdi.

– Adja az ég, hogy ne történjen semmi odakint! Ezek a huligánok bármire képesek. Ezek vadállatok! Ezt akartad? Mi?!

Magdi ezúttal nem felelt. Megvárta, hogy Bence kitombolja magát, majd visszadőlt az ágyára, és a kabátját magához szorította olyan erősen, ahogy csak bírta.

– Az apám megakart öletni – mondta keservesen.

– Itt neked többé nincs helyed.

– Ne csináld ezt, Bence! Nincs hová mennem!

– Takarodj a házamból – mondta fenyegető hangon, majd kiabálni kezdett. – Takarodj! Takarodj!

Magdi sok idő óta most először nem tudta, mit tegyen.

Akkor sem tudta, amikor Bozsit meg kellett volna ölnie, de aztán hamar döntött.

Azonban mindketten biztosan tudtak egy valamit: ha Magdi fegyvert akar szerezni ZT-től, ahhoz meg kell ölnie Bozsit. Nem állhat elé anélkül, hogy teljesítette volna a feladatát. Bozsi fejét belülről szétette a gondolat, mintha pusztító férget falnák fel.

– Két percet kaptok, különben hívom a rendőrséget – mondta Bence, és az ajtóban állva várta, hogy elhagyják a szobát, majd a lakást is.

 

 

A szerkesztőségen olyan nyomás volt, mintha valódi bulldózerek préselnék a falait. A motoros alakulat gondoskodott arról, hogy a nagyhangú tüntetők elhallgassanak, és velük szemben a rendőrség semmiféle megtorlást vagy igazoltatási eljárást nem alkalmazott. Sokan emlékeztek még a tüntetésre, ahol az elkapott egyetemistákat addig nem engedték el a rendőrök, amíg azok a videóba be nem mondták a nevüket és egyéb adataikat. Jogállam, prüszköltek az emberek, nesze neked! Iván Gáspár főszerkesztő egyre reménytelenebb állapotba került. A tömeg létszáma fokozatosan, apránként nagyobbra duzzadt, ám erejét továbbra is leszíjazta az a harminc-negyven fő, akik agresszív, erőszakos fellépéseikkel tartották markukban a körutat a Nyugati tértől a Jászai Mari térig.

Minden tüntetésen eljön a csúcspont és a holtpont is. Előbbi általában az a harminc-hatvan perc, amikor a kifáradt, türelmetlen, frusztrált tüntetők összecsapnak a komor, kimerült, fölbosszantott rendőrökkel. Utóbbi pedig az, amikor érzik az emberek, hogy elég volt mára, és a tömeg oszlani kezd. Általában marad egy kemény mag, aki kukákat gyújtogat vagy rúg fel, őket a kis utcákban vadásszák le a vérszemet kapó készenléti kopók.

Iván Gáspár félt, mert már rég el kellett volna érkeznie a csúcspontnak, és vészesen közeledett a holtpont ideje. A tömeg ugyan skandálni kezdte a jól megszokott jelszavakat, de ezek rendre előbb elhaltak, mint kellett volna. Olyan is előfordult, hogy a tömeg egyik szárnyában skandálni kezdték a „Mondjon le!”-t, a túlsó végében pedig a „Mocskos kormány!” zúgott, míg végül abba nem hagyták mindkettőt, azt várva, hogy a másikét folytassák.

A laptulajdonosnak huszonöt évébe telt felépíteni és működésre bírni a szerkesztőséget. Ha most a főszerkesztő keze alatt bedől – hiába tiszta az a kéz –, oda lesz minden, és Magyarországon egy kicsivel ismét nagyobb árnyék vetül a sajtószabadságra. A kormány eközben határozatlan ideig nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette a napilap működését, ami további indulatokat szított, viszont már inkább a tétlen beletörődés érzése ragadt meg a tömegben.

A dulakodás és a kötözködés állandó eleme maradt a tüntetésnek, főleg a Jászai Mari tér környékén. A durva kopaszok nem kíméltek senkit, és a jogállam és a közbiztonság nevében felléptek minden szerencsétlen ellen, aki méltatlankodni mert akciójukkal kapcsolatban. Egy szemüveges, barna sapkás fickónak odasuhintott az egyik a tonfájával, amitől úgy eleredt az orra vére, mintha csapból nyitották volna meg. A körülöttük állók annyira megijedtek, hogy egyre hátrébb szorultak, és ki-ki elkezdett hazacsúszni.

Negyed órán belül a téren szemmel láthatólag is megritkult a jelenlét, amiről a helyszíni tudósítók is beszámoltak, tovább erősítve a távolmaradók sejtését, miszerint felesleges már elindulni: maradjon mindenki otthon, és keseregjen.

– Hol vannak ma már a puczi bélák? – sóhajtott reménytelenül Iván Gáspár.

Ekkor harsantak fel a legelső dudák, amelyek elértek a pesti hídfőig. Valahol a Harminckettesek tere felől csatlakoztak be a tömegbe, széles, sűrű füstfelhőt hozva magukkal. A Fradi-Újpest rangadóról jöttek, és már nem voltak se szomjasak, se lankadtak. A focihuligánok ellepték a körutat, a forgalmat egészen a Rákóczi térig megbénították. A maradék tömeg épp úgy nyitott nekik utat, ahogyan a motorosoknak, ám most szinte örömujjongva köszöntötték őket. A sokszor lenézett, kétes megítélésű ultrák belepték a körutat, és egyre csak nyomultak előre a Jászai felé.

Amikor elsőízben találkoztak az ultrák a Motorosokkal, azt vizsgálták, hogy nem ismerősök-e nekik azok. Nehogy véletlen valamelyik cimborájuk cimborájára támadjanak. És ahogy ott álltak a fradisták, egy vonuló ötven fős újpesti magból annyit szóltak oda nekik – Mi van, beszartatok?

Azzal hozzá is fogtak a melónak. A motorosok egy ideig még helyt is álltak, ám amikor a fradisták úgy döntöttek – mintha csak a foci EB-re mennének közösen szurkolni a válogatottnak –, hogy besegítenek a liláknak, a Motorosoknak hamar végük lett.

– A román kurva anyádat! – hangzott fel középről.

– Én román, te román?! Hogy basznád meg anyádat!

És ahogy egyre gyepálták egymást a hazafiak, úgy sikoltoztak körülöttük a békés tüntetők.

A szemüveges, barnasapkás fickó, akinek mostanra két véres zsebkendőgalacsin lógott ki az orrlyukából, odalopózott az egyik szédelgő kopasz mögé, és aktatáskájával rámérte a kegyelemdöfést. Az megpördült és elájult.

Ekkor egy csapat készenléti rendőr vágott be közéjük, és mindenkit ott ütöttek, ahol értek. A szurkolók azonban nem adták könnyen magukat, eszük ágában sem volt hátrálni. Volt már ilyen balhéban részük. Látták, hogy ennél több rendőr nem tud ide érkezni ilyen rövid idő alatt, és egészen addig folytatták a harcot a rendőrséggel szemben, amíg fel nem tűntek jó kétszáz méterre a vágtázó, tömegben utat nyitó lovasrendőrök. Még utoljára mindenki oda-odacsapott, majd iszkoltak, amerre láttak. Hamar beolvadtak a tömegbe, így a lovasrendőrök találomra suhintottak egyet-egyet a tömeg szélén lévő alakokba. Kiáltások, csoportos felhördülések követték a gumibotok lesújtását. Ekkor már nem lehetett visszaterelni a mederbe a tüntetést. Felkapott macskaköveket hajítottak az elvágtázó lovasrendőrök után, de főleg akkor esett a kőzápor rájuk, amikor egy idős bácsikát találtak megsuhintani. Az emberek teli torokból fújoltak, és remélték, hogy egy-két kő célt talál. A párizsi tüntetőkhöz hasonlóan a tömeg felszívta magát, és két autót is felgyújtottak. Semmi és senki nem tudta őket bomlasztani immár. Az ellenséges táborban lévő, ám most mégis együtt harcoló ultrák különleges kovácsoló erővel bírtak a tömegre.

– Mit keres itt ennyi lila? – csodálkozott egy idősebb figura.

– Hát nem tudja? – válaszolt a mellette álló egyetemista. – Amikor az újpesti csapat címerét megváltoztatták a mostani vécédeszkára, ezek a fiúk szó szerint vérszemet kaptak. A fél B középnek a mellkasára vagy a vadlijára van tetoválva a régi címer.

– Na és?

– A Heti Krónikák találta meg, ki tervezte az új címert, és hogy hol lehet őt elérni egy baráti beszélgetésre. Úgy látszik, emlékeznek.  

– Megesztem a kalapom, ha focidrukkerek mentik meg a demokráciát – szólta el magát egy szövetkabátos férfi.

Ám ezt már aligha hallotta valaki. Az ultrák, miután a lovasrendőrök tovább vágtáztak, a szerkesztőség irányába nyomultak.

 

50.

 

Magdi sokat gondolt az álmára az előző éjszakáról. Olyan valóságosnak tűnt ott lenni a tóparton a szüleivel, mintha csak tegnap jártak volna ott. Nyolc éves volt, de az álmában a jelenlegi, felnőtt testével volt jelen.

– Te szoktál emlékezni, hogy mit álmodtál?

– Tényleg ez most a legfontosabb? – kérdezett vissza Bozsi.

A metrón ültek, maszkban, kapucnijukat felhajtva. Szinte csak a szemük volt kint. Magdi sokat küzdött a paranoiájával, és nem segített, hogy teleplakátozták arcával a metrómegállókat. 

– Én igen ritkán emlékszem – folytatta. – Ritkán van, hogy valós emlék villan be álmomban. De néha meg csak úgy rám törnek déjà vu érzések, és belém hasít a felismerés, hogy ezt már láttam valahol.

– Álmodban? Ne haragudj, de nem tudlak követni. Szerintem fókuszáljunk most arra, ami előttünk áll. Tudod már, mit fogsz tenni?

Magdi nézte a koszos cipőjét a padlón, és szeretett volna valami éleset, megrázót, vagy legalább vicceset felelni. Mégsem jött ki hang a torkán. A gyomra remegett, attól tartott, hogy bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot. Ami a maszkban nem volt túl fényes kilátás. Viszont azt a maszkot az élete árán sem veheti le. A gondolattól csak még inkább összement a gyomra, kilövésre készen.

ZT-hez már nem fog elmenni, tudta jól. Hogy az apját megtalálja, abban egyáltalán nem hitt. Mégis erősítette benne az akaratot, hogy jelen legyen a tömegben. Egy pillanatra elképzelte, hogy az egész tömeg a nevét skandálja, aztán megrázta magát, és előre dőlt, a hasát fogva, mintha hányni készülne.  Bozsi ezúttal nem tudta megvigasztalni őt. Idegesen pillantott körbe, vajon mikor fog valaki oda jönni hozzájuk, hogy levegye róla a maszkot, hogy levegőhöz juttassa.

A tömeg irdatlan erőt mutatott. Mire Magdiék megérkeztek, már kész showműsorrá vált a helyszín. Hol a rendőrök vágtak a tömegbe gumibotjaikkal, hol a felbuzdult fociultrák gyújtottak fel egy újabb kukát. A legfélelmetesebb az volt, hogy az ultrák elhatározták, hogy kimentik a sajtó képviselőit a szerkesztőség épületéből, és a rendőrök azt igyekezték megakadályozni. A sorfaluk legalább harminc készenléti rendőrből állt a bejárat előtt, ám az világosan látszott, hogy előbb vagy utóbb meg fognak roppanni a túlerővel szemben. Csak abban nem voltak biztosak az újságírók, hogy nem fogják-e megsínyleni a tüntetők behatolását.

– Meg kell akadályoznunk minden áron! – könyörgött a főszerkesztő-helyettes Iván Gáspárnak.

– De látod, hogy a rendőrség nem engedi, hogy beszéljünk velük! Mintha a saját vesztükért dolgoznának.   

Bárhogy is próbálkoztak, nem tudták elérni,  hogy szállíttassák el őket a számítógépeikkel, a telefonálással pedig semmire nem mentek. Hiába adtak ki közleményt, azt odalent már nem olvasta senki. Ezek a fiúk balhéért jöttek, és csak most szívták fel igazán magukat.

Miután az országháztól felértek a tüntetésre, Magdiék benyomultak a tömegbe és igyekeztek minél közelebb kerülni. Magdi ment elől, de egyfolytában hátra-hátra pillantott, hogy nem hagyják-e el egymást.

– Ne aggódj! Jövök! – kiáltott Bozsi.

Az emberek nem szerették a tolakodó tüntetőket, és többen rájuk mordultak, amikor őket arrébb nyomva mentek előre. Magdi félt, hogy fel fogják ismerni. Ő maga is elég messziről meg tudta ítélni, hogy a maszk mögött idősebb, vagy fiatalabb, szebb, vagy rondább arc van. Attól tartott, hogy ha felismerik, meg fogják lincselni, vagy a Dunába hajítják. Mégis intett Bozsinak, hogy csapjanak át balra a tömegen, és a rakpart felé eső részen az út peremére állva, az oszlopba kapaszkodva járatta körbe a szemét.

– Mi a francot keresünk itt?

– Csak hadd intézzem a dolgomat!

– És ahhoz én miért kellek?

– Miért, hol máshol van dolgod? Vissza akarsz menni Sopronba?

– Tudod, lehet, hogy azt kéne.

Magdi meg se hallotta, tovább pásztázta a tömeget.

– Magdi! Szállj le onnan!

– Ne kiáltsd a nevemet, te hülye!

– Ezer másik lányt hívnak így.

– Még nem látom őt.

– És mi a terved? Ha?

– Fogd már be!

– Nem, te fogd be! – kiáltott Bozsi.

Egy fickó meghallotta, és azt próbálta felmérni, hogy vajon egy elnyomó, bántalmazó kapcsolat veszekedésébe csöppent-e. A nézéséből ítélve nem szerette azokat a férfiakat, akik bántják a nőket.

Magdi lehuppant, és megindult előre. Bozsi karon ragadta őt.

– Engedj már! Most mi van?

De akárhogy ficánkolt, Bozsi két kézzel fogta, és nem engedte tovább.

– Menjünk haza, hallod? Menjünk el innen! Itt nem vár ránk semmi. Hülyeség volt ide jönni.

– Mégis miről beszélsz? Itt kell lennem, itt van valahol az apám is. És Vezubszky...

– Az bárki lehetett, akit a tévében láttál. Nekünk el kell mennünk. Nekünk el kell szöknünk!

 – Nem, ha már idáig eljöttem. Ha akarsz, menj, de én maradok.

– Mi bajod van neked? Együtt boldogok lehetünk! Csak te meg én, hátrahagyva mindent.

– A megfutamodás egyedül neked a kenyered.

– Ez nem megfutamodás, baszd meg! Ez a logikus lépés, ha nem akarjuk holtan vagy a börtönben végezni!

– Az apám megölte anyámat. És amiket tett vele... megerőszakolta őt, Bozsi.

– Nézd, én vágom, hogy para, ami nálatok ment, de ez nem fogja visszahozni őt. Azt akarná, hogy boldog légy...

– Vezubszky tudta.

– Tessék?

– Tudta, hogy mit tesz vele az apám, de nem csinált semmit.

Bozsi tanácstalanul állt Magdi előtt. A tüntetők folyamatosan haladtak el mellettük, volt, aki a Jászai Mari térre ment, volt, aki már onnan jött és haza tartott.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Bozsi.

– Egyszer átjött, még gyerekkoromban. Italoztak, szivaroztak meg beszélgettek. Anyával kedves volt, de amikor a garázsba mentek az apámmal, akkor hallottam, hogy miket beszélnek. Mindvégig tudta. És annyira megijedtem, hogy véletlen belerúgtam egy ott lévő vascsőbe, és észrevettek. Az apám később elvert érte, de a Vezubszky nem tett semmit, pedig látott engem. És látta az anyámat is.

Bozsi magatehetetlenül nézett a lány szemébe, és egyszerre sajnálta őt és átkozta magát, amiért egy ilyen nőbe szeretett bele. Most mintha elmúlt volna ez az érzés, és a kétely és a szabadulásvágy vette volna át a helyét.

– Tudod mit? Igazad van. Te ebben nőttél fel, ez az egész életed. Ez vagy te. Menj, találd meg az apád, és intézd el. Beszélj vele, vagy öld meg, amit akarsz. De nekem elég volt. Sajnálom, de nekem ez nem megy tovább.

– Ezt most nem mondod komolyan? Azok után, ami...

– Azok után, amin keresztül mentünk, valósággal szellemi fogyatékosnak kéne lennem, hogy továbbra is veled maradjak!

– Ezt most nem gondolod komolyan.

– Csak én maradtam neked, Magdi. Csak én! Eldöntheted, hogy itt maradsz, és örökre megnyomorítod magad, vagy jössz velem és megpróbálunk új életet kezdeni.

– Ez nem fair... Ez így nem igazságos! – fakadt ki Magdi.

– Az sem volt igazságos, ahogy te bántál velem! Vagy szerinted olyan kurva jó barátnő voltál?

– Nem hagyhatsz most cserben!

– Nem cserben hagylak, hanem segítek neked megtalálni a saját utad, hátrahagyva a múltadat! És segítek magamon is.

– Hát nem érted? – mondta Magdi, félig sírva. – Ha még a szüleim sem akartak, akkor mi a fenét keresek még itt?

– Nem kell, hogy ez határozzon meg! Segíteni fogok, itt leszek neked. Itt vagyok neked.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e túljutni ezen valaha. Próbáltam, de nem megy. Te nem tudod, miket tett az apám.

Bozsi nem tudta, mi ütött belé.

– Te nem tudod. Nem tudod – hajtogatta a lány.

Vajon most Magdi mit tenne, ha őt látná így? Mit mondana? A francba azzal, gondolta Bozsi. Úgy fogok cselekedni, ahogy én tenném.

– Új életet kezdhetünk.

– És milyen élet lenne az? Mondd csak, milyen élet!

– Unalmas, szürke, átlagos. Boldog.

Magdi szemét ellepték a könnyek. Le kellett ülnie az út szélére, és kézfejével egyfolytában az előtörő könnyeket törölte a szeméből. Bozsi még sosem látta őt ilyennek.

– El kell innen mennünk – hajolt felé Bozsi. – De ezt a döntést most neked kell meghoznod. Nem foglak erőszakkal magammal vinni, vagy zsarolni téged. De tudnod kell, hogy én megyek. Nekem mennem kell. Már nem vagy önmagad. Néha egészen megijedek tőled, és attól, amiket mondasz.

– Tudom – dünnyögte Magdi. – Néha már én is megijesztem magamat.

Bozsi leguggolt hozzá.

– Engedd, hogy segítsek! Itt vagyok neked.

Magdi felemelte a fejét, és egymás szemébe néztek. Vörös, kisírt szemei voltak, mint egy gyereknek. És akkor még jobban előtört belőle a sírás. Bozsi felsegítette őt, és a rakpartra leérve haladtak a tömeggel szemben. Lassan, egymást átkarolva sétáltak míg a tüntetők egyre virgoncabbul és hevesebben rohantak körülöttük.

 

 

Egy férfi mellett haladtak el, amikor Magdi megtorpant. Letépte magáról a takonnyal áztatott maszkot, és elkiáltotta magát:

– Apa! – A barna bőrkabát férfi lassan megfordult. Mintha átszabták volna arcát az évek kései, amin megvetés és undor ült ki némi elismeréssel.

– Apa! Itt a te lányod. Az olimpikon!

A férfi körbejáratta szemét a körülöttük lévő tömegen, majd azt mondta:

– Megkaptad a kis műsorod. Mi másra vágysz még?

És Magdi tudta, hogy nincs annyi csillag az égen, nincs annyi tüntető jelen, amennyi vágyáról mesélni akart már az apjának.

Ezerszer lejátszotta fejben, hogy miket fog a fejéhez vágni, ha végre találkoznak.

– Semmi másra nem vágyom. Megyek haza. De ne felejtsd el ma bezárni az ajtód éjszaka.

– Sajnálom – mondta az apja. – Nem lett volna szabad a Sanyit bevonnom ebbe. Magam kellett volna intéznem.

A Kalapos, ötlött Magdi eszébe.

­– Szégyellem, hogy te vagy a lányom.

Valaki hátulról meglökte. Magdi nem akart megfordulni, de szinte rángatták: Bozsi volt az.

– Menjünk már!

Egy nő örömujjongásban tört ki mellettük.

– Lemondott! Vezubszky lemondott!

A tömegből többen is fütyülni kezdtek, míg végül egy nagy ünneplő tapsviharrá fejlődött a hangjuk.

Bozsi Magdira nézett, és annyit mondott némán: te nyertél. Azonban Magdi csalódottnak tűnt. Visszafordult, de apja már sehol nem volt.

– Menjünk innen – mondta, de Bozsi nem hallotta.

Az ultrák mit sem törődve a katartikus bejelentéssel, betörtek a szerkesztőségbe, és egész az emeletig mentek, ahol előbb csak egy két széket meg egy íróasztalt, majd egy rendőrt is kihajítottak, hogy szörnyet haljon. Az erősítés egy perc alatt ott termet, és nem voltak restek egy-két vaktöltényt ellőni a tömeg felett, hogy oszolni kezdjenek az emberek.

Magdi karon ragadta Bozsit, és vonszolni kezdte ki a tömegből. De még ott lent, a rakparton is egyre mintha csak duzzad volna a sokaság.

Mielőtt tovább indultak volna, Magdi szorosan magához öltelte Bozsit, és azt mondta: – Köszönöm.

Félt, és Bozsi érezte. Egész testében remegett. Bozsi el sem tudta képzelni, milyen ocsmányságokat tett a férfi ezzel a szegény lánnyal. Magdi annyira a szemébe húzta a simlédert, amennyire tudta. Csak ennyi volt hát? Ennyit tudott mondani az apjának?

Ekkor hallották a lövéseket a Jászai Mari tér felől, amire mindenki felkapta a fejét. Elfogta őket a félelem, de már nem volt hová menni. Az emberek pánikoltak, és mindenki futni kezdett. Egy tucat lovasrendőr vágtázott végig az alsórakparton. Magdi egyre csak a barna bőrkabátot kereste. Épp akkor pillantotta meg a rohanó tömegben, amikor a lovasrendőrök melléjük értek és a járdáig vissza kellett szorulniuk anélkül, hogy belepotyognának a Dunába. Többeket is csak a mellettük álló tüntető tudta megtartani, egy nő lecsúszott, de megfogták, és épp mászott vissza. Bozsit arrébb lökte egy pánikoló tüntető, olyan erővel, hogy kikerült a lovasrendőrök elé. Magdi ösztönösen utána ugrott, és a földre lökte őt. Csupán méterek voltak közte és az első lovasrendőr között, és Magdi farkasszemet nézett velük. Nem mozdult semerre.

Nagy lökés rázta meg Akárhogy erősködött, lába nem érte a talajt. Valaki fogta őt. De miért rohan vele egyenesen a Duna felé? Szólni kéne neki, hogy rakja le. Bozsi hangját hallotta még, ahogy utána szól, majd lenézve látta, hogy a barna bőrkabát fogja át őt a derekánál. Érezte, hogy épp dobni készül, de Magdi olyan erősen kapaszkodott belé, ahogy csak bírt. A lendület vitte őket, és még éppen meg tudtak torpanni a szárazföld végén, amikor az utána kiáltozó Bozsira nézett az apja vállán át, amint tápászkodva rohan felé, majd a két lábával átkulcsolta az apja derekát, és hátravetette magát.

 

 

Eszébe jutott az álma, az a régi emlék a tóparton. Ahogy belecsobbant a vízbe, és ahogy most zuhan bele, apjának majdnem száz kilójával magán.

Magdi egy ideig még fogta a testet, majd ahogy elkezdett fogyni a levegője, a víz felszínét kereste. De hiába nyitotta ki a szemét a víz alatt, nem tudta, hogy merre kéne úsznia. Kinyitotta a száját, és figyelte, hová tart a buborék. Csak meg ne tudja apa meg anya, hogy megint tovább maradt lent a víz alatt, mert akkor többet nem jönnek vissza. Úgy kell kiúsznia és megküzdenie az életéért, hogy egy árva szót sem szólhat róla. A szétpukkanó buborék után ő maga is felért a felszínre, de annyira kevés ereje maradt a karjaiban, hogy alig bírt kivergődni a partra.

– Jól úsztál, kincsem? – kérdezte az apja. És Magdi látja a szemén, hogy tudja. Majdnem meghalt, és nem szól egy árva szót sem.

– Jót, apu – felelte.

– Gyere ide – azzal magához húzta és megölelte őt. Most mégsem hitte, hogy tudja. Egészen biztos, hogy ezt is csak képzelte.

Addig fogom ölelni apát, amíg van benne szusz!, gondolta, de aztán mégsem tette. Csak hagyta, hogy az apja ölelgesse, csókolgassa, mint egy bábut, aztán azt mondta magának, hogy majd legközelebb.

És Magdinak bevillant, hogy ez volt élete legboldogabb napja, de még ebben az idilli helyzetben, ebben a tiszta örömben is ott van az az érzés benne, hogy valami nem stimmel. Ha a boldogság csupán egy atom, akkor az most félrecsúszott, és többé már sosem áll össze egészében.

Az anyja a két fa között kihúzott függőágyban olvasott, a lombok alatt a forró napsugarak elől.

– Lassan ideje menni – kiáltott oda nekik a kalapja alól. – Csomagoljatok össze, hosszú út vár ránk.

– Igen, anyu! Csak még hadd kacsázzak kicsit – felelte Magdi.

– Rendben, még egy fél órát maradhatunk, ha apád is beleegyezik. De ne tovább, mert ránk fog esteledni, mire hazaérünk.

– Megmutatom neked, hogyan kell célozni – mondta az apja egy halom kaviccsal a kezében.

Lassan megtelik a tüdeje vízzel, és továbbra is csak a felfelé futkosó buborékokat figyelte. Az apja küzdött, és mindent megtett, hogy kiszabaduljon lánya fogásából. A víz alatt azonban nem jött ki úgy a fizikai különbség, mint máskor.

Az apja dobott, és olyan sokat pattogott a víz felszínén a kavics, mintha jég borítaná a tavat. Egy hajó szelte át a vizet, erős hullámokat vert a lábuknál. Magdi ügyesen a bal markába szedte a kavicsokat, és csak arra várt, hogy elüljenek a hullámok. A nap még tűzött, de már a hűvösebb szelek kísérték a hullámokat. A hegyek magasak voltak, erdő borította őket. Gyönyörű látvány volt. Az osztályban kevesen engedhetik meg maguknak, hogy külföldön nyaraljanak.

– Szép hajó – mondta az apja. – Csak ezek az átkozott hullámok ne lennének! Fogd a köveket, hallod! Ha egyet is elejtesz... Mindjárt visszajövök.

Ott hagyta a lányát, aki csak a távolodó hajót nézte, és mire a víz felszíne ismét sima lett, egyedül állt a tóparton. Erősen szorította a kavicsokat, már fáradt a karja a feszítéstől. Nem is biztos, hogy maradt benne elég erő a kacsázásra ennyi úszás után. De nem engedte őket kiesni a kezéből. Óvatosan kinyitotta annyira, hogy apró, jobb kezével ki tudjon emelni egyet közülük, aztán visszahajtotta a markát. Megnézte magának a célt, és hunyorított, hogy jobban lásson a hegyek mögött lemenő naptól. Hátranézett, az apja az anyja felé tartott sörrel a kezében.

A hullámok elültek.

Elkezdett kacsázni.