Az előző részekben: Bozsi elköltözött Sopronba, és berendezkedett új életébe. Három hónappal később Magdi jött érte, hogy megölje, amiért felnyomta ZT-t. 

Kegyetlenek és könyörtelenek, ismételte magában Bozsi a vécé felett görnyedve. Egész arcát ellepték a könnyek, és nagyon nehezen tudott csak hányni. Egyfolytában a torkában matatott, ami után úgy húzta össze magát, mint egy szivacslabda, amit nyomkodnak. Érezte, ahogy száll ki belőle az élet. Szédült, nehezére esett még a térdepelés is, és az erek a halántékán erősebben lüktettek, mint valaha. Eddig összesen két nővel feküdt le. Két nyomorult nővel! Magdi szabadon aludhatott azzal, akivel csak akar, és ő is vágyott erre a szabadságra. Nem is arra, hogy megtegye, hanem hogy megtehesse. Sosem ejtőernyőzött, sosem volt nyaralni barátnővel és még sosem mondta senki szemébe gyöngéden, hogy szereti. Az élete egy kudarc, egy sivár szürkeség, ami azelőtt ér véget, hogy kiszínezhetné.

Valaki belépett a lakásba. Talán valamelyik lakótársam, gondolta.

– Segítség! SEGÍTSÉG! – kiáltotta torka szakadtából.

A fürdőszobaajtó kinyílt.

– Hoztam még sört, ha már elejtetted a tiedet. Meg egy üveg whiskyt is.

Magdi meglengette az üvegeket, majd Bozsi hallotta, ahogy kinyitja a hűtőt és elkezd bepakolni.

Nemsokára megjelent az ajtóban, míg Magdi egy újabb sört nyitott ki. Bozsi értetlenül, megtörten nézett rá. Szemei úsztak a sötét gyűlöletben.

– Nyugi, Bozsikám. Csak vicceltem. Gondoltam megleckéztetlek, amiért voltál annyira hülye, hogy feldobd ZT-t. Az az ember egy állat, nem mondtam még?

– Te...

– Ó, tudom, hogy most utálsz. De nézz rám: simán megölhetnélek, és én visszajöttem, hogy bulizzunk egyet. Na, nem is örülsz?

– Hihetetlen vagy... Azt hittem, én tényleg azt hittem...

– Egy ideig én is. Fogalmam sem volt, mit fogok veled tenni, amikor idejöttem. De támadt egy ötletem.

– El kell innen tűnnöd. Nem maradhatsz. Bármikor rajtakaphatnak minket!

– Tűnnöm? Tehát te egyedül elküldenél? Azok után, hogy most jöttem vissza? És még csak nem is hallottad a remek ötletem! Igaz nem most tervezel szakítani velem?

– Szakítani? Három hónappal azután, hogy egyfolytában rendőrök lihegnek körülöttem, meg mindenféle szarságba keveredtünk, idejössz, és azt kérdezed, hogy nem szakítok-e veled? Miért, mikor voltunk mi egyáltalán valami?

– Még lehetünk.

– Azt hittem, leszbi vagy.

– Hát, tudja a fasz. Veled más.

A szavak beszorultak a csempék fugái közé. Nehezen lehetett kiverni őket onnan.

– A legjobb az lenne, ha most elmennél.

– Az valóban jó lenne, csak nincs hová. Üldöznek.

– Téged mindig mindenki üldöz!

– Ez való igaz, bármennyire is próbálod elbagatellizálni. Viszont most tényleg van is okom arra, hogy meneküljek.

– Miért, mit csináltál?

– Hát, mondjuk úgy, hogy az a nyomozó, Samu, nem volt egészen hülye. Mondjuk nem is néztem annak, csak tudod, rendőr ő is. De az történt, hogy bevizsgáltatta a töltényeket, amiket az ügyésznél használtak, meg amit annál a csávónál, akinek már a nevére sem emlékszem. Amikor egyszer véres kézzel mentem haza, az megvan?

– Meg – mondta Bozsi.

– Látnod kellett volna! Beletapostam a fejébe a golyót a szemén át! Szóval izé... a két golyó ugyanolyan, ugyanahhoz a fegyverhez használták őket.

– Vagyis használtad.

– Eh, ki tudja? Az ügyvédem jelenlétében nem válaszolok semmire.

– És mit keresel itt? Miért nem vagy börtönben?

– Rátapintottál a lényegre! Leütöttem Samut. Fogtam egy vázát, és arcon vágtam. Jöttem volna korábban is, de nagyon meg kellett húznom magam.

– Neked teljesen elment az eszed!

– Miért, húzzam le az egész hátralevő életemet a sitten? Kurvára nem fogok odabent megrohadni!

– Itt nem te vagy az áldozat! – sziszegte Bozsi. A hányás még mindig kaparta a torkát. Innia kellett, hogy a gyomorégést csillapítsa.

– Csak arra kérlek, hogy segíts nekem meghúzni magam egy kis ideig. Aztán Mimivel elutazunk, ahogy már mondtam.

– És idejössz?! Bármikor felbukkanhat a nyomozó! Tudod, hányszor járt erre?

– Mondta, hogy engem keres?

– Nem, de tudtam. Csak azt nem, hogy miért.

– Nézd, tudom, hogy irtó sokkal lógok már neked. Tartozom neked. Olyannal, amit sosem tudnék visszafizetni. Nem is álmodom róla, hogy valaha megbocsáss nekem azért, amibe belerángattalak. Sokszor nem voltam veled őszinte, vagy ellepleztem azt, amik történtek velem, hogy védjelek és hogy magamat is védjem. Ez a Vezubszky azonban hajtóvadászatot indított ellenem. Érzem, hogy közel jár. Viszont van egy tervem. Vagyis egy utolsó jokerem.

– Micsoda?

– Van egy videóm róla.

– Meg tudod váltani magad vele?

– Azt kétlem, de nincs más ötletem arra az esetre, ha elkapna.

– Mennyi időről lenne szó?

– Ah, tudtam! Tudtam, istenem, köszönöm!

– Hagyd ezt abba – mondta Bozsi. Egyszerre ő lett a határozott kettejük közül.

– A nagybátyám nyaralójába megyünk. Hozd a cuccaid, és induljunk – szólalt meg Bozsi végül.

– Jó, itt az összes cuccom – mondta Magdi, és továbbra is egy helyben állt.

Elmosolyodott.

– Megöllek, bazdmeg – sziszegte Bozsi.

– Ez a beszéd! Végre te is a szarkadra állsz! Csak legyen a whisky az, ami megöl, ha ennyit kérhetek.

Bozsi összepakolt egy bőröndbe kettejüknek elegendő ruhát, míg a lány lent várta a fotelben ülve. Szeretett volna segíteni, de Bozsi ragaszkodott hozzá, hogy ne erőltesse meg magát. Mi a fenét csinálok? Elutazok azzal az emberrel, akinek parancsa van, hogy megöljön, hogy elmeneküljünk egy nyomozó elől, akinek parancsa van, hogy elkapja őt? Ki tudja, talán egy nap majd megírom napló formájában, és akkor jobban át fogom látni, hogy mi is volt ez az egész. Csak a lényeget, semmi körítés. Nem szeretem, amikor az írók az unalmas körítéseikkel halálra kínoznak.

– Kész vagy már? – kiabált fel Magdi. – Hagyj helyet a piának is. Füved nincs?

Bozsi lenyúlt a szekrény mélyébe, és előturkált egy felemás pár zoknit. Megtapogatta, még mindig benne volt.

– Maradt még valamennyi – kiáltott le.

– Remek. Nem hiszem, hogy kibírom ma józanul. Vagy utána bármelyik napot.

Miután összeszedték a holmijukat, és megpróbálták olyan színben otthagyni a lakást, mintha nem most rámoltak volna össze, hogy lelépjenek örökre (ha esetleg kijönne a rendőrség, vagy Samu nyomozó), az ajtóban megálltak, hogy egymás szemébe nézzenek. Amolyan: biztos vagy benne, hogy ezt akarod? dolog gyanánt.

– Kösz, hogy nem nyírtál ki.

– Mi értelme lett volna?

– Ó, szóval pusztán racionális megfontolásból teszed!

– Ne feszítsd túl a húrt. Még bármikor megölhetlek. Véletlen leesel a lépcsőn, és kitöröd a nyakad, vagy megbotlasz, és elbasz az autóbusz. Én nagyon odafigyelnék, hogy hova lépsz ma – mosolygott a lány incselkedve.

– Mennyi pénzt kaptál ZT-től?

– Eleget ahhoz, hogy elhúzzak külföldre. És most már te is jössz velem.

– Én? – lepődött meg Bozsi. – Nem azt mondtad, hogy...

– Az akkor volt, amikor még úgy volt, hogy megöllek.

– Várj, te tényleg megakartál ölni?

– Nem tudom. Meg kellene, hogy tegyem.

A felismerés megszédítette Bozsit. Magdi kivette tehetetlen kezéből a kulcsokat, és bezárta a bejárati ajtót, majd elindult a lépcső felé. – Na, nem jössz? – szólt hátra.

Az utca végén beszálltak az egyik ott állomásozó taxiba, és egymás kezét fogva nézték a mellettük elhaladó üzleteket és épületeket. Magdi kifejtette kezét a Bozsiéból és egészen nekidőlt. Bozsi átkarolta őt. Merevedése lett, ami keményen átütött a nadrágon, de nem próbálta meg leplezni. Magdi felnézett rá, és megcsókolta őt.