Dög másnapos vagyok. Tedd fel a kezed, ha nagyon meglepődtél. A legjobb, ha bele is ülsz, mert ez bizony nem újdonság. Arra még emlékszem a tegnap estéből, hogy Áder Jánost néztük, de hogy mit mondott, arra már nem. Lefogadom, hogy sokat anyáztam közben, jó hangosan, tele szájjal, ahogy az ember igazán szeret anyázni. Nem szoktam ilyenkor újévi fogadalmakat tenni, de most már egy jó ideje rágódok dolgokon magammal kapcsolatban. Foghatnám másokra, hibáztathatnám a nőket, de az igazság az, hogy az elmúlt öt évben egyik kapcsolatom sem volt túl maradandó, rendre szarul sültek el vagy hamar véget értek, mert el sem szabadott volna kezdődniük. Így tehát két lehetséges magyarázat van – 1: én vagyok a világuniverzum legszerencsétlenebb embere, aki pont mindig abba szeret bele, akibe nem kéne és fordítva/ 2: túlságosan bezártam a szívemet mások előtt, és képtelen vagyok szerelembe esni olyannal, akivel amúgy simán működhetne a dolog. Általában megijedek és diszkomfortos leszek intim helyzetekben, amit sokszor nem mutattam ki, mert persze tudtam mindig, hogy ez nem annyira egészséges. Ha számba veszem, mikor voltam utoljára igazán szerelmes, hosszú ideig, tartósan, akkor egészen tizenhárom éves koromig kell visszanyúlnom. Hetedikes voltam, először az egyik osztálytársamba, majd később egy egyel felettem járó lányba szerettem bele. Ezt sose vallottam volna be neki, amekkora hülye voltam, de Sáska, úgy is tudod, hogy te voltál az. Ekkoriban váltak el a szüleim, és könnyen lehet, hogy ez mondta ki a halálos ítéletet a későbbi kapcsolataim felett. Ekkor ugyanis megtanultam, hogy semmi sem állandó, hogy mindennek vége egyszer és hogy az emberek úgyis elhagynak. Ez a szörnyű benne, hogy nem rájöttem, felfogtam, tudatosítottam, észrevettem, feljegyzeteltem, hanem megtanultam. És amit egyszer jó alaposan bevésel a fejedbe, azt nem könnyű elfelejteni.

            Vettem karácsonyra egy pszichológiai könyvet egy barátomnak, akinek most szüksége van hasznos útmutatókra, de mivel nem tudtam még neki odaadni, elkezdtem olvasni, és bizony nekem is segített megérteni ezeket a folyamatokat, én is jó hasznát vettem.

            Talán rosszul emlékszem, de amilyen mélyen tudtam szeretni a szüleim válása előtt, annyira később és azóta sem sikerült. Voltam szerelmes, de rövidebb ideig és kevésbé intenzíven. Túl korán elmúlt az az érzés, aminek egyre csak erősödnie kellett volna bennem. Volt valaki, egyetlen személy, akit nagyon szerettem és akit még évekkel később sem tudtam teljesen elfelejteni, de a kapcsolatunk nem érte meg a három hónapot sem, és az alatt is állandóan veszekedtünk. Őszintén szólva szerintem ettől csak jobban szerettem őt, mert izgalmat adott az állandó feszültség, bár pontosan tudom, hogy egészségtelen kapcsolat volt.

            Lassan eljutok oda, hogy vagy begyógyítom a sebeimet hogy készen álljak egy egészséges kapcsolatra, vagy követem az eddig tartott tendenciát és valami toxikus nő oldalán kötök ki, aki a jól megszokott, gyerekkoromból ismert problémákkal édesget majd magához, amiken felnőttem. Mert pontosan azt fogod keresni, amit jól ismersz, amivel azonosulni tudsz, amit magadénak érzel.

            Eddig nem tudtam róla, hogy ekkora traumát okozott az, hogy apa elhagyott minket, és próbáltam mindig a jó oldalát nézni, de úgy tűnik, jobban fáj, mint azt gondoltam volna. Megsérülni rossz, és az ember elkövet mindent, hogy elkerülje azokat a helyzeteket, amik újból megsérthetik. Kérdéses, hogy megéri-e így élni, elzárkózva minden jó elől, és hunyorgatva azt figyelni, mikor fognak átverni, hogy mikor derül ki a csalás.

            Arra is rájöttem, hogy valószínűleg azért akartam mindig is író lenni, már gyerekkoromtól fogva, mert az a szegény kisgyerek nem tudta szóban elpanaszolni a világnak, milyen rosszul bánnak ővele. Félelmetes gondolat, de klassz rájönni, miért választod azt a hivatást, amit, és hogy miért éled úgy az életed, ahogy. Mert erre az írásra lassan már mindent felteszek, emiatt válallok alkalmi munkákat, hogy legyen mellette elég szabadidőm, ezért írok blogot és ezért ültem le írni sokszor tizenkét órás műszakok után is. Persze ezer más oka lehet, hogy miért akartam író lenni, de most ez tűnik a legvalószínűbbnek. Ha nem lett volna ekkora tétje, már rég feladtam volna.

            Rengeteg olyan gyerek és felnőtt van, aki hasonlókon megy keresztül, és nekik is szeretnék a jövőben valamiféle segítséget adni, ha eltudom hozzájuk juttatni majd a könyveimet. És hogy hogy áll a dolog? Egyetlen egy kiadónak sem kellett a kéziratom. Néhányan méltatták az íráskészségemet, meg a tehetségemet, de egyik sem bízik a kéziratban annyira, hogy kiadja. Lassan huszonhat leszek, van egy kiadatlan regényem, egy összetört szívem és egy boltban dolgozom. Pont, ahogy kicsinek elképzeltem. És hogy mi erre a reakcióm? Mit kezdek ezzel a nyomorúságos, kilátástalannak tűnő, kaotikus helyzettel? Leülök a seggemre és írok. Már a második regényem nyolcvanadik oldalnál járok, és ez már sokkal jobb lesz, mint az előző. Őszintén? Szerintem kurva jó lett az első is, de megértem, hogy más nem tartja annak, mert máshogy néznek rá. Megpróbálom kiadatni ezt, és a Nobelt majd átveszem az elsőért, miután átszerkesztve kiadják. Meg elakarok menni pszichológushoz is. Ezt nem csak azért írom le, mert fontosnak és jónak tartom, hogy van egy ilyen lehetőség ebben a mai világban, hanem mert tudom, hogy sokan irtóznak tőle és félnek az ilyesmitől, de ha valaki úgy érzi, szüksége lenne rá, akkor most belőlem meríthet erőt, és elmehet ő maga is.

             Hát, tessék. A bennem élő kisgyerek végre leírta, eljött a nap, amikor a világ elé tárta, hogy milyen rossz volt neki. Most már megnyugodhat, és elhiheti, hogy a világ egy csodálatos hely, tele nagyszerű emberekkel.

            Mindig is féltem mások előtt a családi gondokról őszintén beszélni, de mint mondtam, már huszonhat leszek, és – még ha kifacsarva vagy csúnyán is hangzik ez – nem szidhatom úgy a köztársasági elnök anyukáját, hogy a saját szüleimet ne mártanám be néha, bármennyire is szeretem őket. Lassan felnőttem én is, de már nem vagyok benne biztos, hogy olyan felnőtt akarok lenni, mint amilyen felnőttek odakint rohangálnak az utcákon. Az új célom ebben az új évben úgy felnőni és fejlődni, hogy közben ismét gyerek legyek.

Boldog, boldog, boldog új évet kívánok mindenkinek.

Utóirat:

Ha nekem nem sikerül, ha sosem leszek író, akkor is elégedetten fogok meghalni, mert megírtam azokat a könyveket, amiket megakartam, és elmondhatom majd, hogy megpróbáltam. Ha pedig összejön, hát akkor neked sincs mentség és kifogás, mert bazdmeg ha nekem ez összejön, akkor tényleg bármi sikerülhet.