Karácsonyi novella

            Érzelmeket akarok gyártani, mondta a kis manó. Erre van szüksége minden kisgyereknek, mondta a kis manó. A kis geci télapónak viszont más tervei voltak: „Ha beledöglök is, pénzt fognak kapni. Rászoktatom őket, bármi áron.”

            Éjszaka a tűz körül ülve a manók összesúgtak az alvó, dagadt mikulás háta mögött.

            – Megismertem magam, nem volt jó ötlet – mondta az egyik. – Most már tudom, mit akarok, és mire van szükségem, és ettől rossz a kedvem. Érzelmeket kell gyártanunk.

            – Azt nem lehet. Az érzelmek csak akkor jönnek, amikor a manók bizonyos dolgokat tapasztalnak a külvilágból.

            – Miért reagál akkor máshogy két ember ugyanarra a dologra?

            – Mert mások a szenzoraik. Amin az egyik sír, a másik csak ásít.

            – Akkor hogy tudnak szerelembe esni? Két ugyanolyan érző szívű szenzornak kell találkoznia?

            – Igen. Azonosan töröttnek vagy épnek kell lenniük, hogy szeressék a másikat.

            – Ez nem igaz.

            – Micsoda?

            – Sok törött ember szeret bele abba, amivé ő maga is akar válni. Az ideánk szó szerint a képzeletünk játéka: amit elképzelünk titokban magunkról, azt szeretjük meg a másikban.

            – És mi van akkor, ha eléri a célját, és azzá válik végül, amivé válni akart?

            – Akkor kiszeret a másikból, és valaki olyanba szeret bele, aki más tükröt állít neki. Aki folyamatosan szerelembe tud esni, azt jelenti, folyamatosan tanul. És ha valaki olyannal van, aki nem tanítja, mert maga sem tanul, hanem elkényelmesedik, helyette mást fog szeretni. Hogy valakit önmagáért szeressenek egy életen át, ahhoz az kell, hogy a társa folyamatosan felnézzen rá saját alacsonyrendűségének köszönhetően, amiből viszont az következik, hogy a másik sem boldog igazán, mert nem szereti őt viszont. Királyné szerethet rabszolgát, ha az a rabszolga lelkében szabad. De a valódi rabszolgát még a saját anyja se szereti: kiskorában eladta rabszolgának.

            – Szerintem szeretheti egymást két egészséges ember, anélkül, hogy alacsonyabbrendűnek érezné magát bármelyikük is.

            –­ Biztosan így van, de mutass nekem egy házaspárt, akinek sikerült ez.

A másik elmélázott.

            – Mi a terved?

            – Érzelemgyártásba kezdek.

            – És hogy akarod, amikor a mikulás bácsi csak csokit meg cukorkát akar adni, hogy közben egyre több kéményen csússzon be tejet és süteményt tömve magába?

            – Pontosan tudom, milyen a télapó – paradox lény. A gyerekek egyik felének visz csokoládét, de csak azoknak, akik folyton kapnak enni. Akik állandóan éhesek, azok nem kapnak egy darab süteményt még tőle sem. Nekik marad a harag, a gyűlölet, a tudatlanság, a beletörődés.

            Télapó megmozdult, és átfordult a másik oldalára. A kis manók nem féltek már, hogy felébred, mélyen szokott ilyenkor aludni.

            – És hogy akarsz érzelmeket gyártani?

            – Csakis érzelmekkel megy. Adnod kell, hogy a másik is adni tudjon. Ez az, amit télapó nem mer elmondani nekünk. A pénzre úgy szoktatta rá az embereket, hogy minél kevesebbet ad nekik, annál több kerül vissza hozzá. Tudja ugyanis, hogy ő az érzelmeket nem tudná megélni, a pénzt viszont igen.

            – Tehát azt akarod mondani, hogy egyetlen ember miatt szenved az a sok-sok ezer? Csak azért, mert az az egy szenved, szenvedteti a többieket maga körül, és azok hagyják neki?

            – Így működnek az emberek. Egy olyan világban irányítják őket, ahol kiskoruk óta megtanítják őket arra, hogyan nyomják el különböző módon az érzelmeiket, így amikor elég nagyok lesznek ahhoz, hogy vezetőt válasszanak, az ego és a pénz fontosabb lesz az érzelmeknél, mert csak ahhoz tudnak kötődni, amihez kiskoruk óta köttetik őket. Nagyon, nagyon kevesen jönnek rá, mit tettek velük, de akkor már késő lehet. Az elvágott kötelék nem éled újjá, és a szeretet úgy él mellettük, mint egy külön kis sziget, mint egy kis hold, ami ragyog, de nem ragyogtatja meg a Földet.

            – És hogy adsz át érzelmeket az embereknek?

            – A gyerekeknek. Csakis a gyerekeknek. A felnőtteknek már késő.

            – A gyerekeknek. Hogy akarsz nekik érzelmeket adni?

            – Látod, ez a nagy baj. A felnőtteknek már ötletük sincs, hogy kell.

            A két manó hazament, és az egyik megírta a búcsúlevelét. Azt írta rá: már mindegy, akár meg is ölhetem magamat, de épp emiatt akár életben is maradhatok.

            Reggel a felesége talált rá, amint a tükörtojásokat készíti a konyhában.

            – Ha megakarod ölni magad...

            – Igen? – vágott a felesége szavába izgatottan.

            – ...Előbb öld meg a télapót. Ha neked úgyis mindegy. Kérlek, öld meg a diktátort.

            Aztán, mint a reggeli hold, egyszerre eltűnt. Megjött a nap, de a kismanó nem volt szerelmes a napba. Senkibe nem volt szerelmes. Felöltözött, visszament a mikulásgyárba, és folytatta a munkáját. Csokoládét csomagolt a futószalag mellett.