Tavaly nyáron leutaztam a tengerre egyedül. Nem pusztán nyaralni akartam, Fiume és Zágráb amiatt érdekelt, hogy az első regényemet, amit akkoriban kezdtem el írni, horvátországi helyszínen képzeltem el. Alig száz oldal volt meg a kéziratból akkoriban, és annak ellenére, hogy semelyik barátom nem jött el velem és nem volt túl sok spórolt pénzem, kikértem magam a munkából és elutaztam négy napra. Alig van olyan ismerősöm, aki egyedül jár külföldre utazni, de aki volt már, az tudja, hogy nagy kalandot rejt magában az egyedül megtett út. Egy éjszakát Zágrábban voltam, kettőt Fiumében.

            Fiume nem olyan szép hely, és a tengerpart látványát erősen mérgezi az óriási kikötő, ahol a konténerszállító hajók rakodnak egyfolytában ki-be az óriás fémdaruk segítségével. Az első nap egy magyar srác volt a szobatársam a hostelben, ő vezetett körbe a városban, egészen éjszakába nyúlóan. Nem mondhatnám, hogy egy hullámhosszon voltunk, de amikor külföldön magyarokkal hoz össze a sors, két lehetőségem van: vagy messziről elkerülöm őket, vagy olyanokkal is jóba leszek, akikkel itthon eszem ágában sem lenne barátkozni. Általában az utóbbi van, de tudom, hogy sokakkal meg inkább az előbbi.

            Fél egyre járt az idő, amikor hazafelé menve a kietlen, sötét utcákon két fiatal magyar srácba botlottunk. Tökre el voltak már ázva, de még egy bizonyos kocsmát kerestek, az én szobatársam meg azt hitte, tudja, merre van, és elmentünk velük. Kalandként fogtam fel az egészet, hiába voltam baromi álmos már, maradtam. A szobatársam férfi létére eléggé lányosan viselkedett, ezek ketten meg azt hitték, együtt vagyunk, mint egy pár. Persze elmagyaráztam, hogy csak ma találkoztunk, és hogy azt se tudom, ki ez a gyerek, de azért nem kezdtem el győzködni őket a szexuális irányultságomról. Elég bizarrnak találom, amikor valaki idegeneknek bizonygat ilyesmit, ha belegondolsz, tényleg agyrém. Egy ponton, amikor már minden kocsma bezárt, és mi még a hajnali, benzinkútról vett söreinket végeztük ki a folyóparton ülve, egyikőjük meghívott a nyáron tartandó születésnapjára, és így mondta, hogy nyugodtan hozzam majd magammal a barátnőmet is, ha van. Hatásszünet, maga elé mered, felkészül, majd hozzáteszi: vagy a pasimat. Kösz szépen, mondtam. Az a vicc, hogy tényleg ennyit feleltem.

            Mindhárman hazautaztak másnap reggel, én pedig három célt tűztem ki magam elé aznapra: venni egy új vászontáskát, elmenni a Chagall kiállításra, és szerezni egy izgalmas társat aznapra magam mellé. Bementem egy vintage ruhaboltba, és miközben nézelődtem, beszédbe elegyedtem az eladó lánnyal, akinél voltak szórólapok a kiállításról, és elmagyarázta, merre van a múzeum. Miután megvettem a vászontáskát, ami igazából nem tetszett annnnnnyira, egyértelműnek vettem az univerzum jelét, és megkérdeztem az eladót, nem jönne-e el velem megnézni a kiállítást. Eléggé meglepődött rajta, én meg be voltam szarva, de aztán mondta, hogy egykor végez, jöjjek vissza. Így tettem, és amíg ő dolgozott, én felmentem a várba.

Saját kép

            Szóval visszaértem egyre, de ő még nagyon nem volt kész, a főnökével beszélt épp. Egy teljes órán át vártam rá, ittam egy kávét a sarkon, és amikor kezdtem feladni a reményt, végül megjelent. Emlékszem, hogy a múzeumba érve már annyira nyomtuk a rizsát, hogy nagyon bírtam, és olyanokat is elmondott nekem, amit amúgy a közeli ismerőseinek se szokott. Mondta, hogy nem tud őszinte lenni a barátaival meg a szüleivel, és emiatt elég szarul érzi magát. Felvetettem neki, hogy mivel úgyis most találkozunk először és utoljára az életben, legyünk a másikkal teljesen őszinték erre az egy napra.

            A múzeumból kiérve számomra nem volt kérdés, hogy együtt töltjük el a délutánt, ám hamarosan bemondta, hogy neki tulajdonképpen mennie kell. Nem akarta elmondani, de megígérte, hogy őszinte lesz, hát közölte, hogy pszichológushoz van időpontja a közeli kis városban. Megkérdezte, hogy van-e kedvem vele menni, elvinne kocsival. Ja, persze, mondtam, mert lövésem se volt, mi mást csinálhatnék. Miközben autóztunk, kiderült, hogy doktori iskolába jár, azt hiszem filozófiából, mellette angoltanár a helyi iskolában, a boltban ez volt az első napja, és különben az az álma, hogy színésznő legyen. Plusz van egy toxikus párkapcsolata (itt majdnem kiugrottam a hegyre felkapaszkodó kocsiból), ami már évek óta gajra ment, de nem bír kilépni belőle. Nem csoda, hogy terápiára kell járnod, jegyeztem meg. Ne is mondd, felelte.

            Fent voltunk a hegyen egy néhány ezer fős falucskában, és míg ő elment, hogy rendbe szedje az életét, én beültem egy helyi étterembe, és rendeltem egy pizzát. A kilátás a tengerre nyílt, ami baromi jól nézett ki odafentről. Miután tele ettem magam, elcsomagoltattam a pizzám felét elvitelre (másnap reggel hidegen toltam be), és elindultam sétálni, amíg újból össze nem futottam a lánnyal. Vicces volt, mert az egész étteremben én voltam meg két nő, és amikor a lány megkérdezte a pincért, hogy volt-e itt egy magyar fiú, a pincér azt felelte, hogy nem. A lány összezavarodva megkérdezte, hogy de nem volt-e itt egy fiatal férfi, a pincér meg mondta, hogy de, volt itt egy angol srác. Amikor ezt elmesélte nekem, örültem, hogy jó hírét viszem az országnak, azt tapasztaltam, hogy nem mindenhol szerették a magyarokat a helyi vendéglátósok, és most sikerült meglepnem egyet.

            Visszaautóztunk Fiumébe, és kértem, hogy menjünk ki a tengerpartra, mielőtt lemegy a nap. A lány jött volna velem, de nem várhattam el, hogy felborítsam a napi rutinját, csak mert én ott vagyok, volt még ezer meg egy dolga. Azért volt olyan jó fej, hogy amíg beugrottam a hostelbe átöltözni, kint várt a kocsival. Megígérte, hogy elvisz a legjobb strandra, de én eléggé elcsöndesedtem és fancsali képet vághattam, mert vezetés közben megkérdezte, hogy mi bánt. Reflexből mondtam, hogy semmi, amire leszidott, hogy megbeszéltük, hogy nem lesznek titkaink egymás előtt. Az ilyet tényleg azzal jó játszani, aki komolyan is veszi. Mondtam, hogy valójában csak sajnálom, hogy nem jön el velem a strandra meg hogy van barátja. Erre nem tudott mit felelni, csak megálltunk egy parkolóban, és rágyújtottunk, pedig már nem is cigiztem akkor. Eléggé kivolt, láttam rajta, már majdnem harminc éves volt, és nem tudta, mi van. Azóta még több hozzá hasonló emberrel találkoztam, akik egyszerűen nem értik, mi van az életben. Sokat gondolkoztam akkoriban ezen, mert sok ismerősöm akadt el az életben, lett depressziós vagy nem találta a helyét a világban. Egyszerre egy olyan örvény szélén találtam magam, amiről senki nem tudta, mikor kit szív le magába, és én egyre azon agyaltam, hogy engem vajon mikor hív le, és ha hív, ellen tud-e állni az ember, vagy törvényszerű a süllyedés. Szerettem volna segíteni rajta, pedig nem tudtam, ez inkább csak az én sajátosságom, hogy egyből segítenék. Vagy húsz percig beszéltünk még, végül elbúcsúztam tőle, kiszálltam az autóból és elsétáltam a strandra.

              Hideg volt a víz, és a nap elbújt a felhők mögé, ezért már nem fürödtem, csak kiültem a part szélére, és egy idő után az apró kavicsok közt turkáltam, hátha találok egy különlegeset, amit majd hazahozhatok. Hosszú percekig keresgéltem így, a víz pedig egyre feljebb és hozzám közelebb verte a hullámokat, nekem meg egyre feljebb és feljebb kellett csúsznom. Azt még nem is mondtam, de ekkoriban a hajam eléggé el volt burjánzva, talán van is, aki emlékszik rá. Nem igazán tudtam már kordában tartani, nem is volt esztétikus, de a legkevésbé sem zavart. Tetszett, hogy ilyen kicsapongó, és egyáltalán nem konvencionális, nem megalkuvó. Illett az akkori hangulatomhoz. Szép kavicsot nagyon nehéz találni. A part telis-tele volt közönséges, egyszerű, értéktelen kövekkel. Talán már száznál, vagy kétszáznál is többet a markomba vettem, mire találtam egyet, amit különlegesnek véltem. Tudtam, hogy valaki különlegesnek fogom majd adni, valakinek, akit belülről is szépnek találok. Ültem továbbra is, néztem a hullámzó tengert, mikor felötlött bennem, hogy csak van valami a szépségben. Nem volt jó bármelyik kő, kifejezetten azt az egyet akartam elvinni magammal.

            Miután megnéztem a naplementét, visszamentem a szállásra. Két új szobatársam jött, egy harmincéves svájci, meg egy negyvenes spanyol férfi. Megvacsoráztunk az egyik tengerparti étteremben, és egészen éjfélig beszélgettünk az egyik bárban, majd mentünk aludni.

            Másnap reggel kilenckor indult a buszom vissza Zágrábba. Miután bevágtam a pizzát, elsiettem képeslapot venni. Már alig volt időm, de még elfutottam a bolthoz, ahol a lány dolgozott, és mivel tudtam, hogy csak tíztől fog kinyitni, gond nélkül beillesztettem az ajtófélfába a képeslapot, aminek a hátuljára pusztán annyit írtam: don’t give up on your dreams. Rohantam a buszhoz, hogy elhagyjam a várost, jegyzetekben megőrizve mindazt, amit érdemes volt tudni a regényemhez.

            Szóval ez történt, és még egy csomó minden, ami nem férne most ide ki. Hogy mikről beszélgettünk, miken nevettünk és miket csináltunk a városban. Hogy teljesen arra koncentráljak, amiről írni akarok, nem vittem magammal könyvet Fiumébe, ami hülyeség volt, később megbántam. Ne csinálj ilyet. A lányt különben tökre féltem elhívni múzeumba, és mondta is aztán, hogy ő is tiszta hülye volt, hogy belement, mert nem is ismert, akármiféle perverz szatír is lehettem volna. De célként kitűztem – egyfajta kihívásként magammal szemben –, hogy kell egy új táska, el kell menni a múzeumba, és kell egy beszélgetőpartner aznapra, szóval három legyet egy csapásra elintéztem. Az utazás erről is szól. Meg másról is. Hazafelé jövet csak én, egy magyar nő meg a sofőr voltunk a buszon. Leültünk közel a volánhoz, és átbeszéltük a fél utat. Az a kis kavics végül olyan hatalmasra nőtt, hogy miután hazajöttem, pár napra rá elmentem fodrászhoz.*

*Egy amerikai ismerősöm szerint ez csupán annak a kivetülése, hogy én hogyan értelmezem a szépséget, és nem annak, hogy valójában mi a szépség.