Végre elindultam arra, amerre eddig nézni sem mertem. Azt mondtam, nem kell, vagy megyek inkább, iszok egy sört, vagy hatot, vagy rá is kenek, elnyomom egy viccel azt, ami vagyok, a többiek meg nevetnek, hogy ez hülye, míg én azt hiszem, ugyanazon nevetünk. Kedden és csütörtökön írás van végre, és azért fizetek, hogy olyanoktól tanuljak, akik már magukba szívták a tudást. És negyven ká sincs a  számlámon, azt se tudom, mennyit szabad még költenem a kocsmákban, mert nem tudom, mikor kapok pénzt bárkitől is a munkáért, amit elvégeztem, amit leszaroztak, hogy most nem jött össze, ez a fordítás fos lett, vagyis a fordítás jó, csak a külalak szar, csak a lektor azt nem tudja, hogy kilencedikben megbuktam félévkor nyelvtanból, és nekem az is csoda egyáltalán, hogy tudom, mit jelent a névmás, de a legtöbbször nem is tudom, csak példákon keresztül értem meg, pedig már ebből élek, és félek, hogy kóklernek néznek, nem akarok olyan munkát kiadni a kezem közül, ami nem forró, nem friss, nem üt szíven – akkor is, ha nem én írom a forgatókönyvet, csak lefordítom azt, de ezt most én írom, ezt, ami itt folyik, ami itt forog, csak rám néznek és mikor kiabálok, nevetnek, hogy ezzel a gyerekkel meg mi van? Nem nyom fel semmilyen boltot, nem erőszakos, nem nyomul csajokra, nem akarja többnek mutatni magát, nem akarja lenyomni a haverjait, nem akar kitűnni, nem akar jól öltözködni, nem érdekli a pénz sem, csak ül a gyertyafényél a Calgaryban, és mereng, néz a falra, néz Pötyire, a kutyára, meg a ketrecbe zárt papagájra, és nem érzi magát szabadabbnak, mert ma sem írt egy szót sem. Bólogat, nevet, fejben már máshol jár, nem a Calgaryban, hanem egy másik bolygón, és közben azt sem tudja, ezt a sok idegen fogalmat hogy fogja papírra ültetni, amit ott lát, a lebontott falakkal, más civilizációkkal, idegen lényekkel, olyan szívbemarkoló történettel, ami ezen a bolygón nem is foganhat, mert úgy érzi, rálépett az ösvényére, ami mindig is ott volt, de mondom, inkább elviccelte, vagy jobban mondva inkább elbliccelte, mert bérlete nem volt, jegyre se volt lóvé, anya már hátul áll, tesók kapaszkodnak, sírnak, üljek már fel, én meg kint állok a peronon, nem tudva, melyik az én járatom. És már most arról sír a Calgary bejárata előtt, ahol csöndben kell beszélni a lakók miatt, hogy nem érti, nem tudja, mihez kezdjen ezzel a tehetséggel, ezzel a hanggal, ami nem másé, egyedül az övé, egyedül ez repítheti fel a mennyekbe, a hegyeken át egyedül ezzel ismerheti meg a világot, ez döntheti romba, ezért fognak belészeretni, ezért fogják kinézni, ezért fognak emlékezni rá, és már tudja, hogy ez mekkora felelősség, ezért nem akarta magára venni ezt az igát, de többé már nincs hová menni, sarokba szorította saját magát abban a pillanatban, amikor kocsmázni kezdett, amikor a fővárosba költözött, amikor pinákba nyúlt, amikor érezte, hogy erről írnia kell, mert amit tapasztal, az nem leírható szavakkal, és csak azokba szeret bele, akik száján kijönnek efféle igazságok, gikszert okozva a mesterkélt világban, rácsodálkozva, hogy így is lehet élni, papírok, oldalak nélkül, felszabadultan, az elszabadult szavakkal, amelyek ott köröznek a szív és a fej körül, mint legyek a szaron, és a csaj egy nevetéssel elfújja őket messzire, amire én beleremegek, hogy nekem egy regény is kevés lenne, hogy felvezessek egy ilyen viccet, és csak akkor értem meg, hogy nincs trükk, nincs kiváltság, nincs igazságtalanság – a csaj egyedül azt kapja, amit ez a srác is kap már a Calgaryban bólogatva, hogy nem kell többé szégyellnie magát, hogy végre írósuliba jár, vannak tanárok, akik felfigyelhetnek rá, vannak társak, akik támogatják, aztán hazamegy, és még fél háromkor pötyög, mert nem tud lefeküdni aludni, és látott egy olyan csajt a kocsmában, hogy legszívesebben az összes leírt papírt elé helyezné, mint egy oltár elé, hogy egy pillanatra rá figyeljen, de mint minden kibaszott viccben, ez a csaj is egy pancserral ül a Calgary oldalsó asztalánál, ahová Viki néni száműzte őket, hogy ne foglaljanak el egy négy személyes asztalt, ahol anno tíz fiú várta Cseh Tamást. És talán az a pancser se csinált más, csak felfedte pancserságát, és eldobta a füzetet, de nekem ez már annyira a részemmé vált, hogy már nincs hová bújni, nincs hová dobni, ha elégne minden iratom, akkor újraírnám őket, mert csak ennek látom valami értelmét ezen a földön, ahová megszültek, csóróságba, piszokba, ami Viki néninél van, az semmi ahhoz képest, amikben fetrengtem kicsiként, vagy amiben fetrengek néha mai napig.

            Csak rajtam múlik, hogy megváltom-e a jegyet, vagy továbbra is bliccelek, mint akinek minden mindegy, az is, hogy elhagyják-e azok, akik szeretik, vagy hogy összejön-e, amire titokban vágyott kiskora óta. Jó játék volt, mert nem ütöttem meg magamat, de ideje – mert csak ezért érte meg félteni magamat, hogy felkészüljek a keményebb ütésekre –, ideje felvenni a kesztyűt, bemenni Viki nénihez, és tálalni neki, hogy könyvet akarok írni róla. Ami legalább annyira fog rólam szólni, mint róla. Legrosszabb esetben elszedem a pancsertól a csaját, amíg nem jön valaki, hogy az én kezemről is leüsse, és azon mélázunk Viki nénivel a gyertyafénynél, hogy miért nem viszik azt a kurva könyvet, amit közösen írtunk.

2022 ősze