A troliból kiefelé bámulva vette észre a kordonokat. Előzetesen nem olvasott híreket, nem tudta, mi történik, azonban rögtön megértette. Rendőrök és biztonsági őrök álltak a kordonok körül. Az egyik folyamatosan körözött a karjával, sípjával a szájában, amíg egyszercsak megállt a körözés, és kilépett a jármű elé. Olyankor a szomszédos sávból indulhattak el az autók.

A gyanúsnak vélt sofőröket igazoltatták és autóikat átvizsgálták. Magdi elképedve nézte a káoszt. Reményt és elégtételt akart sugározni cselekedetével, mert a félelem rossz döntéseket szül. Elképzelte Vezubszkyt, ahogy fel-alá járkál az irodájában, miközben tőle retteg, és a gondolatra elmosolyodott.

– Azt nézd – mutatott Bozsi egy rendőrségi konvojra, ami a troli mellett száguldott el. Legalább harmincat számolt.

– Kevés – jelentette ki Magdi magabiztosan.

Ma Budapest minden rendőre kevés lenne. Senki nem állíthatja meg. Míg a belügyminiszter mozgósított minden létező járőrt és tartalékost – gondolta Magdi –, egy valamivel nem számolt: hogy egy olyan ember készül ma merényletet elkövetni, akinek nincsen veszíteni valója. Magdi az ablakra lehelt, és a párára felírta, hogy Anya. Bozsi látta, és ahelyett, hogy zavarában elnézett volna, megfogta a lány másik kezét.  

A táska szinte pattanásig feszült a lába között. Magdi alig bírta levenni róla a szemét. Minden készen állt. Vezubszky annyira megakarta mutatni, hogy nem rettent meg, hogy nyilvános beszédet jelentett be mára. Magdi biztos volt benne, hogy a környező összes tetőn mesterlövészek fogják figyelni a helyszínt. Csak még izgalmasabbnak tűnt fel előtte a kihívás.

– Biztosan hülye vagyok – gondolta magában –, mert még így sem félek eléggé.

Magdi napok óta feljárt egy háztetőre, durván ötszáz méterre onnan, ahol a beszédet fogja tartani a miniszter. Megnézte magának nappal, hogy milyen színe van a tetőnek, majd azt is, hogy az eggyel alatta lévő erkélyen milyen színek dominálnak. Teljesen be kell olvadnia a környezetébe arra az egyetlen percre. A többi nem számít, utána olyan színes és látványos lehet, akár a tűzijáték. Ezekben a percben ő maga is szét bírt volna robbanni. A mellkasában mintha szüntelenül perzselt volna a görögtűz. Ünnepnap a mai, gondolta.

Kezdetben úgy volt, hogy a tetőről fog az erkélyre lemászni, de tudta, hogy észre fogják venni. Emiatt belógott az épületbe, és olcsó szövegekkel meg pár apró hazugsággal kinyomozta, melyik lakás erkélye néz a térre, ahol a beszédet tartják. Senkit nem fog bántani, de fegyverrel fog belépni a lakásba. Bozsinak úgy mondta, hogy nem számít, ha elkapják, de volt egy olyan gondolata, hogy a merénylet után megpattan, és további merényletekbe kezd. Kinyírni ezt-azt, ahogy ő nevezte. Sepregetni kicsit, megtisztítani a parlamentet az élősködőktől. De be kellett látnia maga előtt is, hogy ez mind csak ábránd. A mai napot vagy hullaházban, vagy börtönben fogja nyugtázni.

Bozsi nyugtalan volt. Minden zajra odafigyelt, abból pedig volt bőven a trolin. Minden kátyú és ajtónyitás gyanús volt neki. Csak azt leste, mikor pattannak fel a kommandósok, és gyűrik le őket a földre. Figyelte az utasokat is, hátha téglák és csak az alkalmat lesik, hogy felfedjék magukat stukkerrel a kezükben. Az lett volna a legrosszabb. Bozsi tudta, hogy Magdi előbb rendez vérfürdőt, mintsem hogy megadja magát. Ki tudja, hány ártatlan utas veszítené el az életét a lövöldözésben. Ki tudja, hogy ő maga még ártatlan-e.

– Ne izgulj, minden rendben lesz – szorította meg Magdi Bozsi kezét.

– Könnyű azt mondani – Bozsi homloka verejtékezett, lélegeznie egyre nehezebb volt. Magdi észrevette.

– Ha így folytatod, még lebuktatsz. Relax.

Kezét a combjára helyezte. Számított rá, hogy ez olyasvalami, amire a srác régóta vágyott, és hogy megnyugtatja. Ehelyett Bozsi csak még izgatottabbá vált. Szinte lecsapta onnan Magdi kezét, és idegesen forgatta a fejét ide-oda. Kerülte a lány tekintetét.

– És az a fickó ki? – kérdezte.

– Melyik?

– Amelyik mindjárt megöl a szemével.

Bozsi és Magdi egy középkorú férfivel nézett farkasszemet, aki szembe ült velük jó pár üléssel előrébb.

– Csak egy senki. Hagyd. Tele van velük a város.

– Csak egy senki – ismételte Bozsi. Mégsem vette le róla a szemét. A troli zötyögött, ami végül elterelte a figyelmét, és mire két megállóval később oda nézett, a férfi már nem volt a járaton.

– Minden rendben lesz – ígérte Magdi.

Bozsi elképzelni se tudta, honnan a lány magabiztossága egy ilyen merénylet napján.

– Ha megússzuk...

– Ne kezdd – intette le a lány.

– Ha megússzuk, szeretném, ha elutaznánk. Ezúttal tényleg. Csak te meg én. Kinéztem Svájcban egy tökéletes helyet, fent a hegyekben. Senki nem zavarna bennünket.

– Ne is ábrándozz ilyenről. Nem lesz.

– Épp ezért ábrándozok róla. Azt még csak szabad, nem?

– De – adott igazat a lány megengedően. Fesztelenül, nyugodtan beszélt. – Hová akarsz menni?

– Van egy Interlaken nevű kis falu. Csodaszép képeket mutogatnak róla az interneten. Nem a hegy tetején van, hanem lent, a völgyben, de biztosan megtaláljuk a nyugalmunkat.

– Nagyváros?

– Egy kis, ötezres város. 

– Ezt el tudom fogadni – mosolygott. – Két külön szobát bérelnénk?

– Te hülyéskedsz? Nincs az az isten – vágta rá dacosan a férfi. Magdi jól szórakozott a válaszon, bár nevetni nem tudott.

A troli megállt, kinyitotta az ajtóit, és legalább egy tucat ember szállt fel. Mire észbe kaptak volna, egyszerre ott állt előttük a Fogatlan, és megindult feléjük.

– Faszom! Hoztál kést?

– Kést?! Miért hoztam volna kést? – felelte bepánikolva Bozsi.

A következő pillanatban a férfi belevágta Magdi fejét a korlátba.

– Mi a fasz, ember?! – kiáltotta Bozsi.

A férfi a földre lökte Bozsit, és mielőtt bármelyik utas közbeléphetett volna, egy második, alacsony, fürge férfi a semmiből előteremve beledöfte a kését a feltápászkodó Magdi hasába. A vér gyorsan terjedt. Mire a sofőr megállította a trolit és a sikoltozó utasok lerohantak, már csak Bozsi maradt ott Magdival. Csak ők ketten, mintha ez a troli lett volna az élet, ami nekik volt szánva. Magdi pedig most elhagyja ezt a járatot.

A fiú a fekvő lány fölé hajolt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz.

– Ne aggódj, ne aggódj! Megcsinálom. Elviszlek egy orvoshoz gyorsan! Csak tarts ki!

A vérzés megállíthatatlannak tűnt. Bozsi levette a dzsekijét és a lány hasára szorította. A nyomástól Magdi felnyögött.

– Azonnal hívjon mentőt! – kiáltotta a sofőrnek Bozsi.

– Már úton vannak. Úristen. Úristen!

A sofőr fel-alá járkálva dörzsölte kezével az arcát, mintha ő követett volna el valami fatális baklövést. A leszállt utasok és a járókelők kis csoportban figyelték Magdit. Többen sokkos állapotba kerültek. Fogatlanék messze jártak.

– Az apám... az apám...

– Shhhhh! Hallgass! Most ne beszélj – csitította a fiú.

– A táska... a tás...

Magdi nem tudta befejezni a mondatot, de remegő, lassú kezével kinyúlt a táska irányába. Bozsi nem törődött vele. Magdi kigúvadt szemekkel nézett hol őrá, hol a táskára, mire megértette.

– Nem hagylak itt! Nem hagylak itt, Magdi!

– Menj... fogd a táskát és... – szájából vért köhögött fel. A maszk hamar átvérzett. – Találkozunk Interlakenben.

Bozsi habozott egy pillanatig, majd a lány kezébe adta a hasán tartott dzsekit. Egy rövid ideig fogta a kezeit, majd elengedte őket, és hagyta, hogy a lány magának szorítsa. Felkapta a táskát, és lerohant a trolibuszról. Lefelé jövet elvágódott, az arcával megkongatta a járdát. Többen is kellettek, hogy felsegítsék. Le akarták ültetni, de Bozsi lerázta őket, és szédelegve futni kezdett.

– Hé! Mégis hová a fenébe rohan? – kiáltott utána egy nő, de Bozsi elkezdett futni és meg sem állt, amíg el nem érte a következő sarkot.

– Álljon meg! – kiáltották többen is utána.

A megrémült utasoknak kellett ellátni a vérző lányt, és tartani benne a lelket, hogy életben maradjon, míg kiér a mentő.