Az előző részekből: Bozsi és Magdi egy koncertten találkoztak hosszú idő óta, ahol összezörrentek kicsit. Bozsi megkívánta a lányt, Magdi viszont a háta közepére se kívánta őt. Magdi munka után elsírta magát a villamoson. Hazament és ivott, hogy el tudjon aludni, majd berontott a lakótársa szobájába, hogy megölje, de az nem volt otthon. 

*

            – Szia, hogy vagy? – kérdezte a főnöke.

            – Jól – felelte Magdi. Esze ágában se volt visszakérdezni.

            – Én is megvagyok, kösz.

            Laci Az a fajta nagydumás fickó volt, akire nem tudtál haragudni. Felőled kinyírhatta a saját családját is egy láncfűrésszel, te akkor is a elnevetgélsz a viccen. És itt van valahol a kutya elásva. Pontosan tudod, hogy ezek a fickók nincsenek rendben, valamit nagyon elcsesztek, amiért ennyit rizsáznak, hogy eltakarják a tévedéseiket, mégis bírod őket.

            – Biztos, hogy jól vagy?

            – Persze, csak fáradt vagyok.

            – Hé, nekem elmondhatod.

            Ez a másik. Ezek a rohadékok tényleg figyelnek rád. Ezek egyből megérzik, ha van valami bajod, és addig szekálnak, amíg ki nem húzzák belőled, mint szálkát a kisujjból.

            Magdiból mindig úgy kell kihúzni az érzéseket. Folyton azt leste, hol használják fel majd később ellene, ha megnyílik mások előtt. Azért is csukva tartja a száját.

            – Miért, talán olyan jól fizetlek, hogy telik pszichológusra? - kérdezte Laci.

            Ó, hogy dögölnél meg.

            – Hogy hogy vagyok, az kérdezed? – kezdte Magdni. –  Nos, egészen tavalyig azt sem tudtam, hogy az apám még életben van. Azt mondják, ő nagyon is tud rólam, és megakar keresni. Börtönben volt, mióta az eszemet tudom. Most pedig vadászik rám, minden utcasarkon úgy fordulok be, hogy azt várom, mikor ragad el, és akkor kereshetsz új alkalmazottat magadnak. Akkor nem jövök többet vissza.

            – Ez az, add ki magadból! – bíztatta Laci. – Még van két perc nyitásig.

            Magdi csak úgy darálta. Akkor most megkapja.

            – A rendőrök tehetetlenek, testőrökre nincs pénzem. Huszonkét éves vagyok, egy olyan szakra járok, amit sosem fogok befejezni, ráadásul telibe szarom. Mellette itt dolgozok ebben a rohadt gíroszosban, amitől már aludni sem tudok rendesen, miközben éppen csak ki tudom fizetni a számlákat és a lakbért.

            Laci megértően bólogatott, mintha AA gyűlésen volnának, és Magdi valami olyasmit mond, amivel teljesen azonosulni tud.

            – A lakbérét egy olyan lakásnak, aminek minden szegletét gyűlölöm. A lakótársam egyfolytában csesztet, figyel és ólálkodik körülöttem, mintha csak azt várná, mikor teszem rossz helyre a sót vagy mikor öntöm ki a vizet. Még mindig vannak online óráink, megőrülök, ha még egy szemesztert otthonról kell elvégezni. Nem tudok fókuszálni semmire, az agyam állandóan menekülő üzemmódba van állítva, még akkor is, ha csak az ágyban fekszem, és még csak azt sem tudom, mi elől futok. De gyors vagyok, mert gyorsnak, alkalmazkodónak és ravasznak kellett lennem, ha életben akartam maradni. És mi lett a jussom? Amíg az ismerőseim tűsarkúban, szőrmekabátban kokóznak a belvárosi helyeken, champagne-t meg skót whisky-t szürcsölgetve,  én itt szívom magamba a zsírt meg az olajat meg a koszt, ami a zsírtól még jobban tapad a hajamra, amit csak a rohadt meló miatt vágtam le, mert már képtelenség volt mosni, és most minden rohadt srác leszbikusnak néz, ami szerintem jogos is, mert még egy rohadt normális kapcsolatom sem volt férfiakkal.

             – Gyerünk!

      – Bazdmeg, ez így nem megy, azt se tudom, ki vagy te valójában, tele vagy megmagyarázhatatlan attribútumokkal, minden szarságot elkövetsz, hogy nevessek rajtad, de ha azt kérdezed, hogy vagyok, akkor tessék, igen, évek óta lányokkal randizok, amiért külön gyűlölöm önmagam, ha még nem lenne elég, hogy amúgy is, mióta az eszemet tudom, csak egy kibaszott nyűg voltam mindenki nyakán. És még folytathatnám, még legalább tízszer ugyanennyi van bennem, de már ettől is elfáradtam, hogy ezt elmondtam, egyszerűen minden kimondott szó úgy szívja az energiámat, mint a hosszú haj ezt az olajos, zsíros szart, ami körül vesz, és amikor egyetlen este elmegyek koncertre, hogy végre jól érezzem magam, két kibaszott tapló geci belém köt, és érzem, érzem, hogy az egész koncertterem a halálomat kívánja, én meg csak fel akarok állni a helyemről, hogy...

            – Jézusom, Magdi...

            – Még nem fejeztem be!

            Laci magához húzta az eltorzult arcú lányt, és erősen szorította. Várta, hogy elkezdjen rázkódni a teste a karjai közt, de Magdi nem tört meg ilyen könnyen.

            – Fogalmam se volt... olyan kis vidám szoktál lenni. Most végre kiadtad.  

      – Persze, mert még egy ilyen tetű gíroszosban is mosolyogni kell, vagy mehetsz járdát seperni a közmunkásokkal.

            – Hé, hé, hé. Várj, ez a „leszbikus vagyok” dolog most azt jelenti, hogy esélyem se volt nálad?

            – Hülye. Az apakomplexus az egyetlen lelki betegség, amivel nem rendelkezem.  

            Laci felnevetett. Valóban az apja lehetett volna.

            – Nem ismerek nálad keményebb csajt. Emlékszel azokra, azokra az angolokra? Akiket úgy kizavartál, meg az egyiket, azt amelyik készen volt, nyakon verted....

            – Igen, te meg a húsvágó késsel ugrottál nekik...

            – Esküszöm, ha nem állítasz le, most börtönben ülnék.

            – Én meg itt repednék még mindig egyedül.

            Mindketten felsóhajtottak.

            – Kösz, hogy nem vagy sitten. Én viszont hamarosan odakerülök.

            – Dehogy kerülsz.

            – De.

            – Mégis miért mennél? Az apád kijön, te meg egyből bemenekülsz?

            – Nem tudom. Valamiért biztos elvisznek.

            – Kell pénz?

            – Változtatni akarok. És nem érdekel, mibe kerül, akkor is fogok. Ha sittre megyek, akkor is.

            – Csak ne tégy kárt senkiben. Azzal nem segítesz se magadon, se másokon.

            Eddig erre nem is gondolt. Megköszönte a lelkifröccsöt, és kinyitották a helyet. Többen is várakoztak már, hogy kinyissanak. Szerencse, hogy csak elvitelre árulnak, így nem kell beszélgetnie senkivel a vendégek közül. Kiadja nekik a kaját, és mehetnek a fenébe.

            Hogy ennyire megnyílt Laci előtt, az nem volt szokványos. Az első érzés, ami elfogta, miután elengedték egymást, a félelem volt. Az attól való félelem, hogy ez a másiknak nem jelentett az égvilágon semmit – bármennyire is eljátssza, hogy de –, és vissza fog élni vele egy gyengébb pillanatában. Megkönnyebbülésről szó se volt.

* 

            Bozsi a körúton sétált. Teljesen fel volt rázva. Nemrég megnézett egy politikai vitaműsort, amiben képviselők állatok módjára üvöltöztek egymással. Nézni is utálta, de a gyűlölet a képernyő elé szögezte. Hiába késelnek utasok buszsofőröket, amikor rájuk szólnak, hogy tegyék fel a maszkot, vagy mert hangosan hallgatják a zenét, a képviselők nem akarnak se oktatási, se nevelési, se semmilyen reformot vagy döntést meghozni. És addig hagyják elharapódzni ezt az egészet, amíg közülük valaki nem kap egy döfést a hasába egy idegbajos embertől, amiért bal lábbal kelt fel, vagy hidegen szolgálta fel a pincér a kávéját, esetleg mert nem talált parkolóhelyet magának. Sokszor elképzelte már, hogy amikor a számára legutálatosabb politikus bemegy ebédelni a kedvenc éttermébe, a pincér felszolgálja a menüt, odaadja a kést meg a villát (mégiscsak kapjon esélyt visszatámadni), kikészíti a szalvétát, kinyitja az asztalnál az üveg bort, majd előránt a köténye alól egy negyven centi hosszú konyhai kést, és szemből átdöfi a disznó torkát. És mielőtt még bárki közbe avatkozhatna, a kést úgy megforgatja a torkában, hogy azt mondják rá az intenzíven: inoperábilis. Ő akart lenni ez a pincér.