Az előző részekben történt: Magdi és Bozsi egy családi nyaralóban húzzák meg magukat, mielőtt külföldre szöknének.

A harmadik napon hűvösebb volt az idő, mégis a teraszon ültek. A sörösdobozokat egy műanyag zacskóba szedték, mellette az üres whiskys üveg állt. Az asztalon két kávéscsésze és egy retro szódásüveg állt. A kiürült kávéscsészékből itták a fröccsöket.

– Két napja elküldtem a sajtónak egy videót.

– Azt hittem, nyomoznak utánad.

– Nem, nem az én telefonomról. Szereztem egyet ZT-től, amit nem tudnak lenyomozni.

Bozsi kezében megállt a pohár.

– Milyen videót?

– A Vezubszky látható rajta, amint egy fiatal nőre mászik rá az erkélyen. Még egy bugyit is ledobtak az utcára.

– De annak felesége van, vagy nem?

– Épp ez az! Ne kérdezd, hogy került hozzám a videó...

– Nem kérdezem.

Bozsi elgondolkozott, majd a szájához emelte a poharat, és kiitta.

– És azt hittem, hogy mostanra... hogy mit tudom én, felrobban a világűr vagy kitör a forradalom, vagy tudom is én!

– És?

– Semmi. Még csak le sem mondott az a faszfej.

– A neje biztos kibukott.

– Nem a házasságát akartam tönkretenni. Egyszerűen csak... nem értünk el semmit azzal, amit tettem, érted?

– Azt hittem, te megkönnyebbültél, vagy elégtételt éreztél. Miután megölted azt az ügyészt.

– Azt is éreztem, de akartam, hogy más is érezze. Hogy történjen valami nagy, hogy ne legyen még egy ilyen korrupt ügyész. De úgy tűnik, hogy ezeket vagy egyesével vadászod le, vagy ugyanott maradnak, ahol eddig. Tudod, nem is bánom, hogy megszökünk, mert semmi kedvem itt maradni egy ilyen országban. Lehangol, amint valaki bekapcsolja a tévét körülöttem vagy hallom a rádióból, hogy mi megy.

Bozsi kezét a lány combjárólé áttette a szék karfájára. Unta már, sőt, zavarta, hogy körülötte mindenki lesajnálóan és fennhéjázón beszél Magyarországról.

– Hát, akkor ő nyert. Vezubszky – mondta.

Magdi nem felelt, de Bozsi tudta, hogy bármi mást szívesebben hallott volna tőle. Szinte diadalittasnak érezte magát egy röpke percig, amikor zaj ütötte meg a fülét. A bevezető úton feltűnt egy autó.

Mindketten figyelni kezdték. A hétvégén több autó is eljött erre, ketten a nyaraló előtt is elmentek. Hátrább, az utca végén állt még néhány nyaralóvá alakított régi présház.

– Szerinted ide jön?

A lány nem felelt. Idegei megfeszültek, ébersége fokozódott. Az autó lassan, határozottan közeledett, és a kövesútról lefordulva rátért a bekötőútra.

– Vársz valakit?

– Senkit. A nagybátyámnak fehér Chevroletje van, ez nem ő lesz.

Kéz a kézben figyelték a feléjük tartó autót. Mint az óvodában, amikor várták, hogy értük jöjjenek a szüleik. Magdi sokszor megfogta Bozsi kezét, éppen így, és olyan erősen szorította, hogy a fiúnak már-már fájt, de sosem szólt érte. Talán ekkor tanulta meg, hogy ne mondja ki, mit érez. Akkor, ott nem gondolt bele abba, mi történik Magdival otthon. Nem látott túl önmagán és azon, hogy vele mi lesz majd, ha hazaér. Ez egészen így ment addig, amíg már nem bírt másra sem gondolni, csak Magdira. A nyári szünetek időtlen hosszúra nyúltak, mintha sosem akarnának véget érni. Egészen szeptemberig kellett várnia, hogy újra lássa őt! És bármerre mentek, bárhol ettek vagy vásároltak, bármilyen rendezvényen vettek részt a szüleivel, ő árgus szemekkel figyelte, hol fog felbukkanni Magdi, hátha meglátja, hátha odarohanhat hozzá, és adhat neki egy puszit, amit az óvoda falain belül sosem merne adni. Többször elképzelte, hogy az apja mellől el kéne rángatnia – mondjuk egy tömegrendezvényen a felnőttek lábai között –, hogy ne lássa, amint megcsókolja, bár még azt sem tudta, hogyan adják a csókot. A szüleit rajtakapta néha, de sehogy sem tudta kifundálni, hogy lehet az, hogy úgy érjen össze két ember ajka.

A lányhoz fordult, és megcsókolta őt. Nem sikerült jól, inkább sutának hatott. A lány félig az arcát, félig az autót nézte. Kiszabadította kezét a Bozsiéból, és összefonta két karját a mellkasa előtt. Hogy ő mire gondolt, arról Bozsinak lövése sem volt. Szerette volna, ha beleláthat a fejébe, hogy tudja, hogyan gondolkozik egy olyan ember, aki világéletében aszerint cselekedett, amit valójában gondolt. Még mindig félistennőnek tűnt fel előtte, a puszta halandó előtt.  

– Ne aggódj, biztosan csak valami ártalmatlan látogató. Nézd meg, semmi kíséret nincs vele.

Bozsi mondani készült valamit, de hirtelen megütközött valamiben.

– Várj, ezt idáig meg sem kérdeztem. Te honnan tudtad, hogy hová költöztem Budapestről?

– Szerinted? Ha valakit ki kell nyírnom, ahhoz kapok címet is.

– Úristen! – csattant fel Bozsi ijedten. – Ez végig nyomozta az egész ügyet! A lakáseladást Pesten, meg aztán a soproni lakásvásárlást! Hiszen jártak is ott az emberei...

Bozsi felpattant a székből, és fel-alá kezdett járkálni.

– Ülj vissza!

Bozsi meg se hallotta.

– Nem hallod! Ülj le! Csak rám hozod a parát.

A fiú visszaült.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Van fegyvered?

– Azt mondod, hogy nem lesz semmi baj, aztán megkérdezed, hogy van-e fegyverem?!

– Csak azt mondom, hogy a biztonság kedvéért, amíg ide nem ér az autó, talán jobb, ha...

– Nem hoztam semmit. Képzeld, mi nem vagyunk egy gyilkos család!

A vádaskodás előbb bukott ki Bozsiból, mint hitte volna.

Az autó mellett úgy csapott fel a por, mintha vízben hasító jetski volna. A kavicsok apró ropogása egyre hangosabbá vált a kerékgumi alatt. A második és harmadik kanyaron is befordult az autó, így már biztossá vált, hogy a nyaraló felé tart.

Magdi kést rejtett a lábszárához, Bozsi a kalapácsot markolta, igaz, elég idétlenül. Figyelték, hogyan közeledik feléjük a jármű, és nem szóltak egy árva szót sem.

– Boldog vagy?

– Tessék?

– Ha ma meghalunk, tudni akarom, hogy boldoggá tettelek-e. Nem értem el semmi mást ebben a tetű életben, de...

– Rendkívül boldoggá teszel.

A lány örült a válasznak, de nem tudott megnyugodni.

– Ne aggódj, minden rendben lesz.

– Nem, itt már semmi nem lesz rendben. Semmi értelme nem volt ennek. Meglátunk egy autót, és úgy teszünk, mintha a kivégzőosztag jönne értünk.

– Szerinted ez lesz most már mindig? 

– Jobb lett volna, ha bele se fogok, és elállok az ötlettől, amikor még el lehetett. Hiba volt lelőni az ügyészt.

– Jó tíz éve tervezted. Volt valaha olyan forgatókönyv, amiben nem teszed meg?

Magdi elképzelt ezer életutat, ezer forgatókönyvet, telegépelt lapok tízezreit. Az összes oldal egyetlen irányba mutatott, egy célkereszt irányába. Aztán összegyűrte a papírokat, és kihajította őket a fejéből. Nem volt burok, sem elhajlás, mindig is meg fogja tenni, ha ezer életet él is.

Hátradőlt a székében, a fejét egészen hátra vetette a háttámlán, úgy válaszolt:

– Csak tudod, szerettem volna, ha mindez nem velem történik. Volt egy nevelőszülőm, egy egyedülálló anya, akinél maradhattam volna, de megszöktem.

Az autó lassan közeledett, ide-oda imbolyogva a hepehupás földúton. Magdi úgy beszélt, hogy végig azt nézte.

– Szeretett engem, én viszont iszonyodtam tőle. Förtelmes volt belekerülni abba a magány-fészekbe, amit az évek alatt rakott. Tőlem várta el, hogy ismét boldog legyen, és ennek a terhét nem bírtam el. Néha álmodok róla. Rendesen bánt velem, és ha ott maradok, egy egész okés családdá válhattunk volna. Eleinte azt akartam, hogy ő mondjon le rólam, szóval elmondtam mindent, még azt is, hogy a lányokat szeretem. Nem érdekelte, azt mondta, szeret, legyek bármilyen is. Nem hittem neki. Ha mindegy, milyen vagyok, akkor az is mindegy, hogy én vagyok-e vele, vagy valaki más. Megszöktem, de abban a pillanatban, ahogy visszanéztem a kapujára, megbántam. Ismered azt az érzést, amikor tudod, hogy valamit úgyis megfogsz tenni, de már abban a pillanatban utálod magad érte, hogy eszedbe jutott? Épp így haladsz a megvalósítás felé, ahogyan ez az autó közelített felénk. Először csak távol tűnik fel, nem látod pontosan, ki ő, mi ő, vagy merre halad, vagy mekkora zajjal van. De aztán, ahogy egyre közelebb jön, látod, hogy mekkora, hogy milyen típusú és hogy merre tart. Mivel csak mi vagyunk a bekötőút után, tudod, hová fog megérkezni. Így voltam vele én is akkor, amikor gyerekként megfogadtam, hogy ölni fogok. El sem tudod képzelni, mit élhettem akkor át. Mert én nem csak kiterveltem a gyilkosságot, én megfogadtam magamnak, hogy ha beledöglök is, végrehajtom. És amikor elbizonytalanodtam, vagy mellőztem, akkor elővettem a régi fényképeket anyámról, és addig néztem őket, amíg ismét fel nem éledt bennem a harag eléggé ahhoz, hogy kimenjek a lőtérre és lőjjek.

– Közben meg bezsebeltél néhány olimpiai érmet.

A göröngyös út úgy dobálta az autót, mint ladikot a szeles tenger. Magdi menekülésre készen felpattant a székéből, és félig már a szőlős felé szökdelt.

– De tudod – mondta félig felé fordulva – sosem gondoltam volna, még a legszebb álmaimban sem, hogy találok egy ilyen hülyét, mint te.

Bozsi életében most jött el az a pillanat, amikor készen állt az ölésre.

Az autó egyre közeledett, majd elért a nyaraló kerítéséig, és lomhán vonszolta feljebb magát a domboldalon.   

Bozsiék kifújták magukat. Magdi a földbe állította a kést, és visszament a teraszra.

– Asszem, erre hozok még egy üveg whisky-t – mondta Bozsi megkönnyebbülten.

– Hagyd. Inkább csomagolj össze.

– Indulunk külföldre?

– Nem. Megyünk haza Budapestre.

45.

Mire felértek a fővárosba, sállal és baseball sapkával kellett eltakarni arcukat. Magdi arcképe kint lógott majdnem minden utcasarkon. Bekerült a nagyok közé, innen nincs visszaút.

– Ez nagyon nem volt jó döntés. Eddig is tudtam, hogy köröznek, de most, hogy látom is a szememmel, csak jobban rám hozza a parát!
– Hallgass! Az utolsó, amire szükségem van, az egy ilyen nyivákoló kisgyerek! – csitította a lány, miközben azt nézte, hogy osonhatnának el a járőrök mellett. A Déli Pályaudvar büféjénél álltak, azt várva, hogy a rend őrei arrébb álljanak.

– Vagy akár külön is mehetnénk.

– Te beszari! Menjél akkor.

– Csak egy ötlet volt! – védekezett Bozsi.

Tenyere izzadt, szíve hevesen vert. Egyfolytában a szülein járt az esze. Ha úgy adódik, elmegy hozzájuk és elbúcsúzik tőlük. Azt nem tudta, hogy tálalhatná nekik a dolgot, de azt tudta, hogy nem mehet csak úgy el szó nélkül. Magdinál más, az ő családja régóta szétesett, de az övé még egyben van. Még, gondolta, és hosszasan időzött ezen a szócskán.

– Most! – lökött rajta egyet Magdi, és megindultak a kijárat felé. Az egyik állomás melletti kis utcában egy vasajtón zörgetett, ami látszólag a társasház szuterén lakásához tartozott.

Bozontos, ősz hajú ember nyitott ajtót. Majdnem leesett az álla, amikor meglátta, ki jött el hozzá.

– Mi a fészkes fenét keresel itt?

– Szia! Bejöhetünk?

– Hát nem is tudom, izé... mibe keveredtél? – majd mintha csak most tűnt volna föl neki, hogy nincs egyedül – Keveredtetek.

­­– Később mindent elmagyarázok. Nincs egy cigid? Vagy bármid?

A férfi félve körbepillantott, majd idegesen berántotta a két fiatalt a lépcsőn. A vasajtót bentről hevederrel zárta vissza. Bence régóta ismerte Magdit, Bozsinak az az érzése támadt, hogy amolyan pótapa figura lehetett számára.

Egy kis, kerek asztalhoz ültek le. A férfi hozott a hűtőből három sört – három különböző márkájút. Porosak, enyhén ragacsosak voltak, de Bozsiék így is hálásak voltak érte. Bence meglehetősen ideges volt, de próbálta türtőztetni magát.

– Mi ez az egész? Igaz, amit a lapokban írtak?

– Tudod, hogy az.

– Mindig is irigyeltelek a merészségedért, de már nem vagyok benne biztos, hogy tudod, miről van szó. Tudod te, kit öltél meg?

– És te tudod? – kérdezett vissza a lány, szinte vádlón.

– Ez nem mentség akkor sem! Hát erre tanítottalak? Mi?

És ezzel el is szállt a férfi jómodora. Nagyot húzott a sörből.

Bozsi körbenézett a falakra helyezett díjakon, emléklapokon, érméken, trófeákon és okleveleken, és rögtön kitalálta, kinél vannak. Magdi edzője dühös szemekkel nézett egykori tanítványa szemébe. Érezni lehetett, csak ebből az egy pillantásból, hogy kettejük között megszakadt valami.

– Ő itt Bozsi, a barátom.

– Örvendek! – mondta Bozsi. Bence egy pillantással üdvözölte.

– És mit keresel itt? Rég börtönben lenne a helyed! Vagy lett volna annyi eszed, hogy itt hagyd ezt a kurva országot örökre! Mondd csak, mi van az apáddal?

– Tudja a franc. Meg akart öletni nemrég.

Magdi felhúzta a pólóját, és egy gyógyulóban lévő heget tárt fel. Bence nem akarta elhinni, amit lát.

– Ezt ő tette?

– Valamelyik embere. Leszúrt a trolin.

– Te jó ég! Én azt a cikket olvastam!

– Nagyon sok időd maradt olvasni. Miért nem mész ki gyakorolni a lőtérre inkább?

– Ezekkel a remegő kezekkel? – tette fel a kérdést, és kezeit kihelyezte maga elé, mint árus a portékáját. – Nem vagyok már se fiatal, se biztos kezű. Eljártak felettem az évek. Te viszont bebiztosítottad magadnak, hogy...

– Hagyd abba. Kérlek. – Bozsi most először látta, hogy Magdi felnézett volna valakire. – Csak meg szeretnénk húzni magunkat nálad pár napig.

– Pár napig, mi? És mi a tervetek? Várost néztek? Elmentek a libegőre, meg a kurva halászbástyára?

– Kérlek, Bence! Ha annyira olvastad a híreket, talán hallottál egy videóról is, amit kiszivárogtattak.

Bence a fejét vakarta. Nem ugrott be neki semmi.

– Vezubszky. Mondd neked valamit a név?

– A izé, az egészségügyi miniszter?

Magdi biccentett.

– Jaj, várjál! Azt is olvastam! Mi közöd van ahhoz neked?

– Nagyon is sok. Nagyon is sok. – ismételte el nyomatékosan, majd Bozsi kezébe helyezte a sajátját. Bozsi most először nem örült neki. Jobban örült volna, ha elmenekülnek az országból, amíg lehet. Hamarosan lezárják a határokat, ha megneszelik, hogy itt vannak a városban. Samu egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki csak úgy futni hagyná őket. Magdi leütötte őt. Egy olyan embert, akinek a teljes karrierje ezen az ügyön áll vagy bukik. Elfogta a félelem, és jó erősen rá kellett szorítani Magdi kezére.

– Hát a barátod mitől fél ennyire? – kérdezte Bence. Bozsinak csak ekkor tűnt fel, milyen keserves képet vágott.

– Mindent elveszíthetünk. De van egy tervem. Meg vannak még a sajtós kapcsolataid?

– Mit akarsz te velük? – csattant fel Bence, és felállt a székéből.

– Beszélni szeretnék az egyikőjükkel.

Bence rágyújtott, és amint ledobta az asztalra a doboz cigit, Bozsi mohón kapott utána. A sírás határán állt, de amikor ránézett Magdira, ő mintha... mintha mosolygott volna.

– Két éjszaka. Ennyit maradhattok. Világos? – figyelmeztette őket szigorúan Bence.

– A szíved még mindig vajból van.

– És te még mindig visszaélsz vele. Jártak nálam is a nyomozók, azt ne hidd, hogy nem! Benéztek még a leghátsó kisszobába is, nem ott bujkálsz-e! Tudd meg, Sotkovszki Magdolna, soha életemben nem volt ilyen kutyaütő tanítványom, mint te, és soha nem szégyelltem magam úgy senkiért, mint amikor itt volt az a két rendőr, aztán meg mikor láttalak a tévében...

– És soha nem is aggódtál senkiért ennyire. Én voltam a legjobb lövőd, ezt ne felejtsd el.

– Bárcsak valami jobbra használtad volna fel a tudásodat!

– A lövészetet? Mégis mi másra lehet ezt a tudást felhasználni? Ne légy álszent!

Bozsi harmadik cigijére gyújtott rá, Bence meg szitkozódva megjegyezte, hogy a cigi ára az egekben van. Bozsi söre kiürült, és afelől érdeklődött, hogy nincs-e valami erősebb.