Előző részek: Bozsi beköpte ZT-t Samu nyomozónál, majd elmegy Mimihez, hogy megtudja, hol van ZT. 

38.

A lenyugvó nap kísérte Bozsit az üres utcákon. Gyalog volt, hogy legyen ideje kigondolni, hogy mit mondjon, amikor végre elér ZT-hez. A külvárosi filmstúdió előtti poros járdán műanyagpoharak voltak eldobálva. A terve egyszerű volt: leszerződteti magát ZT-nek, kap egy fegyvert, és megöli Magdi apját. Ezzel egy életre magához köti a lányt, mert mindig abba szeretnek bele az emberek, akinek olyanja van, ami a másiknak hiányzik. 

Ahogy közeledett a kapu felé, egyre jobban lett úrrá rajta a szorongás. Attól félt, hogy annyira izgulni fog, hogy elfelejt beszélni is. Jellemző rá, hogy épp az ilyen helyzetekben tör ki rajta a para. Amikor Magdival volt, akkor is izgult, bár inkább csak az elején. Mostanra megtanulta kezelni az érzéseit. De alvilági figurákkal még sosem volt dolga, a blahás telefonlopásokat leszámítva (szájba verték, elsírta magát, a telóját vitték). Olyanokkal meg pláne nem, akiket feldobott a rendőrségen. Tulajdonképpen nem is tudta, mit akar mondani neki. Csak Magdival akart lenni, örökkön örökké. Kézenfogja, és elviszi őt Interlakenbe. Svájc csodálatos hely télen.

Amíg be nem fordult a zsákutcába, arról fantáziált, hogy a Genfi-tó partján állnak, és csókolóznak. Magdi vagy megtudja, hogy szereti, és eljön vele, vagy elhagyja. Eléggé benne vannak már a szarban ahhoz, hogy kimondatlan szavak leselkedjenek rájuk az úton, amik bármikor előugorhatnak szörnyeteg képében. Még egy utolsó nehézség, aztán szabadok végleg.

Séta közben kapott egy emailt az egyik egyetemi tanárától. Afelől érdeklődött, hogy miért nem látogatja az óráit. Bozsi félrehúzta az ujjával, hogy ne lássa az értesítések között.

A telepre érve még inkább elfogta a szorongás. Kietlen, szemetes hely volt poros, töredezett betonnal. Ökölbe szorította a kezét, hogy a földre húzza a súlya, különben elszáll, elszalad. Az épületek ablakai be voltak törve több helyen, volt, ahol kartonnal próbálták befoltozni, de legalább a felüknél nem volt semmi oda rakva. Bozsi egy lelket sem látott. Vasárnap este volt már, közeledett a sötétség, és bár nem tudta, milyen a gengszterek munkaideje, remélte, hogy nem ér véget délután négykor. Óvatosan, halkan lépkedve osont, minden sarkon először kipillantva, nehogy belerohanjon valakibe, vagy valaki meglássa. Magával hozta a pillangókését, bár remélte, hogy nem kell használnia. A cserkésztábor óta nem nyitotta ki.

Zaj ütötte meg a fülét, és a kapubejáróhoz fordult. Egy terepjáró gázolt át a homokos úton. Hirtelen fékezés után kivágódtak a barna autó ajtói, és Bozsi felismerte a férfit. Figyelte, hogy melyik ajtón hová mennek be, és óvatosan, kukák és faládák mögött bújkálva igyekezett közel jutni. Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem láthatja, nagyot kerülve átrohant az udvaron az épület távolabbi sarka felé, és létrát vagy valamilyen emelvényt keresett, amin keresztül felmászhat az ablakig.

Végül egy párkányra felkapaszkodva ragadta meg az egyik kinyíló ablak keretét, és azon keresztül húzta fel magát. Nem sokkal mellette volt egy betört ablak, amin be tudott mászni úgy, hogy ne vágja össze magát. A keret, amit fogott, majdnem leszakadt, de addig kibírta, amíg áttornászta magát az üres ablakkeretig, ahonnan már csak be kellett magát löknie úgy, hogy lehetőleg ne törje ki a nyakát és ne hallják meg. Üres zsákokra esett, ami letompította az esést. Egy ideg csendben fülelt, hogy hallja, nem vették-e észre és jönnek-e máris érte. 

Miután sikerült feltápászkodnia, az alacsony ládák, filmdíszletek és filmes felszerelések között megpróbált a lehető legközelebb kerülni hozzájuk. Mire végre hallótávolságba került, azt kívánta, bárcsak ne hallaná, mit mondanak.

– Ez volt az utolsó. Kész, végeztünk.

– Ötről egyeztünk meg. Még hátra van egy.

– Le kell állnunk, el fognak kapni. Még csak pár hete jöttem ki, tesó, és nem fog sok időbe telni, mire az a nyomozó újból elkap.

– A nyomozóról majd én gondoskodom. Inkább a kis barátod miatt aggódom. Látod, van nekem egy emberem a nyomozóknál.

ZT, vagyis a férfi, akiről Bozsi úgy hitte, hogy ZT, beszéd közben körbe-körbe járt egy másik férfi körül, aki egy helyben állt a mankójára támaszkodva.

– És?

– És ez az én emberem azt mondta, hogy a kis barátod köpött. Nem is kicsit. Azt mondta, hogy szereztek tőlem egy pisztolyt. Nevemen nevezett.

– ZT, esküszöm neked...

ZT felemelte a kezét, és a férfi azonnal elhallgatott.

– Azt mondtad, hogy elintézed. Már két hete megígérted, amikor figyelmeztettelek, hogy a Magdi valószínűleg beszél neki. Nem megmondtam?

– Még ma megteszem, esküszöm...

A mondat végét úgy felvitte, hogy már szinte sírt.

– Szeretnék hinni neked. Igazán szeretnék. De amikor úgy kezded a tárgyalást, hogy végeztünk, miközben nem ebben állapodtunk meg, akkor nagyon sok kétség merül fel bennem.

– Megölök bárkit. Utoljára megteszem, aztán kész! Csak felejtsd el a barátomat és engem is.

– Öld meg a fiút, és végeztünk. Megkapod a pénzt, és mehetsz. De csak fele annyit adok, amiért késel a melóval.

– ZT...

– Most menj. Nem akarok egy hétnél tovább várni. Aztán nem szeretném, ha a gyűrűd az ujjaddal együtt kerülne vissza hozzám.

Bozsi egész testében remegett, és szinte elájult, ahogy hallgatta a beszédet, de amit végképp nem tudott elhinni, az csak ezután hangzott el.

Miután ZT megkérte, hogy távozzon, a mankós férfi bicegve hagyta el a csarnokot. Bozsi visszabújt a díszlet mögé, és halkan, észrevétlenül az ablak felé lopakodott.

39.

Bozsi a terepjáró csomagtartójában kuksolt. Kinyitott kését mindaddig maga elé tartotta, amíg el nem indult az autó, hogy ha valaki felnyitná a csomagtartót, arra egyből döféssel válaszoljon.

Bozsi egyre csak arra gondolt, hogy mibe keveredett. Nem volt benne biztos, hogy tisztán értette azt, amiről azok ketten beszélgettek. De akárhogy próbálja csűrni-csavarni az emlékeit, nem tudja másként felidézni őket, mint ahogy történtek, legyenek bármilyen hihetetlenek is. Ha a szóban forgó Hevernya az, akire ő gondol, akkor...

Arra az egy sztorira gondolt, amit Magdi mesélt neki. Hogy amikor bekerült a börtönbe az apja, egész nap csak az ágyán heverészett. Egyszer valaki megunta, és rárontott. Kár volt, beletört a bicskája a dologba. Bozsi a csomagtartóban zötykölődve próbált visszaemlékezni rá, hogy ez volt-e az a név. Sosem hallott még ilyen fura becenevet, mint a Hevernya. És Magdi annyira keveset mesélt róla neki... De hiszen miért is mesélt volna? Soha nem is volt olyan, hogy mi. Volt Bodizsár, meg egy Magdi nevű lány, aki betért hozzá csövezni, miközben emberekre vadászott. És Bozsi eközben úgy hitte, hogy van köztük valami kapcsolat, intimitás, hogy összetartoznak. Amikor meccset néztek, sört iszogatva, a lábukat az asztalra felrakva. Az mind nem volt semmi, csupán egy rövid, unalmas epizód Sotkovszi Magdolna izgalmas és kalandokkal teli életében. Bodizsár örökké emlékezni fog rájuk, és már most sírhatnékja támadt a tehetetlen dühtől, amit érzett. Miért neki kell mindig a kisiskolást játszania? Miért mindig őt hagyják el a lányok, és nem fordítva? Miért adja ki mindig rossz helyen és rossz időben, de leginkább rossz eszközökkel a dühét? Miért van rajta a célkereszt egész életében?

Összekuporodott állapotában a teniszcipőjén állapodott meg a keze. Milyen rég is volt már. Talán nem is lesz több alkalom. Hiányzott neki a sport, bánta, hogy elhanyagolta az elmúlt hónapokban. Igyekezett a lehető legtöbbet a lánnyal lenni, hogy mindig elérhető legyen. Étel, ital, internet, ágy, szeretet – amit csak kért, megkapott. Ölelések, egymáshoz bújások még a kanapén is, közös filmezés. Persze. Közös hazugságok. Te a gyilkosságról, én pedig rólunk. Hónapokig együtt élnek, és nem jutnak el oda, hogy lefeküdjenek. Nevetséges.

– Ez kurvára nevetséges – sziszegte halkan, egyfajta tesztként, hogy nem őrült meg teljesen. Látta, ahogy a teremtő nevet rajta:

– Hé, Bozsi, elküldöm hozzád életed szerelmét, de jól vigyázz: leszbikus!

Aztán arra gondolt, vajon jobb lett volna, ha Magdi aszexuális. Akkor talán megpróbálta volna „visszavezetni az ösvényre”, vagy valami ilyen kamu szöveg alatt rábírni, hogy feküdjön le vele. Eltűnődött azon, hogy mi vezet odáig, hogy ne kedvelje valaki a szexet. Gyerekkori bántalmazásokhoz jutott ki mindig, de nem tudta, jogos-e a feltételezés. Egyszer olvasta a Lolitát. Nem volt rossz. Magdi is olvasta. Azt mondta, hogy neki kurvára bejött, mivel neki is apakomplexusa van. De nem kicsattanva, vagy örömtelien újságolta, hanem lesújtóan. Bozsinak fogalma sem volt, miért ezeken gondolkozik ahelyett, hogy arra gondolna, fixen meg fogják ölni. De ahogy az előző gondolatmenet közben is rendre ugyanoda lyukadt kis, úgy afelől sem volt kétsége, hogy biztonságban van. Lehet, hogy most rá vadásznak, de Magdival úgyis kieszelnek valamit, és lerázzák ezt az ürgét. Talán meg is öli Magdi, cserébe azért, amit érte tett Bozsi. Aztán teljesen elhűlt a gondolatra, hogy a fején van a váltságdíj. A célkereszt. Úristen. Mi van, ha... Mi van akkor, ha ZT akkor is megöleti, ha ez a pali nem fogja? Csak valaki mást küld. Hiszen egy spicli volt Bozsi, és ez örök érvényű státusz.

Hevesen kezdett verni a szíve. Az autó megállt. Két férfi szállt ki belőle, a csomagtartó felé tartottak a léptek. Hát ennyi, végre eljöttek, hogy megöljék. A pillangókés ernyedten kókadt a kezében. Nem maradt ereje, hogy maga elé tartsa. Egy kéz egymás után kétszer rávert a csomagtartó tetejére. Bozsi lehunyta a szemeit.

– Fasza kis verda, hogy szoptassam meg – mondta a hang, azzal egyre távolodó lépteket hallott, olyan élesen és tisztán, mintha csak erre teremtettek volna füleket számára, hogy ezt a két férfit hallja elsétálni a betonon.