Fotó: Molnár Szabolcs / https://www.terjhazavandor.ro/

Amikor kiszakadsz a városból másfél hónapra, és a hegyekbe vonulsz egy kis faluba, ahol internet is alig akad, akkor fog eszedbe jutni a külön töltött idő, ami a falak és háztetők árnyékában, a sárga villanypóznák gúla és kúp sugarában veszett el. Minden épületsarok élében ott a lehetőség, hogy belefutsz, hogy egymásnak ütközve kiesnek a papírok a kezedből, ő meg segít összeszedni őket, amíg a szél el nem fúj mindent, ami ott van. De többé nem láttad őt ebben a szögletes világban, elkerültétek egymást, mint két végtelenbe tartó egyenes, akiknél a végtelen más irányba halad. Vannak szomorú történetek, amiken nem tudsz változtatni. Kint a hegyek sötétzöld hullámai, a rétek világos almazöld örvényei és a madarak fekete szitálása mégis őt juttatja eszedbe. Az elméd, vagy a rossz természeted játéka ez, még te sem tudod – hogy egészen hétköznapi jelenségről, vagy beteges ragaszkodásról van-e szó, majd csak az idő múlásával derül ki. A lehullott erdei faleveleket bámulják az ágon ülő, púposhátú varjak, majd egy, mint ázott seprű kitárja szárnyait, a hulló falevél közt kavarogva megfürdik a sárga esőben, és egy pillanatig nem várja a tavaszt, csak az elmúlásban gyönyörködik.  

            A hegyekben, az erdei utakon biciklizve a szelet hajtom, hogy utolérjem őt. Előttem teker, amitől a völgy megfiatalodik, mert úgy húzza a szépséget magával, mint egy mágnes, mint egy sebes golyó a hegyek közt, amitől rázkódva meghajolnak a zizegő fák, közelebb húzódnak hozzá, hogy érezzék szépségének hőfokát, amitől ők is megélénkülnek, megelevenednek, mert a fák nem tudják, hogy ennek a lánynak az apja favágó.

            Szerinted – kérdezi hátra fordulva – ha tudnának velünk beszélni ezek a fák, vagy mondjuk a gorillák, akik használják a jelnyelvet, vajon csak a többi gorilláért emelnének szót, vagy az egész faunáért? A zsiráfokat, orrszarvúakat és fecskéket, vagy kizárólag a gorillákat képviselnék az ügyvéd gorillák a bíróságon?

            Nem tudom – felelem –, de egy öltönyös fenyőfa biztosan ledobná magáról az öltönyt, ha látná, hogyan készítették el. Egyedül az ember fordítja el a fejét, egyedül neki fontosabb a küllem a tartalomtól.

            Elbeszéljük az időt, ennél közelebb nem kerülünk egymáshoz.

            Mindig emlékezni fogok az együtt töltött időre. Ezzel a mondattal búcsúzunk egymástól. Megérint, elérzékenyít a tudat, hogy gondolatban akkor is ott leszek, ha én már megszűnök létezni. Tudnom kell, nem volt hiábavaló a létezésem. És ezt tudja ő is, különben nem mondaná, mert neki is szüksége lesz majd rá abban a pillanatban, amikor elhagyja a földi létet. Egyfajta megelőlegzése ez saját visszaigazolásunknak, amiben nem mindenki részesül élete során. És ettől a piramisjáték van, hogy idő előtt bedől, hiszen nem mindannyian éljük át ugyanazokat, nem tapasztalunk hasonló dolgokat. A kapocsra, a menedékre, az igazolásra vágyunk, hogy volt értelme élni, hogy volt értelme ennek az egész káosznak, ennek a pocsékul megszerkesztett, szép történetnek, ennek a négy évszaknak. Fojtogat a tudat, hogy nincs értelme semminek, hogy talán csak azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat. Sokan már fiatalon elfelejtik, mit jelent szórakozni, ezért ha kiderülne, hogy így van, számukra az élet csak maró gúny lenne, ahol egyfolytában kiközösítve éreznék magukat. Helyette van az, ami van: díjak, szobrok, könyvek, és a verseny, amelyben csak egy-egy győztes akad, a többiek mind vesztesek vagy érdektelenek.

            De jön valaki, időről időre, akiről elhiszed, hogy megérte megismerni, aki mindig emlékezni fog rád, és aki nem törődik a díjakkal. Elhiszed, mert eljön veled az erdőbe, fel a hegyekbe, hogy ő az, akire mindig is vágytál, hogy minden ide vezetett az életben, hogy megismerjétek egymást. És miután megtörténik, elhidegül tőled, és soha nem mondja ki, ami olyan szépen hangzik annak a szájából, akinek minden szava arany. Amíg tart az elmúlás szomorú gyönyöre, csak arra gondolsz, aki utána fog jönni, akinek még fényesebben csillog a szeme.

            A legtöbben nem fognak megismerni, mert nem hagyod nekik, vagy mert magukat sem ismerik. A világos réteken feküdve, a csillagok között elképzeltem már, hogy valaki olyannal vagyok, aki soha nem felejti el a közösen töltött időt, mert akkor tudnám, akár holnap is meghalhatok. És onnan már csak egy karnyújtásnyira vannak a csillagok, és a végtelen univerzum, aminek a jobb felső sarkában csüng a mi kis jelentéktelen bolygónk, ahol igazán fontos dolgokról hosszú idő óta csak most kezdtünk el beszélgetni.

            Biciklizés közben hátranéz, rám mosolyog és fejének óriási, repülő hajszálai betöltik az eget, mintha közelről nézném a mozivászont. Ő már majdnem az, ő már majdnem szeret, de visszafordul, és előre nézve ismét emberi mérete lesz, ahogy lehagy, és érzem, hogy bomlik a testem, hogy cafatokra fúj a szél, ahogy tűnök el az emlékei között. A falevelek az ágakon kezdik az új hajtást, nem a könyvlapok közé préselve, és míg előbújnak, legyen gazdag a várakozás, mert nem mindannyian fogjuk megpillantani az új rügyeket az ágon: a téli szilvahéj-viaszos naplemente fekete nappal, amiben fehér karikák gyűrűznek, mint a szomorú történetek, időnként feloldódva a feketében. Mindig, mindig, újra és újra. Dobál a hullám, ahogy tekerek. Fázom. Próbálom utolérni, tekerek a lejtőn, hogy a jelenbe kapjak, amíg vagyok, de nem lassít, csak egyre teker és sebesen kicsapódik, mint egy súlyos, fehér, partra futó hullám, és én még mindig nem tudom, ez a hullám minek az állapotváltozása.

          Bohém: rendezetlen életviszonyok közt könnyed és könnyelmű optimizmussal élő, a társadalmi formákkal nem nagyon törődő, jó kedélyű ember, főleg művész.           

          Ez csak egyike a sok meghatározásának, de nagyjából lefedi, amit gondolunk róla. Ki ne szeretné, hogy barátai így beszéljenek róla? Ha találkoztál már velem élőben, talán tudod, hogy a környezetemben valaki folyton rám szól, hogy beszéljek halkabban. Emlékszem, egyszer, úgy ötéves koromban leszálltunk a buszról Mikepércsen, és körbe nézve sehol nem találtam anyát, a busz pedig indult tovább. Elordítottam magam olyan hangosan, ahogy csak bírtam, amit még a sofőr is meghallhatott, mert lefékezett, és kinyitotta a busz ajtaját, hogy anya leszállhasson. Talán ekkor jöttem rá, mennyit érek el vele, ha kiengedem a hangomat, vagy talán csak harmadik gyerekként folyton arra vágytam, hogy figyeljenek oda rám is. Így vagy úgy, belém szorult a hangoskodás, amit valószínűleg a sírig megtartok, mert nekem egyszerűen nem tűnik fel, hogy hangos vagyok. Annyira a részemmé vált, mint a hetven százalék víz vagy a vér, amit nem látsz, nem érzel, kivéve ha időről-időre megvágod magad, és eszedbe jut, hogy miből vagy. Én leszek az a félig süket, kilencvenéves nagypapa, aki még a halálos ágyán is olyan hangosan beszél a szeretteivel, hogy azok már számolják, mikor dobom fel a talpam, mert nem bírják elviselni ezt a kiabálást tovább.

            De addig még van úgy hetven év hangoskodásom. Erre jön még rá az az általános jókedv, az a kíváncsiság és derű, ami gyerekkorom óta velem van, hol erősebben, hol gyengébben, ami által mindig képes voltam a legrosszabb helyzetekben is pozitívan gondolkozni, és a jót meglátni az elveszettben, a hamisban. Ezt anyától örököltem, vagy tanultam, ebben biztos vagyok, mert ő akkor is képes volt mosolyogni, amikor annyi pénz nem volt nála, hogy buszjegyet vegyen nekünk Debrecenbe, pedig akkor még tényleg fillérekért árulták őket. Gyerekként úgy láttam, hogy ez a mosoly, ez a jókedv az egyetlen esély arra, hogy túléld ezt a világot, ami sokszor tud olyan rút lenni, hogy az emberek el se hinnék, miken megy keresztül egynéhány ember, ha hallanák a történeteit.

            A középiskolában gyenge tanuló voltam, sokszor a kettesért mentem, mint sokan az akkori barátaim közül, így nem hatott meg a dolog különösebben. Viszont amikor kilencedikben megbuktam matekból, és az egész nyarat a pótvizsgára készülve tanultam, megfogadtam, hogy változtatni fogok. Tizedikben kezdtek jobb jegyeim lenni, de igazán csak az azt követő évben vettem komolyan a tanulást, amikor megnyertünk egy tanulmányi versenyt, és a csapattársaim mind a ketten kitűnő tanulók voltak, és szégyellni kezdtem, hogy én nem vagyok az. Úgy okoskodtam, hogy ha a tanulással kitudok jutni egy egyhetes nyereményútra Svájcba, akkor sokkal több mindenre is képes leszek általa. Szerencsére volt egy tanár mellettem, aki mutatta a helyes utat, aki ösztönzött és inspirált, és akinek ezért mindig hálás leszek, amíg csak élek. Nélküle nem tudtam volna így megszeretni a történelmet, vagy például a matekot, amiből ötösre végeztem tizenkettedikben, az érettségit meg összehoztam hetven százalék felett. Nem egy nagy teljesítmény, de annak, aki azt megelőzően úgy kelt és feküdt éveken át, hogy sík hülye matekból, és semmit nem ért, annak ez nagy dolog.

            Azóta minden adott lenne, hogy azt a bohém életformát folytassam, amit kitűztek nekem odafent. Optimista ember vagyok, aki nem sokszor törődik a társadalmi formákkal és normákkal, jókedélyű, hangos és vidám természetem van, és ha elmegyek szórakozni, azt legalább olyan erőbedobással teszem, mint amikor dolgozni vagy tanulni kell. Nincs éles vonal, amennyire beletemetkezem a munkába, épp olyan túlzó mértékig vagyok képes jólérezni magamat, ha összeülünk a barátokkal hétvégén. Nincs autóm, nincs lakásom, nincs semmin ezen a világon, ami megfogna, ha elbukom. Én nem tehetem meg azt, mint a bohém művészek, hogy szarok a világra, és elvonulok részegen a művészetembe. Az annak való igazán, akinek nagy öröksége és értelmiségi védőhálója van, vagy nem érdekli a jövője. Csakhogy nekem van még egy buszos sztorim kiskoromból. Négyen vagyunk testvérek, és egyszer még kiskorunkban felszálltunk a buszra, de nem anya, hanem mama vitt minket, és már nem is tudom, mi történt, csak arra emlékszem, hogy a sofőr fennhangon lecigánycsaládozott bennünket. A Word aláhúzza ezt a szót, és akkor, ott, én is aláhúztam pirossal magamnak, hogy soha ne felejtsem el azt a napot és azt a sofőrt, akit a mai napig látok a volán mögött, amikor hazamegyek Mikepércsre.

            Nem ez az egyetlen emlékem arról, hogy szégyenkeznem kellett a szegénységünk miatt életemben, és voltak esetek, amikor megfogadtam, hogy ha beledöglök is, én elfogom érni azt, amit a szüleim nem tudtak vagy nem akartak eléggé. Főleg apára gondolok itt, aki úgy élte a bohém életét, hogy mi közben anyával gombászni jártunk az erdőbe, hogy az eladásukból kifizessük a tanszereket nyár végén. Nem egyszerű a helyzet, mert több aspektusa van a dolognak. Az egyik az, hogy addig dolgozok keményen és kitartóan, amíg „össze nem jön/meg nem csinálom”, és akkor talán azt fogom érezni, hogy végre úgy élhetek, ahogy szeretnék, akár még bohémkodhatok is, ahogy szeretnék valójában. De van ennek egy olyan olvasata is, amit szintén anyától örököltem, történetesen az, hogy önmagában a gazdagság hiánya még senkit nem tett boldogtalanná. Amíg van víz, étel, tető, fűtés, ruházat, addig minden oka meg van az embernek, hogy boldog legyen. Aznap, amikor többé nem fog érdekelni, hogy mit gondolnak rólam az emberek – lehetek ugyanolyan szegény, mint a szüleim és az ő szüleik –, az talán közelebb fog vinni a boldogsághoz, mint az a gazdagság, amiért úgy küzd ez a sok ember, főleg társadalmi, és nem belső, egyéni nyomásra. Úgy értem, ha egy nap úgy kelek fel, hogy tényleg teszek rá, ki mit gondol – legyek gazdag, elismert, szegény, sikertelen –, lehet, hogy többé már nem kell küzdenem, és ugyanolyan bohémként élhetek, mint azok, akik mögött van egy erős értelmiségi család, közeg, háló. Erről az oldalról nézve inkább belső harc ez, mint gazdasági törekvés, ami közelebb vihet ahhoz, hogy autentikus életet éljek. Persze ez is csak addig igaz, amíg az embernek nincsenek gyerekei, mert utána már értük is ő vállal felelősséget, és akkor már nem fér bele az a nemtörődömség, ahogyan a szülők egy része él (nem ítélkezem, csupán ezt látom magam körül).

            Ráadásul ha nem üldöznénk ennyire a gazdagságot, a Földet sem tennék így tönkre. Kutatások támasztják alá, hogy szegény, de nem környezettudatos családoknak sokkal kisebb az ökológiai lábnyomuk, mint a jómódú, környezettudatos módon cselekvő családoknak. Ezt nagyon fontos észben tartani.  De nem vagyok jós, lehet elcseszem az életemet, bármennyire is építgetem már évek óta, mert jön egy koronavírus huszadik hullám, ami csődbe visz, vagy tudod, bármi jöhet. Lehet, hogy olyan környezeti katasztrófa vár ránk, amit már akkor sem kerülhetnénk el, ha hirtelen mindenki szegények módjára élne. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy megmenekülünk, és ez a sok óra munka ki fog fizetődni nekem is. Nem akarok ezen rágódni, csak dolgozni, és élvezni az életet, valahol megtalálva azt az egyensúlyt, amit aztán példaként tovább tudok adni másoknak. Még mindig busszal járok, de egy nap szeretnék egy karbonsemleges autót venni, amiben van elég hely négy testvérnek.

+++++

Facebook.com/tizezerora