Az előző részekből: Bozsi és Magdi egy koncertten találkoztak hosszú idő óta, ahol összezörrentek kicsit. Bozsi megkívánta a lányt, Magdi viszont a háta közepére se kívánta őt. Magdi munka után elsírta magát a villamoson. Hazament és ivott, hogy el tudjon aludni, majd berontott a lakótársa szobájába, hogy megölje, de az nem volt otthon. 

*

            – Szia, hogy vagy? – kérdezte a főnöke.

            – Jól – felelte Magdi. Esze ágában se volt visszakérdezni.

            – Én is megvagyok, kösz.

            Laci Az a fajta nagydumás fickó volt, akire nem tudtál haragudni. Felőled kinyírhatta a saját családját is egy láncfűrésszel, te akkor is a elnevetgélsz a viccen. És itt van valahol a kutya elásva. Pontosan tudod, hogy ezek a fickók nincsenek rendben, valamit nagyon elcsesztek, amiért ennyit rizsáznak, hogy eltakarják a tévedéseiket, mégis bírod őket.

            – Biztos, hogy jól vagy?

            – Persze, csak fáradt vagyok.

            – Hé, nekem elmondhatod.

            Ez a másik. Ezek a rohadékok tényleg figyelnek rád. Ezek egyből megérzik, ha van valami bajod, és addig szekálnak, amíg ki nem húzzák belőled, mint szálkát a kisujjból.

            Magdiból mindig úgy kell kihúzni az érzéseket. Folyton azt leste, hol használják fel majd később ellene, ha megnyílik mások előtt. Azért is csukva tartja a száját.

            – Miért, talán olyan jól fizetlek, hogy telik pszichológusra? - kérdezte Laci.

            Ó, hogy dögölnél meg.

            – Hogy hogy vagyok, az kérdezed? – kezdte Magdni. –  Nos, egészen tavalyig azt sem tudtam, hogy az apám még életben van. Azt mondják, ő nagyon is tud rólam, és megakar keresni. Börtönben volt, mióta az eszemet tudom. Most pedig vadászik rám, minden utcasarkon úgy fordulok be, hogy azt várom, mikor ragad el, és akkor kereshetsz új alkalmazottat magadnak. Akkor nem jövök többet vissza.

            – Ez az, add ki magadból! – bíztatta Laci. – Még van két perc nyitásig.

            Magdi csak úgy darálta. Akkor most megkapja.

            – A rendőrök tehetetlenek, testőrökre nincs pénzem. Huszonkét éves vagyok, egy olyan szakra járok, amit sosem fogok befejezni, ráadásul telibe szarom. Mellette itt dolgozok ebben a rohadt gíroszosban, amitől már aludni sem tudok rendesen, miközben éppen csak ki tudom fizetni a számlákat és a lakbért.

            Laci megértően bólogatott, mintha AA gyűlésen volnának, és Magdi valami olyasmit mond, amivel teljesen azonosulni tud.

            – A lakbérét egy olyan lakásnak, aminek minden szegletét gyűlölöm. A lakótársam egyfolytában csesztet, figyel és ólálkodik körülöttem, mintha csak azt várná, mikor teszem rossz helyre a sót vagy mikor öntöm ki a vizet. Még mindig vannak online óráink, megőrülök, ha még egy szemesztert otthonról kell elvégezni. Nem tudok fókuszálni semmire, az agyam állandóan menekülő üzemmódba van állítva, még akkor is, ha csak az ágyban fekszem, és még csak azt sem tudom, mi elől futok. De gyors vagyok, mert gyorsnak, alkalmazkodónak és ravasznak kellett lennem, ha életben akartam maradni. És mi lett a jussom? Amíg az ismerőseim tűsarkúban, szőrmekabátban kokóznak a belvárosi helyeken, champagne-t meg skót whisky-t szürcsölgetve,  én itt szívom magamba a zsírt meg az olajat meg a koszt, ami a zsírtól még jobban tapad a hajamra, amit csak a rohadt meló miatt vágtam le, mert már képtelenség volt mosni, és most minden rohadt srác leszbikusnak néz, ami szerintem jogos is, mert még egy rohadt normális kapcsolatom sem volt férfiakkal.

             – Gyerünk!

      – Bazdmeg, ez így nem megy, azt se tudom, ki vagy te valójában, tele vagy megmagyarázhatatlan attribútumokkal, minden szarságot elkövetsz, hogy nevessek rajtad, de ha azt kérdezed, hogy vagyok, akkor tessék, igen, évek óta lányokkal randizok, amiért külön gyűlölöm önmagam, ha még nem lenne elég, hogy amúgy is, mióta az eszemet tudom, csak egy kibaszott nyűg voltam mindenki nyakán. És még folytathatnám, még legalább tízszer ugyanennyi van bennem, de már ettől is elfáradtam, hogy ezt elmondtam, egyszerűen minden kimondott szó úgy szívja az energiámat, mint a hosszú haj ezt az olajos, zsíros szart, ami körül vesz, és amikor egyetlen este elmegyek koncertre, hogy végre jól érezzem magam, két kibaszott tapló geci belém köt, és érzem, érzem, hogy az egész koncertterem a halálomat kívánja, én meg csak fel akarok állni a helyemről, hogy...

            – Jézusom, Magdi...

            – Még nem fejeztem be!

            Laci magához húzta az eltorzult arcú lányt, és erősen szorította. Várta, hogy elkezdjen rázkódni a teste a karjai közt, de Magdi nem tört meg ilyen könnyen.

            – Fogalmam se volt... olyan kis vidám szoktál lenni. Most végre kiadtad.  

      – Persze, mert még egy ilyen tetű gíroszosban is mosolyogni kell, vagy mehetsz járdát seperni a közmunkásokkal.

            – Hé, hé, hé. Várj, ez a „leszbikus vagyok” dolog most azt jelenti, hogy esélyem se volt nálad?

            – Hülye. Az apakomplexus az egyetlen lelki betegség, amivel nem rendelkezem.  

            Laci felnevetett. Valóban az apja lehetett volna.

            – Nem ismerek nálad keményebb csajt. Emlékszel azokra, azokra az angolokra? Akiket úgy kizavartál, meg az egyiket, azt amelyik készen volt, nyakon verted....

            – Igen, te meg a húsvágó késsel ugrottál nekik...

            – Esküszöm, ha nem állítasz le, most börtönben ülnék.

            – Én meg itt repednék még mindig egyedül.

            Mindketten felsóhajtottak.

            – Kösz, hogy nem vagy sitten. Én viszont hamarosan odakerülök.

            – Dehogy kerülsz.

            – De.

            – Mégis miért mennél? Az apád kijön, te meg egyből bemenekülsz?

            – Nem tudom. Valamiért biztos elvisznek.

            – Kell pénz?

            – Változtatni akarok. És nem érdekel, mibe kerül, akkor is fogok. Ha sittre megyek, akkor is.

            – Csak ne tégy kárt senkiben. Azzal nem segítesz se magadon, se másokon.

            Eddig erre nem is gondolt. Megköszönte a lelkifröccsöt, és kinyitották a helyet. Többen is várakoztak már, hogy kinyissanak. Szerencse, hogy csak elvitelre árulnak, így nem kell beszélgetnie senkivel a vendégek közül. Kiadja nekik a kaját, és mehetnek a fenébe.

            Hogy ennyire megnyílt Laci előtt, az nem volt szokványos. Az első érzés, ami elfogta, miután elengedték egymást, a félelem volt. Az attól való félelem, hogy ez a másiknak nem jelentett az égvilágon semmit – bármennyire is eljátssza, hogy de –, és vissza fog élni vele egy gyengébb pillanatában. Megkönnyebbülésről szó se volt.

* 

            Bozsi a körúton sétált. Teljesen fel volt rázva. Nemrég megnézett egy politikai vitaműsort, amiben képviselők állatok módjára üvöltöztek egymással. Nézni is utálta, de a gyűlölet a képernyő elé szögezte. Hiába késelnek utasok buszsofőröket, amikor rájuk szólnak, hogy tegyék fel a maszkot, vagy mert hangosan hallgatják a zenét, a képviselők nem akarnak se oktatási, se nevelési, se semmilyen reformot vagy döntést meghozni. És addig hagyják elharapódzni ezt az egészet, amíg közülük valaki nem kap egy döfést a hasába egy idegbajos embertől, amiért bal lábbal kelt fel, vagy hidegen szolgálta fel a pincér a kávéját, esetleg mert nem talált parkolóhelyet magának. Sokszor elképzelte már, hogy amikor a számára legutálatosabb politikus bemegy ebédelni a kedvenc éttermébe, a pincér felszolgálja a menüt, odaadja a kést meg a villát (mégiscsak kapjon esélyt visszatámadni), kikészíti a szalvétát, kinyitja az asztalnál az üveg bort, majd előránt a köténye alól egy negyven centi hosszú konyhai kést, és szemből átdöfi a disznó torkát. És mielőtt még bárki közbe avatkozhatna, a kést úgy megforgatja a torkában, hogy azt mondják rá az intenzíven: inoperábilis. Ő akart lenni ez a pincér.

Az előző rész: Bozsi koncertre ment Janival, ahol összeszólalkoztak Magdival. Később a gíroszosnál is találkoznak. Bozsi rájön, honnan ismeri Magdit. 

https://tizezerora.blog.hu/2021/02/11/ideje_menni_1_resz            

---------

Fullasztó a hőség. Köhögő, morgó emberek szívják el az értékes, tiszta oxigént, hogy csak a szagos, nyomasztó széndioxid-dús levegő maradjon. Magányosnak érezte magát, mint a repülőtereken, ahol nem tartozott sehová, és ahol az egyetlen kapcsolatot azzal a szendvicsárus fiúval alakította ki, aki zokszó nélkül elengedett ötszáz forintot a menü árából. Aztán elrepült.

     Igyekezett csak annyi levegőt szívni, amennyi valóban szükséges volt. Ázott kabátjaikban özönlöttek be az emberek, hogy még elviselhetetlenebbé tegyék az amúgy is izzadt-áporodott levegőt. Körbenézett, hátha talál kiutat, egy ablakot, amit ki lehet nyitni, de csak azt érte el, hogy férfiak emelték rá a tekintetüket. Hánynia kellett. Bárhol körbejáratja a szemét – buszon, vonaton, váróteremben, az önkormányzati ügyintézéskor –, a férfiak visszanéznek rá, bár sosem ment oda hozzá egyik sem, ezért nem értette, mit akarnak tőle.

            Egy félliteres poharat szorongatott a kezében, kóla jéggel. A jég nagy, masszív darab volt. Biztosan legalább egy-két deci vízre szükség volt, meg a nagy hűtőre, ahol fagyasztják. Irtó sok áramot fogyaszt egy olyan hűtő, nem is beszélve a helyiségről, amit fel kell fűteni, hogy megfelelő legyen a hőmérséklet az embereknek, akiket szintén fizetni kell, hogy készítsék el a jégkockákat. Körbenézett. Mennyi energia lehet felfűteni egy ilyen helyet ennyi korcs kedvéért. A lámpákat is megnézte, jó sok volt belőlük, a székek kényelmesek voltak, biztosan sok különböző textianyagot kellett legyártani hozzá, a műanyagról nem is beszélve, ami a földhöz ragasztotta. A földhöz, ami le volt szőnyegezve, alatta a beton, amit külön emberek készítettek el és hordtak el ide, kiegyengetve, hogy végül a terem padlójaként szolgáljon. És azok a munkások, akik a betont keverik, külön vettek kesztyűket, cipőt meg munkás ruhát, amiket szintén valaki más készített el. Talán valaki olyan, aki ma este itt van a teremben vele. És hogy ők elkészítsék a munkásoknak a munkaruhát, nekik is ruhákban kell járni, buszbérletet kell szerezni és házban lakni, olyan házakban, amiket más munkások készítettek. Azokat a munkásokat meg kellett szülnie valakinek, hogy egy nap készíthessenek házakat, amihez rengeteget kellett enni és dolgozni, hogy felnevelhessék őket, és ezeknek a munkásoknak is tévét, sört, cigit, könyveket és pálinkát kellett beszerezniük, amikért egyenként megvoltak a felelős csoportok és egyének, hogy elkészítsék nekik, hogy bírják a munkájukat és felépítsék a soron következő házakat. És aki a pálinkát készítette, az is felbérelt legalább tíz idénymunkást, hogy szüretelhessen, és vennie kellett szeszfőzéshez szükséges kellékeket, amiket szintén valakinek meg kellett művelnie és előállítania, de mindenekelőtt valakinek a nyersanyagot kellett kivonnia és megteremtenie, például a rezet, amiből az üst készült. Így a munkás, hogy a kocsmában ihasson egy feles pálinkát, nem csak a pohárért, a fűtésért, elektromosságért, a pultos béréért és a helybérlésért fizet, amikor lerak egy ötszázast a pultra, hanem magát a rezet előállító alkalmazottért is, aki egy olyan munkahelyen kénytelen előállítani ezt a nemes anyagot, amit más munkások építettek fel neki. Olyanok, akik szintén szerették a pálinkát, és este, dögfáradtan nevetve tréfálkoztak a feleségeiknek, hogy pálinka készítő eszközöket gyártó cég üzemét fogják megépíteni. A feleség meg nevetett, és meg is jött a kedve, hogy töltsön maguknak egy-egy kupicával, ha már ők is részesei annak a nagy körforgásnak, amit végül annyival zárnak le, hogy: Egészségedre, vagy Isten-Isten. A munkásoknál senki más nem tréfálkozik többet. Folyton ugratják egymást, a leggyengébb pontjaikat nyomják a másiknak, viccelődnek, szekálódnak, de mindent tűrnek. Vagy visszavágnak valamivel, vagy anyáznak, de sosem sértődnek meg. Mintha a kesztyű és a bakancs felhúzásával felvennék a lelki pajzsot is, ami megvédi az egojukat, ami nem hagyja, hogy veszekedés, vagy vita alakuljon ki azokért a gúnynevekért, amiket egymásra akasztgatnak, mint díszgömböket a karácsonyfára.

            Magdi megbűvölten bámulta a szép lassan olvadozó jégkockát, ahogy a szénsav táncolva pattogott körülötte, és ismét hánynia kellett. Most jött rá, hogy neki azért kellett itt lennie, és jeget kérni a kólájába, hogy ez a rengeteg ember mind kilegyen fizetve, nem beszélve azokról az alkalmazottakról, rendezvényszervezőkről és marketingesekről, akik azért üzemeltetik ezt a koncerttermet, hogy ő eljöjjön ide, és hogy aztán boldogan olvadjanak fel ők is, míg végül eggyé nem olvad minden. Ha Magdi egy az univerzummal, és minden ember így figyel rá, hogy kaphasson jeget a kólába, miért érzi magát ilyen rohadtul egyedül?

            Förtelmesnek, tisztátalannak érezte, hogy egy ilyen apró örömért, mint az ital lehűtése, ekkora árat kell fizetni, és ennyi embernek kell részt vennie benne. Ez a világ legnagyobb átverése: ő csak egy jeges kólát akart, nem vadkapitalizmust és egymást ócsároló munkásokat. Utálta a kólát, utálta az énekest és mindenkit, aki körülötte volt. És ahogy ettől az átveréstől szorongott, gondolatait többé nem maga irányította, azok csap csapongtak, mint egy hullámzó tenger egy üres szobában. 

            – Ez is retardált bazdmeg – szólalt meg egy srác.

            – Az az első dal címe, hogy Terhes kisbaba. Mit vártál?

            Pontosan azokat a szavakat hallotta, amiket ő is mondott volna, ha nem egyedül jön el a koncertre. Azt érezte, hogy valaki direkt kimondja azokat a szavakat, amiket ő akart, hogy így tudassa vele: belelátok a fejedbe. Hátrafordult, és lepisszegte őket.

            – Juj! Egy leszbikus rád szólt! Azonnal fejezd be, Bozsi! – mondta a rövidhajú.

            Ha nem téved, ő a fő fasz, ahogy a Blöffben mondanák. És az ott oldalt az egyik golyód. Kiherélt fasz, mosolygott magában.

            – Tudod ki a leszbikus! – vágta vissza, eltakarva a belső mosolyát.

            – Anyám ugyebár nem lehet, vagy pedig jól titkolta eddig. Fordulj szépen előre, mindjárt jön a kedvenced, a Terhes kisbaba!

            A Terhes kisbaba! Az tényleg nagy szám.

            – Te miért vagy itt egyáltalán?

            Ekkor szólt közbe az öreg, és halt el a beszélgetés. Örült, hogy léteznek még úriemberek, mert annyi szemét beszólás után már remélni se merte, hogy van még férfi vagy nő, aki kiállna érte ismeretlenül is. Ez volt a legszarabb az egészben, még az ismerősei se állnának ki érte, mintha mindenki csak azt várná, hogy találja el végre egy golyó, és elálljon az útból. Nem hiányozna senkinek, még ennek az öregnek se, mert ő se őt védte, csak önmagát azzal, ha már kifizette a drága koncertjegyet, zavartalanul hallgathassa az előadást. Sajnálta az öreget, amiért ettől a koncerttől várta az örömöt. Ha nem kapta meg, azért, de jobban inkább akkor, ha tényleg örült. Milyen kis dolgoknak is képesek örülni az ilyen piti, mogorva emberek. Legszívesebben a pofájába öntötte volna a kóláját, amire az öreg felhördülne, a fő fasz meg a löttyedt kis golyója meg örömtáncba kezdene. Mintha a királynő a saját gyalogját venné le a sakktáblán. Mégis ehhez volt kedve.

            Felismerte a golyót. Bozsinak hívják, egy félénk, felszínes egyetemista, aki marketing, gazdaság, menedzsment, vagy ennek a háromnak a keverékét hallgatja valamelyik szaros hazai egyetemen – ami a nemzetközi szinten a fasorba sincs, de itthon mégis verik rá a mellüket azok, akik ott végeztek –, és abból, amit látott, meggyőződött affelől, hogy ennél többet nem akar tudni róla, és ha teheti, soha többé nem találkozik vele.

            A koncert után vissza kellett mennie dolgoznia. Amikor beállított a két srác, horkantva csóválta a fejét. Heti egyszer vállal éjszakai munkát, mert így jön ki az egyetemi ösztöndíjból meg a diákmunkából, és ezek ketten épp ide tértek be. Eltévedt, homályosan látó, sötétben tapogatózó fiúkat látott, akik nem hogy nem kóstoltak még bele az életbe, de egyenesen azt hiszik, hogy habzsolják azt. Kétféle golyó létezik. A bátor bikagolyó, és a löttyedt kis buzigolyó. A LED fényekben fehérlő, csöpögő esernyőt hordozó kis buzigolyók köszönni sem tudnak. Te összekeverted a szezont a fazonnal. Nem az életet habzsolod, hanem az életnek elkeresztelt, felfújt, szétcukrozott, ízfokozóval, ketreces tojással és szar minőségű liszttel szétcsapott, térfogatnövelőszerekkel megkeresztelt, E számokkal felvértezett alma ízű, almát nyomokban sem tartalmazó süteménynek tűnő szénhidrát bombát. Ráadásul egyetemre járnak, munkát szereznek, hogy gond nélkül kifizethessék azt a nagy szart, amire azt mondják: az élet.

            Reggel hatkor járt le a műszakja. A felkelő, fehér nap által átszőtt, friss levegőt magába dobozolt villamoson fáradtan hajtotta fejét a párásodó ablakra. A pocsolyákat számolta, mintha mindegyik egy kihagyott lehetőség lett volna az életben. A temérdek víztől tükörsimának tűnt a járda. A Terhes kisbabát hallgatta a fülesen. Egy lány ült le vele szemben, és bámulte őt. Ő továbbra is az ablakon át nézett kifelé, amikor a lány egy zsebkendőt tartott elé. Az orrához nyúlt – vérzett. Gyorsan elfogadta a zsebkendőt, és megtörölte az orrát. Hátra hajtotta a fejét, amire a lány grimaszolni kezdett. Megnézte a zsebkendőt, nem volt rajta vér, csak rengeteg takony. Ekkor ébredt rá, hogy percek óta sírt.

            – Minden rendben? – kérdezte a lány, és közelebb hajolt.

            – Nem. Semmi nincs rendben.

            Kért még egy zsepit, majd azt hazudta, hogy itt kell leszállnia, és a maradék három megállót sétálva tette meg az albérletig. A konyhában elővett egy üveg pálinkát, és töltött egy jó féldecit. Nyitott mellé egy sört, és rágyújtott a nyitott ablaknál. Csak aludni akart. De ital nélkül nem jön álom a szemére. Heti egy napot dolgozott éjszaka, és ez úgy felborította a bioritmusát, hogy a fáradtság sem nyomta álomba. A pálinkát szopogatva eszébe jutottak a munkások. Hogy hogy fütyülnek utána. Legközelebb megöli azt, amelyik utána fütyül. Meg fogja ölni, és a rendőrségen azt fogja mondani, hogy a fütty miatt volt. Ki nem állhatja, ha munkások füttyögnek utána az utcán. És ha a lakótársa fel meri kérdezni, hogy megint bent cigizett, és reggel iszik, akkor megöli őt is. Olyannyira vágyott rá, hogy egyre csak a szoba ajtaját figyelte, mikor fog kicsapódni.

            Leült a kanapéra, ahonnan egyszerre nézhette a tévét és a szoba ajtaját.

            Megitta a sörét, a tévét maxra húzta, de a szobatársa nem jött elő. Az ölében konyhakés volt. Most kell megtennie, gondolta, vagy most, vagy elalszik, és továbbra is ugyanazt a szánalmas életet éli, mint eddig. Felpattant, és szélsebesen berontott a lakótársa szobájába. Mielőtt gondolhatott volna bármit is, az ágyra vetette magát, és döfni kezdte a takarót.

            – Dögölj meg te fasszopó gennyláda!

            Az ötödik szúrásnál jött rá, hogy nincs alatta senki. Remegett a dühtől, arcán patakokban folytak a könnyek. Bement a szobájába, és lefeküdt az ágyára. Várta, hogy hazaérjen a lakótársa.

             Bozsi felhúzta a cipőjét, és kilépett az esős utcára. A fiatal srác teljes neve Boros Bodizsár, és azzal tölti a mindennapjait, hogy mindenféle hivatalnokoknak magyarázza, hogy nem, nem Boldizsár, hanem Bodizsár. Lövése sincs, miért nevezték el így. A szüleit ismerve csak arra tud gondolni, hogy annyira dadogtak születésekor, hogy az orvosnak így mondták a Boldizsárt.

            – Bo@#dizsár, B$¶odizsár, írja már, maga agyalágyult, nem hallja, hogy mit beszélek?

            – Ahogy akarja – hagyta rá az orvos, és kisatírozta az „l” betűt a helyéről.

            Legyenek bármennyire is egyszerűek, hóbortosak és átlagos, szenvedő emberek a szülei, Bodizsár minden, csak nem középszerű.

            – Bo-di-zsár – magyarázza a jegyszedőnek. – A neten vettem a jegyet.

            – Sajnálom, de nincs ilyen nevű ember a listán.

            – Nézze meg Boldizsárral.

            A nő ismét végigfuttatja a szemét a papíron, majd felkiált, hogy Á, megvan!  Poros Boldizsár.

            Bozsi megforgatta a szemeit, sóhajtott, majd belépett a koncertterembe. A barátja már bent várt rá, és kezével integetett, hogy észrevegye a sorok között. 

            A koncert kezdetén a gitáros-énekes egy gyors felvezetővel készült, amit annak szánt, hogy jobban értsék a szövegeit, és jobban megismerjék őt, mint magánembert és zenészt. Sajnos a beszéd nem ment olyan jól, mint a zenélés, sokat dadogott és hagyott félbe mondatokat.

            Jani sóhajtva nézett Bozsira.

            – Ez is retardált bazdmeg.

            – Az az első dalának címe, hogy Terhes kisbaba. Mit vártál?

            – Pszt! – szólt rájuk egy rövidhajú lány az előttük lévő sorban.

            – Juj! Egy leszbikus rád szólt! Azonnal fejezd be, Bozsi!

            – Tudod ki a leszbikus!

            – Anyám ugyebár nem lehet, vagy nagyon jól titkolta. Fordulj előre szépen, mindjárt jön a kedvenced, a Terhes kisbaba!

            – Te miért vagy itt egyáltalán?

            – Fogják már be! – szólt rájuk egy öreg úr. Az a fajta, akitől félnél, ha a rokonod lenne, de nem az, ezért kétszer szemtelenebb vagy vele.

            – Mit vagy úgy oda, papa? A zenész amúgy is egy retard.

            – Maga hogy képzeli?!

            – Én hogy képzelem? Épp randira akartam hívni ezt a gyönyörű hölgyet előttem (akinek erősen leszbikus beütése van, de gondoltam, egye fene, adok neki egy esélyt), erre jön maga, hogy lecsapja a kezemről!

            – Menj a pokolba! – sziszegte a lány.

            – Most nézze! Látja, mit tett? – fordult vigyorogva az öreg úrhoz.

            Az idős úr sértődve fordult el tőle, de az orra alatt továbbra is morgott. A fények kialudtak, és a koncert elkezdődött.

            A lányt elnézve Bozsi egyáltalán hitte, hogy a lány leszbikus. Elképzelte, ahogy mögé lép, és a mutatóujját berakja a lány szájába, az pedig lágyan ki-be lökve szopni kezdi. Egészen belemerült a képzelgésbe, a szék mellett leeresztett kezén fel-le mozgatta az ujját, és elképzelte, hogy előbb a lány hátsó testnyílásába, majd ismét a szájába helyezi, és mire észbekapott, már csak ő és a lány létezett, ahogy alulról kényezteti a szájával a lányt, majd mikor érezte, hogy nadrágja feszül, kezével eltakarta és úgy tett, mintha figyelne a koncertre.

            A körúton sétálva Bozsi nagyokat szívott a cigarettából, miközben a pocsolyákat kerülgették Janival.

            – Egész jó volt a koncert különben.

            – Ja, elment. Beülünk enni még valahová?

            – Ilyenkor már minden zárva van.

            – Nem, a gíroszos helyek nem. Tudok is egy jót a környéken.

            Elfordultak jobbra, és Jani kedvenc gíroszosához vezette Bozsit. Bozsi a lányra gondolt. Fogalma sincs, miért volt bunkó vele. Még mindig nem tudja kifejezni, ha tetszik neki valaki. Úgy viselkedik, mint egy óvodás. Szégyellte magát, de Jani előtt erről nem tudott beszélni. Jani az a haver volt, akivel másokon röhögnek, nem akivel a lelki dolgokat lehet megbeszélni. Nem értené, és biztosan furának nézné őt. Elképzelte, hogy milyen erős, vagány és önbizalommal teli lehet a rövidhajú lány. Egészen biztos volt benne, hogy az a harcias, amazon jelleg, amit látott belőle áthatja a lány egész személyiségét, egész lényét, és ettől Bozsit olyan vágyódás fogta el, mint amikor az óvodában szerelmes lett a csoporttársába, Lucába.

            Megérkeztek. Összecsukták az esernyőiket, de nem rázták le.

            – Had csepegjen csak odabent – mondta Jani. – Úgyse takarítják soha ezt a retkes padlót.

Bozsi leakarta rázni a sajátját, de aztán mégsem tette. Kinyílt az ajtó, és beléptek.

            – Lesz egy pita csípőssel meg hagymával – kezdte Jani.

            – Neked is szia – vágta oda a pultos. – Szóval, csípős, hagyma nélkül?

            – Mi a fasz van már...

            A pultos hajhálót viselt, és a koncertteremben nem látta jól, de Bozsi felismerte a rövidhajú lányt. Biztos Janinak is leesett, és elakadt a szava.

            – Na mi van, egy leszbikustól már nem is kell a gírosz? Menjetek máshová, jóéjszakát.

            – Jogom van kérni egy kibaszott pitát!

            – Nekem meg jogom van beleköpni a szószba amikor hátrafordulok, hogy a pitát megmikrózzam.

            Jani horkantott, és bemutatott a csajnak. Kiviharzott, barátja még nézte néhány másodpercig a lányt, majd követte.

            – Nem ismersz meg mi? – kérdezte a lány.

            – De.

            – Nem a ma estére gondolok, te idióta. Bár biztosan erősen meg kell erőltetned az agytekervényeidet, hogy egy gíroszosnál dolgozó, kétes szexuális orientációjú, csúnya lányra emlékezz. Menj a fenébe.

            Bozsi nem mozdult, mire a lány ráförmedt ismét, amire szinte kiiszkolt a helyről.

            Az utcán sétálva, miután Jani kiadta a mérgét, Bozsi azt mondta:

            – Én ismerem őt valahonnan.

            – Persze, ő a csaj a koncertről.

            – Nem, úgy értem korábbról. Valahol már láttam őt. Egészen biztos vagyok benne.

            – Persze, a Pornhub leszbi kínálatából. Na gyere, itt a Meki egy köpésre.

            És míg Jani a lányról fröcsögött, hogy mennyire elege van az ilyen öntudatos feminácikból (így hívta azokat a nőket, akik nem hunyászkodtak meg előtte), Bozsi egyre azon tűnődött, honnan ismeri a lányt, de sehogy sem akart eszébe jutni. Egyáltalán nem találta csúnyának.

            Megvacsoráztak a Mekiben, majd elköszöntek egymástól, és Bozsi felszállt egy éjszakaira. Otthon fogatmosott, bedőlt az ágyba, és megnézett két részt a sorozatából, miközben a telefonján a „short hair girl” Google találatos képekre verte ki, direkt ruhában lévő lányok képeire, minthogy a lányt sem látta még meztelenül. 

            Fél órával később már félálomban volt, úton a képzelet és fantázia világába, amikor kipattantak a szemei. Eszébe jutott, hogy honnan ismeri a lányt.

            Ma éjszaka lazán akarok írni, mindenféle magasztos és fennkölt tartalom nélkül. Mint amikor csak csipszet, csokit meg kólát akarsz zabálni a netflixet bámulva, a herés ujjaidat szagolgatva. Van egy regény, amit olvasok, az a neve, hogy Végtelen tréfa. Ezer oldal hosszú, irtó nagy lapmérettel. Alig bírom követni, tele van mindenféle orvosi meg kémiai leírásokkal, szakkifejezésekkel, meg mindenféle szarsággal, a következő fejezetben meg narkósok káromkodnak miközben halálra lövik magukat heroinnal. Annyira amerikai maga a leírás, hogy innen, Kelet-Európából többször felmerül bennem a kérdés, hogy folytassam-e. Pedig ezzel hirdették, nem árultak zsákbamacskát: „hamburgerszagú kilencvenesévek Amerikája”, vagy valami efféle van a borító belsejébe írva. Még sosem jártam Amerikában, nem is tudom, miért kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Úgy harminc másik könyv van fent az olvasási listámon, amit tavaly nagy gonddal válogattam össze a karantén alatt. Annyira sokat tudtam olvasni, hogy egyszerűen elszaladt velem a ló, és összevásároltam-kértem minden könyvet, amit valaha elakartam olvasni. Aztán találtam munkát, és közel sem volt annyi időm olvasni, mint korábban. Szerencsére elmúlt a veszély, ugyanis kirúgtak. Már kezdtem félni, hogy sose olvasom ki ezt a sok könyvet. Köztük van az Ulysses, az Odüsszeia (ha anno kiolvastam volna magyar órára!), a Lolita, Camustól pár cucc, a Homo Deus, a Trónok Harca 5. része (most nem jut eszembe és ezt könnyebb legépelni mint felállni és megnézni, vagy interneten utánakeresni), illetve Nikola Tesla kamaszkori kedvence, az Abafi, Jósika Miklóstól. Utóbbiba ősszel belekezdtem, alig vártam, hogy felfedezzem, az ifjú Tesla mit olvasott el háromszor-négyszer olyan nagy hévvel. A figyelmem azonban annyira elkalandozott, hogy képtelen voltam odafigyelni rá. Bármi mást szívesebben olvastam volna, így az első átlapozott, meg nem értett ötven oldal után félretettem, és mást olvastam. 

            A listán és a polcomon ott van még Kort Vonnegut papa, két Thomas Mann regény, a karácsonyra kapott Holtsáv Stephen Kingtől, Barabás Albert László egyik könyve, A 22-es csapdája, három Jókai regény egy könyvben, egy Esterházy Péter (akit remélem érteni fogok, nem úgy, mint tizenhat évesen), meg vagy öt olyan könyv, amit el kéne ugyan, de sose fogok elolvasni. Ezen kívül van még jó pár, amiket nem látok jól innen az ágyból.

            Amikor elköltözöm, mindig az a legnagyobb kérdés, hogy hová rakjam a könyveimet. A legutóbb, amikor hazavittem őket a családi házba, az öcsém úgy kirakta őket a polcára, mintha ő szerezte volna őket. Gondolom, ha majd végleg letelepszem egy házban, ölre kell menni értük a földre terített matracon, mint kiskorunkban. Minálunk, Gyépéséknél csak így lehet eldönteni nagy kérdéseket. Vagy lesz akkora szemét, hogy abból állítja össze majd a nászajándékomat, én meg spiccesen addig rázom a kezét örömömben, amíg le nem esik a helyéről. Dög fáradt vagyok különben, egy értelmes vicchez sincs kedvem ma este. Mégis, ha nincs semmi vicces abban, amit írok, úgy érzem, átvertem az olvasót. Ki a büdös tökömet érdekel, hogy miket olvasok, ha még egy igazi húzós poént se nyomok be? Ráadásul azokat le se írtam, amiket elolvastam tavaly, pedig volt közte jó pár, amit szívesen ajánlanék, csak hát a büdös tökömnek sincs kedve összefoglalót írni másnak a könyvéből. Van elég BTK-s csaj az ELTÉn, akik erről blogolnak.

            Szóval kirúgtak. Ideje benyalni a cégeknek, hogy elhiggyék, mennyire náluk akarok gürizni, de valójában már a büdös tökömnek sincs kedve elmenni dolgozni. Alig van néhány olyan hely, ahová jelentkeztem, mert a többi egyszerűen NEM ÉRDEKEL. A munkák nagyrésze marketinges meg sales-es, mindenki elakar adni valami szutykot, és hát semmi kedvem hozzá adni az arcomat. Azért remélem, hogy pár interjúra behívnak, mert abból a három megpályázott állásból a fele még tetszik is. Leginkább egy saját helyet nyitnék, ha nem lennének zárva a bárok, meg írnék. Azért lenne jó, ha lenne egy saját helyem, mondjuk egy borbáram (és nem egy lepukkant borozó), mert akkor ott úgy szolgálnék ki mindenkit, ahogy akarok. Szevasz, mit kérsz, semmit? Na szevasz. És írnék tovább, amíg el nem jön az este, és be nem jön az emberáradat, és már esélyem sincs tartani a kapukat, és Hodorként összesek, a vendégek meg Másként rohamozzák a kapukat, én meg üvöltök a padlón, hogy HOLD THE DOOR, stb. stb. stb. HODOR HODOR HODOR HODOR!!!!!!! Szia, mit kérsz?

HOOOODOOR. Készpénz vagy kártya?

A földön fetrengve, a roham közepén feltartom a terminált, hogy lefizettessem a kis csírákat, de amikor kéri a PIN-t, nagyon zavarba jönnek, mert már merev pénisszel rángatózom, nyáladzva, egyre csak azt kiabálva, hogy HODOR, HODOR, és a spinének lehetetlen beütnie a négy számot meg a zöld gombot. Aztán, mint akivel az ég világon minden rendben, lesöpröm magam, és folytatom a kiszolgálást. Színjáték volt, persze, kutya bajom, mondanám kacsintva.

            – Ez a fickó beteg – mondaná valamelyik kis csíra.

            – Hodor – felelné Hodor.

            Így akarok dolgozni, vidáman, bolondozva, őrülten, nem valami rohadt irodában görcsölve, ahol az ügyfelek rontanak rám, én meg csak tartom azt a lelki ajtót, amíg ki nem purcanok. Nem mintha lenne rá tőkém, hogy saját helyet nyissak, de szerintem valami bankot simán palira veszek, hogy adjanak hitelt, vagy keresek befektetőket. Persze a HODOR-os akciót sem a bankban, sem a befektetőirodában nem adom elő, mert ki tudja, a végén még kiderül, hogy ők is fanok, és be akarnak társulni, és akkor az egésznek lőttek, mert mindent a saját szájízük szerint csinálnának.

            Azt hiszem, amit mondani akartam, az csupán az, hogy fél egy van és fáradt vagyok, hogy fogalmam sincs, merre menjek tovább az életben, és baromira unom már, hogy be vagyunk zárva tizedik hónapja.

            Megyek, olvasom a Végtelen tréfát, amíg be nem alszom.

            Ha még valaki emlékszik rá – lassan már számomra is túl régi, gyanúsan hihetetlen emlék – éltem a lengyelek közt egy ideig. Jófejek, mondanám, de kamuzni biztos nem fogok a saját blogomon. Pont úgy kell elképzelned azt a népséget, hogy egy külföldi (épp én, magyar) azon morfondírozik, a sok szar tulajdonságok közül melyikkel kezdje. Különben épp olyanok, mint a magyarok. Talán kicsit sápadtabbak, sótlanabb a konyhájuk, és jobban meg vannak keseredve, de lássuk be, van is okuk rá – ha van még egy nagyobb balfasz nép az európai történelem során a magyarokétól, akkor azok pont a lengyelek. Pedig mi igazán kitettünk, hogy felérjünk a dobogóra.

            Most olvastam a hírt, hogy a lengyel vállalkozók fellázadtak, és a varsói korlátozások ellenére bejelentették a szabályok meghágását – ha törik, ha szakad, ők ki fognak nyitni. Elég kétélű a dolog, mert ezzel csak a járvány terjedését segítik elő, másrészt gondolom (naivan), hogy hasonló látszatintézkedések történtek odaát is, mint nálunk (kifacsarják két jó barát szép ló fa...t,) és abból a pénzből és támogatásból, amit kapnak, lehetetlen életben maradniuk. Képzeld el, hogy nálunk is ez történne! Nem, nekem sem megy. Elképzelni sem tudom, hogy itthon csoportosan fellázadnak Orbán vezényszava ellen. Olyanokká váltunk, hogy úgy akarunk forradalmat kirobbantani, hogy közben nagyon odafigyelünk, hogy még egy szabálysértést se kövessünk el, nehogy a másik oldal (jobboldal) jogosan csesztessen érte! Politikailag korrekt forradalom lesz a következő, a puccs során gondosan ügyelnek majd rá, nehogy baja essen az elnöknek, még a végén rosszat mondanak a médiában a lázadókról.

            A munkahelyemen az arcomba mászik a sok tetvedék, akik társadalmunkat alkotják. Jön, jön, jön az EGYES számú versenyző, ő csak valami száraz fehéret vinne. Apukám, én meg egy nagy korbácsos kolbászt nyomnék a seggedbe. Csípőset vagy lángoltat kérsz? 

            MÁSODIK számú játékos negyvenes férfinek adna bort. Bort, egy borszaküzletben. BORT. B.O.R.T. BORT, BÚZÁT, BÉKESSÉGET!!!!!!!

            – Takarodj a kurva anyádba te meg – felelem, és pörgetem tovább a newsfeedet.

            – De nekem ajándékot kell vennem! A férjem most lesz negyven!!!!!!!

            – És mennyire legyen jó? ­ – kérdem végül sóhajtva.

            – Én nem értek hozzá, nem tudom. Legyen jó.

            Nem értesz hozzá? TE nem értesz hozzá? HOGY TE, TE, TE nem értesz hozzá?

            El tudom hinni :) Te kis te.

            – Akkor úgy kérdezem – a gyengébbek kedvéért a közgazdasági logikát veszem elő –, hogy milyen drága legyen?

            – Átlag.

            – DE NEKED MENNYI AZ ÁTLAG BAZDMEG

TE TETŰ

gennyláda

            – Úgy tizenötezer forint – feleli.

            Na, ez már döfi.

            Hozzávágok egy jó testes vöröset, szembecsulázom és mutató-és középső ujjaimmal V alakot formázok, ami nem a békét, hanem orbán Viktort szimbolizálja.

            – csak a fidesz  – sziszegi halkan, nehogy meghallják a lipsi vevőtársai.

HÁRMAS számú szivar egy trottyos kis geci, aki csak mert elitta az egész életét, azt hiszi, jogot formálhat arra, hogy ugráltasson. Engem. ENGEM! A nagy, grandiózus, példátlan nyelvtannácitt!!! Ideje feltárcsáznom a pszichiáteremet és sírni neki egy kicsit a hangrögzítőre. Abban a reményemben, hogy a gyerekei nyomják meg a lejátszás (vagy tudomisén) gombot a vezetékes telefonon, vulgáris szavak kiabálásával kezdem a sípszó után rögtön, majd bemutatkozom és elmondom, hol fáj olyan nagyon.

            ­– Turettem van, bácsikám. Apcikám. Apucikám – magyarázom a trottyosnak, aki még mindig berosálva áll a polcok előtt, nem tudván, hogy balatoni, egri vagy szekszárdi legolcsóbb szart vegyen. Hát így állok én is valahogy választáskor a szavazófülkében, tollal az egyik kezemben, a szívemet fogva a másikkal.

            Miért ilyen retek zuhant ránt itt, Kelet_európában? Lóvé lenne, csak éppen szarnak ránk odafent. Oldjuk meg úgy, ahogy tanultuk, lehetőleg csendben és még este nyolc előtt, betartva a szabályokat, nehogy megjelenjünk az index vagy origo címlapon, hogy ilyen vészterhes időkben is bontjuk azt a csúnya rendet! Miközben azon fáradoznak a vezetők, hogy minél többet nyerjenek a dolgon, mi meg idelent akkorát szopunk, hogy már a fasz végét se látjuk.

            Hát, úgy látszik, a lengyelek megoldják, ahogy tudják, köszönik szépen.

            Dög másnapos vagyok. Tedd fel a kezed, ha nagyon meglepődtél. A legjobb, ha bele is ülsz, mert ez bizony nem újdonság. Arra még emlékszem a tegnap estéből, hogy Áder Jánost néztük, de hogy mit mondott, arra már nem. Lefogadom, hogy sokat anyáztam közben, jó hangosan, tele szájjal, ahogy az ember igazán szeret anyázni. Nem szoktam ilyenkor újévi fogadalmakat tenni, de most már egy jó ideje rágódok dolgokon magammal kapcsolatban. Foghatnám másokra, hibáztathatnám a nőket, de az igazság az, hogy az elmúlt öt évben egyik kapcsolatom sem volt túl maradandó, rendre szarul sültek el vagy hamar véget értek, mert el sem szabadott volna kezdődniük. Így tehát két lehetséges magyarázat van – 1: én vagyok a világuniverzum legszerencsétlenebb embere, aki pont mindig abba szeret bele, akibe nem kéne és fordítva/ 2: túlságosan bezártam a szívemet mások előtt, és képtelen vagyok szerelembe esni olyannal, akivel amúgy simán működhetne a dolog. Általában megijedek és diszkomfortos leszek intim helyzetekben, amit sokszor nem mutattam ki, mert persze tudtam mindig, hogy ez nem annyira egészséges. Ha számba veszem, mikor voltam utoljára igazán szerelmes, hosszú ideig, tartósan, akkor egészen tizenhárom éves koromig kell visszanyúlnom. Hetedikes voltam, először az egyik osztálytársamba, majd később egy egyel felettem járó lányba szerettem bele. Ezt sose vallottam volna be neki, amekkora hülye voltam, de Sáska, úgy is tudod, hogy te voltál az. Ekkoriban váltak el a szüleim, és könnyen lehet, hogy ez mondta ki a halálos ítéletet a későbbi kapcsolataim felett. Ekkor ugyanis megtanultam, hogy semmi sem állandó, hogy mindennek vége egyszer és hogy az emberek úgyis elhagynak. Ez a szörnyű benne, hogy nem rájöttem, felfogtam, tudatosítottam, észrevettem, feljegyzeteltem, hanem megtanultam. És amit egyszer jó alaposan bevésel a fejedbe, azt nem könnyű elfelejteni.

            Vettem karácsonyra egy pszichológiai könyvet egy barátomnak, akinek most szüksége van hasznos útmutatókra, de mivel nem tudtam még neki odaadni, elkezdtem olvasni, és bizony nekem is segített megérteni ezeket a folyamatokat, én is jó hasznát vettem.

            Talán rosszul emlékszem, de amilyen mélyen tudtam szeretni a szüleim válása előtt, annyira később és azóta sem sikerült. Voltam szerelmes, de rövidebb ideig és kevésbé intenzíven. Túl korán elmúlt az az érzés, aminek egyre csak erősödnie kellett volna bennem. Volt valaki, egyetlen személy, akit nagyon szerettem és akit még évekkel később sem tudtam teljesen elfelejteni, de a kapcsolatunk nem érte meg a három hónapot sem, és az alatt is állandóan veszekedtünk. Őszintén szólva szerintem ettől csak jobban szerettem őt, mert izgalmat adott az állandó feszültség, bár pontosan tudom, hogy egészségtelen kapcsolat volt.

            Lassan eljutok oda, hogy vagy begyógyítom a sebeimet hogy készen álljak egy egészséges kapcsolatra, vagy követem az eddig tartott tendenciát és valami toxikus nő oldalán kötök ki, aki a jól megszokott, gyerekkoromból ismert problémákkal édesget majd magához, amiken felnőttem. Mert pontosan azt fogod keresni, amit jól ismersz, amivel azonosulni tudsz, amit magadénak érzel.

            Eddig nem tudtam róla, hogy ekkora traumát okozott az, hogy apa elhagyott minket, és próbáltam mindig a jó oldalát nézni, de úgy tűnik, jobban fáj, mint azt gondoltam volna. Megsérülni rossz, és az ember elkövet mindent, hogy elkerülje azokat a helyzeteket, amik újból megsérthetik. Kérdéses, hogy megéri-e így élni, elzárkózva minden jó elől, és hunyorgatva azt figyelni, mikor fognak átverni, hogy mikor derül ki a csalás.

            Arra is rájöttem, hogy valószínűleg azért akartam mindig is író lenni, már gyerekkoromtól fogva, mert az a szegény kisgyerek nem tudta szóban elpanaszolni a világnak, milyen rosszul bánnak ővele. Félelmetes gondolat, de klassz rájönni, miért választod azt a hivatást, amit, és hogy miért éled úgy az életed, ahogy. Mert erre az írásra lassan már mindent felteszek, emiatt válallok alkalmi munkákat, hogy legyen mellette elég szabadidőm, ezért írok blogot és ezért ültem le írni sokszor tizenkét órás műszakok után is. Persze ezer más oka lehet, hogy miért akartam író lenni, de most ez tűnik a legvalószínűbbnek. Ha nem lett volna ekkora tétje, már rég feladtam volna.

            Rengeteg olyan gyerek és felnőtt van, aki hasonlókon megy keresztül, és nekik is szeretnék a jövőben valamiféle segítséget adni, ha eltudom hozzájuk juttatni majd a könyveimet. És hogy hogy áll a dolog? Egyetlen egy kiadónak sem kellett a kéziratom. Néhányan méltatták az íráskészségemet, meg a tehetségemet, de egyik sem bízik a kéziratban annyira, hogy kiadja. Lassan huszonhat leszek, van egy kiadatlan regényem, egy összetört szívem és egy boltban dolgozom. Pont, ahogy kicsinek elképzeltem. És hogy mi erre a reakcióm? Mit kezdek ezzel a nyomorúságos, kilátástalannak tűnő, kaotikus helyzettel? Leülök a seggemre és írok. Már a második regényem nyolcvanadik oldalnál járok, és ez már sokkal jobb lesz, mint az előző. Őszintén? Szerintem kurva jó lett az első is, de megértem, hogy más nem tartja annak, mert máshogy néznek rá. Megpróbálom kiadatni ezt, és a Nobelt majd átveszem az elsőért, miután átszerkesztve kiadják. Meg elakarok menni pszichológushoz is. Ezt nem csak azért írom le, mert fontosnak és jónak tartom, hogy van egy ilyen lehetőség ebben a mai világban, hanem mert tudom, hogy sokan irtóznak tőle és félnek az ilyesmitől, de ha valaki úgy érzi, szüksége lenne rá, akkor most belőlem meríthet erőt, és elmehet ő maga is.

             Hát, tessék. A bennem élő kisgyerek végre leírta, eljött a nap, amikor a világ elé tárta, hogy milyen rossz volt neki. Most már megnyugodhat, és elhiheti, hogy a világ egy csodálatos hely, tele nagyszerű emberekkel.

            Mindig is féltem mások előtt a családi gondokról őszintén beszélni, de mint mondtam, már huszonhat leszek, és – még ha kifacsarva vagy csúnyán is hangzik ez – nem szidhatom úgy a köztársasági elnök anyukáját, hogy a saját szüleimet ne mártanám be néha, bármennyire is szeretem őket. Lassan felnőttem én is, de már nem vagyok benne biztos, hogy olyan felnőtt akarok lenni, mint amilyen felnőttek odakint rohangálnak az utcákon. Az új célom ebben az új évben úgy felnőni és fejlődni, hogy közben ismét gyerek legyek.

Boldog, boldog, boldog új évet kívánok mindenkinek.

Utóirat:

Ha nekem nem sikerül, ha sosem leszek író, akkor is elégedetten fogok meghalni, mert megírtam azokat a könyveket, amiket megakartam, és elmondhatom majd, hogy megpróbáltam. Ha pedig összejön, hát akkor neked sincs mentség és kifogás, mert bazdmeg ha nekem ez összejön, akkor tényleg bármi sikerülhet.

Karácsonyi novella

            Érzelmeket akarok gyártani, mondta a kis manó. Erre van szüksége minden kisgyereknek, mondta a kis manó. A kis geci télapónak viszont más tervei voltak: „Ha beledöglök is, pénzt fognak kapni. Rászoktatom őket, bármi áron.”

            Éjszaka a tűz körül ülve a manók összesúgtak az alvó, dagadt mikulás háta mögött.

            – Megismertem magam, nem volt jó ötlet – mondta az egyik. – Most már tudom, mit akarok, és mire van szükségem, és ettől rossz a kedvem. Érzelmeket kell gyártanunk.

            – Azt nem lehet. Az érzelmek csak akkor jönnek, amikor a manók bizonyos dolgokat tapasztalnak a külvilágból.

            – Miért reagál akkor máshogy két ember ugyanarra a dologra?

            – Mert mások a szenzoraik. Amin az egyik sír, a másik csak ásít.

            – Akkor hogy tudnak szerelembe esni? Két ugyanolyan érző szívű szenzornak kell találkoznia?

            – Igen. Azonosan töröttnek vagy épnek kell lenniük, hogy szeressék a másikat.

            – Ez nem igaz.

            – Micsoda?

            – Sok törött ember szeret bele abba, amivé ő maga is akar válni. Az ideánk szó szerint a képzeletünk játéka: amit elképzelünk titokban magunkról, azt szeretjük meg a másikban.

            – És mi van akkor, ha eléri a célját, és azzá válik végül, amivé válni akart?

            – Akkor kiszeret a másikból, és valaki olyanba szeret bele, aki más tükröt állít neki. Aki folyamatosan szerelembe tud esni, azt jelenti, folyamatosan tanul. És ha valaki olyannal van, aki nem tanítja, mert maga sem tanul, hanem elkényelmesedik, helyette mást fog szeretni. Hogy valakit önmagáért szeressenek egy életen át, ahhoz az kell, hogy a társa folyamatosan felnézzen rá saját alacsonyrendűségének köszönhetően, amiből viszont az következik, hogy a másik sem boldog igazán, mert nem szereti őt viszont. Királyné szerethet rabszolgát, ha az a rabszolga lelkében szabad. De a valódi rabszolgát még a saját anyja se szereti: kiskorában eladta rabszolgának.

            – Szerintem szeretheti egymást két egészséges ember, anélkül, hogy alacsonyabbrendűnek érezné magát bármelyikük is.

            –­ Biztosan így van, de mutass nekem egy házaspárt, akinek sikerült ez.

A másik elmélázott.

            – Mi a terved?

            – Érzelemgyártásba kezdek.

            – És hogy akarod, amikor a mikulás bácsi csak csokit meg cukorkát akar adni, hogy közben egyre több kéményen csússzon be tejet és süteményt tömve magába?

            – Pontosan tudom, milyen a télapó – paradox lény. A gyerekek egyik felének visz csokoládét, de csak azoknak, akik folyton kapnak enni. Akik állandóan éhesek, azok nem kapnak egy darab süteményt még tőle sem. Nekik marad a harag, a gyűlölet, a tudatlanság, a beletörődés.

            Télapó megmozdult, és átfordult a másik oldalára. A kis manók nem féltek már, hogy felébred, mélyen szokott ilyenkor aludni.

            – És hogy akarsz érzelmeket gyártani?

            – Csakis érzelmekkel megy. Adnod kell, hogy a másik is adni tudjon. Ez az, amit télapó nem mer elmondani nekünk. A pénzre úgy szoktatta rá az embereket, hogy minél kevesebbet ad nekik, annál több kerül vissza hozzá. Tudja ugyanis, hogy ő az érzelmeket nem tudná megélni, a pénzt viszont igen.

            – Tehát azt akarod mondani, hogy egyetlen ember miatt szenved az a sok-sok ezer? Csak azért, mert az az egy szenved, szenvedteti a többieket maga körül, és azok hagyják neki?

            – Így működnek az emberek. Egy olyan világban irányítják őket, ahol kiskoruk óta megtanítják őket arra, hogyan nyomják el különböző módon az érzelmeiket, így amikor elég nagyok lesznek ahhoz, hogy vezetőt válasszanak, az ego és a pénz fontosabb lesz az érzelmeknél, mert csak ahhoz tudnak kötődni, amihez kiskoruk óta köttetik őket. Nagyon, nagyon kevesen jönnek rá, mit tettek velük, de akkor már késő lehet. Az elvágott kötelék nem éled újjá, és a szeretet úgy él mellettük, mint egy külön kis sziget, mint egy kis hold, ami ragyog, de nem ragyogtatja meg a Földet.

            – És hogy adsz át érzelmeket az embereknek?

            – A gyerekeknek. Csakis a gyerekeknek. A felnőtteknek már késő.

            – A gyerekeknek. Hogy akarsz nekik érzelmeket adni?

            – Látod, ez a nagy baj. A felnőtteknek már ötletük sincs, hogy kell.

            A két manó hazament, és az egyik megírta a búcsúlevelét. Azt írta rá: már mindegy, akár meg is ölhetem magamat, de épp emiatt akár életben is maradhatok.

            Reggel a felesége talált rá, amint a tükörtojásokat készíti a konyhában.

            – Ha megakarod ölni magad...

            – Igen? – vágott a felesége szavába izgatottan.

            – ...Előbb öld meg a télapót. Ha neked úgyis mindegy. Kérlek, öld meg a diktátort.

            Aztán, mint a reggeli hold, egyszerre eltűnt. Megjött a nap, de a kismanó nem volt szerelmes a napba. Senkibe nem volt szerelmes. Felöltözött, visszament a mikulásgyárba, és folytatta a munkáját. Csokoládét csomagolt a futószalag mellett.

Hajnali egy óra. Már rég feladtad, hogy ma írni fogsz, mert az egész napot mással töltötted. A fejedben megfogalmaztad, mint egy jó író, hogyan fogsz majd mesélni a barátaidnak arról, hogy miért nem írtál ma. Pedig még rád is írtak, méghozzá olyanok, akikről végképp nem gondoltad volna, hogy keresni fognak, és lám, az írásaidról érdeklődtek. Mikor látod, hogy a franc se olvas, hogy annak se lenne hatása, ha mindezt csak a fiókban hagynád, hogy akár abba is hagyhatnád az egészet. De nem hagyod, mert nem másnak írsz, inkább csak nem érdekel, ha más is olvas. Aztán rendre jön valaki, és azt mondja, hogy tetszett neki, vagy együtt érez, vagy már neki is annyira ki van a fasza, mint neked, és olyankor kicsit megnyugszol, hogy van értelme, hogy mégsem csak a számítógépnek pötyögsz.

            Hajnali egy van, most lett vége egy filmnek, ami nagyon szólni akart valamiről, mégsem érintett meg. Épp olyan, mint az a rengeteg ember, akivel megismerkedem, tele vannak potenciállal, érdekesnek tűnnek, aztán a végére kiderül, hogy nem érintenek meg, és a vonaton ülve egyre azon dühöngök, hogy mi a francért nem. Nem keseregsz, nem vagy csalódott – dühös vagy, amiért az emberek nem tesznek rád benyomást. Egészen másképp kéne lennie, bár valahol mélyen tudtad, amikor megnézted az értékeléseket és a trailert, pontosan tudtad, mit fogsz kapni, és legbelül talán csak arra vágytál, hogy lekössön arra a rövidke időre, ne váltsa meg érted a világot, ne facsarjon ki, ne sirasson meg, csak legyen. Egyszerűen legyen ott, hogy nézd, és semmi egyéb funkciót ne töltsön be, mert se a barátaidnak nem fogsz mesélni róla, se értékelést nem fogsz róla adni az interneten. Nem lenne helyénvaló, ha minden film megérintene, mert akkor nem tudnál különbséget tenni, és könnyen átverhető lennél, ízlésed pedig nem lenne. De nem lennél-e boldogabb, és ha de, akkor pedig mit számítana az ízlés? Ízléses, boldogtalan faszkalapokkal van tele a Föld. Káromkodni, cigizni meg dugni akarsz, de marad a szex, a rágó és az ima. Így viselkedik egy normális ember, itt Európában, amíg ki nem derül, hogy illegális szexpartikon vereti bedrogozva. A szleng önmagában semmi, használni már bátorság, de akinek jól áll, abban pont nincs félelem, akinek a szájából meg bénán hangzik, maga is béna marad erőlködésében. Minden film hagy valami nyomot,  és kollektívan az a sok különböző, teljesen eltérő gondolkodású ember kialakít egy rendszert, amiben osztályozzák őket, és kisebb-nagyobb eltérésekkel a legtöbb film megkapja a maga pontszámát. Hogy a fenébe kapnak akkor pénzt a forgatókönyvre azok a filmek, amik tízből ötöt kapnak, vagy az alatt. Hogy a francba találkozol olyanokkal, akik bőven öt alatt vannak, hogy hogy nem szól senki, hogy hé, nem biztos, hogy megéri. A hatos és hetes pontszámú filmekben bízol, hátha csak a nagyközönség nem bírta őket, de te majd megtalálod benne az értéket és tetszeni fog a maga különc módján. Te majd felfedezed benne azt, ami akár egy kilencessé is teheti. A nyolcas filmektől már szinte katarzist, a kilencestől életre szóló élményt vársz, tizes film pedig nincs még az IMDB-n sem. Furcsák ezek az osztályzások és értékelések, mert néha még a 9-es, 9.1 és 9.2-es filmek sem érintenek meg. Ezért nézed a hatosokat.

A legjobb film átlagpontszáma 9.2, és ott marad kérdésként, hogy a maradék 0.8 vajon mit jelent. Az a 0.8 a hívás, hogy elmenj szexbuliba, hogy káromkodj, hogy megőrülj, hogy a feje tetejére állítsd a világot. De a legtöbb film, amit látsz, az hatos és hetes, amit befejezel hajnali fél egykor, és még csak annyi kérdés sem merül fel benned, hogy mi a tetves tökömért hitted, hogy tetszeni fog? Tudja a franc, tudja a franc, pedig épp erre vágytál. Megkaptad, most már mehetsz aludni. Írtál is, dühöngtél is, le is nyugodtál, most már aludj. 

Az utolsó mentsvár az álom, ahol hasonlóak az emberek, mint a valóságban, mégis megérintenek, akár csak mikor szerelmes az ember. A 0.8 az álom a való életben, egy 9.2-es nap után. A szubjektív tudatalatti, ami láthatatlanul küzd érte, hogy érints meg másokat. 

            Tizenhárom éjszaka, csak úgy a semmiből, remeg a kéz a drog után, vagy a hidegtől, ami a cellák közt fúj. Három férfi tanakodik a közös mosdóban.

            – Elhoztad? Elhoztad?

            – El, bazdmeg, nyugi. Hoztál pénzt?

            – Múltkor én hoztam, én adjak bele ebbe is? Nem ezt beszéltük meg, rohadtul nem erről volt szó.

            – Tényleg? Már azt hittem, csak nekem tűnik úgy a hideg cellában esténként, hogy nem ebben egyeztünk meg. Kurva poloskák is a nyakamban bazdmeg, úgy csipkednek, mint az ellenzéki újságírók.

            – Mondjuk amit te előadtál, azt még az emegy se tudta volna elsumákolni.

            Fehér por kerül elő, olyan parányi csomagban, hogy félnek megkérdezni, kinek a seggében érkezett a rácsok mögé, de még maguknak sem mernék beismerni, hogy valójában lényegtelen.

            – Csak ennyi volt?

            – Nem mindenki ekivel teli bőröndökkel parkúrozgat a tetőn.

            – Mondja ezt Mr. Lyukaszokni. Jut eszembe, az asszony jól van?

            – Meg vannak. Meg vannak.

            – Igen, valahogy mindig mindenki csak meg van, nem? Mintha csak úgy meg lennénk – szülve, teremtve, nevelve, baszva, aztán dögölve.

            – Meg egy kicsit készülve is – pöcögtette a zacskót a harmadik férfi.

            – Meg-meg – mondta a másik.

            – Azért be kell látni, ez életed sztorija, faszikám. Életed sztorija, én mondom. Amikor kikerült az az Ibizás videó rólam, épp csak megúsztam. Ha egy másodperccel később vesz a kamera... Na de te, bazdmeg. Te nem vagy semmi. Lemondasz, meg minden.

            – Hé, az egyik csík sokkal vastagabb, szedd szét igazságosan! – hőzöngött az első. Újra kellett csinálni az elosztást a kis párkányon.

            Kicsapódik az ajtó, egy lesoványodott, atlétás-bemelegítős, borostás arc lép be. Körbe se néz, az egyik piszoár odavonzza, kirakja a fütykösét és fütyülni kezd.

            – Szevasz, Laca, mész szavazni vasárnap?

            – Persze, aztán megverem a kölyköket és megkúrom a nejemet, hogy aztán békében nézhessem a Fradi meccset. Hé – fordult feléjük hirtelen fenyegetőleg. – Ártatlan vagyok, mondtam már, igaz? Ártatlan vagyok.

            – Jól van, jól van – nevettek a férfiak, majd az egyik a többiekhez fordulva kacsintott: – Ő itt Laca.

            A másik férfi oda kiáltott:

            – Laca, igaz tudod, hova ikszelj, azt meglátjuk, mit tehetünk érted. Reggel jönni fog a mozgóurna, hallod? Nehogy félre ikszelj nekem, különben mind itt rohadunk.

            – Jó, jó, hallottam – majd visszafordult, hogy befejezze dolgát, de nem állhatta, hogy ne szitkozódjon magában.

            – De hogy húzod azt ki? – méltatlankodott a férfi, aki az előbb magának húzott többet a fehér porból. – Tiszta vastag a kettő, most meg az enyém vékony, mint a kurvák dereka.

            – A jó öreg Adria – hunyta le a szemét a másik. – Na, adjátok ide, majd én megcsinálom. Mit hisztek különben, mi lesz itt vasárnap? Az öreg főni kihúz minket a szarból?

            – Nagyon remélem, mert azt mondják, ha nem nyer, akkor jön be ő is, és rohadtul nem akarok a kurvája lenni.

            – Pedig mindig is jobban állt volna hozzád a first lady szerep. Magassarkúba, meg minden.

            – Inkább húzd ki a csíkot végre.

            – Szerintem elbukjuk. Ennyi szar után nem bíznak a pártban. Ez már sok nekik.

            – Elfelejted, hogy jönnek a migránsok.

            – És ha nem jön több?

            – Majd áthajóztatjuk őket.

            – A Zsolti tapasztalt hajós – mondta a másik. – Vagy felhívjuk a Petit, az bármikor intéz egy jachtot.

            Halkan kuncogni kezdtek.

            – És mi van, ha nem nyerünk? – vetette fel ismét a férfi, és hirtelen mindhárman elcsendesedtek.

            – Akkor megszökünk.

            – Te, bazdmeg? Te a kurva ereszről nem bírtál lemászni.

            – Mondtam már, hogy be voltam állva, mint a szar. Talán még te is hallottad, mennyi cuccal kaptak el. Nem ennyivel, mint amennyivel te kínálsz most minket. Faszim, az bőséges svédasztal lett volna a fél börinek.

            – Most bezzeg hencegsz, de mikor elkaptak, csak játszottad az ártatlan kamaszt.

            – Lemondtam.

            – Le, biztos nehéz volt azok után. Le, le le, egyre lejjebb, basszátok meg, egyre lejjebb. Na, ez igen, ezt nevezem tisztességes, elosztásnak. Három a magyar igazság, három szép csík, a fehér a zászlónkon.

            Azzal előkapta a kis szívószálat, és a párkány fölé hajolt, míg a másik kettő azt figyelte, nem jön-e valaki.

            – Tudunk még mi testvéresen viselkedni idebent is – mondta a második, miután átvette a szipkát, és a párkány felé görnyedt.

            – Kaletáról tudtok valamit? Az hogy a retekbe úszta meg?

            – Az kihúzza magát bármiből. Különben bírom a palit, csak annyit tanácsolok, hogy ne hívd meg a gyerekeid szülinapi zsúrjára, mert totál beindul.

            – Rámászott a kicsikre?

            – Akkor mentem fel épp az emeletre, amikor már köré gyűltek, ő meg valami mesekönyvből olvasott nekik, miközben a száját nyaldosta. Zsebhokizott közben, úgy kellett hazazavarnom, erre egy óra múlva meg beállít bohócnak öltözve.

            – Hogy vetted észre, hogy ő az?

            – Félmilkót kért a műsorért.

            Mindhármójukból kiszakadt a nevetés, pedig megfogadták, hogy csendben maradtak, nehogy bejöjjön valaki.

            – Te hülye fasz... – ingatta a fejét az egyik. – Azért durva, mit művel különben.

            – Épp te mondod, aki melegbárokban orgiázik?

            – Te hülye vagy, bazdmeg? Az teljesen más – felelte ingerülten, de határozottan.

            – Jól van, jól van, nyugi, én azt hittem, a kettő ugyanaz. Végül is, ezt szajkózzuk folyton.

            Épp amikor a harmadik férfi megkapta a szipkát, valaki lehúzta mellettük a vécét. Idegesen, rögtönözve felszívta a csíkot, és mindhárman beálltak a mosdókagyló elé kezet és arcot mosni. A börtönőr volt az. Lassan, komótosan sétált övre tett kézzel a három férfi felé. Azok ledermedve, elsápadva vártak, de még maguk sem tudták, pontosan mire. A víz csak folyt és folyt, miközben riadtan néztek a tükörképük mögötti egyenruhás őrre.

            – Fiúk, fiúk – mondta az őr. – Drogozás, szökés, meg a kurvázás? Ti aztán nem tanultátok meg a leckét. Mit csináljak most veletek?

            Az egyik reszketni kezdett, a másiknak eleredt az orra vére. A kezüket nem bírták felemelni, hogy a csapot elzárják. Az egyik megpróbálta, de mellé nyúlt, majd inkább megtámaszkodott, hogy ne boruljon előre. A harmadik szedte össze magát, hogy mondjon valamit végre.

            – Főnök, tudja, hogy jönnek az illegális migránsok... aztán meg a Soros csak nevet a markába. Ezt azért nem hagyhatjuk.

            – Soros, Soros... a kurva anyátokat, halljátok! Faszom a migránsokba már, mást se hallok a tévéből! Kifele, egy-kettő, takarodjatok, amíg szépen mondom! – azzal kirántotta gumibotját és fenyegetőleg az égbe emelte, amire mindhárman úgy iszkoltak ki behúzott nyakkal, mintha dézsából öntenék az esőt.

            Az őr majd megpukkadt a nevetéstől az ebédlőben, míg a többieknek mesélte, mi történt odabent.

            – Elkezdi... elkezdi! – olyan nevetésbe fogott, hogy a többiek azt hitték, nem kap több levegőt, és megfullad. – Elkezdi! ELKEZDI! – még mindig nem bírta kinyögni, olyannyira nevetett. – Elkezdi a gyerek, elkezdi, hogy te még az ereszen se bírtál lemászni rendesen, nem hogy innen megszökj! Jajj, Istenem... – tette hozzá, míg a könnyet kitörölte kisujjával a szeme sarkából. – Ha tudom, hogy ezek így buliznak, előbb rájuk szavazok.

            – És mit csináltál velük? – kérdezte a másik őr, mintha attól félt volna, hogy túl könnyen megúszták.

            – Mit csináltam volna? Vasárnap választás, én nem nyúlok egyikhez se, nem vagyok hülye. Este viszek egy kis piát meg cigit nekik, hogy ne legyen harag, aztán kész.

            Miután befejezték az ebédet, az őrök visszamentek az udvarra, hogy őrizzék a rendet, és figyeljék, nehogy valamelyik kosár- vagy focipályán verekedésbe torkolljon a mérkőzés.

            Tavaly nyáron leutaztam a tengerre egyedül. Nem pusztán nyaralni akartam, Fiume és Zágráb amiatt érdekelt, hogy az első regényemet, amit akkoriban kezdtem el írni, horvátországi helyszínen képzeltem el. Alig száz oldal volt meg a kéziratból akkoriban, és annak ellenére, hogy semelyik barátom nem jött el velem és nem volt túl sok spórolt pénzem, kikértem magam a munkából és elutaztam négy napra. Alig van olyan ismerősöm, aki egyedül jár külföldre utazni, de aki volt már, az tudja, hogy nagy kalandot rejt magában az egyedül megtett út. Egy éjszakát Zágrábban voltam, kettőt Fiumében.

            Fiume nem olyan szép hely, és a tengerpart látványát erősen mérgezi az óriási kikötő, ahol a konténerszállító hajók rakodnak egyfolytában ki-be az óriás fémdaruk segítségével. Az első nap egy magyar srác volt a szobatársam a hostelben, ő vezetett körbe a városban, egészen éjszakába nyúlóan. Nem mondhatnám, hogy egy hullámhosszon voltunk, de amikor külföldön magyarokkal hoz össze a sors, két lehetőségem van: vagy messziről elkerülöm őket, vagy olyanokkal is jóba leszek, akikkel itthon eszem ágában sem lenne barátkozni. Általában az utóbbi van, de tudom, hogy sokakkal meg inkább az előbbi.

            Fél egyre járt az idő, amikor hazafelé menve a kietlen, sötét utcákon két fiatal magyar srácba botlottunk. Tökre el voltak már ázva, de még egy bizonyos kocsmát kerestek, az én szobatársam meg azt hitte, tudja, merre van, és elmentünk velük. Kalandként fogtam fel az egészet, hiába voltam baromi álmos már, maradtam. A szobatársam férfi létére eléggé lányosan viselkedett, ezek ketten meg azt hitték, együtt vagyunk, mint egy pár. Persze elmagyaráztam, hogy csak ma találkoztunk, és hogy azt se tudom, ki ez a gyerek, de azért nem kezdtem el győzködni őket a szexuális irányultságomról. Elég bizarrnak találom, amikor valaki idegeneknek bizonygat ilyesmit, ha belegondolsz, tényleg agyrém. Egy ponton, amikor már minden kocsma bezárt, és mi még a hajnali, benzinkútról vett söreinket végeztük ki a folyóparton ülve, egyikőjük meghívott a nyáron tartandó születésnapjára, és így mondta, hogy nyugodtan hozzam majd magammal a barátnőmet is, ha van. Hatásszünet, maga elé mered, felkészül, majd hozzáteszi: vagy a pasimat. Kösz szépen, mondtam. Az a vicc, hogy tényleg ennyit feleltem.

            Mindhárman hazautaztak másnap reggel, én pedig három célt tűztem ki magam elé aznapra: venni egy új vászontáskát, elmenni a Chagall kiállításra, és szerezni egy izgalmas társat aznapra magam mellé. Bementem egy vintage ruhaboltba, és miközben nézelődtem, beszédbe elegyedtem az eladó lánnyal, akinél voltak szórólapok a kiállításról, és elmagyarázta, merre van a múzeum. Miután megvettem a vászontáskát, ami igazából nem tetszett annnnnnyira, egyértelműnek vettem az univerzum jelét, és megkérdeztem az eladót, nem jönne-e el velem megnézni a kiállítást. Eléggé meglepődött rajta, én meg be voltam szarva, de aztán mondta, hogy egykor végez, jöjjek vissza. Így tettem, és amíg ő dolgozott, én felmentem a várba.

Saját kép

            Szóval visszaértem egyre, de ő még nagyon nem volt kész, a főnökével beszélt épp. Egy teljes órán át vártam rá, ittam egy kávét a sarkon, és amikor kezdtem feladni a reményt, végül megjelent. Emlékszem, hogy a múzeumba érve már annyira nyomtuk a rizsát, hogy nagyon bírtam, és olyanokat is elmondott nekem, amit amúgy a közeli ismerőseinek se szokott. Mondta, hogy nem tud őszinte lenni a barátaival meg a szüleivel, és emiatt elég szarul érzi magát. Felvetettem neki, hogy mivel úgyis most találkozunk először és utoljára az életben, legyünk a másikkal teljesen őszinték erre az egy napra.

            A múzeumból kiérve számomra nem volt kérdés, hogy együtt töltjük el a délutánt, ám hamarosan bemondta, hogy neki tulajdonképpen mennie kell. Nem akarta elmondani, de megígérte, hogy őszinte lesz, hát közölte, hogy pszichológushoz van időpontja a közeli kis városban. Megkérdezte, hogy van-e kedvem vele menni, elvinne kocsival. Ja, persze, mondtam, mert lövésem se volt, mi mást csinálhatnék. Miközben autóztunk, kiderült, hogy doktori iskolába jár, azt hiszem filozófiából, mellette angoltanár a helyi iskolában, a boltban ez volt az első napja, és különben az az álma, hogy színésznő legyen. Plusz van egy toxikus párkapcsolata (itt majdnem kiugrottam a hegyre felkapaszkodó kocsiból), ami már évek óta gajra ment, de nem bír kilépni belőle. Nem csoda, hogy terápiára kell járnod, jegyeztem meg. Ne is mondd, felelte.

            Fent voltunk a hegyen egy néhány ezer fős falucskában, és míg ő elment, hogy rendbe szedje az életét, én beültem egy helyi étterembe, és rendeltem egy pizzát. A kilátás a tengerre nyílt, ami baromi jól nézett ki odafentről. Miután tele ettem magam, elcsomagoltattam a pizzám felét elvitelre (másnap reggel hidegen toltam be), és elindultam sétálni, amíg újból össze nem futottam a lánnyal. Vicces volt, mert az egész étteremben én voltam meg két nő, és amikor a lány megkérdezte a pincért, hogy volt-e itt egy magyar fiú, a pincér azt felelte, hogy nem. A lány összezavarodva megkérdezte, hogy de nem volt-e itt egy fiatal férfi, a pincér meg mondta, hogy de, volt itt egy angol srác. Amikor ezt elmesélte nekem, örültem, hogy jó hírét viszem az országnak, azt tapasztaltam, hogy nem mindenhol szerették a magyarokat a helyi vendéglátósok, és most sikerült meglepnem egyet.

            Visszaautóztunk Fiumébe, és kértem, hogy menjünk ki a tengerpartra, mielőtt lemegy a nap. A lány jött volna velem, de nem várhattam el, hogy felborítsam a napi rutinját, csak mert én ott vagyok, volt még ezer meg egy dolga. Azért volt olyan jó fej, hogy amíg beugrottam a hostelbe átöltözni, kint várt a kocsival. Megígérte, hogy elvisz a legjobb strandra, de én eléggé elcsöndesedtem és fancsali képet vághattam, mert vezetés közben megkérdezte, hogy mi bánt. Reflexből mondtam, hogy semmi, amire leszidott, hogy megbeszéltük, hogy nem lesznek titkaink egymás előtt. Az ilyet tényleg azzal jó játszani, aki komolyan is veszi. Mondtam, hogy valójában csak sajnálom, hogy nem jön el velem a strandra meg hogy van barátja. Erre nem tudott mit felelni, csak megálltunk egy parkolóban, és rágyújtottunk, pedig már nem is cigiztem akkor. Eléggé kivolt, láttam rajta, már majdnem harminc éves volt, és nem tudta, mi van. Azóta még több hozzá hasonló emberrel találkoztam, akik egyszerűen nem értik, mi van az életben. Sokat gondolkoztam akkoriban ezen, mert sok ismerősöm akadt el az életben, lett depressziós vagy nem találta a helyét a világban. Egyszerre egy olyan örvény szélén találtam magam, amiről senki nem tudta, mikor kit szív le magába, és én egyre azon agyaltam, hogy engem vajon mikor hív le, és ha hív, ellen tud-e állni az ember, vagy törvényszerű a süllyedés. Szerettem volna segíteni rajta, pedig nem tudtam, ez inkább csak az én sajátosságom, hogy egyből segítenék. Vagy húsz percig beszéltünk még, végül elbúcsúztam tőle, kiszálltam az autóból és elsétáltam a strandra.

              Hideg volt a víz, és a nap elbújt a felhők mögé, ezért már nem fürödtem, csak kiültem a part szélére, és egy idő után az apró kavicsok közt turkáltam, hátha találok egy különlegeset, amit majd hazahozhatok. Hosszú percekig keresgéltem így, a víz pedig egyre feljebb és hozzám közelebb verte a hullámokat, nekem meg egyre feljebb és feljebb kellett csúsznom. Azt még nem is mondtam, de ekkoriban a hajam eléggé el volt burjánzva, talán van is, aki emlékszik rá. Nem igazán tudtam már kordában tartani, nem is volt esztétikus, de a legkevésbé sem zavart. Tetszett, hogy ilyen kicsapongó, és egyáltalán nem konvencionális, nem megalkuvó. Illett az akkori hangulatomhoz. Szép kavicsot nagyon nehéz találni. A part telis-tele volt közönséges, egyszerű, értéktelen kövekkel. Talán már száznál, vagy kétszáznál is többet a markomba vettem, mire találtam egyet, amit különlegesnek véltem. Tudtam, hogy valaki különlegesnek fogom majd adni, valakinek, akit belülről is szépnek találok. Ültem továbbra is, néztem a hullámzó tengert, mikor felötlött bennem, hogy csak van valami a szépségben. Nem volt jó bármelyik kő, kifejezetten azt az egyet akartam elvinni magammal.

            Miután megnéztem a naplementét, visszamentem a szállásra. Két új szobatársam jött, egy harmincéves svájci, meg egy negyvenes spanyol férfi. Megvacsoráztunk az egyik tengerparti étteremben, és egészen éjfélig beszélgettünk az egyik bárban, majd mentünk aludni.

            Másnap reggel kilenckor indult a buszom vissza Zágrábba. Miután bevágtam a pizzát, elsiettem képeslapot venni. Már alig volt időm, de még elfutottam a bolthoz, ahol a lány dolgozott, és mivel tudtam, hogy csak tíztől fog kinyitni, gond nélkül beillesztettem az ajtófélfába a képeslapot, aminek a hátuljára pusztán annyit írtam: don’t give up on your dreams. Rohantam a buszhoz, hogy elhagyjam a várost, jegyzetekben megőrizve mindazt, amit érdemes volt tudni a regényemhez.

            Szóval ez történt, és még egy csomó minden, ami nem férne most ide ki. Hogy mikről beszélgettünk, miken nevettünk és miket csináltunk a városban. Hogy teljesen arra koncentráljak, amiről írni akarok, nem vittem magammal könyvet Fiumébe, ami hülyeség volt, később megbántam. Ne csinálj ilyet. A lányt különben tökre féltem elhívni múzeumba, és mondta is aztán, hogy ő is tiszta hülye volt, hogy belement, mert nem is ismert, akármiféle perverz szatír is lehettem volna. De célként kitűztem – egyfajta kihívásként magammal szemben –, hogy kell egy új táska, el kell menni a múzeumba, és kell egy beszélgetőpartner aznapra, szóval három legyet egy csapásra elintéztem. Az utazás erről is szól. Meg másról is. Hazafelé jövet csak én, egy magyar nő meg a sofőr voltunk a buszon. Leültünk közel a volánhoz, és átbeszéltük a fél utat. Az a kis kavics végül olyan hatalmasra nőtt, hogy miután hazajöttem, pár napra rá elmentem fodrászhoz.*

*Egy amerikai ismerősöm szerint ez csupán annak a kivetülése, hogy én hogyan értelmezem a szépséget, és nem annak, hogy valójában mi a szépség.